Új Ifjúság, 1965 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1965-12-21 / 51-52. szám

Számtalan felejthetetlen alakítását immár három évtizede ismeri a közönség. Amikor a színpadra lép, puszta jelenlétével szinte betölti a színpadot. Játszik minden porcikája, szemének egy villanásával, kisujjának egy mozdulatával történeteket képes kifejezni de nem, nem is játszik, Básti él a színpadon.

A sokoldalú, közkedvelt művész Keszthelyen született, a színi iskolát Budapesten végezte. Első szerepe s egyben első sikere az Édes Anna fiatalúrja volt, az akkori Belvárosi Színházban. 1945 óta a budapesti Nemzeti Színház tagja. A legutóbbi, a „Magadra kiálts“, az 55. premierje volt. Időközben a szerepek széles skáláját játszotta, s hogy csak néhányat említsünk közülük, 17 évig volt Ádám, volt Lear király, Bánk bán, Csongor, Hamlet, a Pygmalion Higgins-e, az idősebbik Bolyai, ő játszotta a Holnap folytatjuk, a Részeg eső főszerepét. Mint filmszínész, ő alakította Kossuthot a Föltámadott a tenger-ben, a Merénylet és az Ünnepi vacsora főszerepét, játszott a Katonaze- né-ben, a Nappali sötétségben, s legújabban a Butaságom történeté-ben.

Az utóbbi években a képernyőn is gyakran láthatjuk. Hátborzongatóan kiváló alakítást nyújtott mint a Hotel Germania -SS-tisztje, örökké emlékezetes marad a Tenger csendjében az öregúr egyetlen hang nélküli, tökéletes megformálása. Nemrégen az Ivan Iljics halála címszerepéért a prágai Nemzetközi Televíziós Fesztiválon a legjobb színészi alakítás nagydíját kapta.

Ez a színész. Ép hogy milyen az ember?

A szimpatikus jelző kevésnek bizonyul jellemzésére. Több ennél. Megnyerő, közvetlen, barátságos. Sugárzik róla a hivatása iránti szeretet.

A Magadra kiálts előadásának szünetében beszélgettünk, valóban villámgyorsan. A nagy művész „Meszlényi doktor“ fehér köpenyében most is tekintélyes főorvos benyomását kelti, de csak egy pillanatra. A kérdésekre már a színész Básti válaszol, jól ismert bársonyos hangján.

ifikor ján utoljára Szlovákiában?

1962-ben a Merénylet című filmem bemutatása alkalmából részt vettem Szlovákiában a Dolgozók Filmfesztiválján. Igazán mondhatom, nagyon jó benyomásokkal tértem haza, mégpedig nemcsak a fesztivált illetően. Megkapott a városok, különösen Banská Bystrica rendezettsége, gondos karbantartása, elragadott a Vág-völgye és a Magas Tátra festői szépsége.

BASTI LAJOS

Kossuth-díjas, kiváló művésszel

sukat sem, tudom, hogy az együttes játéka modern, reális, kitűnő színészeikkel és rendezőikkel már hírneves jelmez- és díszlettervezők dolgoznak együtt.

Szemetes barátság?

Ismerem Jaroslav Marvant, s szeretném megismerni Karel Högert, mert amint hallottam, Prágában ő játssza az én itteni szerepeimet, s azt mondják, hasonlítunk egymásra.

Kedvenc írója?

A mai hazaiak közül Németh Lászlót szeretem a legjobban. Külföldi kedvenceim sora O'Neuiltól és Arthur Millertől Tennessee Wil- liamsig, Csehovtól Szimonovig terjed. Örök kedvencem Sophokles, Shakespeare és a Gest» Romanorum.

Kedvenc festőművésze?

Renoir és Rjepin.

A klasszikusok közül Beethoven, a modernek közül Bartók.

Kedvenc szórakozása?

Szigligeti szőlőmben babrálgatok — ez nemcsak szórakozást nyújt, de teljes kikapcsolódást is jelent.

Firenze.

Legszebb emléke?

Öt perccel a felszabadulás után kimásztam a szétlőtt budapesti állomás bunkerjéből és nagyot szippantottam a szabad levegőből“.“.", a háború utolsó hónapjaiban ugyanis mint katonaszökevény, szeneslegénynek öltözve bujkáltam a teherpályaudvaron.

r* VI.

S a szlovák srfninűvészel?

Habár személyesen nem láttam egy elóadáFelejthetetlen számomra, amikor először léptem színpadra a felszabadulás után. Pedig nem is színház, nem is színpad volt, hanem az Uránia mozi pódiuma, ahol a szovjet városparancsnok szavalóestet engedélyezett. És én szavaltam, szavalhattam! Ady. Magyar JakobiBásti Lajos „A két Bólyai“ egyik jelenetében

nus dala volt az első felszabadulás utáni szereplésem.

Hogy meg tudjam őrizni magammal szemben a szigorú színészi igényességet, mert ez az egyetlen biztosítéka a folyamatos fejlődésnek.

iiS

Bármikor szívesen ellátogatok Szlovákiába, úgy is mint színész, úgy is mint magánember.

Lejegyezte: Mestan Katalin

Winnetou

végrendelete

VI.

— Ha mindezt nem Old Shatterhand mondja, el se hinném. Vissza kell adnom az amulettet?

— Igen.

— Jól van. De visszatérek és azt a hazug csirkefogót

megölöm.

— Akkor gyere velünk, mert mi is számolni akarunk vele.

Beleegyezett és hozzánk csatlakozott. Pida végtelenül boldog volt, hogy sértetlen állapotban visszakapta az amulettjét. Elérte útjának célját. Ki tudja elmondhatom-e majd ezt én is?

A tóhoz csak másnap este érkeztünk, amikor már semmit se tehettünk. Közeledett a döntő pillanat, és ezért jóformán nem is aludtam. Alig világosodott ki, keresni kezdtük Santer nyomát. Nem találtuk. Ezért úgy döntöttem, hogy felmászom a sziklára, ott bizonyára megtalálom.

Csak Til-latát és Pidát vittem magammal. Abban a tűlevelű erdőben kapaszkodtunk fölfelé, egészen a Medve szikláig, amelyet Winnetou is említett: „Ott leszállsz a lovadról és felkűszol..." tovább a végrendelet olvasásában nem jutottam. Hová kellett volna felkúsznom? Bizonyára a csúcsra. Meg kell próbálnom. A sziklafal itt meglehetősen meredek volt. de mégis egyre följebb és följebb nyomultunk, mig csak oldalt egy barlangot nem vettünk észre. Tovább nem mehettünk. Ha létezett itt valamiféle út, akkor azt elhagytuk, mert nem volt kéznél Winnetou leírása. Éppen vissza a- kartam fordulni, amikor lövés dörrent és a golyó mellettem vágódott a sziklába. És föntről rámkiáltott egy hang:

— Te kutya, ismét szabadon vagy? Azt hittem, hogy csak a kiowak-indiánok üldöznek Eriggy a pokolba, te ördög!

KARI MAY

Széttépte a lapokat és apró darabjait dobálni kezdte lefelé. Lebegtek a levegőben, fehéren világítottak és a vízbe hullottak. Oda Winnetou végrendelete — szememben a legdrágább érték! Nem mondhatom, hogy haragudtam, azt sem hogy fölháborodtam: mindez enyhe kifejezés.

— Te tator! — ordítottam rá. — Hallgass rám egy pillanatra!

— Igen. Örömmel hallgatlak! — kiáltott gúnyosan a magasból.

— Jucsu-csu üdvözöl.

— Köszönöm.

— És Nso-csi.

— Köszönöm, köszönöm szépen!

— és Winnetou nevében küldöm ezt a golyót. Nem kell megköszönnöd.

Már a vállamhoi is emeltem

íBEETHOVEN

nyomában

i A bonni zeneóriás 1770. december 16-án született. Az idei évforduló tehát alkalmas előkészítője az elkövetkező Beethoven jubileumnak. hiszen Bécsben megtelepedvén ott is, halt meg 1827 március 24-én. Két év múlva haldia 140 évfordulójáról emlékezik meg a világ 1970 ben pedig születése 200. évfordulójáról A lapok már most is Beetho- vén-évforduló ciklusról írnak, természetes tehát, hogy Szlovákiában is jelentős figyelmet fordítunk már az idei évfordulóra is.

Erre nemcsak az egyetemes emberi kultúra kötelez, hanem az a tény is. hogy Beethovent magát is jelentős alko'tási mozzanatok kötötték hazánkhoz.

Azt talán minden olvasónk tudja, hogy Beethoven szlovákiai tartózkodási helye Dolná Krúpa (Alsó Korpona) községe volt, néhány kilométerre Trnavától északra.

Azóta nagyot forgott az idő kereke. Szlovákia felett is végigviharzott két világháború szele, a 195. évfordulót tehát felhasználtam arra, hogy elzarándokolják oda, ahol Beethoven élt és alkotott. Mi is maradt fenn az idők forgatagában Beethoven nyomában ?

