Új Ifjúság, 1965 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1965-11-23 / 47. szám

re kicsapódott s belépett egy ember. Méltó volt a hangjához.

Akkor még nem ismertük Francisco Reált. Tagbaszakadt,

izmos, tetőtől talpig feketébe öltözött férfi volt, panyókára vetett fakó sálkendőben. Emlékszem, arca bronzbarna volt, szögletes.

belökött ajtó tarkón csapott. A dühtől el- vadultan a belépőre rontottam, bal öklömmel arcába vágtam, jobbommal pedig előrántottam hegyes késemet: ott hordtam mellényem kivágásában, a bal hónom alatt. Csak egy pillanatnyi időm volt. Az ember kinyújtotta karját, s mintha csak holmi könnyű akadályt hárítana el útjából, mesz- szire ellódított. Aztán nyugodtan előre indult, kezét még zakója alatt tartotta, nyilván a késén. Ment, egy fejjel magasabb volt mindenkinél, nem nézett senkire, félrelökte az útjába kerülőket. Az első csoport — csupa olasz — szétnyílt, mint a legyező. De aztán változott a kép. A távolabbi cso- oortban már az Angol várta, s amikor az idegen a vállához ért, hogy el taszítsa, kése lapjával a kezére csapott. Erre, mint vezényszóra, mindnyájan kosok, és úgy kezdtek záporozni az idegenre, mint egy rárohantak. Előkerültek a füty- krisztusra. Közben, füttykoncert közepette, rúgták, köpdös- ték. Először kemény ökölcsapásokat mértek rá, de amikor

így szólt és tekintetét nem vette le róla. Most jobbjában kés villogott, bizonyára ruhaujjából csúsztatta elő. A kö- rülállók félrehúzódtak, s mindannyian síri csendben figyeltük a két embert.

Az ajtó felől mocorgást hallottam, s a nyílásban megpillantottam hat vagy hét idegenét, a cimborákat. A legidősebb — hórihorgas, szürke baj- szú csavargó — beljebb som- fordált, de alighanem megille- tődött a fény és a csinos nők láttán, mert tisztelettudóan lekapta kalapját. A többiek az ajtóban őrködtek, készen állva, hogy közbelépnek, ha gyanús a dolog.

Mi ütött Rosendóba, hogy nyomban nem taposta el ezt a kérkedő fenegyereket?! Csak hallgatott, szemét lesütötte. Nem tudom, kiköpte-e vagy kiejtette szájából a cigarettát. Végül mormogott néhány szót, de olyan halkan, hogy azok, akik a terem túlsó végében voltak nem értették. Akkor Francisco Real ismét kihívta, de Rosendo nem mozdult. Néhány idegen fütyülni kezdett. A harag pírja öntötte el Luja- nera szép arcát, s az asszony lobogó hajjal utat tört kedveséhez; benyúlt a férfi mellényébe. előrántotta a kését:

— Rajta, Rosendo!

özvetlen a mennyezet

K alatt széles, • ablak nagyságú rés nyílt a folyóra. Rosendo két kezével ragadta meg a kést, és úgy nézte, mintha először látná. Aztán felágaskodott, és a kés suhogva repült ki a résen a Maldonado folyóba. Mintha jeges vizet zúdítottak volna rám.

— Te féreg! Ne félj, nem metéllek föl! — kiáltotta a másik, és ütésre emelte kezét.

De Lujanera szelíden megfogta karját, majd a nyakába borult, ránézett delejes fényű szemével, és megvetően így szólt:

— Hagyd. Azt hittük, hogv férfi.

Francisco Real zavartan állt egy darabig, aztán derékon kapta a nőt, és úgy szorította magához, mintha nem eresztené el soha. Rákiáltott a zenekarra, hogy játssza a tangót és a milongát, s a bál tovább folyt. A milonga tüze repítette a párokat. Real nagyon komolyan táncolt, hév nélkül, hiszen már elnyerte jutalmát. Az ajtó felé furakodott, s elkurjantotta magát:

— Utat, utat, uraim, hálni viszem a világszépét!

Egymást átkarolva, a tangó lágy, kéjes ütemű zenéjére kimentek.

Azt hiszem, arcom lángolt

Déls4>

s

CÜ

amerikai irodalom • Dél- amerikai irodalom

LUIS ALBERTO 0VÉSADA:

Dél- amerikai irodalom ®

2

£

o

*3

T5

©

5CÜ

x

'u

©

E

^©

ro

o

u

CÜ

X

*c

©

£

©

*3

©

CÜ

X

'u

©

£

CÜ

Elhurcolás

Jön már, jön már a halál mint a bika, mely a szarvát fennen hordja komoran. Folyosókon felriasztott árnyák serege rohan.

Szívtépö, iszonytató, ahogy sikong, ahogy pereg a vért fagyaszt a riadó.

Csattognak a léptek: jobb-bal, összevegyülnek a dobbal, kongnak, közelednek: jobb-bal, jön a halál sebbel-lobbal,- útjából mindenki kitért - nagyot bődül, hörren, fújtat. Kapud előtt már a bika, elitéit 1

II.

Hirtelen a zár feljajdul: a cellában a halál. Koromfeketék a falak, de halovány a halál.

Itt a halál, íme itt van, nincs már gátja!

Szarvait emberbe vágja... Határtalan nagy folyónak forgó örvénye a tér.

Köpeny, bika, bikaölő, e halálba mind belefér.

III,

Már nem bika a halál.

Folyóvá és tengerré lesz, fergeteggé, emberré lesz és zászlóvá alakul.

Zászlóvá, amely lobog, leng s meggyávítja a halált, fergeteggé, emberré, ki elhessenti a halált.

Már a halál nem halál, de jövő, de nagy kiáltás, hóhérokra zord ítélet.

Már a halál nem halál.

A halál a nép szívében lüktető, gigászi élet.

PABLO NERUDA:

Nemcsak azért

Nemcsak azért kívánlak, mert kívánlak, s kívánva, nem-kívánni lenne kedvem, de ha nem várlak is, annyira várlak, hogy fagy és hőség váltva dúl szívemben.

Azért kívánlak csak, mivel kívánlak, gyűlöllek, s cikkor is kegyed esengem, vakon járni és bámulni utánad, nem, nem ilyen mértékkel mér szerelmemMANUEL MAGELLANES MAURE:

Apaisement

Szemed s szemem most némán elmerengnek, az est békéje ránkterüi. f Egymás lelkét isszuk fel lassú korttyal, s bennünk a vágy elszenderül.

Mint két gyermek, akik nem ismerik még a szerelemnek lángjait, a szürkület csendjében nézzük egymást, s szivünk új fénnyel eltelik.

Ibolyaszin kúszik a hegygerincre.

Most már azúr. Merő azúr.

Az ég: nagy árvaság. S most kárpitjára az aranyos hold felgurul.

Tudod, tiéd vagyok, tudom, enyém vagy, férjed vagyok s te asszonyom.

Nézzük egymást, egymásnak birtokát e szelíd, méla alkonyon.

A nagy vizek színével pupillád, színe a roppant tengeré.

Öröklétere szomjasan s szerelemre lelkem pőrén merül belé.

Eéktelen fény-özöne januárnak elemészteni tán szívemre támad s nyugalmam kulcsát elveszi kegyetlen,.

E történetben énrám vár halál csak, belehalok abba, hogy úgy kívánlak, mert tűzzel-vassal kívánlak, szerelmem

'4>

a

Dél- amerikai irodalom • Dél- amerikai irodalom • Dél- amerikai irodalom •

látták, hogy fel sem veszi, csak tenyerükkel és összetekert sálakkal capkodták, szinte gúnyolódtak rajta. Bizonyára Rosendo számára őrizték: az hátul állt, mozdulatlanul, némán a falnak támaszkodva. Sűrűn szívta cigarettáját, s talán már előre látta, amit mi csak később. Az idegent eléje taszigálták; véres volt, de megállt a lábán, mit sem törődött a támadók szitkával, füttyével, köpésével. Megtörölte ■ arcát alkarjával, meredten Rosendó- ra nézett, és megszólalt:

— Én vagyok Francisco Real. Én vagyok Francisco Real, Északról, Hagytam, hogy kezet emeljen rám ez a csőcselék, mert én igazi férfit keresek. Hallottam, van itt egy bátor ember, híres késforgató. Eljöttem hozzá, hadd mutassa meg nekem, hogy ő a derekabb.

szégyenemben. Néhányat keringtem valamelyik nővel, majd otthagytam. Ügy éreztem, fulladozom ebben a melegben, ebben a fejvesztett tolongásban, s a falhoz lapulva a kijárathoz osontam. Szép volt az éjszaka, de mit ért? A keskeny utca sarkán ott vesztegelt a kordé, ülésén a két gitárral. Keserűen gondoltam; lám, itthagyták hangszereiket őrizetlenül, hiszen. mi gyávák, még lopni sem merünk! Lekaptam fülem mögül a szegfűszálat, beledobtam egy pocsolyába. Mozdulatlanul álltam egy ideig, nem gondoltam semmire. Bárcsak reggel lenne, bárcsak véget érne már ez az éjszaka! Valaki oldalba taszított könyökével. Fölrezzentem. Rosendo egyedül sietett valahová.

— Mindig útban állsz, te senkiházi! — sziszegte mellettem elhaladva. Nem tudom, hová tartott: talán a folyóhoz, hogy beleölje magát, vagy más szándéka volt? A legsötétebb oldalon ment, a Maldonado mentén. Nem láttam többé.

Néztem az égboltot, a sebes sodrú folyót, a kordé elé fogott, bóbiskoló lovat, a földes utcát, a kemencéket, és arra gondoltam, én is békavirágok és csontvázak közt burjánzó parti gaz vagyok. Kérkedünk, hősködünk, de ha cselekedni kell, gyáván meghunyászkodunk. Éreztem, hogy tennünk kell valamit, hogy életünkön kötelességünk változtatni. A milonga pajzánul szólt, a jó kedv mind magasabbra csapott, és a szél loncillatot hozott. Szép volt az éj: fenn milliő csillag, szinte káprázott a szemem. Hajtogattam magamban, hogy semmi közöm az esethez, de Rosendo hitványsága, az idegen megalázó dölyfe vérig sértett. Asszonyt is kapott éjszakára a magas férfi, sőt talán már mindig az övé lesz, mert Lujanera nem akárki. Isten tudja, merre andaloghatnak. Mindenesetre nem lehetnek messze. Alighanem már ölelkeznek is az útszéli árkokban.

Amikor észrevétlenül visszatértem, a mulatság úgy folyt, mint mindig.

Elvegyültem a forgatagban, és láttam: a mieink közül néhány an kérkedve döngetik mellüket, s az északiak a többiekkel együtt járják a tangót.

ártam valamire, de

V

nem arra, ami következett.

Kintről asszonyi sírás hallatszott, s egy ismerős hang —, de hogy elváltozott! — ezt nyöszörögte:

— Eredj be, kicsim. — Ismét sírás, s ekkor a hang már erősebben, fenyegetően felhördült: — Nyisd ki, hallod, nyisd ki, te céda, nyisd ki! — E pillanatban nyílt az ajtó és belépett Lujanera egyedül.

— Szellem küldte — jegyezte meg az Angol.

— Nem, barátom, halott — mondta akkor Francisco Real. Arca olyan volt, mint a reszé- gé. Csak beesett az ajtón, s amikor, mint az imént, utat nyitottunk előtte, néhány lépést tántorgott aztán eldőlt, akár a tuskő. Az egyik északi a hátára fektette köpenyt gyúrt a feje alá. Az ember ruhája csupa vér volt. Amikor sálkendöjét levették, láttuk, hogy iszonyú seb tátong mellén; a vér már megfeketítette a pipacsvörös nyílást. Az egyik fehérszemély hamarjában nád- Iébe mártott rongyot tapasztott a sebre. Az ember egy kukkot se szólt. Lujanerá tébolyult tekintettel nézte, karját lógatva. Mindnyájan pillantásunkkal kérdeztük, s a nő végül hebegve beszélni kezdett. A mezőn kóboroltak, amikor egy ismeretlen toppant elébük. Elkeseredetten viadalra hívta ki kísérőjét, és leszúrta. Nem tudja, ki volt, de arra biztosan emlékszik, hogy nem Rosendo. Ki hiszi el neki ?

Az ember ott halt meg a lábunk előtt. Arra gondoltam, aligha remegett annak keze, a- ki így elbánt vele. De erős szervezete volt ennek a Francisco- nak. Amikor betámolygott, Júlia éppen matét főzött, s mikor a korsó kézről kézről járva végül hozzám került, Francisco Real még élt. „Takarjátok le az arcomat“ — hörögte utolsó erejével. Még halálában is büszke volt, nem akarta, hogy lássák eltorzult arcát. Valaki rátette a nagy, fekete kalapot, így halt meg a kalap alatt, még sóhajtani sem halottak. Amikor mellkasa már nem emelkedett, levették a kalapot. Arca érzéketlen volt, mint a holtaké; Ba- teriától Délre egyik legbátrabb ember volt abban az időben. Amikor láttam, hogy meghalt, egyetlen jajszó nélkül, már nem gyűlöltem.

— Ahhoz, hogy meghaljunk, csak élnünk kel! — bölcselke- dett valaki. Egy másik ráduplázott :

— Ennyi büszkeség, s maholnap megeszik a férgek.

Az északiak csoportja hirtelen összesúgott. Ketten előreléptek, és egyszerre kiáltották:

— A nő ölte meg!

Egyikük az arcába üvöltötte,

hogy ő volt, s erre mindnyájan körülvették. Megfeledkeztem a kötelező óvatosságtól, villámgyorsan közéjük furakodtam. Nem fontoltam meg, hogy talán a bőrömet viszem vásárra.

A pillantások kereszttüzében így szóltam gúnyosan, ravaszul:

— Nézzétek ennek a nőnek a kezét. Megölhetne ez valakit is ?

Egy pillanatig vártam, majd merészen folytattam:

— Szegény megboldogult igazi bátor ember volt. Ki hitte volna, hogy itt végzi életét, e- zen a jámbor vidéken, ahol még a légynek sem vétnek. Kileste válamilyen útonálló és orvul meggyilkolta.

Senkisem felelt.

z út felől lódobogás

A hallatszott. Jött a rendőrség. Kinek több, kinek kevesebb, de mindenkinek oka lehetett rá, hogy ne keresse vele a kapcsolatot; u- gyanis elhatározták, hogy a folyóba vetik a holttestet. Már beszéltem arról a széles ablakféle nyílásról, amelyen át Rosendo kihajította a kését. A fekete ember holttestét is itt tették ki. Néhányan felnyalá- bolták, s közben elszedték mindenét: pénzét, holmiját, amije volt, valaki pedig ujját is levágta, hogy megtarthassa gyűrűjét. így fosztották ki, uram, ezek a karvalyok ezt a szegény, védtelen halottat, miután valaki megölte. Egyet lódítottak rajta, s a tetem már el is tűnt a rohanó árban. Nem bírtam nézni a jelenetet, s így nem tudom, vajon kizsigerelték-e a hullát, hogy a víz ne vesse fel. A szürke bajszú nem vette le rólam tekintét. Lujanera az általános zűrzavarban kiosont.

Amikor a törvény emberei beléptek, már szokott rendjén ment a bál. A vak hegedűs néhány — ma már divatjamúlt — habanerát játszott. Virradt.

Szép nyugodtan elindultam hazafelé alig nyolcszáz méternyire fekvő ranchómba. Az ablakban fény ragyogott, de nyomban kihúnyt. Már csaknem hazaértem, amikor úgy é- reztem, meg kel! győződnöm valamiről. Akkor, Borges, ismét benyúltam mellényembe, a bal hónom alá, kihúztam rövid, hegyes késemet, s még egyszer figyelmesen megvizsgáltam pengéjét: tiszta volt, ártatlan, nem csillogott rajta egyetlen vércsepp.

ovatovább beszélni £oH

gok a néhai Francisco Reálról. Ismertem, habár nem volt idevalósi, s leginkább Északon hetvenkedett, a Guadalupe és Batéria tó vidékén. Csupán háromszor láttam, egyetlen éjszakán, mégsem fogom ezt az éjszakát soha elfeledni, mivel akkor jött hozzám hálni Lujanera, s Rosendo Juárez örökre elhagyta Arro- yót. Tudom, magának mit sem jelent ez a név, ám Rosendo Juárezt az egyik legkevélyebb legénynek tartották Villa Santa Ritában. Keménykötésű, pökhendi fickó volt, egyik besúgója Morei megbízottjának: D. Nicolás Paredesnek. Igen peckesen járt a bálokra, s ilyenkor ezüst tárgyakat aggatott mellére. Az emberek, a kutyák tisztelték, a nők bomlottak utána. Mindenki tudta, hogy két ember halála szárad a lelkén. Loboncos, zsíros haján széles karimájú kalapot viselt. Szóval, ahogy ezt már mondani szokták, a sors kegyeltté. A villái suhancok még a köpését is utánozták. Ám azon az éjjelen meggyőződtünk Rosendo igazi jelleméről.

Mesének hangzik, de e párját ritkító éjszaka története utasokkal zsúfolt kordéval kezdődött. A jármű zötyögve haladt a hepehupás,- agyagos utcákon, a téglakemencék és üres telkek közt; ketten gitárt pengettek, s a kocsis szaporán csergette ostorát, hogy elriassza a fekete lovat csaholó fürge kutyákat. A kordé közepén köpenybe burkolózó ember ült. Az éj hűvös volt; két utas a lehajtható kocsifedelen kuporgott, így kezdődött megannyi eset, de ezt csak később tudtuk meg. Mi, legények, már kora este összegyűltünk Júlia fogadójában, a Guana út és a Maldonado folyó közti hullámlemezes hodályban. Ezt a helyiséget ön is észrevehette: a lámpafény kiszűrődött, messzire elhallatszott a lárma. Júlia már hervadó asszony volt, de ügyes, csupatüz teremtés, s így nem volt hiány sem zenészekben, sem jő italokban, sem fáradhatatlan, szén táncosnőkben. De Lujanera, Rosando szeretője, mindegyik vetélytársnöjét felülmúlta. Már meghalt, uram. s bizony csak néha gondolok rá. de szavamra mondom, még egy olyan szépség nem volt az egész környéken. Aki csak meglátta, egész éjjel nem bírta lehunyni szemét.

Az erjedt nádié, a milonga, a ringó női testek illata csakhamar megrészegített. Rosendo néha elkurjantotta magát, és tenyerével tréfásan odasózott valamelyik táncos ülepére. Egy tüzes barna lánnyal táncoltam, kéjesen riszálta csípőjét, s szinte a végletekig fokozta mámoromat. A tangó kényére- kedvére sodort bennünket, hol elszakadtunk egymástól, hol ismét egymásra találtunk. És ebben az álomszerű kavarodásban egyszer csak úgy rémlett nekem, hogy a zene erősödik: közeledett a kordé a hangszerüket pengető gitárosokkal. De a szél hirtelen másfelé vitte a gitárszót, s én ismét ölelgettem táncosnőm karcsú derekát, elhódított a bál színes forgataga. Egy idő múltán hevesen megdöngették az ajtót, érdes, durva hang kiáltott. Riadt csend támadt, az ajtó egyszer-