Új Ifjúság, 1965 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1965-12-21 / 51-52. szám

Spanyolországban azt tartják, hogy csak abból lesz jó torreádor, aki végigjárta a ma- letillas kemény iskoláját. Más szóval az a fiú, aki otthon gyakorolhat a bikával és nem kényszerül semmiféle áldozatra, általában sohasem lesz nagy torreádorrá. Híres, nagy és gazdag torreádorrá lenni, ez az álma azoknak a fiúknak, a- kik sokszor már tizenhároméves korukban megszöknek hazulról. Nincs a zsebükben e- gyetlen peseta sem, sokan közülük írni és olvasni sem tudnak, és néhánynak cigányvér csörgedezik az ereiben. De pontosan tudják, hogy mit a- karnak és szívósak, büszkék. Legtöbbször hármasával, négyesével járják Spanyolország útjait. Hátukon batyu, takaróval, némi élelemmel, mulettel (vörös posztó) és fakarddal. Legtöbbje cédulát hord magával, amely igazolja, hogy ma- letillas (torreádor-inas) Ezt a bikaviadalok madridi szövetsége állítja ki. Gyalog, autóstoppal és vonatütközőkön u- taznak. Egyik arénából a másikba, egyik bikatenyésztó farmról a másikra utaznak, keresik az alkalmat a gyakorlásra, hogy önbizalmat szerezzenek. Ez természetes, hiszen az andalúziai faromokon és a Sa- lamanka környéki gyakorlótáborokban sok az olyan nap, a- mikor kis arénákban próbálják a fiatal bikák helytállását, hogy pontos kimutatást vezethessenek a viselkedésükről. E- zekre a próbákra a farmerek mindig meghívnak néhány torreádor-inast, akik pár perc a- latt megmutathatják, hogy mit tudnak. Ha a fiú jól megállja a helyét, könnyen lehet, hogy a nézők között akad egy gazdag mecénás, aki a további tréningjéről gondoskodik. A gyakorlás illegális lehetőségét „holdfényes viadalának nevezik. A legénykék átmásznak a farm drótkerítésén és holdfénynél gyakorolnak a bikákkal. Itt már nem fiatal bikákkal állnak szemben, és ez több szempontból is veszélyes. Egyrészt • gyenge holdfény mellett rendkívül veszedelmes az ellenfél, másrészt az őrök egy pillanatig se viccelődnek. Sok inast agyonlőttek már. A felnőtt bikát ugyanis már nem 1 szabad az arénán kívül vadí- j tani, mert akkor nem a vörös j posztónak ront majd neki. hanem az embereknek. A szakma alapjainak az elsajátítása négy évig tart. Négy év csavargás, minden jövedelem nélkül. Ha letelik a négy év, megpróbálnak valami vidéki támogatót szerezni maguknak. A viadalon aztán legtöbbször o- lyan bikával kerülnek szem- | be, amelyet valamely híres j torreádor utasított vissza, mert a bika rosszul lát, túl nagyok, nem egyformák a szarvai, vagy túlságosan veszedelmes. Az inas egyetlen kártyára tesz fel mindent: vagy fölkerül, vagy nem. Legtöbbször a próba nem sikerül, mert a szakértők és a kritikusok nagyon szigorúak. De ha sikerül, akkor is hosszú még az út a madridi arénáig.-0Orlan Fallacio, a müncheni Twen munkatársnője, felkereste Ordonezt, Hemmingway barátját, a legnagyobb ma élő ] spanyol torreádort, akivel az egyik Sevilla melletti bikatenyésztő farmján találkozott. A vele folytatott rendkívül érdekes beszélgetésből közlünk itt részleteket.

Orian Fallacio: „Mindenekelőtt szeretnék valamit beismerni önnek don Antonio; a- zon a legendákon kívül, amelyek körülveszik, általában semmit sem tudok ónról. Tudom, hogy Spanyolország legnagyobb torreádora, hogy az andalúziai Rondában született 1932 március 16-án, tehát 33 éves, nős, hogy Hemmingway úgy szerette önt, mint fiát és maga öt, mint apját, hogy egy órával ezelőtt át akart kísérni engem a túlvilágra, amikor

puska és fegyver nélkül bevezetett a karámaiba, négy- százötven élő és vad bika, ki- lencszáz tűhegyes szarv és e- zernyolcszáz pata közé, amelyek közül egyetlen egy képes lenne kásává taposni, és ahol ön ráadásul alig két méternyire két hatalmas bestiától, piros zsebkendővel törülgette az orrát.“

Antonio Ordonez: „Csupán közelről akartam megmutatni önnek a bikákat Hát nem azt mondta, hogy nagyon tetszenek? Nem szereti a bikaviadalokat?“

— Az istenért ne ugrasson! Ama rizikó ellenére, amelynek az imént kitett, azt mondom, amit azelőtt mondtam: a bikaviadalokon minden szimpátiám a bikáé.

— Hombre! Az enyém is! Szeretem az állatokat és a bika a legjobb barátom. Intelligens. gyöngéd, bátor barát. Ha meg kell ölnöm, olyan az számomra, mintha a barátomat ölném meg. Amikor megölöm, megnyugtat, hogy hősként hullott el.

— Előtem szinte hihetetlen, hogy maga a kedves arcával, szerény mosolyával, karcsú zongorista kezével oly veszélyes és kegyetlen foglalkozást végez.

— Ez nem foglalkozás, hanem művészet, mint a tánc, mint a könyvek írása. Ezen azt értem és ezt megmondtam Ernest Hemmingwaynak is. Ügy gondolom, hogy viadal közben azt érzem, amit az író érez. amikor könyvet ír. Vagyis érzi, hogy meg kell írnia, vagy talán nem? Mint kifejezési mód. Miért hunyorog? Talán valami nincs rendjén?

— Dehogy. Ezt az okozza, hogy úgy néz az ember szemébe. Még soha senkivel sem találkoztam, aki állandóan oly közvetlenül nézett volna a szemebe, mint maga.

— Ogy nézek magára, mint ahogy a bikára nézek viadal közben. A nővel folytatott beszélgetés olyan, mint a biká- viadal és viadal közben a menekülés egyetlen módja az, hogy közvetlenül a bika szemébe néz. Ha az ember a szemébe néz, a figyelme nem forgácsolód ik szét, kontaktust teremt vele és megállapíthatja, hogy szarvára akarja-e tűzni, avagy csupán alakoskodik.

— Nincs szándékomban a szarvamra tűzni. Azt akarom magától megtudni, igaz-e, hogy abba akarja hagyni a viadalokat. Véleményem szerint ez nem lehet igaz. Olyan még nem fordult elő, hogy egy harmincéves torreádor, dicsőségének csúcspontján, fizikai erejének virágkorában akarja abbahagyni a viadalokat, amikor róla, a stílusáról és iskolájáról már három-négy könyvet írtak...

— A többi bikaviadalokhoz j semmi közöm, Mondtam, hogy ; abbahagyom a viadalokat és

abba is hagyom. Így akarom, Így van. Nézze: már a hajamat is levágattam. Régebben u- gyanis a torreádorok copfot viseltek és amidőn abbahagyták a viadalokat levágatták a copfjukat. Me már nem viselnek copfot. Így hát legalább a hajamat vágattam le.

— A haj ismét kinő. De legyen úgy, ahogy akarja. Tulajdonképpen miért is hagyja abba? Talán már nem izgatja a bika szarva elé állni? Talán meg akarja bosszulni vállalkozóját! Talán egyszerre magára szakadt a félelem, és már nem akarja veszélyeztetni az életét? Tudom, hogy a közönség magas igényeket támaszt magával szemben; vért akar látni.

— Semmiből sincs elegem. Az utolsó sebesülésem komoly volt, ez azonban nem számít, eggyel több vagy kevesebb. A- ma idő alatt, hogy matador vagyok, harmincegyszer sebesültem, a testem csupa forradás. Számunkra, torreádorok számára a sebek olyanok, mint a boxolök számára az ökölütések, kerékpározók számára az esések. Gyűlölet nincs bennem, soha nincs bennem gyűlölet. A félelemnek ehhez semmi köze. Félni azonban félek. Ha bika ál! velem szemben, vagy rád rohan, mindig félsz. Ez azonban nincs rám hatással. Halál... Hombre! A halál valami logikus. Ha meg kell halni.

— Fiatalon meghalni, nem logikus.

— Számunkra, torreádorok

számára kicsit logikus. Halálfélelemből hagyom abba a viadalt. Abbahagyom, mert,., mert... ugyanis azt gondolom, ha a bikaviadornak már nincsenek illúziói ha már nem é- rez hozzá hivatást, akkor abba kell hagynia. Ez alatt azt értem, hogy elvesztettem rá az étvágyamat, érti? Az étvágyat. Nem tudom hogyan történt, hogy elvesztettem. Lehet, hogy valamilyen élmény okozta, valamilyen félelem, nem tudom azonban, milyen. Csak azt tudom, hogy itt bennem valami eltörött.

— Azt akarja ezzel mondani, hogy ha most emelt fővel belép az arénában, ha szól a zene és a nevét kiabálják, maga már semmit sem érez? Azt akarja mondani, hogy amikor mély csönd terül el és maga készül a bika Ieszürására, a- midön ezernyi szem szegeződik magára, maga nem érez semmit?

— így van. Már semmit sem érzek. Gondolom, hogy ez u- gyanaz, mint az írás szüksége, igen, Ernest mondta, hogy a fejedben ott a könyv és szükségét érzed a megírásának, aztán egyszeresek érzed és a könyv a fejedből eltűnik. Lehet, hogy egy év múlva, két év múlva, avagy három hónap múlva az étvágyad visszatér, ahogy a könyv is visszatér, Ernest Hemmingway mondta így: most azonban nincs itt. És ez minden.

— És mit fog csinálni most. hogy abbahagyta?

— Sok mindent. Itt a bikatenyészetem, rajta kívül olajültetvényem van Sevilla közelében. Olajat termelek és olajat ütök. Ezt fogom csinálni, és aztán megtanulok rengeteg újat, csupa olyan dolgot, amit még nem ismerek és ami érdekel, csupa olyan dolgot, a- mit nem szerettem, amíg mindenért a bikák kárpótoltak.

— Milyen dolgokat?

— Nem tudom. Mivel eddig I nem ismerem őket, nem tudom. Tudom azonban, hogy léteznek. Például az olvasó. Az olvasásra nagyon lusta vagyok, túlságosan lusta. Eddig semmit se olvastam. Tudja, a torreádor olyan, mint a szerzetes — testben és lélekben torreádornak kell lennie, mint ahogy a szerzetesnek testben és lélekben szerzetesnek kell lennie. Az igazi bikaviadornak nem szabad olvasással és társadalmi élettel szétforgácso- lódnia magát, legföljebb sportolhat, mert az jó az izmoknak, az összes létező sportot űzi, teniszezik, vízisízik, futballoz. Futballdrukker vagyok, de nem a Real Madridnak drukkolok, mert hamisak, a Real Madridban nincs egyetlen madridi sem és ez nem sportszerű. Az Atletico Bilbao híve vagyok, mert azok mind bilbaóiak. Most azonban nem szentelek annyi időt a futballnak, többet akarok olvasni.

— Remélem nem akarja állítani, hogy sohasem olvasta Hemmingway könyveit, hogy annyi évig oly közel állott Hemmingwayhoz és sohasem olvasta a könyveit.

— Ernesto könyveit igen. őket igen. Ernesto úgy írt, mint ahogy beszélt, ugyanazokat a dolgokat írta meg, amelyeket elmondott. Ezért amikor Amerikában volt, ha nagyon hiányzott, elolvastam valamelyik könyvét és rögtön úgy é- reztem, mintha nálam lenne Spanyolországban. Érti?

— Értem. Most, amidőn ismerem magát, megértem, hogy miért szerette annyira Hem- mingwayt; tudom, hogy mit talált önben; egyszerűséget, például világos egyéniséget... De maga számára is nagy előny volt, hogy a barátja lehetett.

— Nem azért voltam a barátja, mert Hemmingwaynek hívták. Akkor is barátja lettem volna, ha nem olyan híres; különben az én barátaim nem híresek. Teljesen egyszerű barátság volt az. Ernesto mondta: „Az egyetlen föltétel az, hogy te soha egyetlen könyvet se írj, és hogy én e- gyetlen viadalt sem szervezek“. Ernesto ezt jószándékúan mondta, sok tanácsot adott, de nem a bikákról. Mondta, hogy mindenben eligazít, de ebben nem. Egyetlen kivétel volt, hogyha a viadal nagyon veszélyesnek ígérkezett, ezt mondta: „Vigyázz a „fulanon“A boldogság... valami nagyból tevődik össze: tisztelni az életet azzal a tudattal, hogy utána a halál következik , . .

ra. A fulanon káromkodást jelent, olyasmit, hogy durva nő, amely alatt a halált értjük.

— Miire szorítkoztak hát á tanácsai? Csak annyit tudok, hogy ide, avagy Madridba szokott utazni, hogy maga Kubába járt hozzá és ösztönözte a „Danqueros Summer“ című könyvének megírásában, hogy terjedelmes életrajzot írt magáról...

— Hogyan mondjam, az élet minden ügyes-bajos dolgában eligazított. Nem sokat beszélt azonban. Elsősorban nézelődött és hallgatott. Itt, Valcargad- ban is csak a lövöldözés nyugtatta meg. Rendkívül jó lövész volt, egyszer a szájamban lévő szipkára akart lőni. Reszkettem, a szipka is reszketett, tudtam azonban, hogy Ernesto nem lő agyon és valóban, a szipka ■ úgy repült el, mintha elfújták volna. Ernesto egészen másmilyen volt, mint amilyennek az emberek gondolják.

Például keveset evett és nem ivott sokat, csakis vörös bort és az nem árt. írni sohasem láttam és megesküdhetem, hogy a „Danqueros Summer“- hoz semmi közöm. Tudom, hogy megírta az életrajzomat, engem azonban soha semmiről sem faggatott, és az életrajzot sohase adták ki. csupán a Life-ben jelent meg belőle részlet. Kubába halászni jártam, és beutaztatta velem É- szak-Amerikát. Szeretek utazgatni Észak-Amerikában. Élni nem tudnak ott, de szórakoztató. Mindenütt gombok. A gombok országa az. Megnyom egy gombot és rögtön kihull valami, egy csésze kávé, alma a- vagy egy sláger. Figyelemre méltó, hogy Ernesto sohasem tartozott eme gombok országába. Inkább spanyol volt, mint amerikai.

— Ha jól tudom Hemmingway sokszor írt önnek, amikor Amerikában tartózkodott, és így sok levelét őrzi.

— Igen, igen, spanyolul írogatott nekem, mert csak spanyolul tudok. A készülő könyveiről és a vadászatairól számolt be. És én válaszoltam neki. Utoljára táviratot kaptam tőle. Kórházban feküdt, úgy döntöttem, hogy meglátogatom Amerikában, már meg is vettem a repülőjegyet. Ellenezte. Táviratot küldött, a- melyben megírta, hogy fölösleges lenne az egész, hogy fölöslegesen utaznék, hogy már kikerült a klinikáról és jól érzi magát, így hát nem mentem és... hat nappal később halott volt.

— Gondolom, hogy az ön- gyilkosságra nem számított.

— Nem volt az öngyilkosság. Szerencsétlenség volt.

— Öngyilkosság volt. Talán Mary nem mondta magának, hogy öngyilkosság volt?

— Maryvel erről nem beszéltem.

— Figyeljen ide don Antonió. Tudja mire gondoltam? Hogy boldog ember. Talán az egyetlen az általam ismert híres emberek közül, aki boldog is. Különben a híres emberek valami miatt boldogtalanabbak mint mások. Maga nem.

— Istenem! Igaz, hogy boldog ember vagyok. Nagyon, nagyon boldog. Ha valaki azt mondaná nekem, hogy nincs boldogság Antonio, vagy hogy mi a boldogság? — ezt válaszolnám: Idefigyelj, a boldogság az, amim van. Mim van: fiatalságom, helyzetem, családom, barátaim, a pénzre fütyülök... A boldogság valami nagyból tevődik ösz- sze; tisztelni az életet azzal a tudattal ,hogy utána a halál következik, és ezenkívül sok apró dologból áll: sült rákokból, szalonnával spé- kelt szívekből, rántott szardíniából, meg egy korty Cal- vadosból, vagy vörös borból. Mossuk meg arcunkat, üljünk dzsipbe és menjünk Sevillába.

Fordította —szj—