Új Ifjúság, 1965 (14. évfolyam, 1-53. szám)
1965-12-21 / 51-52. szám
Ünnepi csokor • Ünnepi csokor 9 Ünnepi csokor 9 Ünnepi csokor • Ünnepi csokor • Ünnepi csokor • Ünnepi csokor 9 Ünnepi csokor • Ünnepi csokor • Ün §< JUHÁSZ GYULA: e c ö HÁSZ GYULA: | RADNÓTI MIKLÓS: Karácsonyi ének ' Decemberi reggel * A vastan ón szófiánkba lón u Szelíd, szép betlehemi gyermet £ A? angyalok nem énekelnek, O S üvöltenek vad emberek. BJ v Boldog, víg betlehemi jászol: JJ'Sok börtön és körház világol. Ej Es annyi viskó bús, sötét. w Jó pásztorok és bölcs királyok: 9 Sok farkas és holló kóvályog, S ‘ © Békés, derűs karácsonyéjjel: « A nagy sötét mikor száll széjjel, S mikor lesz béke és derű ? 'ammmmmmmmmmmm © s c O NAGY LÁSZLÓ: 0 csodálatos jégvirág b ő csodálatos jégvirág,. £ táncolva megdermedt leány, o fátyolos, csipke-kombinés y napvilágomnak ablakán. §*Csillag-kripta a két szeme, C kialudták a csillagok, j® lángudvarukba éjjelre "" meghívó nem ballaghatok 9 u ó csodálatos jégvirág, o mi lesz így velem s teveled ? rádlehelek: tovatűnsz, O Ma g ha megbüvölsz: megdermedek. a © s c o © o in o Q. © e © o tn © ä © c c G A vastag ég szobánkba lép és puhán feldőlnek tőle mind aprócska tárgyaink. 0, vasárnap reggel, te édes! hat érdes reggel gondja ring s kúszik ablakunkon. Mert hó ragyog kint és pehely szöszös pehelyre szálldos újra. fehérre hófehér. Az utcai csenden át gyerek piroska orráról beszél sok gyöngyös szippanás. ó, lassú ébredés, óra csengése nélkül, jó piszmogás és hűvös, tiszta ing. S mint a szabadság szerszámai, csendben várnak ránk léceink mélázó szíjaikkal. Az ég a földig ér! vonulj a hallgatag erdők felé. komisz jövőd úgyis kísér és sorsod úgyis lankadó, mint holtrasebzett őzeké. Es holnap már lehet, hogy utólszor tétováz ajkadon elillanó lehelieted s halott arcodra sávokat a hulló bombák árnya von. Mint hasas tehénke, együgyüen bámul és álldogál a réten, az ég alján az ezüsthasú hold apadni készül éppen, apadni készülnek a tengerek. Eszébe jut a sok gyerek, Gj akik a szobába zárva bőgnek, az ablakrács kockáin kidugják fejüket és leskelődnek, ü 'Cü pillájuk véreres rózsaszirom. ‘ ‘ Lassan elindul, hallgat, mint hasas tehénke rózsaszín hátulját ringatva ballag, fölötte sziporkáznak a csillagok. Szíve szörnyű hangosan dobog, de ezt maga sem érti,, megáll, magára néz: belülről apró lábak rúgásait érzi. JÓZSEF ATTILA. Tél Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, hogy melegednének az emberek. Ráhányni mindent, ami antik, ócska, csorbát, töröttet s ami új, meg ép, gyermekjátékot, — ó, boldog fogócska! — s rászórni szórva mindent, ami szép. Dalolna forró láng az égig róla s kezén fogná mindenki földijét. Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, hisz zuzmarás a város, a berek, fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni és rakni, adjon sok-sok meleget. Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni, hogy felengednének az emberek! BABITS MIHÁLY: Beteg klapancia Látom . ködöket, téli reggeleket, hétfőket keddeket, S SÁNDOR rajzai napokat, heteket, Nem beteg írok verseket, vagyok, beteg. Z < H J O N X J üű M Absztrakt ég alatt Elült az ár. S ma itt a tél. ^ A sunyi és kegyetlen. Mily lopva szállta meg a dé, ezt az ártatlan kertet! Jön az egyszínű kuszaság és elnyelik a vermek a zizegést, a csobogást, a zúgó, tarka csendet. Ragyog a tél is, tudom én, villog mint kés a kézben, csikorgó sörét lesz a hó kivert