Új Ifjúság, 1965 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1965-09-28 / 39. szám

£ N as áčéôs&ädáVióô, A dolgozó no alapruhatára A MUNKARUHA IGEN FON­TOS SZEREPET JÁTSZIK — fontosabbat, mint. azt sokan gondolják — a dolgozó nő ru­határában. Tudni kell ugyanis, hogy munkába nem járhatunk divatjamúlt elegáns ruhánkban, mert ez mindenképpen csúnya. Akkor is. ha a ruha olyan, mint az új, (hiszen annak idején egy esküvőre csináltattuk, s azóta alig volt rajtunk, miután nincs alskalmunk színházba, szórako­zóhelyekre járni, a brokátruhát nem tudjuk kihasználni) és ak­kor is ha a ruha „kihasználá­sával“ meg akarjuk előzni, hogy évekig a szekrényben lógjon, tehát a kopott elegáns ruhát viseljük munkába. Jó ízlésű no ilyesmit nem csinál, mert a- rnirit már említettük, a jólöltö- zötttség első feltétele, hogy minden alkalomra legyen meg­felelő ruhánk, olyan, amilyen oda való. A munkába tehát munkaruha szükséges. Téve* az á felfogás, hogy a munkába Sfér új ruhát csináltatni, leg­jobb „elhordani“ az elegánsát, és aztán Ismét Ilyet csináltat­ni. Nem, ez a leghelytelenebb gondolkodás, és aki aszerint öl­tözik, a jól öltöző ttség tői na­gyon messze jár.. A MUNKARUHA természete­den aszerint változik, hogy mit dolgozunk. Gyári munkához legpraktikusabb a hosszú nad­rág, IH. „montérka“, vagy pe­dig, ahol ez előírás (pl. élelmi­szeriparban) a fehér köpeny, e- setleg a munka fajtája szerint szürke vagy sötétkék köpeny, a legmegfelelőbb. Köpeny, alá ne viseljük azt a ruhát, ami­ben munkába mentünk, mert összegyűrődik', nem lesz elég­gé friss, "mire hazamegyünk. Köpeny alá valóban elhordhat­juk régi ruháinkat, (de azért nem kfeestélyit-, ill, még jobb régi szoknyát viselni rendes mosó blúzzal, aminek gallérját kihajtjuk a köpenyre. Még ha BÚZAVIRÁG“: A középkék- fekete melírozású szövethez az első modellt a nővérének küld­jük. A ruha egybeszabott, a zsebklapnlkat és a mainzsettákat 2 cm széles fekete paszpolozás díszíti. A gombok is feketék és a bőröv is. A másik ruha prin- cesz szabású, a felsőrészen et- szabra és 1-2 cm szélesen fe­ketével szegve. Ugyanilyen paszpolozás díszíti a gallér és az ujjak szélét Is. bármilyen piszkos munkát I» végzünk, ügyeljünk arra, hogy öltözködésünk rendes legyen. Két színes vagy három fehér köpeny hozzátartozik a gyár­ban dolgozó nő alapruhfltárához, ha elkopnak, pótoljuk újjal,, épp úgy, mint bármelyik Hi­bánkat. MUNKÁBA JÁRNI — vagy­is a* útra — leghelyesebb szoknya - blúzban - pulóver­ben - ezvetiteztoen - kisbabát- ham. Szám szerint nehéz meg­állapítani. kinek mennyire van szüksége, de az alapruhatérban mindenesetre legyen két szok­nya, két-három hozzávaló blúz. agy pulóver és egy szvetter. Fofttó», Hogy ezeket szín sze­rint Úgy válogassuk össze, hogy a blúzokat, a pulóvert és szvet- tert is mindkét szoknyához vi­selhessük, vagyis „keverhes­sük“, mert így mindjárt több ruhadarabunk lesz. (Folytatjuk) Jaj, azok ígér., a kilókkal többnyire, baj van. Általában többek a kelle­ténél, ritkább esetben keveseb­bek, de a legritkább az, ha aay- nyi van belőlük, amennyi kell, amennyivel a „tulajdonosa“ meg van elégedve. Ugye, igazunk van? Ugye, kevés nő elégedett az alakjával? És meg kell mon­danunk, hogy általában jogosan elégedetlenek, mert a túl kö­vér nők száma sokkal több, mint az kívánatos lenne. Szólnunk kell arról is. hogy á kövérség sokszor hormonza­varokkal függ össze, okozhatja a pajzsmirigy elégtelen működé­se is, és ilyenkor orvosi keze­lésre szorul. A legtöbb esetben azonban