Új Ifjúság, 1965 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1965-10-05 / 40. szám

N agyobb utak előtt, vala­hányszor otthonunkat el­hagytam, a búcsú per­ceiben anyám mindig megcsó­kolt, s mikor hazajöttem, megcsókoltam öregasszony ko­rában is ránctalan, szép sima arcát. Mindig ilyen volt: csókjával szemérmesen fukarkodó, és ha dicsérnie kellett, tartózkodó a szavával is; csak a szeme, me­legfényű, barna nagy szeme á- rulta el féltését, rajongását és mélységes anyai szeretetét. Talán ez a szinte ridegnek tűnő szemérmessége tette, hogy égy csókjára évtizedek távolából úgy emlékszem visz- sza, mintha tegnap lettem vol­na tanúja. Tizenhat nyarán, amikor már én is katona voltam, egy nap hírét vettük, hogy Ali fi­vérem lengyel földön elesett; valahol Ditkovce táján a Bru- szil^v-offenzíva áldozata lett. Szakaszával a század vissza­vonulását fedezte és a kozák roham végiggázolt rajta, elta­posta embereivel együtt. Egy káplár hozta a hírt, tő­le hallottam, hogyan jöttek pi- káikkal öt hullámban a kozá­kok; a szörnyűséges túlerőnek nem lehetett ellentállni, egye­dül csak öt mentette meg egy csodálatos véletlen, hogy meg­húzódott egy cserjében, nem vették észre és az éj leple a- latt sikerült hátra szöknie. Megjött a hivatalos értesí­tés is a hősi halottnak járó kitüntetéssel, de később, hó­napok múlva kiderült, hogy a káplár hazudott, a maga gyá­vaságát takargatta a halálhír közlésével. Fivéremtől a svéd vöröskereszt útján egy rózsa­színű levelezőlap jött Szibériá­ból : él, csak könnyebb sebet kapott, híreket vár otthonról, mi van velünk, katonáskodó testvéreivel? Négy esztendeig volt oda, csak kilencszázhúsz tavaszán látuk viszont, és egy ideig ott­hon élt velünk. Emlékszem, egy alkonyatba hajló délutánon történt. Kint ültem vele a ve­randán, az útjáról mesélt, Vla- divosztokról, ahol hajóra száll­tak, Kínáról és Szingapúrról, a- hol napokig vesztegeltek. Fur­csa, izgalmas érzés volt ezekről a távoli tájakról, egzotikus földekről hallani csöndes be­szédét. Azelőtt is magába mé- lyedő, halkszavú ember volt, de most még jobban megcsendese­dett és én óhatatlanul arra gondoltam, hogy a hosszú tá­voliét. a sok szenvedés tette ilyen csendessé. A veranda előtt egy vén diófa bontogatta jósza­jú leveleit, ágai közt me­legen hullt a napfény aszta­lunkra, s úgy ültünk ott bol­dog, otthonos jóérzéssel, mint­ha sohase lett volna háborús­kodás, értelmetlen öldöklés és nem várna ránk semmi gond és törődés jövő életünkben. Egyszer csak az anyámat láttam, amint a konyha felöl jön, és megáll hallgatva az aj­tóban. Nézte fivéremet, a sze­me bogara megragyogott, a- hogy figyelmesen és simogat­va körülölelte tekintetével és mosolygott. Egész lényéből á- radt és sugárzott a mosolya, mintha szívéből valami titkos forrás láthatatlan patakjával felénk ömlött volna e pilla­natban. Nem szólt hozzánk, talán észrevétlen akart maradni, csöndesen figyelve csak állt, igenlően bólogatott a kérdé­semre; faggassam csak Alit to­vább, hadd mondja »1 minden baját, mi érte abban az iszo­nyú messzeségben, ami olyan távoli, mintha már a földünkön sem volna. All fivérem háttal ült feléje, nem is láthatta, de talán meg­érezte a jelenlétét, mert egyet­len szava sem volt, ami szen­vedést vagy keserűséget jelzett volna. Anyám ekkor apró,, alig hallható léptekkel közelebb jött és fivérem feje föle hajolva né­mán megcsókolta haját. Aztán sietve tovább ment, s ez is kü­lönös volt: nem akarta, hogy lássuk elpiruló arca zavarát, a szíve mélyéről előtörő sze­retetét. Azóta tudom, hogy a csók­ja volt a legdrágább ajándé­ka. Hét katonafia életét féltet­te négy esztendőn át. Hogy mennyi álmatlan éjt, néma kínt és gondot rejtett ez a négy háborús