kutyák szívében, föltépi az özek hasát a zúzmara szüánkja, s a dermedt, absztrakt ég alatt tüntető, néma madarak vonulnak fagyhalálba! Beteg vagyok, beteg. Nem írok verseket, nem zengek éneket.,. Csak egypár szót nyögök vagy inkább köhögök: beteg vagyok, beteg. Régi időm elmúlt, régi kedvem fordult. Ki volt hívem, elbújt, hírem, nevem elhullt, erőm veszni indult, pénzem sohasem volt.., Mondd, van-e jussod már bogy így nyögj és kántálj mint unott koldusszáj? Ki hallgat terád már? Nahosszat motyogd bár hogyl itt fáj, hogy ott Künn a fagy közelit. Öröm, gond közelit. Karácsony közelit. A hegyek hátait, fenyőfák sátrait ünnepre meszelik. fáj... o 3 3 o •3 £/> O o-s G 5 3 3 n 0 7Ť © © 2 3 © 'O n 01 o jr © ■© 0 3 3 © •O n 01 o se, o es 3 3 © 'S. rt 01 o se o © <3 3 3 © © in © *• O © es 3 3 © T3 Ünnepi csokor 9 Ünnepi csokor 9 ünnepi csokor 9 Ünnepi csokor 9 Ünnepi csokor 9 Ünnepi-csokor 9 Ünnepi csokor 9 Ünnepi csokor 9 Ünnepi csokor Üm A bban az időben a mamának nagyon jól ment. Annyi albérlője volt, hogy már nem is tudta hova rakni. A kályhát egyáltalán nem is hoztuk le a padlásról, és nagyon nevettünk, hogy mi fűtünk a legdrágább fűtőanyaggal, olyannal, amiért nem is kell fizetni, hanem a fűtőtestek fizetnek nekünk, hogy melegíthetnek. A mama mindig ki tudott találni valami érdekeset. amivel megnevettetett bennünket, mert a mama jobb családból született, és azt mondta, hogy nem hagy bennünket elproletá- rosodni. Arról nem szeretett beszélni, hogy kerültünk ilyen nehéz helyzetbe, de Eszter, a né- ném titokban megmondta már akkor, hogy a mama beleszeretett egy egyszerű emberbe, és a mi nagy kárunkra hozzáment, de mikor kitört a háború, a papát elvitték katonának, és mi többet nem hallottunk felőle. Valószínűleg elesett vagy fogságba került, vagy a távolban elfelejtett bennünket, az bizonyos, hogy azóta soha többet nem hallottunk felőle.'De a mama sohase mondott róla egy rossz szót se, ő csak dolgozott, és eltartott bennnünket és főbérleti lakásunk volt, s úgy gondolom abban az időben tisztán az albérlőkből éltünk. Vagy talán nem is abból, hanem a mama buzgóságából, hogy a három gyereket vidáman tartsa. Mert azt el kellett ismerni, hogy a világháború a gyerekek számára igen víg világ volt. M i ott laktunk Budapest déli kerületében, és a Duna közel volt hozzánk. Budapest ezen az oldalon, a háború kitörésekor megállott fejlődésében s a nagy. négyemeletes paloták pont a réteken végződtek. Nem voltak tovább kis házak, mint a perifériákon, a város várossal végződött s szélen álló nagyszerű épületek tövében már a kelkáposzta termett, s el lehetett járni a bekerítetten grundokra kelt lopni. Az utcák pedig tele voltak vidám, daloló katonákkal, akik duhajkodtak és dülöngőztek. s a gyerekeknek dobálták a pengős papírpénzeket. Annak akkor még nagy értékük volt, rengeteg cukrot leheti rajtuk vásárolni. Én jól nevelt gyerek voltam, s ha pénzt kaptam, átadtam a ihatnának, aki beolvasztotta a pénzt a háztartásba, s kockacukrot vett rajta, vagy kenyeret. Egyáltalán, ha visszagondolok gyermekségemnek erre a boldog és különösen forgalmas idejére, nagyon különös fogalmak támadnak bennem a pénz értékéről, Például ha kezembe adott a mama tíz fillért, s azt mondta: szaladj csak, hozzál ötért tepertőt, de meleget kérj és siess, hogy ki ne hűljön. Én aztán szaladtam, a henteshez, és mondtam, hogy kérek ötért tepertőt, s a hentes sohasem mérte le, hanem belemarkolt a hatalmas vájdlingba és kivett belőle amennyit akart, papírba tette, és én úgy szaladtam vele haza, mint a kiskutya a zsákmánnyal. Nem is tudom, micsoda világ volt az, hogy mi öten tudunk megebédelni ötért tepertőből. De az is előfordult, hogy öt sem volt a mama zsebében, s mégis azt mondta: szaladj csak a boltba és hozzál egy kenyeret. H át én mentem a boltba, ahol nagyon jól ismertek, és nem először adtak kenyeret pénz nélkül — ez a jobb időkben volt, mikor nem kellett sorbaálini kenyérjeggyel, — és akkor olyan derék boltosok is voltak, hogy adtak kenyeret pénz nélkül is. Egyszer is így elküldött a mama, s a boltban sokan állottak, sehogy se fértem a boltoshoz. Míg ott állok, észrevettem, hogy az üveg alatt különböző cukor és más édességek vannak kirakva, s megfigyeltem, hogy csak hozzá kell nyúlni, s egész könnyen lehetne kivenni egy ilyen cukorka-darabot. Addig ólálkodtam, a kenyérről is elfeledkeztem, míg az ujjam magától megindult a cukor felé, s egész jól sikerült volna, csak ideges lettem, s mikor már a cukor a kezemben volt, hangosabban csappantottam le a fedelet, s a boltos odanézett. Lángvörös lettem, s remegve bámultam rá. A boltos azonnal tisztában volt a helyzettel, s mivel mind a két keze tele volt munkával, egy szót sem szólt, csak intett, hogy takarodjak. El is szaladtam, s csak annyi lélekjelenlétem maradt, hogy a cukrot magammal vittem. Kint az utcán magamhoz tértem, s míg a cukrot szorongattam, arra gondoltam, hogy ez hadizsákmány, s nagyon büszke voltam rá, de kenyér nem volt, s mentem tovább, másik boltba, s végre is addig jártam, mig valahol megszántak és adtak egy darab kenyeret, mikor hazavittem, odaadtam a mamának a cukrot is, és a mama nem tudva annak eredetét, megsimogatta a fejemet és azt mondta: Derék gyerek vagj^ Í gy éltünk tehát, elég változatosan. De a lakókkal sok baj volt. Volt egy régi albérlőnk, aki szombaton, mikor jött a gyárból, be szokott menni egy kis kocsmába a sarkon, és ott addig iszogatott, hogy a mama el szokott küldeni utána, hogy hívjam haza, ne költse el minden pénzét. És én mentem és a kocsmában ott ült az albérlő, kivörösödött arccal és mindenki rettenetesen ordított, kiabált, és én nagyon féltem, hogy még bekapnak ezek a katonák, de a lakó derék ember volt, ahogy meglátott azonnal fizetett, s jött haza, és rendesen volt még annyi pénze, hogy a mamának ki tudta fizetni a hetibért. A két nővérem dolgozott a mamának a lakásban, ők látták el a házimunkát, mert a mama azonkívül egy utcai vászonárusítőnak is segédje volt, és percentet kapott az eladott vásznak és kötények és konyharuhák árából Délelőtt volt csak piac, és akkor ott kellett neki tartózkodnia Velem persze senki sem törődött, jártam az iskolába, ha tetszett, de ha nem tetszett el is maradhattam, akkor jő volt a gyerekeknek, nemigen tartották számon a mulasztásokat. Az volt a gyerekek paradicsoma. A mama mindig nagyon beteges volt, de mi, gyerekek ezzel nem sokat törődtünk, hozzá voltunk szokva, hogy akármikor csak le kellett neki ülni, és vizes ruhát raktunk a homlokára. Ha a rosszullét tovább tartott, akkor türelmetlenek lettünk, és nem helyeseltük, bogy egy mama megengedi magának a betegséget. Persze sajnáltuk is őt, de egy tízéves gyereknek saját fogalmai vannak a dolgokról, a magam részéről naplopásnak tartottam, ha a mama egész napokat betegséggel töltött el. így múlt a világháború, már én egész nagy fiúnak éreztem magamat. Közben az volt