a kövérség oka a helytelen táplálkozás. Aki hí­zásra hajlamos — ezt mindenki tudja magáról — annak nagyon kell vigyáznia az étrendjére és tartózkodni is keil tudnia az étéitől. Valijuk be, hogy a ki­rakat előtt sóvárogva nézik a szép ruhát, sóhajtva, hogy „sajnos, éz nem nekem való, az ilyet csak a soványak en­gedhetik meg maguknak“,, de A burgonyává gyorsabban felforr, ha egy kevés mar­garint adunk bele. Ujjlenyomatokat könyvről fehér kenyérrel Iedörzsölhe- tUnk. A savanyú káposzta külö­nösen jó ízű lesz, ha egy darabokra vágott almán kí­vül egy szétnyomott gerezd fokhagymát is főzünk bele, a műanyag fésűket nem szabad forró vízben és erős mosószerekkel tisztítani, csakis langyos vízben, pu­ha körömkefével, a megkeményedett fianeil ismét puha lesz,, ha lan­gyos vízben átmossuk, a- melybe néhány csepp gli­cerint öntünk. a rántás nem „megy ösz- sze", ha a tűzről levéve las­sanként hozzáadott hideg vízzel elkeverjük. a kilók! tíz perc múlva a Cukrászda e- lött már elfelejtik s szép ruhát, már csak a «rémes vagy a su- hajda Ínycsiklandozó ízére gon­dolnék s nem tudnak elmenni anélkül, hogy egyet-kettőt be ne kapjanak, akár délelőtt, dél­után, vagy a nap bármely sza­kában. Panaszkodnak, hogy nem tudják, mitől híznak, hiszen nem is reggeliznek, levest sem esznek... viszont a naponta el­fogyasztott édességekről, tor­taszeletekről vagy msjomézes szendvicsekről mélyen hallgat­nak. A jé alak nem jelent kopla­lást. De egy biztos; úgy va­gyunk ezzel,, mint a betegsé­gekkel. Könnyebb megelőzni, mint kigyógyulni belőle. Vagyis; könnyebb a jó alakot megtarta­ni, mint könnyelműen elhízni és aztán fogyókúra segítségével le­fagyni. Egy „igazi" fogyókúrát betartani ugyanis pem Is o- lyan könnyű, erős akarat, el­határozás szüksége* hozzá. Á legtöbb fogyókúrázó néhány nap alatt szeretne megszabadulni fölösleges kilóitól, ami termé­szetesen nem megy, ez elkese­rít! s abbahagyja az egészet. Vannak, olyanok is, akik, még mielőtt hozzákezdenének, „meg- állapitják“, hogy ők úgysem tudnak lefogyni, “akármit“ is csinálnak, tehát még annyi- fá­radságot sem vesznek magúk­nak, hogy megpróbálják. Igaz, hogy egyesek Hajlamosak a hí­zásra s ahogy mondani szokás: „minden deka zsírrá válik raj­tuk“. Ez azonban még nem ok arra, hogy „elhagyják“ magu­kat, hanem ellenkezőleg, na­gyon is kellene vigyázniuk ét­rendjükre, Hogy az egészséges, de amellett ne hizlaló legyen. (Tulajdonképpen a fogyókúrá­nak is ez a lényege). Egy biztos, és ehhez tartsuk magunkat: a kövérség esztéti­kailag sem szép és egészség- ügyi szempontból is sok bajt okozhat. Igyekezzünk tehát fö­lösleges kilóinktól megszabadul­ni, egyrészt étrendünk segít­ségével, másrészt rendszeres tomagyakoríatok végzésével. (Folytatjuk) * — Nem akarok a Sajátosba kerülni — mondtam neki. — Semmiért, az ggész világért' se. Az első vonattal visszautazom! De Bríto fekete arcára cso­dálkozás, aztán harag ült. •— Ne tedd itt a falusi naí- vo< — mondta. — Ez a te e- gyStíéri alkalmad. Jó játékos vagy és a Santos lesz számod­ra a legjobb iskola-. Ennél job­bat igazán nem kívánhatsz. Végre a Santos stadionjában voltunk. A csapat játszott. De Brito mellém telepedett a lelá­tón, hogy végignézze a játé­kot. Mihelyst meghallottam a drukkerek ordítását és meg­láttam a játékosokat, ismét úr­rá lett rajtam a félelem. Ho­gyan fogok edzeni ilyen csa­patban? Végül mégis úgy dön­töttem, ha már itt vagyok, hol­nap edzeni fogok, de aztán ha­za megyek. Másnap eSett az eső és hi­deg volt. De Bríto vezetett az öltözőbe. Bemutatott néhány játékosnak, de én egyetlen szót se tudtam kiszorítani magam­ból, annyira megilletödtem i- mádott hőseim jelenlététől. Lu­la, a tréner erős férfi volt, tő­le végtelenül féltem. Kedvem lett volna elbújni. Zito, Pepe és Vasconcellos, a három fejes, a- kit mindig csodáltam, most meg akart velem ismerkedni. Szekrényt adtak és hozzá kulcsot, de úgy viselkedtem, mint egy szegény gyerek, gon­dosan összeraktam a holmimat és a padra helyeztem, anélkül, hogy a szekrényemet kinyitot­tam volna. Vacogtam, amikor magamra öltöttem a Santos dresszét, a klub nevével a mellemen. A pályára utolsónak futottam ki, mert sokáig bámulgattam ma­gam és sokáig fűztem a cipő­met. Az eső nagyon kellemetlen volt. Semmisem sikerült úgy, mint szerettem volna. Mintha olajjal kenték volna be a lab­dát, sehogy se tudtam a lá­bamnál tartani. Egyszer bele­rúgtam és teljes hosszában be­leestem a sárba. Gyorsan le a- kartam tisztítani a dresszem, hogy senki se vegye észre mennyire elterültem; de csak még jobban összekentem. Tel­jesen. mechanikusan rugdostam a labdát. Amikor negyven per­ces erőfeszítés után a játéko­sok a zuhanyozóba futottak, én teljesen kikészültem és reszkettem a szégyentől. Az öl­tözőben néhány játékos megve­regette a vállam, viccelődtek vélem, de én jól tudtam, hogy mindezt csak udvariasságból teszik. Lehajtottam a fejem és úgy tettem, mintha a cipőm kifűzésével vesződnék. Senkivel sem akartam beszélni. Ekkor egy súlyos kéz nehezedett a válamra. Lula volt, az edző. — Tetszettél nekem, Pelé — mondta. — Még sokat kell ta­nulnod és szükséges, hogy súly­ban egy kicsit magadra szedj. de ha kedveli van hozzá, pl­atán aláírhatjuk a szerződést. Negyven perces szörnyű já­ték és Lula be akar venni a csapatba! A többiek hozzám futottak és gratuláltak. Kifu­tottam a zuhanyozóba. Ott sen­ki se tudta megkülönböztetni, hogy az arcomon víz avagy könnyek folynak-e végig. Másnap Banrubán az újságok közölték a hírt. Anyám az e- gyik barátnőjénél szerzett róla tudomást. Szegény anyám! Bo­csánatot kért és azonnal el­ment. A fél úton eszméletlenül találták meg a járdán.. Két nappal később visszatér­tem Banruba, hogy magammai vigyem a többi holmimat is. Otthon hatalmába kerített a szülővárosom iránti ragaszko­dás. Elmentem hazulról és so­káig bolyongtam azokon az ut­cákban, amelyek az én első fut- ballpályáim voltak. Megnéztem a fát, amely oly sokszor szol­gált kapuoszlopul és kimentem a grundra, ahol a követ rug­dostam és a port szívtam. Fel­kerestem a barátaimat, akiket nem akartam elveszíteni. A roskadozó öreg ház és a kis vá­ros egyszerre pótolhatatlannak tűnt. Hazamentem és csomago­lás helyett kiszedtem azt is a bőröndömből, amit addig ben­ne tartottam. Ügy döntöttem, hogy otthon maradok. Három nap múlva Valdemar De Brito keresett fel és meg­kérdezte, hogy mindez mit a- kar jelenteni. Hosszan tanács­kozott a szüleimmel, hogy meg­győzze őket, a Santos nem far­kas és nem eszik a gyereket. Aztán azt mondta, hogy 6 000 cruzeirot fogok havonta keres­ni, időm lesz a tanulásra is és egyszer nagy játékos lesz be­lőlem. — Pelét egy professzionális csapat szerződtettett, — kiabál­ta — nem holmiféle utca-ban­da! És végeredményben nem vagy már gyerek! Azon az éjszakán nyomasztó álmaim voltak. Az öcsém és a nagyanyám nem tudott aludni, mert folyton kiabáltam, hogy: „Mindent bele!“ „Hajrá!“ „Add át!“ „Ide rúgd!“ Reggel össze­csomagoltam a holmimat, min­denkitől búcsút vettem és ki­mentem az állomásra. Vissza­tértem a Santosba, Azt hiszem, ekkor értem férfivé. A labdarúgás számomra két különböző világot jelent. Az első volt az, amit a rongylab­dával játszottunk, a szegények, a városszéli srácok futballja. Izgalmas, boldog világ, amely­re mindmáig meghatódva gon­dolok. Világ, amelyben a győ­zelemért játszanak, de nemcsak azért, hanem mindenekelőtt az örömért. Az a világ, amelyben most élek, más. Épp úgy iz­galmas, de komolyabb és nem annyira gondtalan, mert ez a professzionális futball világa, amelyben a legjobb külföldi csapatokkal találkozol és a tét nemcsak a színeid jó hírneve, hanem sokszor a nemzeted di­csőségé is. Mindennek ellenére a mér­kőzés előtt sohasem izgulok. Néha elgondolkozom rajta, ho­gyan végződik majd számunkra, különösen, ha az ellenfél na­gyon felkészült, de soha sem­mi se mozdít ki az egyensú­lyomból. Az embernek nem kell sokáig játszania, hogy rájöj­jön: a professzionális játékos legjobb tulajdonsága az önura­lom. Ha odahaza, a saját stadion­unkban játszom, a mérkőzés e- lőtti utolsó 36 órát pihenéssel töltjük. Bőségesen táplálko­zunk és szórakozunk, viccelő­dünk, hogy mindenféle idegfe­szültségünk elmúljék. Aztán, közvetlenül a mérkő­zés előtt, amikor magunkra öltjük a dresszet, az öltöző holmiféle tengeri kikötővé vál­tozik: folyton jönnek és men­nek az edzők, újságírók, kér­dések és feletetek röpködnek, viccek hallatszanak és kitör a nevetés. Egy pillanat nyuga­lom sincs, amíg a betonlépcsőn ki nem futunk a pályára. Amikor kirohanunk a vakító napfényre, a széles zöld pá­lyára, a nézők vastapsa fogad. Ä játszótér közepére futunk, ahol megfordulunk, hogy üd­vözöljük a közönséget, az ar­cok tengerét, amely mintha hullámzana és hömpölyögne. A fotóriporterek elkészítik az el­ső felvételeiket, aztán a do­log elkezdődik. Elfoglaljuk a helyünket és én nekifohászko­dom. Ettől a pillanattól számom­ra megszűnnek a drukkerek, az állandó kiabálásuk és nem ér­zem a forró nyári délutánt. Csak a labdára és arra gon­dolok, hogyan vigyem azt leg­könnyebben az ellenfél kapu­jába. Akkor is nyugodt mara­dok, ha a nézőtéren ott az a- pám. Tudom, hogy mindarra, a- mit tudok, ö tanított meg, ő magyarázta meg nekem, mi az igazi labdarúgás és kibontakoz­tatta a képességeimet. Össz­pontosítok és várok a sípszó­ra, amely kezdésre szólítja a játékosokat. Sohase gondolok arra, mit teszek majd, ha meg­kaparintom a labdát. Ösztönö­sen játszom, mintha valami belső hangra hallgatnék, a- mely helyes irányba tereli a lábaimat. Néha, amikor filmen látom a meccsünket, elcsodál­kozom: némely akciónkat lehe­tetlennek tartom. Ha a pályán olyan veszeke­III. íme a története annak a fiúnak, akik Edsonnak neveztek, de odahaza Diconak hívtak és ma a világ mint Pelét ismeri. dés támad, amely közvetlenül nem érint, nem keveredem be- ei. De ha engem is érint, azt látnátok! Ordítok, hadonászom, vicsorgók és fenyegetőzöm. Vé­gül azonban mindig elfogadom a bíró döntését. És amikor gólt lövök, tényleg az az ér­zésem, hogy rögtön felrobba­nok. Ugrálok, a földön hem- pergek, ölelgetem a társaimat, sírok és szambát járok. A né­zők boldog ordítása számom­ra édesebb bármiféle zenénél. Professzionális labdarúgónak lenni, nemcsak népszerűséget és dicsőséget jelent. Jelenti az edzések végtelenjét tűző nap­fényben, zuhogó esőben és le kell mondani a dohányzásról, éjszakai életről, idegen váro­sokban ismeretlen ételeken kel! élni, hotelszobák ágyain aludni. Ezenkívül sokszor fáj­dalmas sérülésekkel és várat­lan tragédiákkal is együtt jár a futballozás. Soha nem feledem azt a na­pot, amikor gyermekkorom hő­sét, Vasconcellot levitték a pá­lyáról, mert az ellenfél két já­tékosa összerugdosta. Az edző és a masszőr az öltöző heverö- jére fektette a tehetetlen tes­tet. Mintha hasbarűgtak volna, ügy belém sajdult, amikor meg*- hallottam az orvos szavát: „El­törött a lába.“ A dicsőség, át istenítés és a nagy jövedelem hirtelen ért véget a brazil fut­ball egyik csillaga számára. A Santos ificsapatában töl­tött előkészítő Időszak után átkerültem az első csapatba. Kezdtem gólokat lőni és az új­ságok egyre jobban felfigyel­tek rám. Találtam néhány ba­rátot és a professzionális lab­darúgó-élet megtetszett. Egyszer odahaza voltam iá-» togatőbam a szüleimnél. Rádión közölték annak a csapatnak az összeállítását, amelynek Brazíl iát kellett repr ezentálni a a világbajnokságon. Az első mérkőzésen a nagyon erős ar­gentin csapattal kellett meg­küzdenie a „Copa Roca‘‘ ver­seny keretében. Azt vártam, hogy a Santosból is kiválasz­tanak néhány játékost, hogy megküzdjenek a dicsőségéért. Egyedül voltam otthon. A bemondó olvasni kezdte a já­tékosok nevét: „Bellin!... Cas- til... Didi... Mazzala... Pelé...“ Pelé! Nem hittem a fülem­nek. A többi játékos már mind ismert és népszerű volt. Lehe­tetlen, hogy engem is közéjük választottak! Azonban igaz volt. Pelé. Én! Nekem kell reprezen­tálnom Brazília színeit. Örömömben kiabálni és ug­rálni kezdtem. Hirtelen azon­ban furcsa érzésem támadt. Ä hátamon végigfutott a hideg. Leroskadtam a székre és resz­kettem, mintha maláriám len* ne. Anyám jelent meg az aj-< tóben. „Rosszul vagy?“ Mama, beválasztottak a nemzeti váló* gatottba. Mintha semmit se hallana, állva maradt a szoba közepén. — Tudod, hogy ez mit je­lent? A nemzeti válogatottban fogok játszani!. közben megjött apám Is és megkérdezte, hogy mi történt. — Apu, a nemzeti váloga­tottban fogok játszani. Apám meglepődött: — A rádió közölte? — Igen. Most ismertették a felállítást. — És a te nevedet is olvas­ták? — Igen. Apám, akinek a futball ál­mai sohasem valósultak meg teljesen, nem vette le rólam a szemét, mintha nem akarná elhinni az egészet. Aztán el­mosolyodott: „És máris beijed­tél ?“ Nem tudtam, mit válaszoljak. Anyám szó nélkül visszament a konyhába, és én folyton ar­ra a félelemre gondoltam, a- mely ennyi boldogság között elfogott. Apám töprengve mondta: „Ügy látszik, Valde­mar De Britonak igaza volt." Az argentínek jók voltak és nagy elszántsággal küzdöttek. A kispadon ültem, a pálya mel­lett és éreztem, hogy lábaimat elfogja a vágy, befutni a pá­lyára és gólt lőni. Az eredmény 1:0 volt az argentinok javára. Kis idő múltán hozzám jött az az edző és ezt mondta: „Egy kicsit megmasszírozzuk a lába­dat. barátom.“ Elmosolyodott, amikor látta meglepődésemet.. „Igen, igen, fiú! Szaladj játszani. Meglátom, hogyan fog menni.“ (Folytatjuk)’ CJ IFJCsAG — CSISZ Szlovákiai Központi Bizottságának lapja. Megjelenik minden kedden Kiadja a Smená a CSISZ Szlovákiai Központi Bizottságának kiadóhivatala. Szerkesztőség és adminisztráció, Bratislava, Pražské 9: — Telefón 485-41 — Postafiók 30 — Főszerkesztő Szőke József — Nyomta Západoslovenské tlačiarne OL Előfizetés egy évre 31.20. Ter­jeszti a Posta Hiriapszolgálata, előfizetni lehet minden postán. — Kéziratokat nem őrzőnk meg és nem adunk vissza. — A lapot külföld számára a PNS Ústredná expedícia tlače ttján lehet megrendelni. Címé: Bratislava, Gottwaldovo námestie 48/VI1. K—22*50019

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents