Új Ifjúság, 1965 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1965-02-16 / 7. szám

A szerkesztő­ségünkbe érkező kozmetikai jelle­gű tanácsot kérő levelek legna­gyobb része az arc- és hajápo. lásra vonatkozik. Ez érthető Is, hi­szen egyrészt a leggyakoribb szépséghibák az arcbőrön (patta­nások, szőrszálak, stb.) és a hajjal kapcsolatban (hajhullás, korpa, stb.) fordul­nak elő, másrészt pedig tudjuk, hogy a haj a „szépség koroná­ja“, s a hibátlan arcbőr a szép arc egyik első feltétele. Számos olvasónk kérésének teszünk tehát most eleget, ami­kor — ismételten — részlete­sen ismertetjük az arcbőr és haj ápolásának „titkait". Mielőtt magához az arcápo­láshoz kezdenénk, két dologgal kell tisztában lennünk. Az első: az arcápolás csak akkor lehet eredményes, ha bőrünk „minő­ségének" megfelelően kezeljük. Olvasóink ugyanis gyakran Ír­ják, hogy „már mindenféle ke­zelési módot, és krémeket meg­próbáltak, de semmi sem segít". Ezen nincs is csodálkoznivaló, „mindenféle“ mód nem Is segít­het, csakis az egyetlen, de he­lyes módszer. Hiszen például nem használhat a pattanásos arcbőrnek az a krém. ami a száraz bőrre orvosságként hat. A második, színién gyakori kérdés: mikor, milyen idős kor­ban kezdjük az arcápojást. Erre bizony nem lehet egyöntetűen felelni. A normális arcbőrnél általában húsz éven felül kezd­jük a krémezést, hogy megaka­dályozzuk a ráncképződést. Szá­raz, vagy zsíros pattanásos arcbőr esetében azonban a rán­cok, illetve pattanások előbb (utóbbiak többnyire a serdülő­korban) mutatkoznak és ezért kezelésük már előbb szükséges. Sokan ugyan azt tartják, hogy a serdülő korban fellépő patta­násokat észre sem kell venni, ezek elmúlnak úgy, ahogy jöt­tek. Pedig csak ritka esetben történik így. Ezért, ha látjuk, hogy a pattanások „makacsok“, a szükséges kezelést kell alkal­mazni Olvasóink sok esetben azért nem tudtak arcuk ápolásához fogni, mert nem tudták, hogy tulajdonképpen milyen is az arcbőrük. Nos, a száraz arcbőr ismertető jelei: matt, fényte­len, sokszor fájdalmasan kife­szülő, igen érzékeny az időjá­rásra. Szeles, hideg időben, — ha kellőképpen nem védjük — repedezik, hámlik. Lehet egyé­ni, természetes jelenség, de sokszor a helytelen ápolás, ke­mény vízben, mosószappannal vagy alkohol tartalmú arcvizek­kel való mosás — ami tudva­lévőén igen szárítja a bőrt — következménye. (Folytatjuk) „SZÜSZI“: A bolerós összeállí­tást sötétkék szö­vetből terveztük. A bolerót elől sö­tétkék szaténpánt és masni díszíti s szaténnal van bélelve is. Az uj­jatlan blúz fehér tiszta selyemből készülhet, elől szegödlszítéssel és cslpkefodrok- - c kai. „ILLIK NEM ILLIK“: A fehér kaszilon 13 éves kislányok szá­mára nem illik. Olyan fiatalos modellt terveztünk hozzá, ami ellensúlyozza az anyag helyte­lenségét. A kivágás körül piros vagy búzakék selyemmel rol- nizzuk be, ugyanilyen az öv és a masnik is. Középen szintén a piros ill. kék anyag látszódik ki. ’0*0*0#0«0«0*0» o • „MIT TEGYEK": A maga O esetében nem szeplókről van • szó. A fényképről nem tud- O juk pontosan megállapítani, • hogy szemölcsök vagy anya­jegyek vannak az arcán. (Az anyajegyeknél a bőr szine barnára változik). Mindenesetre azt ajánljuk, £ forduljon bőrgyógyász szak- Q orvoshoz. Házilag semmi­ig lyen kezeléssel ne pröbál- Q kozzon, mert könnyen bajt 0 okozhat (Folytatás) A z a kérdés is sokszor felvetődik, i-jffipj ml a helyesebb, iSRjUjaS® megvásárolni kelengyét, vagy pedig csak össze­gyűjteni a szükséges összeget. Ez ugyan lényegében mindegy lenne, számolni kell azonban a divattal. A divat ugyanis nem­csak a felsőruhákba szól bele, hanem az ágy- és asztalnemű is a szerint igazodik, ha nem is gyakoriak a változások, mint a felsőruhák esetében. L ényeges szerepet játszik azonban a divat a bútor terén, ezért a szobabe­rendezések előzetes megvásár­lását semmi esetre sem ajánl­juk. Különösen helytelen, ami­kor a szülők előre megveszik a hálószobát. Lehetséges, hogy a fiatalok modern bútorral akarják majd berendezni laká­sukat, s kimondott hálószobá­juk nem is lesz. (Ez helyes is, hiszen a hálószoba fölöslegesen foglal el egy helyiséget, míg a modern heverőkkel kombinált nappali szoba praktikusabb s külön helyiség sem kell hozzá.) M ost pedig nézzük magát a kelengyét. Ami az ágy- és asztalnemű mennyisé­gét illeti, arra természetesen csupán hozzávetőlegesen adha­tunk tanácsot, ezt mindenki anyagi helyzetének megfelelően dönti el. Annyit azonban meg- jegyzünk — habár nem vagyunk hívei a fölöslegesen nagy ke­lengyének — hogy ágyneművel eléggé lássuk el magunkat. Ez több okból is hasznos: előre nem látott események jöhetnek közbe (betegség, váratlan ven­dég, stb.) s ha ágyneműnk túl­ságosan kiszámított, könnyen zavarba jöhetünk. A kevés ágy­nemű kellemetlen akkor is, ha otthon, s akkor is. ha mosodá­ban mosatjuk. (Igaz ugyan, hogy nagyobb városokban ad­hatjuk expressz mosodába, sőt ágynemű kölcsönző is létezik, de előfordulhat, hogy a moso­dába vagy kölcsönzőbe nem tudunk elmenni, s nincs is senki, akivel oda küldhetnénk. A másik dolog, amiért ele­gendő ágynemű bevásár­lását tanácsoljuk az, hogy miután az ágynemű elég drága, ha mindjárt a házasság elején pótolni kell, azt nagyon megér­zi a háztartási költségvetés. Itt szólunk arról is, hogy az ágy­nemű minőségén ne takarékos­kodjunk, mert éppen az emlí­tett okból érdemes olyat vásá­rolni, ami évekig kitart. Ami az ágynemű divatját il­leti, az utóbbi időben mindjob­ban elterjedt a színes ágyhuzat használata. Valóban igen szépek a rózsaszín, halványzöld, sárga, stb. színű huzatok, kelengyén­ket úgy állítsuk össze; hogy egy-két váltás színes legyen. Egyszerű sima széllel készül­nek, minden hímzés vagy díszí­tés nélkül. ostanában divatosak a tar­kamintás, virágos, pety- tyes, stb. batisztből vagy kreppből készített huzatok is. Többnyire fodorral készülnek s így nagyon mutatósak. Keze­lésük — mosásuk, vasalásuk — is igen könnyű, hátrányuk vi­szont, hogy nem tartósak, ha­mar tönkremennek. Ködös szemekkel néztem a távolodó békevonat után. Gőzfelhőbe burkolózva tűnt el az utolsó kocsi is. Körülöttem lassan elnéptelenedett az állo­más, csak a fürge kis villamos- kocsik szállítottak csomagokat űjabb vonatok elé. Doszvidá- nyia Kosztya — ismételtem a búcsú szavait, azután lassú léptekkel ballagtam hazafelé. Akkor határoztam el, hogy megírom három