Új Ifjúság, 1965 (14. évfolyam, 1-53. szám)
1965-12-14 / 50. szám
90 V. MIT VÁRTÁL A CSISZ-TOL? — Mindig szívesen visszaemlékezem majd az 'esti összejöveteleinkre. Csak nagyon ritkán kapunk ilyen választ: — Talán az az egy iskolázás, ahol csupán csak igazai mondtak nekünk. — A közös kerékpártúrára, amikor még kilencedikbe jártam. S talán még egy-két ilyen válasz a sok közül, és ez bizony nagyon is kevés! Még mindig az volt az érzésünk, hogy csak a felületen mozgunk. Hányszor elítélték már nyilvánosan a helytelen munkamódszereket (a tanítók helytelen beavatkozásait, az önállóság hiányát, a kényszerítést stb.), melyek ellen a diákok és a tanoncok egyaránt tiltakoztak gyűlések alkalmával. S ezért tették fel a következő kérdést: MIT MONDANAK AZOK A CSISZ-RÖL, AKIKBEN LEGJOBBAN MEGBÍZOL? — Akikben hiszek, azok nagyon jól ítélik meg a CSlSZ-t. — A szüleim azt akarják, hogy dolgozzak a CSISZ-ben. Valószínűleg csak azért, mert azt hiszik, hogy erre még valamikor szükségem lehet! Barátaimmal ilyesmiről nem társalgunk. — Ha valahol társaságban a CSISZ-re terelődik a beszélgetés, mindenkinek van valamilyen igen kritikus megjegyzése. Arról azonban, hogyan lehetne a hibákon javítani, nem beszél senki. Ezután tettük fel a következő kérdést: „Gondolkoztatok-e már azon, hogy egyáltalán mért alakult meg a CSISZ?“ „Ügy gondoljátok, hogy valamiben a segítségetekre lehetne?“ Az első kérdésre kapott feleleteket négy csoportra oszthatjuk. Az első csoport a legerősebb, egy egyszerű: „Nem tudom!” „Nem gondolkoztam mép ezen!" A második: .....hogy Gyere velem fotózni! a fiatalokból becsületes embereket neveljen." Harmadik csoport válasza, de ezek kevesen voltak: ... hogy a fiatalokat a közösségi szellemben nevelje, hogy megértsék egymást“. A negyedik csoportba tartozó feleletek ilyenek „... hogy egyáltalán lágyén valami, hogy ne mondják azt. hogy a fiatalok semmit sem csinálnak, és hasonlók.“ Arra a kérdésre, hogy: „Segíthet-e nektek 8 további életetek folyamán valamiben a CSISZ?“ a fiatalok nagyon határozatlan feleleteket adtak. A legtöbb lakonikus választ a- dott, hogy nem, de akadtak — kivételesen — másfajta feleletek is: — Az iskolában igen, de máshol már nem. — Az iskolában nem, die a lakóhelyen igen. — Én azt hiszem, hogy segíthet, mert elég nagy befolyása van, de minden attól függ. ki a CSISZ vezetője és akar-e segíteni egyáltalán. Amikor ezekkel a fiatalokkal beszéltünk, hogy hát akkor hogyan tovább, akadt radikálisabb nézet is. Az iskolákban meg kell szüntetni a CSISZ-t, a fiúk és a leányok dolgozzanak csak lakóhelyükön különféle csoportokban és egyesületekben. Érdekes viszont, hogy a radikális hangok mellett egy osztályban sok fiú és leány kívánta a . jó kollektívát“, „a vonzó munkamódszereket“, meg azt, hogy „a CSISZ-be ne vegyenek be akárkit“ stb. Nagyon érdekes az eredmény, ha ezen osztály CSISZ-tagjainak véleményét összehasonlítjuk az 579 tanuló és tanonc véleményével. A „Mi tetszik a CSISZ-ben és mi nem?" kérdésre a diákok és a tanoncok egyformán válaszoltak körülbelül. Leginkább az ellen tiltakoztak, hogy az önkéntesség elvét nem tartják be, hogy bizonyos módszerekkel kényszerítik őket erre vagy arra a tanítók, a nevelők és néhány CSISŽ funkcionárius. A kérdőíven tizenhat olyan tevékenységet íüntettünk fel, amellyel a CSISZ szervezetekben találkozhatunk. Megkértük a tanulókat és a tanoncokat, hogy jelöljenek meg három olyan tevékenységet, amit jónak tartanak és három olyat, amit nem tartanak megfelelőnek. AZ EREDMÉNY A KÖVETKEZŐ... A fiataloknak több, mint hetven százaléka külföldi túrákat ajánl, ötvenkét százalék tánccal összekötött esti összejöveteleket, ötven százalék sporttevékenységet, harmincnégy százalék az igazságtalanul megbántott barátok támogatását, huszonhárom százalék a tram- ping-et, tizenhárom százalék vitaesteket különféle filmekről. (Körülbelül a fiúknak és i lányoknak tíz százaléka szeretné a közös kiállítás-látogatásokat. megbeszéléseket és találkozásokat külföldi diákokkal, kirándulásokat stb.) A megkérdezettek több, mint fele kihúzta a kötelezettségvállalást és a versenyzést, negyvenöt százalék a brigádokat, húsz százalék a honismereti kirándulásokat, tizenkilenc százalék az idegen ay ©Ívű tanfolyamokat, tizenhárom százalék a tramping-et, tizenkét százalék az idegen nyelvű tanfolyamokat, tizenhá- lék pedig a továbbtanulást. Ez tehát a tizenhétéves fiúk és lányok, diákok és tanoncok véleménye a CSISZ-sze! kapcsolatban. Ezek után e sorok szerzője már nem állást foglal és nyilatkozik magáról: — Ahhoz a nemzedékhez tartozom, melynek életéhez hozzá tartozott a CSISZ. A CSISZ-ben a munka akkor az életeszményünk kifejezése volt és szükséglet. A munka, a jó közösség, a lelkes viták, az egész életre szóló barátságok és szerelmi élmények korszaka, ez mindmind szervesen hozzá tartozott a CSISZ-hez. Örökké emlékezni fogok az ifjúsági építkezéseken töltött időre, a lelkes versenyszellemre és a majálisainkra. Az ezernyi emlékből még ma is sokszor merítek erőt és hitet. A CSISZ akkoriban az életünkhöz tartozott, tehát az én életemhez is. Benne mérterfi le az erőimet, tanultam meg az emberekkel beszélni, fejlesztettem képességeimet és gyakran meglepett, hogy mennyit kibír az ember és mi mindenre képes, ha eszményei és barátai vannak, olyan barátai, akikre mindig és mindenhol számíthat. Természetesen nagyon helytelen lenne, ha azt kívánnák a mostani tizenhétévesektől, hogy hasonlóan nyilatkozzanak, mint én. így már csak akkor beszélhet valaki, ha bizonyos távlatból néz vissza a dolgokra, tíz-húsz év távlatából. Mégis az az érzésem, hogy a mai fiatalság kevésbé hatásosan érzékeli és érti a CSISZ- hez való viszonyát, mint az előző nemzedék. Azt hiszem, hogy ez az észrevételem eléggé jogosult, hiszen arról, hogy milyen a tizenhétéves fiúknak és lányoknak, diákoknak és ta- noncoknak a CSISZ-hez való viszonya, meggyőződhettünk a feleleteikből. Nézetem szerint, semmi kétség sem férhet hozzá, hogy a kutatás anyagát képző diákok és tanoncok nem találják meg a CSISZ-ben azt. amit én és a társaim még megtaláltunk. Tehát valahol máshol keresgélnek. Viszont helytelen lenne, ha most hirtelen vádolnánk őket vagy valaki mást. Főként a tizenhétéveseinket nem vádolhatjuk. Valószínűleg közrejátszanak a két évtized óta annyira megváltozott körülmények is, S közben pedig ne feledkezzünk meg a felnőttekről sem. hiszen nekik döntő befolyásuk van a fiatalok életfelfogására, amilyen társadalmi viszonyokat és lehetőségeket teremtettek a felnőttek, olyan társadalmi viszonyok és a- dottságok között nőttek fel a tizenhétévesek is. Hozzáidomulhatnak vagy ellene szegülhetnek és megváltoztathatják. Vajon hogyan néznek ránk felnőttekre a fiatalok? V. Ahogy már említettem, a telepen csak kis hányada lakott a törzsnek, ők voltak azok, akik a legközelebb állottak Winnetou szívéhez és ezért könnyű elképzelni, hogy azonnal ezer kérdéssel árasztottak el. Nem utasítottam vissza egyet sem, de mindenekelőtt megkérdeztem: — Itt van Juta ? Beszélnem kell vele. — A kamrájában van — felelték. Ide vezetjük. — Ne. Öreg és vak. Magam megyek hozzá. Egy sziklából kivájt kis helyiségbe vezettek, öreg ember üldögélt benne. Amikor észrevett, örömében meglepődött és hosz- szú beszédbe kezdett. — Ezt később is elmondhatod nekem — szakítottam félbe. — Volt itt egy halvány képű idegen? — Igen — válaszolta. — Mikor? — Tegnap. — Megmondta, hogyan hívják? Anna Ušáková rajzjl Winnetou végrendelete — Nem. Azt mondta, hogy Winnetou ezt megtiltotta neki. — És már eltávozott? — Igen. — Mennyi ideig tartózkodott itt? — Körülbelül annyi ideig, amennyit a halvány képűek egy órának neveznek. — Téged keresett ? — Igen. Ide vezettette magát és egy bőrt mutatott nekem Winnetou totemjével. Állítólag Winnetou őt bízta meg utolsó akaratának végrehajtásával. — Mit akart tőled ? — Megkért, mondjam el, hogyan néz ki az a tó, amelyet Deklil-tónak neveztek el, — És te elmondtad neki? — Kénytelen voltam. Hiszen így rendelte Winnetou. — Részletesen leírtad neki a tájat? — Igen. Elmagyaráztam neki. hegy merre menjen és lefestettem az ottani tájat. — A tűlevelű erdőt, a sziklát és a vízesést ? — Mindent. — Az utat is fel a függő- sziklára ? — Azt is. A lelkem felüdült, hogy beszélhetek vele azokról a helyekről, ahol együtt voltam akkor Old Shatterhanddal és az apacsok főnökével Winne- touval, aki elhagyott bennünket és eltávozott az örök vadászmezőkre. Csakhamar ott ismét együtt leszek vele. Az öregnek nem tehettem szemrehányást. Csak azért segített Santernek. mert az fel— KARL MAY Liana Grill: Rejtély mutatta neki kedves főnöke totemjét. — Fáradt volt nagyon a halvány képű lova? — kérdezgettem tovább az öreg apacsot. — Egyáltalán. Amikor a lovas távozott, a lova olyan friss volt, mintha hosszabb ideig pihentették volna. — Evett nálatok a hálvány ■ képű? — Igen, de csak keveset, mert nagyon sietett. Rostot is kért. hogy gyújtózsinórt készíthessen. — Úgy! És adtatok neki? — Igen. — Mire kellett neki a gyújtózsinór? — Azt nem mondta. Puskaport is kellett neki adnunk még hozzá nagyon sokat. — Lövöldözésre? — Nem. valamit fel akart robbantani. — Láttad, hogy hová rejtette a totemet? — Indián zacskóba. Csodálkoztam is rajta, hogy hol szerezte. — Uff! — szólalt meg mellettem Pída. — Tehát még megvan nála. Az én zacskóm volt az. Ellopta. — Ellopta? — csodálkozott Juta. — Csak nem volt tolvaj? — Annál is több, nemcsak tolvaj! — De hiszen nála volt Winnetou totemje! — Azt is lopta! Sanier volt az illető, aki megölte Jucsu- csut és Nso-csit. Az öreg felállott, és megmerevedett, mint a sóbálvány. Otthagytuk megmerevedve a rémülettől és elmentünk. Tehát Santert nem sikerült megelőznünk. Sőt meg se közelítettük. Ez kellemetlen volt, ezért javasolta a Véres Kéz: — Nem maradunk itt, rögtön útra kelünk. Lehet, hogy elkapjuk még mielőtt elérné a Sötét vizet. — Gondolod, hogy pihenés nélkül is üldözhetjük? A hold és a csillagok világítanak, tehát éjszaka is üldözhetnénk. — Nincs szükségünk pihenésre. — És Pída? — Addig nem pihenek, míg vissza nem szerzem az amulettemet — mondta a kiowák fiatal főnöke. — Jól van. Együnk valamit, aztán friss és pihent lovakra ülünk. A hollőfeketémet itt hagyom. Nekem is nagy a me- hetnékem. Mivel Santer puskaport és gyújtőzsinórt vitt magával, ez azt jelenti, hogy valamit a levegőbe fog röpíteni. Ezzel mindent elronthat. Sietnünk kell. Két órát sem tartózkodtunk a telepen, máris tovább indultunk. friss lovainkon dús élelmiszer-készletekkel. Huszonhárma;! voltunk: én, Til-lata, Pída és húsz apacs. Til-lata akarta, hogy ekkora csapat kísérjen, pedig ilyen sok védőre nem volt szükségünk. A terület ugyanis, amelyen haladnunk kellett a mimbrenyokhoz tartozott, az apacsok egyik rokon- törzséhez, tehát támadástól nem kellett tartanunk. A teleptől legkevesebb száz kilométerre volt a Sötét Víz, és az útnak, különösen az utolsó, sziklás szakasza volt nehéz. Ha úgy számoltam, hogy naponta több, mint nyolc kilométert teszünk meg — és ez sok volt —, akkor is tizenkét napra volt szükségünk, hogy célhoz érjünk. Eszünkbe se jutott Santer nyomát keresni. Csak az időt vesztegettük volna vele. Egyszerűen azon az úton haladtunk, amelyen akkor Winnetou vezetett. Föltételeztük, hogy Santer is ezen az úton haladt. Ha letért róla, az csak számukra volt előnyös. Útközben semmi említésre való sem történt. A tizenegyedik napon azonban két indiánnal találkoztunk. Éppen velünk szemben jöttek. Az öreg Mim- berg volt a fiával, aki hússal látott el, amikor Winnetouval jártam itt. Ő is megismert, leállította lovát, és örömében felkiáltott: — Old Shatterhand! Mit látok? Te élsz? Nem haltál meg? — Talán azt beszélik, hogy meghaltam ? — Igen. Állítólag a sioux indiánok lőttek le. Rögtön megsejtettem, hogy Santerral találkozott. — Ki mondta ? — kérdeztem. — Egy halványképű. Elmondta, hogyan vesztette el életét Old Shatterhand és a dicső Winnetou. El kellett hinnem, mert megmutatja a totemjét és az1 amulettjét is. — És mégis hazudott, mert magad is láthatod, hogy élek! — Remélem, hogy Winnetou sem halt meg? — Sajnos, ň meghalt. Hol találkoztál azzal a halványképűvel ? — A táborunkban. Ki akarta cserélni a fáradt lovát, és vezetőt keresett a Deklil-tóhoz. Valószínű, hogy álneve volt ez annak a víznek, amelyet mi Sis-tunak, Fekete-tónak nevezünk. Felkínálta Winnetou amulettjét és én elfogadtam. Pihent lovat adtam neki és elvezettem fiammal a Sis-tóhoz. Rögtön megállapította, hogy jő helyen jár. — Becsapott. Itt az amulett? — Igen, itt van nálam. — Mentsd meg! Elővette a nyeregtáskájából. Pída örvendezve felkiáltott és rögtön utána is kapott* De Mimbrey nem adta neki. Gyorsan megmagyaráztam a dolgot, hogy megelőzzem az ellenségeskedést : — Ez az amulett a kiowák fiatal főnökéé. Winnetounak sohasem volt a kezében. — Biztosan tudod? — kérdezte Mimbrey. — Tudom, egész biztosan. — Hiszen csakis ezért az amulettért vezettem oly nagy távolságra, és ezért adtam neki a kitűnő lovat is. — Pihent lóra volt szüksége, mert tudta, hogy nyomában az üldözői. Nagyot lódított, hogy rászedjen a cserére. (Folytatjuk)