a szerencsénk, hogy a mama takarítónői állást kapott egy iskolában. Ez már óriási range- melkedés volt, egész állami állás. Akkor valami nyugalom és biztonság költözött az életünkbe. Megindult a polgárosodás a családunkban. így történt, hogy mindhárman iskolát végeztünk. A mamának mindenki jóakarója lett, s mivel a gyerekek nagyszerűen tanultak, sorra elvégeztük a polgárit, a nővéreim a mama iskolájába kerültek, s az kereskedelmi iskola volt. Tandíjat sohasem fizettünk, írószert, könyvet, élelmet kaptunk, a mamám megoldotta a maga feladatát. Söpörte az iskolát, súrolta a lépcsőt, hogy a gyerekei tiszta és ragyogó lépcsőkön járjanak tanulni... Mi fejlődtünk, de ő egészen tönkrement. A lábai visszeresek voltak, éjjel felugrott, és vizes ruha után kapkodott, a vér szakadt az ereiből... A pici kis nő, aki Atlasz munkájára vállalkozott, beleroppant a teherbe. E gy nap újra rosszul lett. Eszter mondta, szaladjak orvosért. Szaladtam, az orvos jött. Megvizsgálta a mamát. De én is feltűntem neki, s engem is megvizsgált, s egyszerre négyféle betegséget konstatált rajtam: torokgyulladást, mirigydaganatot, tüdőgyulladást, és valami ismeretlen betegséget, ami a rossz táplálkozás következménye volt. Rögtön kórházba küldte a mamát és engem is. Eszter elkísérte a mamát, Éva pedig engem. Csak beadott Éva, s többet nem láttam. Nem tudom, mennyi időt töltöttem a kórházban. Jobbról egy öregember feküdt, balról egy fiatal. Folyton cserélődtek, hol egyiket, hol a másikat vitték be az elkerített helyre, meghalni. Egyszer engem is betettek oda, nem tudom miért, és én nagyon büszke voltam, hogy magamban voltam, lepedőfalakkal körülvéve. Csak az fájt, hogy mindenkihez jöttek látogatók. de énhozzám soha, senki. Ez nekem ki- modhatatlanul fájt, hogy engem nem keres meg a mama. B úsultam, ideges voltam, nem értettem, hogy a mama nem jön. Meg is kérdeztem egyszer az ápolónővért, hogy miért nem jön a mama? — Az a te anyád — mondta, — az nem sokat törődik veled. Többet nem kérdeztem semmit. A fogamat összeszoritottam, a szívem nagyon megfájdult, hogy a mama nem törődik velem. Elfojtottam a könnyeimet, csak éjszaka sírtam, mikor senki se lát... így érkezett meg a karácsony. Mindenki mondta, hogy két nap múlva karácsony lesz, és az embernek karácsonykor jobban fáj... Hát karácsony előtti napon, délután csak megjelenik a mama. Néztem rá, s nem akartam hinni a szemenek, hogy mégis. És gyűlölet támadt bennem. Még azt sem vettem figyelembe, hogy a mama olyan sápadt, mint a halottak, s oly gyönge, hogy semmi élet sincs benne, s leült az ágyam szélére... És én hősi dologra szántam el magamat; és... hátat fordítottam a mamának. A mama rám hajolt... Előbb, azt hiszem, nem is értette, hogy határozottan sértő szándékkal tettem az elfordulást. Betakargatott, megimogatott, a keze olyan volt, mintha nem is emberkéz, szellem- kéz lett volna... Csak később tudtam meg, hogy a mama is kórházban volt az egész idő alatt... És azon a napon megszökött a kórházból, hogy engem meglátogasson... Méhrákja volt... ő meghalt, én meggyógyultam, s csodálatosképpen az életem tovább folyt, mert Eszter már tizenhét éves volt, és beleszeretett az iskolában egy tanár... Feleségül vette, és ő lett a gyámanyám. De én boldog vagyok, hogy a mamának már akkor, ott a kórházban megbocsátottam, es kibékültem vele, és nem mondtam meg. hogy haragszom, csak a nyakába fontam a két karomat és kisírtam magam a keblén... l