találkozásomat Kosztya Agyuncsukkal, az egyik nagy uráli gyár gépészével. XXX 1944. DECEMBER A körülzárt várost kiterjesz­tett szárnyakként fedte be a csend. Lőporfüstös, szürke hó láttam, de ő is észrevett en­gem. Villámgyorsan célzott, de a lövés elmaradt. Magamon éreztem fürkésző tekintetét és inteni akartam neki, de a ke­zem nem engedelmeskedett. A katona lassan az ujját a szájához emelte, mintha csend­re intett volna, azptán eltűnt. Az egész nagyon valószínűtle- nül hatott. Nem tudtam, ébren vagyok-e. Hirtelen nyikordult egyet a kifeszített ajtószárny, s a puskás ember ott állt előt­tem Nem szólt semmit, még egyszer végigmért. és lövésre készen tartott puskáját hanya­gul a vállára dobta. Majd egy piszkos zacskóból hosszú ciga­rettát sodort, a felét lecsípte és átnyújtotta. Aztán kezet fogtunk. Kosztya — mondta. Én is mormogtam takarta az utca sarkán tornyo­suló halmot, amelyről — míg csak messziről láttam — sokáig azt hittem, hogy romos házak törmelékhányója. Ma kora reg­gel, az aknatűz szünetében megközelítettem és láttam, hogy egy szétvert targonca romjai nyúlnak ki alóla. Meg­próbáltam kihúzni, gondoltam, két-háromszori begyújtásra kitelik belőle. Nem sikerült a tervem, a fagy erősebb volt, mint én. Csak az egyre elmé­lyülő csend kényszerített arra. hogy kimásszam a levegőre és körülnézzek. Mi történt? Béke volna már? A nácik kiürítették a várost? Nem, ez lehetetlen. De hát akkor, mi ez? Nyakambahúzott fejjel sza­ladtam át az udvaron, s a fog­híjas lépcsőházban fölkapasz­kodtam az első emeletre, ahol valamikor a szobám volt. Kicsi, a fürdőszobából nyíló, rozoga bútorzatú cselédszoba volt haj­danán, de mégis búvóhelyet jelentett egy ideig, ahol szo­rongásos éjszakákon is vi­szonylagos biztonságban érez­tem magamat. Az ajtó nem nyílott, úgy látszik, eltorlaszol­ta a törmelék. Többszöri neki- feszüléssel nagysokára akkora rést tágítottam, hogy be tud­tam bújni és a félig beomlott mennyezet romjai között az ablakhoz másztam. Az ablak­hoz? Hol volt már az ablak, meg a régi szúette bútorok! Csontig ható hideg, ködös lehejet áradt be. Kitekintet­tem. A szomszéd házak ugyan­olyan képet nyújtottak, mint a miénk. Tátongó, füstös lyu­kak, kiégett ablakrámák, der­medt mozdulatlanság minde­nütt. Összehúztam magamat, amennyire csak tudtam, és az ablaknyíláshoz préselődtem, hogy félig rejtsen a fal. Für­késző szemmel néztem körül, hogy megállapítsam a csend okát. A körvonalak elmosódtak már, fény sehol. Inkább csak úgy éreztem, mintsem láttam, hogy a szemközti ház emeleti szobájában valami mozdult. Azután két, gyors lövés csat­tant egymás után, az utcán valaki németül jajdult, de gyorsan elhallgatott. Görcsös mozdulatlanságban figyeltem, a szemem is meg­szokta már az alkonyt, s a puskacső nyomán felfedeztem az embert, aki lőtt. Lassan az ablak másik sarkába húzódott és óvatosan kihajolt az utca fölé. Ekkor már az arcát is valamit, megértette, a fejével bólintott és csendben szívtuk a füstölgő dohányt. A csikket befelé tartotta a tenyerében, hát én is úgy fordítottam. Több szó esett, két ujját nem­sokára búcsúzóul kucsmájához lendítette és eltűnt, úgy, ahogy jött váratlanul, ismeretlenül. így találkoztam vele először. XXX A hídon lázas munka folyt. Százak váltották egymást, ci­pelték a gerendákat, húzták a cölöpverőt hangos kiáltozás­sal, pattogtak a vágópisztolyok. Olykor nagyot loccsant a víz, a lezuhanó, súlyos hídrészek- től. Szép, tiszta áprilisi nap volt. Csakhamar levetettem a bekecsemet. Anyaghordásra osztott be a hídépítés vezető­je, egy kurtaszavú, idősebb szovjet tiszt. Kettesével kerül­tünk a gerendákhoz, megfog­tuk, aztán vállra, és egyenletes léptekkel indultunk az ideigle­nesen fölerősített pallókon. Henyélésnek nyoma sem volt, mindenki megtette, ami erejé­ből tellett... Pedig nem járt érte fizetség és ennivaló is ritkán jutott. A munka szem­látomást haladt. De a kis köpcös tiszt soha­sem volt elégedett. Állandóan kiabált, sürgette az embereket, s közben nagyokat káromko­dott. Persze, pontosan nem tudtam, mit jelentettek a nagy hangerejű, mérgelődő szavak, csak úgy sejtettem, hogy ben­nünket szid. Ami nekem gyors, szinte csodálatosan sietős munkának tűnt, az neki csiga­lassú volt és mindig mondott valamit, aminek az volt az ér­telme, hogy estére, estére ..., de hogy mit estére, azt nem értettük. Gondoltuk, azt haj­togatja, hogy az átkelő estére készen legyen! Ezen csak mo­solyogni lehetett. A gerendákkal futva men­tünk, pedig akkor a kis köpcös sem hajtott. Éppen a parton járt, ahová hosszú autósor ka­nyarodott. A kocsik szépen egymás mellé álltak. Anyagot hoztak, meg embereket, fekete parolis, nagy, szálas legénye­ket, kiscsizmás utászokat. Ami­kor a kocsiról leszálltak, elő­ször mindegyik kibontotta a zsákját és a parti kövekre te­lepedve előszedték az elemó­zsiát. Aztán fölrajzottak a híd­ra, parancsszavak hangzottak, és azon vettük észre magun­kat, hogy velünk együtt hord­ják a gerendákat, macska­ügyességgel másznak a felrob­bantott vasszerkezeten, szöge­zik a pallókat, ducolják a pá­lyát. Amikor a gerendához hajol­tam és oldalra tekintettem, hogy jön-e valaki segíteni, a másik végén egy katonát lát­tam. Arra nem volt nagyon idő, hogy megnézzem, mert máris hangzott a vezényszó és egy­szerre emeltük vállunkra a ru­dat. Gyors léptekkel mentünk végig a gyorsan nyúló palló- útón és amikor a helyére tet­tük, bizony föllélegeztem, mert nedves volt, többet nyomott. A katona odajött hozzám, rámnézett, én is őrá, nagyon ismerősnek tűnt. Nézett, né-», zett összevont szigorú szemek­kel, aztán kemény arca mo­solyra húzódott, de ekkor már én is fölkiáltottam: — Kosztya! Együtt hordtuk az anyagot 'estig, és elkészült a híd. Köz­ben sokat beszélgettünk. Hol a szánkkal, hol a kezünkkel, de inkább az utóbbival. Jól megértettük egymást. Szalon­nát is adott, meg kenyeret, furcsát, négyszögleteset, elég száraz is volt, de nagyan jól esett. Meg is itatott a kula­csából, valami furcsa, erős fo­lyadékkal, amelynek az ízét nem éreztem, de könnybeíá- badt tőle a szemem. Amikor a híd elkészült, Kosztya is bú­csúzott. A parton álló autók mind egyformák voltak, újból sorakoztak és lassan, méltó­ságteljesen átgördültek a hí­don. Ráfordultak a betonútra, mentek tovább, nyugat felé. Valahol a sor közepe táján in­tegetett valaki, én is visszain­tegettem hát, aztán az egyik kocsin a katonák énekelni kezdtek és az énekük messze hangzott a Duna mentén. Kosztyával így találkoztam ismét. XXX 1961. NOVEMBER Ma három hete Irt utoljára égy színes cseljabinszki képes­lapon és amint az utolsó sza­vakat böngésztem, megértet­tem, hogy jön, jön, hozzánk, a mi városunkba. A békevo­nat'tal, azt írta. Es hogy vár­jam, szeretne találkozni velem. Azóta csaknem minden nap érdeklődtem, mikor jön a bé­kevonat. És a vonat végre megjött. Kivártam, amíg a hosszú kocsik lépcsőin egymás után szálltak le a turisták. Nagyon izgatott voltam, hogy felismerem-e annyi év után. Kár volt az izgalomért. Kosz­tya ugyanúgy nézett ki, mint tizenhat esztendeje, csak nem volt katonaruhában, hanem hosszú, sötét kabátot és kala­pot viselt. Ugyanolyan széles mosollyal üdvözölt, mint akkor, ott, a Duna mellett. Elbeszél­gettünk. Mesélt a gyárról, ahol főgépészi beosztásban dolgo­zik. A háború után esti tanfo­lyamon ipariskolát végzett, megnősült, büszkén mutogatta a két kis szőke gyerek képét. A népes csoportot autóbu­szok egész sora vitte a város­ba és a város büszkén tárta fel egyre szépülő új negyedei­nek hétköznapokon is ünnepi arcát. De az én Kosztyám csak velem járt. Mi a városnézést Dunaparton kezdtük, ahol a hídfőn márványtábla örökítette meg a munkánkat. Aztán vé­gigmentünk azokon az utcákon, amelyeket ő is ismert, vagy legalábbis látott, amikor átvo­nultak a városon. Bólongatott és egyre azt ismételte: így jó, így jó. Ügy értettem, hogy így jó, békében és ahogy jártam vele, meglepően szépnek tűnt minden, amely mellett máskor közömbösen mentem el napon­ta. Ilyenkor, novemberben eny- nyi virág! Az árvácskák ezrei tarkították a ködös utcát, az új lakónegyedek színes bal­konjai elkápráztatták a szemet. Szobrok, szökőkutak s a neon­fényben úszó utcákra Kosztya csak ennyit mondott: így jó, így jó. Amikor a szállóba kí­sértem. már elmondtunk min­dent. Én is, ő is. És valahogy úgy éreztem, hogy ez a talál­kozás más, mint az első kettő. Ott, a körülzárt városban a harcoló katonát láttam ben­ne, aki az én szabadságomért is küzd A hídon a jó szom­szédot, aki segít helyrehozni a károkat, gyógyítani á sebe­ket. De most, ezen a találko­záson azt éreztem, barátok va­gyunk. Mert eddig csak ő adott, a gyengébbnek, a szegényebb­nek, de most úgy éreztem, egyenrangúak vagyunk, mert már mi is tettünk valamit. Adtunk is már, adhattunk szö­vetséget, barátságot, dolgos népünk munkájának eredmé­nyeit. így történt a harmadik ta-1 lálkozás. CJ IFJÚSÁG - a CSISZ Slovakia! Központi Bizottságának lapja Megjelenik minden kedden. Kiadja a Smena a CSISZ Szlovákiai Központi Bizottságának kiadóhivatala Szerkesztő ség és adminisztráció, Bratislava. Pražská 9. - Telefón 415-41 - Postafiók 30 - Főszerkesztő Szőke József - Nyomta a Západoslovenské tlačiarne 01 Előfizetés eov évre 31 20 Terjeszti a Posta Hirlapszolgálata előfizetni lehet minden postán. — Kéziratokat nem őrzünk meg és nem adunk viss za — A lapot külföld számára a PNS Ústredná exDedíci. riľňo útján lehet megrendelni. Címe: Bratislava, Gottwaldovo námestie 48/V1I. K—-■-6*5110*

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents