Új Ifjúság, 1965 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1965-12-14 / 50. szám

co

T3

©

u

KALIDASZA:

Férfi siratása

Ki szilajlobogású mécs valál, a gonosz szél leteperte lángodat. Kialudt tüzű mécskanóc vagyok, beborított sűrű füst — a fájdalom.

A halál minek is kímélt, mikor lecsapott rád? Elefánt ha fát kidönt, leomolva a porba hull vele a folyondár: menedéke elveszett.

Tavasz, 6, te segíts, igaz barát, bizodalmán tebeléd vetettem én: magasan lobogó tüzet csiholj, sziszegő lángja uramhoz elvigyen.

Sugarával együtt enyész a Hold, ha a felhő előszóit, eső se hull; ura ösvényein bolyong a nő — ez a törvény igazítja életünk.

lm előttem uram hűlő pora, telehintem vele árva keblemet, s valamint üde-zöld fiiágyba rég. lobogó tűz vörösébe szédülök.

Te Tavasz, ki mulaltatónk valál,

Ki virágos nyoszolyánkat őrized, a falánk tüzü máglya lángjait magad éleszd, könyörülj az özvegyen!

S ha lobog — suhogó szelet szglassz, vele sürgessed a jelcsapó tüzet.

Hiszen ott egyedül bolyong uram, repesön várja szerelmes asszonyát!

Azután tenyeredbe merj vizet, az a víz lesz a halotti áldozat — odaát uram enyhítem vele, ha utolérem a túlvilágon őt.

S a halott Szerelemnek, 6, Tarcasz, örök emlékezetül a szélbe szórj gyönyörűn zuhogó virágesőt — üde mangó piheröptű szirmait!

‘'TV

Varga Lajos rajza

RABINDRANATH THAKUF:

Dal

Miért aludt el a mécs-láng, miért? RAB ZSUZSA fordítása Szellőtől óvtam a köpenyemmel, ezért aludt el a mécs-láng, ezért.

Miért száradt ki a folyó, miért ?

Gátat vontam rá, hogy enyém legyen, ezért száradt ki a folyó, ezért.

Miért pattant el a lant-húr. miért? Oly dalba fogtam, nem bírta jármát, ezért pattant el a lant-húr, ezért.

3

Ca

e;

b**

©

ftf

S'

3

3

a.

T

o

a.

E.

o

3

3

a

*«

o

£3

SS

3

a

n

0

1 i

3

O*

"C

o

Oa

EL

o

3

3

a

i

o

Qa

co

ô

3

3

a

©

a

2L

©

3

CO

*3

©

3

V

e

Weöres Sándor fordítása ■— 3

a

o

a

3

Indiai irodalom • Indiai irodalom • Indiai irodalom 9 Indiai irodalom 9 Indiai i

szolga megsokallta ezt a

A nagy szemtelenséget.

— Megparancsolta az uraság, hogy kísérjelek hozzá, és botozzalak meg — üvölötte és szidta Gafurt, mint a bokrot.

Gafur újra nekidühödött.

— Mi nem vagyunk rabszolgák — felelte, s ő sem maradt adós a szidalmakkal. — Lakbért fizetünk. Eszem ágában sincs elmenni.

De a világ olyan, amilyen, a kisember hasztalanul ágál a felsőbbség szava ellen, s ráadásul még veszélybe is sodorja magát. Még szerencse, hogy a gyengék hangja ritkán jut el a nagyok füléig, különben ki tudja, mi minden történne ezen a földön.

Mire Gafur visszakerült az uraságtól, s lekuporodott a vackára, arca és szeme be volt. dagadva. Maheshért kellett így megszenvednie. Mikor Gafur reggel elment otthonról, Mahesh elszabadult a kötélről, begázolt az uraság földjébe, lelegelte a virágokat, és összevissza turkálta a napon száradó kukoricát. Miközben hajkurász- ták, megsebezte az uraság kislányát, aztán megszökött. Nem első ízben esett meg efféle baj, de mindig megbocsátották Ga- furnak, mivelhogy olyan földhözragadt szegény volt. Ha Gafur erőt vesz magán, és — mint azelőtt szokta — megköveti az uraságot, talán most is megbocsátottak volna neki, de ő kötötte az ebet a karóhoz hogy lakbért fizet, meg hogy nem rabszolga. Ezt már Shibu Babu, a zamindár sem nyelte le. Gafur ellenkezés nélkül végigszenvedte a verés minden kínját. Otthon is némán kucorgóét • sarokban. Az éhségről

és szomjúságról megfeledkezett, de úgy égett a szive, mint az odakint perzselő nap. Maga sem tudta, meddig feküdt így.

Egy gyermeksikoly riasztotta fel apátiájából. Amina orrabu- kott a földön. Kezében felborult a korsó, és Mahesh felhörbölte a földre csörgő vizet. Gafur agyát elfutotta a vér. Megragadta a keze ügyében levő ekerudat, amit előző nap oda- készltett, hogy megjavítsa, és a rudat két marokra fogva rásújtott Mahesh fejére. Mahesh megpróbálta felemelni a fejét, de kiéhezett, ösztövér teste hirtelen összeroskadt. A füléből lassan szivárgott a vér. Vonaglott a teste, aztán kinyúlt a lába. s kiadta a páráját.

— Apám, mit tettél? Mahesh megdöglött! — jajdult fel zokogva Amina.

afus némán, mozdulatlaG

nul állt előtte. Merev, üveges barna szeme a semmibe meredt.

Két órába sem telt bele, s már ott voltak a falu- végi tímárok; s egy bambusz- rúdon elvitték Mahesht. Gafur a kezükben villogó kés láttára megborzadt, és némán lehunyta a szemét.

Később a szomszédoktól megtudta, hogy az uraság hivatta Tarkaratnát, mert tőle kért tanácsot. Miből fizeti ki Gafur a szent állat megöléséért rászabott bírságot?

Gafur némán hallgatta a megjegyzéseket: állát a térdére támasztva a földön kugorgott.

— Amina lelkem, gyere, indulunk — költögette Gafur éjféltájban a leánykát. A gyermeket az udvaron nyomta el a* álom.

— Hová megyünk, apám? —

kérdezte Amina a szemét dörzsölve. 1

— Beállók a fulberei jutamalomba — felelte Gafur.

A leányka kétkedve bámulta az apját. Bármilyen nyomorban éltek, eddig az öreg nem volt hajlandó bemenni Fulberébe.

— Ott mindenki hitetlen, tiszteletlen, és abajgatja a nőket — szokta mondani a leányának.

— Siess, fiacskám, hosszú út áll előttünk — mondta most.

mina bement a kunyhóba, hogy kihozza az ivóedényt meg az apja réztálját.

Hagyd itt, szivecském.

Fizessék ki az érából a Meheshért kirótt bírságot — szólt rá az apja.

Gafur kézenfogta a leánykáját,-^ megindultak a sötét éjszakában. Nem volt senkije a faluban, akitől elbúcsúzzék. Senki számára nem volt mondanivalója. Végigbotorkált az udvaron, de az akácfánál megtorpant, és kitört belőle a zokogás.

— Allah — mondta a csillagos égre tekintve —, büntess meg, rászolgálok, mert Mahesh szomjasan pusztult el. Nem hagytak neki egy tenyérnyire való legelőt sem. De könyörögve kérlek, ne bocsásd meg az uraság vétkét, aki megtiltotta, hogy Maheshnak jussán abból a fűből és abból a vízből, amit te teremtettél.

Így indult el Gafur a jutamalomba.

ash'Ipurnak hívták a

K

alut. Apró kis falucska volt, a zamin dárja még apróbb emberke, de a bérlök mégsem mertek szembeszállni vele, a könyörtelen földesúrral.

A zamindár legkisebb fiának születésnapján történt. Dél volt, Tarkaratna, a papa, éppen hazafelé tartott a földesűr házából, ahol áldozatot mutatott be a gyermekért. Május vége felé járt az Idő, de még felhőfoszlányok sem látszottak az égen. Pokoli tüzet okádott az esőt- len égbolt.

A falu végén egy útszéli kunyhóban lakott Gafur. a takács. Mióta leomlott a sárból döngölt kerítés, az udvar belefutott a nyílt országútba. s a bentlakók magánéletének titkaiba szabadon bepillanthattak a járókelők.

— Hé Gafur! Itthon vagy? — szólt be Tarkaratna. egy útszéli fa árnyékába húzódva.

— Mit parancsolsz? Az a- pám fekszik, mert lázas — szólt ki Gafur tízéves kislánya az ajtóból.

— Lázas! Hívd ki azt a gazembert!

A lármára elővánszorgott a láztól remegő Gafur. Egy bika volt kikötve az omlatag sárkerítés fölé hajló öreg akácfa törzséhez.

— Mi az ott? — kérdezte Tarkaratna a bikára mutatva. — Elfelejtkezel róla, hogy hin- dű faluban élsz, és a földesúr brahman? — Tarkaratna képét rákvörösre festette a felháborodás meg a nagy hőség. Várható volt, hogy nem fogja mérsékelni szavait, de Gafur ügye- fogyottan a papra meredt, nem tudta megérteni, mit akarnak tőle.

— Idehallgas — folytatta Tarkaratna, — ez a bika már hajnalban ki volt ide kötve, s még most is itt látom. Elevenen megnyúzat az uraság, ha elpusztul ez a jószág! Az ura- sftg nem olyan akármilyen brahman!*

— Atyám, mit tegyek? Tehetetlen beteg vagyok. Napok óta gyötör a láz. Nem tudom kihajtani a bikát a legelőre. Nagyon rosszul vagyok.

— Miért nem oldod el, hogy szabadon legelésszen ?

— Hová engedjem. Atyám? A rizs még sok helyen nincs kicsépelve. Kint van még a földeken. A szalmát sem hordták még be. Ebben a hőségben minden elperzselödött. Egy fűszál sem maradt sehol... Hogy engedjem szabadon a bikát? Belegázolna a más rizsébe, vagy befalná a mások szalmáját. Tarkaratna kissé megenyhült. — Legalább kösd az árnyékba, és vess oda neki egy nyaláb szalmát, hogy legyen mit rágnia. Bizonyára főzött rizst a leányod. Miért nem adtok ennek a jószágnak egy vödör rizslevet? Hadd igya meg azt.

Gafur nem .felelt, tehetele- nül meredj Tarkaratnára, és mélyen felsóhajtott.

— Értem. Hát még erre sem futja? Mit csináltál a szalmajárandóságoddal ? Bizonyára eladtad, hogy a bendődbe tömd az árát? Egy maroknyit sem hagytál ennek a bikának! Ez már lelketlenség!

kemény vád hallatára

A Gafur hebegve kereste a szavakat.

— Úgy volt, hogy az idén megkapom a szalma-járandóságo- mat — nyögte ki némi tétovázás után. — de az uraság visz- szatartotta a tavalyi adósság fejében. — „Urunk és paran- csolőnk" — könyörögtem neki a lába elé borulva, — „hová menjek, ha e! kell hagynom a birtokodat? Hagyj meg minket abban a kis kunyhóban, ahol a kislányommal meghúzódtunk. Kifoldozom a tetőt pálmalevéllel, valahogyan átvészeljük az esős évszakot, de mi lesz a mi szegény Maheshünkkel, ha nincs mit ennie?“

— Nocsak! Tehát annyira i- mádod a bikádat, hogy Mahesh- nek nevezed!“ Ez még tréfának is erős!

Gafur eleresztette a füle mellett az ironikus megjegyzést.

— De nem könyörült meg rajtam a gazdánk — folytatta. — Olyan kevés rizst adott, hogy két hónapra sem futja. A szalmajárandóságomat pedig a magáéhoz mérette. Maheshnek egy csutak sem jutott.

— Talán bizony nem tartozol az uraságnak? — kérdezte Tarkaratna érzéketlenül. — Hát a tatarozást nem kell kifizetni? Azt várod, hogy az uraság tartson el?

— Miből fizessek neki? Négy biga földet bériünk tőle, de már második éve tart a szárazság és a földeken kiaszott a rizs. Adj kölcsön egy kis szalmát, hadd legyen szegénynek egykét napra való takarmánya.

Gafur a brahman lába elé vetette magát.

— Ne, ne! Eridj innnen! Haza kel! mennem, késő van már.

Tarkaratna mosolyogva Indulni készült.

— Jóságos Ég! Még nekem rohan ez a jószág és fölökle! Meg akar döfni? — kiáltott fel rémülten és haragosan, majd hirtelen ellépett a bika mellől.

Gafur feltápászkodott.

— Enni szeretne — mondta, a Tarkaratna kezében lévő rizs- kalász-ö.tegre és gyümölcsre mutatva.

— Enni szeretne? Enni hát! Amilyen a gazda, olyan a jószága. Egy szemernyi szalmája sincs, hát rizst meg gyümölcsöt akar. Vidd el innen, és kösd ki máshová! Micsoda szarva van. Elöbb-utóbb még agyonöklel valakit.

Tarkaratna megkerülte a bikát, és elpárolgott.

Gafur szemével követte a papot, aztán némán nézegette Mahesht; a bika beesett barna szeméről lesírt az éhség és a szenvedés.

— Egy szemernyit sem adott neked — motyogta Gafur, a bika nyakát és hátát simogatva. — Mahesh, szivemből lel- kedzett gyermekem vagy — folytatta suttogva. — Nálunk vénültél meg, nyolc esztendeig szolgáltál bennünket. Pedig még enni is alig kapsz tőlem, de azért tudod, hogy nagyon szeretlek.

ahesh nyakát előreM szegve boldogan lehunyta a szemét.

— Mondd, mit tegyek, hogy átvészeljed ezt a szörnyű esztendőt ? Kezefejével letörölte a könnyeit, és körülnézett, aztán előhúzott a kunyhó mögül egy vékony nyaláb fakó. ócska szalmát.

— Edd meg gyorsa, fiacskám, nehogy... — motyogta gyöngéden miközben Mahesh elé vetette a szalmát.

— Apám...

— Ml kell ?

— Gyere ebédelni — mondta a kisleány az ajtóból kikukkantva. — Már megint a zsupszal- mából adtál Maheshnek?

Gafur megriadt.

kánkat a rendőrség istállójába — rebegte.

— Badar beszéd!

— Dehogy is, apám, így i- gaz. Azt mondta Maník Ghose szolgája: „Szólj az apádnak, hogy menjen be a bikájáért Da- riapurba...“

— Mit csinált a szegény jószág ?

— Beszabadult a kertjükbe, apám.

Gafur hallgatott.

— Ügy hallom, hogy a rendőrség három nap múlva kihajtja a marhavásárra, hogy eladja.

— Bár eladnák — mondta Gafur.

únius derekán járt az idő

I

aki még nem látta, milyen Indiában a nyári égbolt, el sem tudja képzelni, mennyire iszonyú, könyörtelen az igazi kánikula. Sehol semmi jele, hogy enyhülni fog a hőség! Ilyenkor lehetetlennek tetszik még a gondalat is, hogy az ég színe megváltozik valaha, hogy puha, páradús fellegek borulnak rá. Az volt az ember érzése, hogy az örökkévalóságig ilyen perzselő marad a mennybolt.

Gafur délre ért haza. Nem járt eddig napszámba, és csak négy-öt nappal azelőtt múlt el a láza. Még mindig elgyötörtnek és gyengének érezte magát. Munkát keresett, de nem volt szerencséje. Éhesen, szomjasan, kimerültén ért haza, és nagyon rossz hangulatban volt.

— Amina lelkem, kész az ebéd? — kérdezte az udvarból.

A leányka lassan, szótlanul kilépett az ajtón, és vállát nekivetette a falnak.

— Kész az ebéd ? — Ismételte meg a kérdést Gafur, mivel nem kapott választ.

— Nincs. ,

— Hogy mondod? Nincs? Miért nincs?

— Apám, elfogyott a rizs.

— Elfogyott a rizs? Hát miért nem szóltál reggél?

— Ugyan, hiszen már tegnap este is szóltam.

— „Már tegnap este is szóltam“ — utánozta a leánykát Cafur. — Azt hiszed, hogy a lejemben tartom, amit tepnap este mondtál ? — Gafur saját hangja hallatára egyre jobban nekihevült. — Persze, rizs, az eines! — sziszegte dühtől eltorzult képpel. — Törődsz is te azzal, hogy eszik-e az apád, /agy sem? Csak a kisasszonyfának legyen meg a napi há— Csak egy kis ócska szal- nát, rothadt volt már — sza- »adkozott szégyenlősen.

— De apa, hiszen hallottam, logy a tetőből ráncigáltad ki.

— Nem, kislányom, csak ép- >en... — Gafur elhallgatott.

— Jól tudod, apám, hogy így edől majd a fal...

Gafur némán feszengett. Nem mit egyebe, csak az a kis tunyhó a fejük fölött. Senki >em tudta nála jobban, hogy a tunyhó nem bír ki még egy e- >ös évszakot, ha nem vigyáz.

— Mosd meg a kezed, és gyere ebédelni — mondta a leányka.

— Hozd ki a rizslevet, hadd tassam meg Mahesht.

— Nem maradt rizsié, apám. kifőtt a fazékból.

Eltelt egy hét. Gafur betegen, jondterhelten üldögélt az udvaron. Mahesht egy napja nem látták. Gafur nem tudta, mitévő legyen. Amina hajnal óta a bikát kajtatta mindenfelé, al- konyodott, már, mire hazakerült.

— Tudod, mi újság apám ? Manik Ghose beküldte a biromszori kosztja! Ezentúl elzá- 1 rom a rizst, mielőtt elmegyek. 1 Adj legalább egy kis vizet, 1 mielőtt szomjan halok... Vagy 1 úgy! Még vizünk sincs! :

Amina lehajtott fejjel állt Gafur előtt. Gafur arra a gondolatra. hogy még egy csöpp vizük sincs, annyira nekivadult, hogy odarohant a leánykához, és lekent neki egy csattanós pofont.

— Cudar kölyök! Mit csináltál egész nap? Hányán elpusz- talnak ... miért nem pusztulsz e! te is?

i

I

t

T

I

1

1

1

1

1

I

A leányka hallgatott. Felkap- I ta az üres cserépkorsót, és < könnyes arcát törölgetve lassan < útnak indult a délutáni hőség- I ben.

— Gafur! Itthon vagy? — szólt be az udvarról a földesúr szolgája.

1

(

i

— Igen, itthon vagyok. Miért ? i — kérdezte Gafur elkeseredet- i

ten.

— Hívat az uraság. Gyere.

— Még nem ebédeltem. Majd később átmegyek — mondta Gafur.