Új Ifjúság, 1965 (14. évfolyam, 1-53. szám)
1965-12-07 / 49. szám
( — Jó, hogy nem villamoson Jöttünk... Villamossal a nőor- voshoz. Villamossal az orvosi bizonyítványért... Villamossal a bizonyosságért.... Milyen megalázó lett volna! így, gyalogosan sokkal elviselhetőbb... — gondolta Ivette.. — Elviselhetőbb!? Hát el lehet ezt viselni? El kell viselni! Máskülönben vége! Pedig hát... Nemsokára így is, úgy is vége! Nem mindegy, hogy egy két órával előbb vagy utóbb? Hiszen az orvos sem mondhat mást!... Most kellene Kurtnak megmondani... Ne az orvostól tudja meg! Ne egy harmadik személytől... Kurt mellette lépkedett, sajnálta a lányt, amiért hamarosan felfekszik majd a fehér lepedővel leterített vizsgáló- asztalra. Lelkiismeretfurdalást érzett, amiért ilyen szégyenteljes helyzetnek teszi ki Ivettét. Hátha örökre megharagszik rá a lány, valjy megütál- ja beteges bizalmatlanságáért, fanatizmusáért... Azután sietve igyekezett megszabadulni kétségeitől és görcsösen belekapaszkodott abba a mentő gondolatba, hogy a nők százezrei látogatják a nőgyógyászokat, és hogy ebben igazán „nincs semmi.“ Ivette hirtelen megállt. Elhatározta. nem megy tovább. Nem akart Kurtnak fájdalmat okozni. Legalább is nem „o- lyat". így is, úgy is vége! Kár megmondani az igazat. Kurt azt hinné, becsapták, megcsalták.... esetleg azt, hogy azóta is, mióta együtt járnak... Pedig azóta nem!... Szereti Kürtőt! Olyan borzasztó, hogy még csak fél éve ismeri. Ha tudta volna, hogy találkoznak, megőrizte volna magát neki. Ha tudta volna! De így... Már késő. Megtörtént dolgokon nem lehet változtatni. Szakítani kell Kurt, tál! igen, ez az egyetlen megoldás. Azt fogja néki mondani, hogy még sohasem volt nőgyógyásznál, és hogy ezután sem hajlandó ilyesmire, még az 6 — a Kurt kedvéért sem. Vagy bízik benne, megelégszik a becsületszavával és elveszi így, vagy... Becsületszó! Mit a- kar a becsületszóval? Miért nem vallja be, hogy abban bízik, ha Kurí feleségül veszi, minden rendbe jön. Kurt tapasztalatlan, sohasem jönne rá az igazságra. — Bátorság! Már egészen közel vagyunk! — Nem megyek tovább! Ne kívánj tőlem ilyesmit. Kurt! — Ugyan! Mindig azt hangoztattad. hogy ti, franciák, nem vagytok kicsinyesek. S most... — Nem! Ez nem kicsinyesség! Én,.. Kurt előbb tehetetlenül széttárta karjait, majd összekulcsolt kézzel magyarázott, hangja szenvedélyes volt. Minden érzését, a lelkét is beleadta a meggyőző beszédbe, mint aki tudja, hogy igaza van, s egyedül csak azért az igazságért érdemes élni... — Én elhiszem, hogy érintetlen vagy. De ez'kevés! Nem vagyok szakember, nem tudom ellenőrizni ezt az állításodat. Többnyire, amikor valakinek vakon hiszünk, olyankor óriásit tévedünk! Nos, én nem akarok tévedni! Nem merek tévedni! Te is tudod, még sohasem voltam növel... Azt talán fölösleges hangsúlyoznom, milyen önmegtagadásomba került ez. hiszen férfi vagyok. De megérte. Nincs múltam. És azt akarom, neked se legyen. Szakember segítségével kizárjuk a múltat. Csak így lehetünk boldogok. Tisztán lépünk a házasságba. Együtt kezdjük. Megtanítjuk egymást a szerelemre. Boldogok leszünk! Hát nem érted?! Boldogok leszünk! — Boldogok... Szegény Kurt! És ha másképp volna? A fiú elfehéredett... — Kurt, rosszul vagy? — Nem lehet másképp... — Suttogta, még mindig falfehéren...-• Nyugodj meg! — Nem lehet másképp! — ordított fel. Vérbeborult szeme gyanakodva sütött a lányra. Keze kinyúlt, elkapta a csuklóját. Ivette úgy érezte, eltörik a csontja. — Mennyire szeret! Istenem, mennyire szeret! — gondolta kétségbeesve. — De most már igazán tudni akarom ... Bizonyosságot a- kar.ok! — és vonszolta a lányi az Alberichgasse felé. — Miért nem ringyózol le mindjárt? Ogy bánsz velem, mint a bécsi ringyókkal szoktak. Már csak azt várom, hogy megverj, vagy leköpj! — kiabálta fájdalmában Ivette. Kurt tovább vonszolta, s a lány vadul ismételgette magában, mint valami nagy-nagy felfedezést: — Istenem, menniyre szeret! Mennyire szeret! Sírva fakadt... Kurt nem bírta a női köny- nyeket, megálltak. Simogatta Ivatte haját, s azt, hogy „bocsáss meg“ elmondta százszor. — Megsértettél! „Szeretsz“, de csupa kételkedés vagy! Víajdhogy a szemembe nem vágtad: Elvennélek feleségül, de attól félek, ringyó vagy. — Te tudod a legjobban, hogy nem így van. De nem tehetek másként! A fiú az utolsó szavakat már kiabálta. Mellük zihált, lihegtek... Ivette megpróbálta leküzdeni erős felindultságát. Mélyen lélegzett. Azután lassan elindultak. Kurt ismerős volt errefelé. I- vette is járt már itt valamikor. emlékezett' még a fura ' kis templomra. Sóhajtott... Akkor bement, csak úgy kíván- csiskodásból, vajon milyen lehet belülről? Leült, de olyan idegenül érezte magát isten házában, hogy nyomban fel kellett állnia, valami kényszerítette... Sietve elhagyta a templomot. Azt a szokatlan hangulatot máig sem bírta elfelejteni. Végre befordultak a mindössze négy emeletes házból álló utcácskába. — Találó neve van — gondolta a lány. — Névadója úgy látszik szerette a meséket és volt humorérzéke is. Megálltak a kapu előtt... Beléptek... — Most kellene visszafordulni... — de ahelyett a névtáblát betűzte. Tucatneve volt az orvosnak. Ivette mégis sokáig pihentette rajta tekintetét, nem bírt tőle elszakadni. A betűk összefolytak a fehér zománctáblán egy fodrozott szélű fekete folttá. A lány remélte, hogy a foltból hamarosan előbukkan a doktor arca. Azt kívánta, minden porcikájával kívánta, öreg legyen ez az arc, százéves, szakállas és jóságos, akinek azt mondhatná minden szégyen nélkül: — Nagy bajba jutottam, öregapó. Elvesztettem a szüzességem... Szépen kérlek, varázsold visz- sza. Az életem függ tőle. Tudod, öregapó. szeretem Kürtőt.. — S aki őt félbeszakítva megváltaná: — Ne magyarázkodj, én mindentudó vagyok! Hibáztál, de meg fogsz javulni, mert szereted Kürtőt, Térdelj le! — Lábai megrogy- gvantak, de mi ez a zúgás, ja igen. móst megy végbe a varázslat, minden zúg körülötte, forog a lépcsőház, és a zúgáson is áthallatszik az öregapó mély, jóságosán zengő hangja: — Kelj fel, lányom! Eredj utadra! Tiszta vagy! Köszönöm, öregapó! Köszönöm! — hirtelen eltűnt a fekete folt és csak a hideg zománctáblát látta a fekete betűkkel, melyek egyedül azért sorakoztak eaymás mellé.^hogy égy nőgyógyász tueatnévét hirdessék. Ivette bátorságra kapott. Tudta, hogy egy csepp esélye sincs, és nemsokára alul marad a harcban, mindent elveszít... Kürtőt, a boldogságot és hitét a jövőben. Mégis ráhelyezte lábát az első lépcsőfokra. Kurt karonfogta és egyszerre lépdeltek, egyre magasabbra jutottak... — Ivette mennybemenetele! Hamarosan mint angyal tér majd vissza! Eddig is angyal volt, de ezentúl angyal lesz a négyzeten. Nem az isten, de egy szakvélemény teszi azzá. — Kurt megmámorosodott az örömtől. Az már eszébe sem jutott, hogy Ivettét a „szakember“ a „pokolba taszíthatja“. Becsengetett’... Amíg az ajtónyitásra várakoztak, a lányt bátorította... — Már mindenről tud... Tegnap itt jártaim és aprólékosan ■«lmagyaráztam, hogy... Középkorú nő nyitott ajtót. Bevezette őket a várószobába, ahol kényelmes, konzervatív bőrfotelok várták a pácienseket. — Szólok a doktor úrnak — mondta, és eltűnt égy párnázott ajtó mögött. Ivette azon töprengett, vajon mennyibe kerül majd Kurtnak ez a vizsgálat. Bolond Kurt, ilyesmire költi nagynehezein összekuporgatott garasait. — -Oh, bárcsak sok pénzem volna! — fohászkodott. — Megvesztegetném a doktort. Az ajtónyitásban megjelent az orvos. A negyvenediket taposhatta... Hájas volt. Ivette lábai földbegyökereztek. — Nem öreg és nem szakállas. és nem néz ki jóságosnak. Minden elveszett... A fehérköpenyes alak intett. Ivette elindult és bezárult mögötte a párnázott ajtó. A várószobában ottmaradt Kurt, meg Ivette lépcsőházi csoda-képzelődése az öregapóval, aki mindent rendbe hoz. — Vetkőzzön le! Ivette bement a fehér spanyolfal mögé, ahol megállt és makacsul nézte a fehérséget, de az öregapó nem jelent meg. S a lány újból ráébredt arra, ez a szoba, ahol már annyi asz- szonyi öl tárulkozott ki, ez a végállomás. A szerelem és boldogság végállomása. Csodák nincsenek! Kijött a spanyolfal mögül. Az orvos meglepődött és megismételte: — Le kell vetkőznie. Felöltözve nem tudom megvizsgálni. — Fölösleges megvizsgálnia. — Ne szégyenkezzünk, kérem! Vizsgálat nélkül nem adhatok bizonyítványt a kedves vőlegényének. Ez érthető, u- gyebár? Nem tudom megállapítani. hogy... — Nincs mit megállapítania! — Nem értem, kisasszony... — Pedig világosan mondom... Már nincs mit megállapítania... Az orvos értelmetlenül nézte, majd elnevette magát... — Ja, vagy úgv! Hát a vő-* tn •§ TÓTH ELEMÉR: CO Csehszlovákiai magyar irodalom • Csehszlovákiai magyar irodalom • Csehszlovi DÉNES GYÖRGY: Szállnak a barna alkonyok Galambok - vércsék Szombat délután mm Z£ >ÍB > 0 Cö 1 cn U « TS O ii. 3 >> a> es Szombat délután fejem fölé nőnek s fák. A mosolyba dermedt csendben, ágakra ülnek a puha galambok, s följebb a késkemény vércsék. Kép Hanyatt fekszem, fölöttem, fönt a magasban galambok — vércsék. Tépett tollak, fehér vonalat húznak a földig. Az ég metsző kékjén... Az ég metsző kékjén madarak és a nap és valami halvány sistergés valami lassú forrás feszültség tolongás Hullnak a vércseppek cseppenként hullanak EMBERRE FÁRA FŰRE SIMKŐ TIBOR: Szállnak a barna alkonyok a elképzelem, hogy meghalok. Tétován, lassan leülök, megszán majd egy szelíd küszöb Ősz lesz, a fákon át a vad csavargó szél arcomba csap. S a búcsúzkodó levelek megcsókolják a kezemet. SZITÁS! FERENC: *r Ősz 1965 RSt-karéjű levelek mögül felém borzad egy farkas-emlék: Hogy szememben kezedet, szádat csont-ágakkal betemessék. Részeg elhullás tenyészik az erdő tenyerén; Szőke-barna pontok töpögnek: Te meg én, te meg in, te meg én. Comb-szemeim fentakadnak a fákon: Két csillag a pókháló szálán, s lesik, mint hintáznak a varjak £, a vérző lombok barnaságán. i l OS Q w Ifi SL o < s* K S* 3 S3 <Q f MO a íL ô 3 a so a 3* u> I Harcosok holnapi álma o < Síi r A hegyre fölérve fáradtan s rosszat sejtön őrszemet küldtem a partig a úlsó lejtőn, s ledőltem hálni az alkonyt, ózöld gyepre; befont a földszag s az illatok indás epre; valahol kései szerelmet sírt a csele sav csalogány, s halovány holdján az esti szél csak zsongott, borongott mint könnyesre hangolt hárfán'' a lány, ha halk gyászok marasztják ébren árván; játszotta dalát, de látszott: a méla játék alatt új indulat izzik, s a holdon átég valami különös rőt fény —se furcsa lánggal szilaffá lobbant a szélbúgta lenge lányául: vijjogott, viUámlott, csattogott a kedve, s túXnan az éj-vizen, csillagokat kergetve, tengernyi horda-had zúdult föl vérre szomjan, körötte a tűz volt a táj, falvak égő romja — nem is had: nem ez is, tündöklő, sárga arcú, hunyorgó 'Nap-szemű, nyílözön-dárda-harcú, messziről fölszák adt földfelleg homok-népe — nézték a vizet, s a hullámok ellenébe nem volt tán merszük, vagy meglehet, másmi okból, megálltak, s ittak a vérfurbos csillagokból, s táborba verődve lesték a hajnal keltét, s rítták, és szidtak, s a holtakat elföldelték, majd újfent kiásták, étkiil a vén folyónak. s láttam, a kezük közt mint épüt ezer csónak, s már tudtam: hiába minden, az éj, a hullám — megvirrad, s rámtörnek ladikon,, hídon, hullán, s mielőtt őrszemem vészt vetne sátraikra, nem lesz már sátor, se őrszem, se vész, se szikra, csak forró ragyogás, duhaj, nyers harci mámor... Fölöttem nyámapok vadfényű szeme vár majd... Hé, Batu, itt vagyok, víjj velem férfipárbajt! ZIRIG ÄRPÄD: tr Őriz az emlékezet 3 Könyörgöm Évám, küldj erőt nekem, hogy kibírjam még ezt az egy hetet. táneringások lenge ritmusában szorongva őriz az emlékezet.-OI Lecsukott radar-szememmel őrizlek Percek vágy-teraszára szédülök, mit ér az a pillanatnyi vigasz, ha az örömpercek csodája nem örök. Kísértéseim fölött te őrködj, csillagokat naponta tereld ki. hogy a meredek-lejtőjü-napokon ne tudjam az őz-szemed feledni-0-1 & s 5” 3 o te te ate s Ő < 6J> JC 3 Cd te << ts "» 3’ o a to Könyörgöm Évám. küldj erőt nekem. — hogy kibírjam még ezt az egy hetet. táneringások lenge ritmuséban Így őriz téged az emlékezet. O ce e y te Csehszlovákiai magyar irodalom • Csehszlovákiai magyar irodalom • magyar legény úr mindenesetre még lesz iepve. Kellemetlenül meg lesz lepve. Miért nem mondta meg neki? — Szeretem... — És miért jött ide? Mit vár tőlem? — Segítsen rajtam — Ivetté gépiesen ejtette ki a szavakat, és csodálta önmagát, hogy nem siránkozik, hanem érzéketlenül, hidegen viselkedik, mint egy élettelen báb. — Mennyi az ön havi jövedelme, kisasszony? Ivette habozás nélkül megtoldotta a szerény összeget, úgy mondta ki... — Sajnálom... — tárta szét karjait az orvos, és gúnyosan mosolygott. — Segítsen rajtam! A gúnyos mosoly közeledett. A mosoly közepén hatalmas, kövér uborkaorr díszelgett. '— Hm... Nem bánom. Ha o- kos kislány lesz... Jöjjön velem... Bevezette égy másik szobába. Ez már a magánlakáshoz tartozott. Ivette úgy lépett be oda, mint az alvajáró. Háta mögött zár kattant. A lány szemei egy pillanatra tágra nyíltak, szeretett volna felsikolta- ni„. Az orvos keze felkúszott a vállára... — Rendbehozom a szénáját. De mindenképpen le kell vetkőznie. Majd segítek... Ivette körül megint erősödött a zúgás, akárcsak odakint a lépcsöházban, mikor a névtáblát betűzte. Érezte, hogy fekszik, és nagyon • fájt neki. hogy Kurtnak sokáig kell még rá várakoznia. Azután föléje hajolt az elhízott, gúnymoso- lyos arc. Közepén a hatalmas orr, mely egyre közeledett. I- vette szeretett - volna elájulni, vagy meghalni, de nem sikerült. Igyekezett testét-lelkét kikapcsolni, s minden figyelmét az orra irányította. Szabálytalan orr volt ez, belül sűrű Szőrzettel, de a lány csak a külsejével törődött. Az orr egyre nőtt, mindinkább helyes kis csúfondáros törpe alakját vette fel, aki megszólalt: — Én vagyok az a törpe, akiről ezt az utcát elnevezték. Most eljöttem . megnézni, mi történik az utcámban. Ogy látom, éppen jókor cseppentem ide... Sajnos, rajtad már nem segíthetek... Sajnos... — és eltűnt. — Hozza magát rendbe! Így nem jöhet ki! — Igen... Azonnal... Mozdulataiból elröppent az élet. — Minden a legnagyobb rendben van — mondta az orvos a várószobában izguló Kurtnak. — A kisasszony érintetlen. Kívánja ezt írásban is, uram? — Nem, fölösleges. Az ön szakvéleménye a legteljesebb mértékben megnyugtat. Köszönöm, doktor úr! — és átnyújtotta a kék borítékot, melyben az előre megbeszélt honorárium lapult. — Nagyon örülök... Elnézését kérem, amiért elhúzódott a vizsgálat, de a kisasszony, hm,„. szégyenlős, nem akart levetkőzni... Legyen szerencsém máskor is... A lépcsőházban Ivette rá sem nézett a névtáblára. Kurt babusgatása is hidegen hagyta. Elszédült, mikor kilépett az Alberichgasse aszfaltjára. — Boldoggá tettél! Olyan boldoggá tettél! Ugye, nem haragszol rám? Nekem szükségem volt erre a bizonyosságra. Ugye nem haragszol? — Nem. Valóban nem haragudott a fiúra. A várószobában, amikor az orvosnak pénzt adott és hálálkodott, egy pillanatig gyűlöl-« te. Most már az is elmúlt. Minden elmúlt. Lehet, hogy a Kurt iránti szerelme is? — Nagyszerű! Nagyszerű é- let áll előttünk! Minden fia-* tálnak ilyen makulátlan múlttal kellene belépnie a házasságba. Holnap megveszem a jegygyűrűket, örülsz? Örülök. — Azután miénk a világ! — Miénk a világ... — Olyan boldog vagyok! — Istenem, mennyire szeret! Mennyire szeret! — gondolta kétségbeesetten Ivette. Újból látta az orvos egyre növekedő orrát, amint törpe alakot ölt'. A törpe most ezt kiabálta: — Én vagyok a szüzességre fö- súlyt helyező beteg Kurt korlátoltsága'. Bizony! Nézd, mekkora vagyok! — és óriási méreteket öltött. — Olyan boldog vagyok! — áradozott Kurt, és túlkiabáifia a törpét. — Olyan boldog vagyok. És köszönöm ezt az áldozatot. Kellően értékelem, hidd el. Bebizonyítottad, hogy igazán szeretsz. De most már felejtsd e! az egészet. Felejtsd el, hogy hozzád ért! Ugye, nem bántad meg, hogy rávettelek a vizsgálatra? Ugye, megérté? Mond. hogy nem bántad meg! Ivette nem válaszolt. Visszanézett az Aiberichgasséra ahol azt a tisztaságát is elvesztetté, amit az öregapótól kapott » lépcsöházban.