esztendő, csak az ért­heti, aki sorstársa volt. Azóta sokszor forgatom a fejemben, hogy a hősiességről hiányos képzeteink vannak. Férfierénynek tartjuk, csodál­juk a bátort, aki tankok, ak­nák és tüzek veszedelmével da­col. Félistenek, élő szobrok a szemünkben, akik nagyot, me­részet mernek. Űrhajókban megkísérlik a lehetetlent s el­képzelhetetlent, óceánok mé­lyében kutatják a föld még is­meretlen titkait. Vajon ők volnának korunk felülmúlhatatlan legnagyobb hősei, antik héroszok mai má­sai ? T udjuk mind, hogy az é- let olykor csak hősi ál­dozatok árán győzhet, kell a példát adó halál is, ám ugyanúgy kel! a türelmes te­herhordás. az életbírás hősies­sége. Kell az anyák áldozatos türelme, életóvó, aggódó tisz­ta nagy hite. Van emlékem anyám túrái­méról is. Sohasem heverte ki a sebet, amit egyetlen lányának korai halála ejtett szívén. Eszten­dőkön át elhunyt nővérem mé­lyebben élt benne, mint mi, é- lők, akik részt kértünk szere- tetéből. s úgy vártuk el tőle. mint a legtermészetesebbet a világon. Egyszer, már felnőtt korom­ban, akaratlanul tanúja voltam egy vallomásnak. £ szomszéd- asszonnyal beszélgetett, aki napokkal előbb elvesztette egy közeli kedves hozzátartozóját. Ma is fülemben cseng anyám türelemre intő hangja: — Egy teljes évig remény­kedtünk, hogy életben marad a lányom, de nem lehetett megmenteni. Azt hittem, nem élem túl a halálát. Nem maradt az életnek semmi öröme szá­momra. Nem láttam értelmét, hogy tovább húzzam itt az igát. A fájdalom, a bánat csaknem elvette az eszemet. Jött egy perc. amikor azt mondtam ma­gamban: nem bírom tovább! Visszafogott lélegzettel hall­gattam ezt a döbbentő vallo­mást. Hát ilyen rémek éltek benne! A félelemtől a torkom­ban vert a szívem és elhűlt vérrel figyeltem tovább, amint elmondta, hogyan készülődött a halálra, hogyan indult fel házunk padlására, hogy ott vé­gezzen magával. — Emberi értelemmel nem magyarázható, ami akkor tör­tént velem — folytatta. — Ma tudom, túlcsigázott, elgyötört agyam szülte a látomást. Mert nekem akkor, ahogy mindennel elkészültem, látomásom volt.. Egyszer csak fény támadt a padlás sötét mélyén és ő lé­pett felém, a lányom. Szomo­rúan nézett rám, csupa vád volt a szeme, amikor közeledni akartam hozzá, ő tiltólag fele­melte a kezét... Elájultam és soká, percekig feküdtem esz­méletlenül a padláson. Amikor magamhoz tértem, mindent megértettem. Nem történt ve­lem semmiféle csoda, mondom hogy elgyötört agyam víziója volt... Bűn lett volna, ha meg­ölöm magam. Ez minden! Gyenge voltam, hagytam, hogy a halott utáni vágyakozás meg­fosszon minden erőmtől és el­vegye az eszemet. A ztán, nagy csend, után kimondta azt, ami egész vallomásának lényege volt, s amit a szomszédasszony vigasztalásául szánt. — Itt kell maradnom, élnem kell az élőkért... Ez a maga feladata is. Minden anya fela­data. Anyám sohase tudta meg, hogy ismerem ezt a titkát, kö­telességérzése egyik rejtelmes éltetőjét. Azóta jobban meg­értem őt minden cselekedeté­ben. És értettem őt akkor is, amikor már mondhatatlanul szenvedett és makacs élniaka- rással, titokzatos energiákkal kapaszkodott élete egyre gyé­rülő melegébe. Talán, ha bol­dognak tudott' volna maga kö­rül mindenkit, ellátottnak és gondtalannak valamennyiünk é- letét, könnyebben tudott vol­na búcsúzni tőlünk. De talán sejtette, ha teste él is porlad, a szívé tovább él a szivünk dobbanásában. Mint minden anya szíve. CB TJ O CB >> 05 CB £ 'cg > © 73 cn X © c/l U * £ 0 75 V © u u a 01 a £ SIMKÖ TIBOR: A villamos fehére Vén. rozzant villamos fut álmosan, törött hajó gyanánt dűlőn, sötét vizekbe ringva: hosszú kihalt az út, a vágyak rozmaringja rőzsévé hervadóit a padsorok fölött. Egyszercsak, im, fehér sirály a part