Utamat Trnaván kezdtem a nyugat-szlovákiai múzeumban. Matušek igazgatóval beszélgettem el. Engem nem a történelmi adatok érdekeltek, amit már sokan feldolgoztak. A trnavai múzeumban nem találtam semmi Beethoven emlékre, még csak egy szoborra vagy fényképre sem, amely az évforduló kapcsán Beethoven közeli tartózkodására utált volna. Lehet, hogy azért siklottak el az évforduló felett, mert a múzeumban a trnavai egyetem 330. évfordulója alkalmából rendezett kiállítás volt. Csak ellenőrizhetetlen kósza hírek jutottak el hozzánk — mondotta az igazgató — a kastély kincsei a második vüágháború forgatagában eltűntek. Azt is beszélték, hogy az egyik padláson soká ott volt Beethoven zongorája, melyen játszott. (A trnavai zeneiskola igazgatónője. Arnold Rózsa szerint a zongorát még maga is látta, de az első köztársaság idejében.)

Felültem tehát az autóbuszra és kimentem Dolná Krupára. Először is a kastélyt tekintettem meg, melyben ma a trnavai kórház pszichiátriái osztálya kapott helyet. A kastély mellett ott állt egy kis ház Is, de a tónak és az egykori színházi épületnek nyomát se találtam. Utam a helyi nemzeti bizottságra vezetett, ahol szerencsére ott találtam Frantüek Kubovčík elnököt és Ján Slezák titkárt,

— A viziberendezés a front alatt pusztult el — mondotta az elnök — a kastély berendezése is nagyrészt akkor ment tönkre, a szobor ma is meg van a parkban.

Mi itt a faluban nem érzünk közvetlen Beethoven emléket — bár mindenki tudja, hogy a zenezseni itt élt, és minden dolgozónk szeretettel és megbecsüléssel emlékszik rá. Szeretnénk, ha a régi Beeihoven-kastélyt kult úrintézetté alakítanák, akkor többet tudnánk fordítani Beethoven emlékének állandó fenntartására is.

Egy 1822-ben készült német feliratú térképünk van a régi kastélyról — mondotta az elnök és ki is terítette az asztalra. A színházi épület — melyet a térkép feltüntet — szintén a front áldozata lett. Itt áll azonban a „Gärtner—Wohnung“ ez minden bizonnyal azonos a kastély melletti kis házzal, mely ma is áll, itt állott volna a régi zongora is. Beethoven is komponált Krupán e kis lak csendjében. Ez minden.'

A hivatalos helyek kellő gondot fordítanak a krupai Beethoven emlékek felújítására, maga Michalióka elvtárs viseli szívén az ügyet, Kovárová elv- társnő jegyzőkönyvet is vett fel a Beethoven emlékek ügyében, Klodner promovált bölcsész pedig összegyűjtött minden adatot, amit tudott. Mindennek alapja az volna azonban, ha az egészségügy a kastélyt a kultúra rendelkezésére bocsátanü.

Máetonvölayi László

Anna Ušáková rajza és nem egykönyen vesztem el

Fordította: — sz —

a medveölőmet. Az eredmény biztos, el kell találnom. Sohasem kell sokáig céloznom, most sem fog kelleni... de mi ez? Reszket a kezem? Avagy Santer mozog? Csak nem a sziklák remegnek ? Nem célozhattam, leengedtem a fegyveremet, hogy mind a két szememmel láthassak.

Jézus Mária! A szikla ingadozik, ide meg oda! És egy- szercsak hatalmas, nagy robbanás hallatszott. A barlangból füst csapott ki. A barlang fölötti pilléres oldal előre bukott, mintha hatalmas ököl sújtotta volna le, és a Santer tal- oa alatt lévő sziklalappal együtt egyre mélyebbre zuhant. Az a szerencsétlen a kezét rázva segítségért kiabált. A következő pillanatban a szikla letört része teljesen megingott, és hatalmas robajjal a mélybe, a tóba zuhant.

Dermedten álltam a rémülettől.

— Uff! — szólalt meg Pida és széttárta a karját. — A Nagy Szellem megbüntette, leszakította talpa alatt a sziklát.

Til-lata elhalványult: jól látszott ez a rézbőrü arcán is. Lemutatott a tó habzó hullámaira, amely most úgy forrt, mint a hatalmas katlanban szokott és ezt mondta:

— A rossz szellem lerántotta a forró vízbe és csak az utolsó ítélet napján dobja ki magából ismét. Elátkozta.

Nem tudtam és nem is a- kartam semmit se mondani. Az álmom, az álmom! Az arany leomlott, a tófenekén nyugszik! Santer nyomorultul halt meg! Az utolsó pillanatban megóvott a sors attól, hogy megöljem azt a nyomorultat, önmagát büntette meg, jobban mondva végrehajtotta a felsőbb hatalmak ítéletét, önmaga hóhéra lett, mert maga gyújtotta meg a gyújtózsinórt.

Lenn a tő partján ott állottak az apacsok, és élénken hadonásztak. Til-lata és Pida kíváncsian rohant hozzájuk, hogy megláthassák Santer holttestét a hullámok közt. Hiába fáradtak. Santer a sziklákkal együtt zuhant a vízbe, amelyek betakarták, eltemették a tó fenekén. !

Habár erős a természetem és nem eavkönven vesztem el

lelki egyensúlyomat, most hirtelen olyan gyöngeséget éreztem, hogy le kellett ülnöm, Hányinger kerülgetett. Le kellett húnynom a szemem, de úgy is folyton magam előtt látom a zuhanó sziklákat és hallottam Santer segélytkérö sikolyát.

Hogyan is történt az egész? Bizonyára mindez Winnetou e- lővigyázatosságának az eredménye, amely velem nem fordulhatott volna elő. Winnetou bizonyára úgy irta le a rejtekhelyei és a gyújtózsinórral ellátott robbanóanyagot, hogy azt csakis én érthettem meg tökéletesen, senki más. Minden avatlan egyén félreértette volna Winnetou szavait, és csakis önmagát semmisítette meg. De mi történt a kinccsel, az arannyal? Odafönn maradt, a- vagy apróra törve lent nyugszik a Fekete vízben, a sziklák alatt, örökre elrejtve az emberi szem elöl ? a

\ Fölhívtam az apacsokat a- hegyre. Megfordítottunk mln- den követ, sziklát, de nem találtunk semmit, legkisebb nyo. mát sem az aranynak. Pedig mindannyian, akik itt voltunk i a legkisebb nyomot is észrevettük volna, és a nyom alapján ’ sikerhez jutottunk volna. Itt a- zonban mindenféle erőlködés hiábavaló volt, semmiféle ötlet * sem segített. Amikor este Ismét leereszkedtünk a tóhoz, hogy ott töltsük az éjszakát, már visszatértek az apacsok is,

I akiket Santer lovának a kere- ' sésére küldtünk. Megtalálták.

[ Átkutattam a nyeregtáskát, de I semmit sem találtam benne.

t Teljes négy napot töltöttünk i a sötét víznél, és minden é- : rönkét a kutatásra fordítot- I tűk. Meggyőződésem, hogy az . aranyat megtaláltuk volna, ha i azt közvetlenül a barlang alatt I avagy a pillérek alsó részében rejtették volna el. Most azonban az egész ott nyugszik a . mély tó fenekén, azzal a latorral együtt, aki csak azért bukkant rá, hogy a sírba vigye. Visszatértünk tehát a Rio Pecos melletti indián-telepre, de kincs nélkül, azzal a hírrel hogy Incsu-csunu és Nso-csi gyilkosa végre elnyerte méltó büntetését.

Eldördült a másik lövés is, de a golyó most sem talált el, Amikor fölnéztünk Santert láttuk a barlang szájában állanl.

— Idejöttél elvenni az apacs végrendeletét és felpakolni a kincset? — röhögte. — Későn érkeztél. Én már itt vagyok és a zsinórt is meggyújtottam. Semmit, semmit se kapsz, mind én viszem el, az őrült alapítványra szántat is, és a szegények megsegítésére szántat is.

Teli torokkal röhögött és folytatta:

— Ahogy látom nem ismered az ide vezető utat. Azt se. amely a túlsó oldalon vezet le? Elvihetem innen az összes a- ranyat. és ti mégcsak meg sem akadályozhattok benne. Hiába tettetek meg ekkora utat. Most az egyszer győztem, hahaha!

Mit tegyünk? Az a lotor fönn van a kincseknél, és mi nem juthatunk oda. Lehet, hogy később megtalálnánk az odavezető utat, de hol lesz 1 ő addigra! Hiszen valamiféle * útról beszél, amely a túlsó oldalra vezet. Itt semmi se segít, agyon kell lőnöm. De innen nehéz fölfelé lövöldözni, 6 se talált el engem. Ezért kissé leereszkedtem és a vállaltihoz emeltem a medveölőmet.

— Öh. te kutya lőni akarsz?

— mondta. — Az nehéz lesz. Kissé kedvezőbb helyet keresek.

Eltűnt, de nemsokára ismét megláttuk, mégpedig fönn a sziklalapon. Egészen a peremére állott: szédülés fogott el. Valami fehéret tartott a kezében.

— Ide nézzetek! — kiáltott ránk. Itt a végrendelet. Kívülről tudom és már nincs rá szükségem. Nyelje el az alattunk lévő tó, de ti akkor se juttok hozzá!