fölött, belibben Ő, puhán behuppan álmainkba, s a puszta kép nyomán reményre lángol mind a magányos, zord legény, a bús hajótörött. Pedig bohó remény; reá más férfi vár, nem holmi álmodó vagány, nem húsz sivár év, ócska nadrágban, minek kopott a térde... S mégis — ahogy kiszáll, s a csöngő újra csöng. és illattal kínál és ránkborul a csönd: a véres, balga szív kettéhasadna érte. ac 'CB > o "n V) X! 05 cn ü £ JO 75 tj o j­ZALA JÓZSEF: Gondolatvillanás Mennyi receptet gyűjt az ember: mikor, hogyan kell, mi a jó, s a tárolt, rideg ismerettel azt hiszi, életrevaló. A napok mennek, s újak jönnek. Megoldást vár az óra, s perc. A nagy Ismeretlen Időnek vagy egész emberként felelsz, vagy kullogón a sor végére sorolod magad gyatramód, s a száguldást magasba-mélybe csak sóváran bámulhatod. n t/5 CB sr t/5 N. © < 09' pr 2 09 CO V­S? »■*« n o CL 03 o co © 3* co N, o < a* 9r 3 SD co <<! © CL © 3 h Sándor Károly: Lő CO >> ©5 CTJ £ *5 2 > o 73 (A A Nap dicsérete Ne bántsd, tüzét jószívűen adta gyümölcs levébe, érő búzamagba. g s aki ősz hajjal idézi u most a nyár emlékeit: • arra selyem-kendőnyi • meleget terít. MONOSZLÔY DEZSŐ: Margaréta lányok • Kihánynám az undort, ha lehetne I gyomromig dugnám az ujjam reggelente g, az se riasztana hogy holnapig új undort zabálokfjf kis piszkokból nagy iszonyatok morzsáiból > ® és szemenkint kell lerágnom újra ts\ a haldoklás torzsáiról 5! a sok penészes kukoricát SL Kihánynám az undort ha lehetne 3 csak egy percig áltathatnám magam hogy körülállnak a fehér margaréta lányok * arcom legyeznék homlokom törölnék végső békével ST végső iszonyattal E. rmammmmm—mmmm e 2 2 J© 75 © U U cc >> CD CT3 £ 'CO > © 73 CO X © co U DÉNES GYÖRGY: Fényleni kezd görcsös némaságod Egyszer csak látni kezded a világot és fényleni kezd görcsös némaságod, nyelved alól felizzik a lélek és megtalálod elesett testvéred S majd átöleled két eres karoddal és pörölsz érte pőrös hazugokkal. Öt mondod már, hogyha magad mondod, ki a csendben árván elbolyongott. NÉMETH ISTVÄN Nagy egyszínű szakaszokra Nagy egyszínű szakaszokra oszlik az élet — szigorú rend szerint az évszakok. Fekete, vörös, vakító sárga öblök, csikorgó kékek és szürke-kék remények. Hogy miért ilyen, ne kérdezd! Villogó hal testébe fészkelték magukat a férgek.... Itt az ingem, hófehér, vidd örökségnek. • 9 Csehszlovákiai magyar irodalom • • Csehszlovákiai magyar irodalom • o $ r N o < Ö3v 5C 3 03 CQ << P rs ? O a £L cT 3 HAJDÚ ANDRÁS Otthagyta a lajzit A lakodalmas ház hangos volt. A vendégek iddogáltak és mulattak. Egy elhízott, fakó- arcú férfi pohárköszöntőt mon­dott. A másik rokon, egy ala­csony, sötét és menyétszerű ember sokat ivott, támolygott s bizonyos időközönként ezt mondogatta: — Meglátjátok, az öreg haj­csár megérkezik... A többiek nevettek és meg­kérdezték a részeg rokont, hogy ki az az öreg hajcsár. A me­nyétszerű emberke hörpintetl poharából, választ nem adott, csak megismételte: — Meglátjátok, az öreg haj­csár megérkezik... Aztán sorba jártak a lányok, az illatosán pipiskedö asszo­nyok és megcsókolták a menyasszonyt. Az meg vlsz- szacsókolta őket. Megint kö­szöntő következett. Az örömszülők nevettek, a fehérruhás lányok viháncoltak. Megszólalt a zene. Fürgén asz­talt bontottak. A párok feláll­tak. Pajzán hévvel táncba in­dult valahány. Csak a menyét­szerű emberke tipegett magá­nyosan és részegen hörögte: — Meglátjátok... az öreg- hajcsár... megérkezik... *** Amikor belépett, sokan ész­revették. A menyasszony rá- mosolygott, az örömapa kövér kezével feléje intett, a vőle­gény szintén rávigyorgott és az öreg harangozó is szóba akart vele állni. De ő csak azzal a fehérruhás lánnyal akart be­szélni, akinek piros szegfű volt a hajába tűzve. — Látod, Juci, eljöttem az Éti lagzijára. Eljöttem. Hitted vol­na, hogy én idejövök? — Nem. — No lám. Odabent dőzsöl a vendégsereg. Hanem tudod mit, Juci, ülj ide mellém. Mon­dani akarok valamit. Itt nem látnak meg bennünket. — Jó, de gyorsan. — Ne siess, Juci. ha min­denki álarcot öltött, nekünk az igazi arcunkat kell mutat­nunk. Legalább egymásnak. Mi nem hazudhatunk. Ha minden­ki víg, bomlott, mámoros, esz­telen, nekünk akkor is beszél­nünk kell egymással. Éti vi­gadhat, mert férjhez megy... És te? Kinek vétettél? Kinek van joga megölni benned a szí­vet, a lelket? Erre felelj! — Hallgass! — Nem hallgatok! Inkább te tépd ki a virágot a hajadból és tiporjad össze. Ziláld szét a fürtöket, karmold véresre a tested, mert a mai nappal be­köszöntött a te gyászod... Én tudom, hogy így van ez, a- mikor a fiatalabb testvért, a húgodat a nászágyba kergetik, mondván: akkor menj férjhez, amikora kérnek... Erkölcs ez ? Ugye, hogy hazugság? Számí­tás. — Te őrültségeket beszélsz... — Igazat mondok. Éti előtt csak a gyönyörök mennyorszá­ga áll, mert csak tizenhét é- ves, engedéllyel, kivételes en­gedéllyel megy férjhez. Nincs esze, csak vágya. Persze, nem bánják a szülök. Okoskodnak. Legalább Juci is meggondolja majd magát... — Mit gondoljak meg? — Azt hiszed nem tudom, hogy mit? Te is tudod, csak most nem akarsz megbántani engem. Azt kell meggondolni, hogy én csatangoló, kóbor sen­ki vagyok. Diák. Ösztöndíjból élek, kiflin és koronahuszas sajton. Még katona sem vol­tam. — Igaz. — Látod, Juci, csak ezt akar­tam, hogy kimondd ezt a szót: igaz. Helyes. És most vége mindennek. Éti kijátszott ben­nünket. Most színészkedik. A kis menyasszony, a kövér ma­ma is, a kiállhatatlan apa, a vigyorgó barátok, a rokonok, a részegek és józanok egyaránt. Éti férjhez ment. Te sem ma­radhatsz így, Juci... Ezt fogják mondani. És addig mondják majd, amíg te... — Nos, mit fogok én tenni? Kíváiicsi vagyok... — Juci, nekünk itt nincs semmi dolgunk. Tudod milyen a falu. Addig mondják majd a magukét, amíg te egy szép na­pon megírnod majd a levelek írását. Még katona sem voltam Nem értesz? Juci, fussunk in­nen. Gyere velem! Ne törődj semmivel! Gyere velem! — Te nem bízol abban, hogy én csak itthon várhatok reád. De miért? Könyörgöm'. Miért? — Juci, te nem akarsz meg­érteni engem. Amit mondtam, minden igaz. Holnap még iga- zabb lesz és holnapután fog talán kitűnni fényesen. Étinek nász ez a nap, neked gyász. Jusson eszedbe! **• A vendégek egy része kitó­dult levegözni. Sokan Jucit ke­resték. Nagy nyüzsgés keletke­zett. Juci halotthalvány arca senkinek sem tűnt fel. A sza­kácsnők is bevonultak a kony­hából. Rigmusban mondták el, hogy milyen nehéz volt a mun­kájuk. Kurjongó éljenzés kö­szöntötte őket. Végigcsókolták a menyasszonyt. A fiatal férj is megcsókolta. A menyétszerű emberke alig bírt már állni, de végigölelge­tett mindenkit és alig érthe­tő pusmogással, nagy csuklá­sok között mindenkinek el­mondta a magáét: — Meglátjá-tok... az öreg- hajcsár... megér..kezik... A vőlegény megkérdezte Ju­cit: — Beszéltél vele? Apa nevetgélt: — Nincs kedve lagzizni? No majd lesz... A menyasszony átölelte: — Mondott valamit? Jaj, csak nehogy veszekedjetek e- zen a szép napon! Igazán meg­haragudnék rá. Most hol van? Juci nem szólt semmit. Azt hitte, hogy okosabb hallgatni és különben is azt hitte, hogy még a vendégek között van va­lahol. Körülnézett. Nem látta sehol. *** Nem is láthatta, mert a vi­rághegyi pincében velem itta a bort, mámoros barnbaságában belevigyorgott a pohá<-bn és egykedvű hányavetiséggel dú­dolta a nóta egyik sorát: „...hát én most már kit vá­lasszak, virágom, virágom...“

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents