Új Ifjúság, 1965 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1965-08-31 / 35. szám

Őszinte beszélgetés A Bea tlesek többek között lásos extáziához. Az a nyugta - erről is nevezetesek, hogy nem lanitö érzésem támad, hogy adnak Interjút, Jean Shepherd- ennek a buzgalomnak édeske­nek azonban, aki a kedvükért vés köze van a szórakozáshoz, hajózott át Amerikából Angliá- vagy a tehetséghez, de tán ba, végül is sikerült elbeszél- még magukhoz a Beatlesekhez getnie velük. Erre azonban csak is. Talán a Beatiesek csak a akkor került sor, mikor több katalizátor szerepét töltik be. mint egy heti állandó együttlét Ha nem lettek volna, hát ki után összebarátkoztak. Á Beat- kellett volna ókét találni. Hi­tesek éppen angliai előadókor- szén bármilyen mértékkel mér- úton voltak, Shepherd jóformán jünk is, a Beatiesek nem rend- végigu-tazta velük egész Ang- kívüli tehetségek, leginkább a Hát. Együtt étkezett velük, hulahophoz és a jojóhoz ha- ugyanabben a szállodában la- sonlíthatók — a megfelelő he- kott, s esténként ott ült az lyen és időben tűntek fel...“ öltözőjükben és figyelte ókét. Aztán egyik este a délang- Az első napokban mást nem Is liai Torquay-ban megtört a jég, igen tehetett, mert a Beatle- s az előadás után fenn, a hő­sek jóformán tudomást sem félszobában poharazgatás köz­vettek róla. így ír erről Shep- ben megkezdődött a beszélge- herd: „Ültem és figyeltem őket tés Shepherd és a Beatiesek — vajon miért is? Két év alatt között. Shepherd egy idő után jelenség, tünemény tett belő- bekapcsolta a magnóját... E lük, ez már valahogy több. mint magnóra felvett beszélgetésből a sztárrá lévés — vagy akár közlünk az alábbiakban részle- a színpadi vagy filmsiker. Mii- teket. tikus lényekké lettek, s szer- Shepherd: Ringó, ugye te te a világon olyan rajongást csatlakoztál legkésőbb az együt- keítettek milliókban és mii- teshez? Hókban, amely közel jár a val- Ringó: Igen. Mikor végződik a nyár? Akkor, amikor vége a vakációnak! Sátorbontással búcsúznak a fiatalok a nyári tábortól. a Beatlesekkel S.: Es ti hárman Ringó csat­lakozása előtt már régen együtt működtetek? John: Hol együtt, hol külön, de mondjuk, három éve, akkor már együtt voltunk. Paul: De persze csak műked­velőkként. George: Tudod, a helyi kocs­mában játszottunk. Meg egyi­künk. másikunk nagybácsikájá- nál. John: Meg George bátyjának az esküvőjén. Ilyesmi. Néha Ringó is beszállt, ha a dobo­sunk éppen beteg volt. S.: Akkor persze még nem voltatok Ilyen „nagyok“? John: Az emberek azt kér­dik: „Hogyan tudtatok ily hir­telen feltörni, egyszeriben or­szágos hírnévre szert tenni?“ Pedig mindez ott kezdődött, a mi kis szűk körünkben, Liver­poolban. Soha másutt nem lép­tünk fel addig, kivéve, mikor Hamburgba mentünk. £s ak­kor már ugyanolyan sikerünk volt, mint most. A minőség ugyanaz volt. Azóta csak a si­kermennyiség változott. George: No meg az, hogy ugyan akkoriban is észrevették bennünket, de nem őrjöngtek értünk, mint manapság. S.: Mégis, emlékeztek, mikor volt az első igazán döntő sike­retek? Kellett lenni egy esté­nek, mikor az egész tulajdon­képpen elkezdődött. John: Hát így volt. Játszot­tunk Liverpoolban itt is, ott is, de hiába akartunk megál­lapodni, sehol sem szerződtet­tek bennünket. Más együttesek nagylelkűen bfztatgettak: „Jól csináljátok fiúk, majdcsak kap­tok egyszer munkát". Akkor aztán elmentünk Hamburgba, s mikor visszajöttünk, egyszeri­ben „nagy szám" tettünk. Kép­zeld, a hallgatóság 70 százalé­ka azt hitte, hogy német híres­ségek vagyunk. Paul: így reklámoztak ben­nünket az újságok: A Hamburgi Beatlek. John: A liverpooliak nem tudták, hogy liverpooliak va­gyunk. A legtöbben meg voltak róla győződve, hogy hambur­giak vagyunk. Azt mondták: „Az ördögbe is ezek jól be­szélnek angolul!" £s, született angolok lévén, tényleg jól be­széltünk. Hát tudod, ez volt az első fergetes sikerünk. S.: Mennyit kerestetek ak­kor? John: 20 dollárt kaptunk az este. S.: Fejenként? " John: Az együttes! Ördögbe is, hisz azelőtt még ennél is sokkal kevesebbért énekeltünk. Paul: Azt megelőzőleg há­rom-négy dollárt, ha kaptunk egy estére. Ringó: Plusz, amennyi coca- colát meg tudtunk inni. Sokat megittunk. S.: Gondolom, akkoriban az újságírók sem üldöztek benne­teket. Ringó: Mi mentünk hozzá­juk. John: Bementünk a szerkesz­tőségbe. és azt mondtuk: „Mi «9.V együttes vagyunk, s tes­sék, ez itt a lemezünk. Meg­tennék. hogy...“ George: Tovább sosem ju­tottunk, eddigre mindig kirúg­tak. és becsapták utánunk az ajtót. S.: Rajongóitok és kritikusai­tok sokat vitáznak azon, hogy vajon énekesek vagy muzsiku­sok vagytok-e elsősorban. Mi a ti véleményetek? John: Elsősorban pénzkere­sők vagyunk, s csak másodsor­ban énekesek. Ringó: Nem igaz! John: Hát akkor mik va­gyunk? Ringó: Nem tudom. De első­sorban énekesek. John: Rendben van. Ringó: Azért, mert már ak­kor is énekeltünk, amikor még pénzt nem kerestünk vele. John: Ez tényleg igaz. S.: Az utóbbi években meg­változott a véleményetek az újságírókról? Ringó: Igen. S.: Mennyiben? Ringó: Még jobban útáljuk őket, mint eddig. S.: Hallottatok a zendülésről, mely a legutóbbi Glasgow-! fellépésieket követte? John: Később hallottunk ró­la. S.: Es azt tudjátok, hogy másnap egyik Glasgow-i lap közvetlen felbújtássa! vádolt benneteket? Ringó: Hát ez gyönyörül Nem is lehet rá mit mondani. Átko­zottul tisztességes eljárás. Paul: Mindez nem miattunk van. A tömeg miattunk jön ösz- sze, de az előadások utáni za­vargások már semmi össze­függésben nincsenek velünk. S.: Tehát az alkalmat csak ürügyként használják fel? George: így van. Paul: Hát most Dublinben nem láttad, mikor a tömeg te­Az első munkanap és fizetés Bár még messze vagyok at­tól, hogy állandó foglalkozá­som tegyen, életem első mun­kanapjain azonban már túl vagyok. Nagyon vártam már, hogy a nyári szünidőben dol­gozhassam. Kényszeríteni soha nem kényszerítettek erre, de valahogy vonzott a munka. Az első munkanapjaimmal kapcso­latban az összes nehézségekkel számoltam. Csodát nem remél­tem, de amit vártam, ez telje­sült Bevallom, örültem e na­poknak. Azóta a munkában lá­tom a jövőmet s életem célját. Most értettem meg, hogy mun­ka nélkül nincs létezés. Ügy érzem, nekünk, fiataloknak fontos, hogy belássuk ezt. Az­óta másképp nézek a világra és az emberekre. S. R. A tanulás fáradalmait kipi­henve nagy lelkesedéssel és nem kisebb reményekkel utaz­tam munkahelyemre. Sokat fog­lalkoztatott az a gondolat, hogy milyen lesz életem első mun­kanapja és a munkahelyem. Kíváncsi voltam, hogyan fogad­nak majd a kollégák. Nem kis bánatomra csúnya, esős idő volt, amikor munkába álltam. Körülményesen ugyan, de si­került kijutni az iskolába, ahol tanítani fogok. Beléptem a tan- testületi irodába, örömmel ál­lapítottam meg. hogy ismerő­söket is látok magam előtt. Munkatársaim kíváncsiságtői csillogó szeméből barátság és bizalom áradt. Már aznap, az addig helyettesítő kolléganővel bementem a tanterembe. Na­gyon Izgultam, ami azt hiszem, érthető is. A kis másodikos gyerekek tágra nyitott szem­mel, kíváncsian és örömmel fogadtak. Sikerült gyorsan meg­barátkozni velük. A tanítás után tantestületi gyűlés volt. amelyen az igazgató elvtárs bemutatott a tanítói karnak és meleg, barátságos hangon üd­vözölt. Ügy éreztem, ha az életben minden ilyen szépen folytatódik, mint ahogy elkez­dődött, akkor soha nem leszek elégedetlen. Alig tudtam a gon­dolataim között rendet terem­teni s értékelni azt a sok be­nyomást, amelyek egész nap felhalmozódtak bennem. „Kezdetnek Jő" A mezőgazdasági technikum elvégzése után e közeli állami gazdaságba mentem dolgozni. Egy majornak lettem a vezető­je. Mint minden fiatal, izga­lommal vártam a napot, ami­kor a kezembe adják első fize­tésemet. Mit tettem a fizetés­sel? Nem Is tett volna tőlem szép, ha első fizetésemet nem a szüleimnek adtam volna. Ez volt számomra a legnagyobb öröm. Szüleim kiskörömtől fog­va neveltek és ők segítettek tovább tanulni. Ebből szeret­tem volna valamit visszaadni és örömet szerezni nekik. Ez­ért már alig vártam azt a na­pot, és órát, amikor hazaadha­tom első fizetésemet. És eljött ez a nap. Állandóan szeret­ném látni azt a boldogságot, ami akkor szüleim arcára ült. Tanácsolom azoknak a fiata­loknak. akik első fizetésüket kapják, hogy adják szüleiknek, mert ennél nagyobb örömet nem tehet nekik szerezni. „Várvavárt perc" A középiskola elvégzése után szüleim akarata ellenére is női- és férfifodrász tanulónak mentem. Az első munkanaptól nagyon féltem, mert ez szom­batra esett, ami a fodrász­szakmában a legnehezebb nap. De a nagy izgalomtól és mun­kától észre sem vettem, hogy este lett, véget ért a munka­idő. Amikor első fizetésemet megkaptam, habár nem volt sok. a szüleimnek keltett adni és így sosem tervezhettem, hogy mit veszek rajta. Mindig minden fillérrel el kellett szá­molnom. Amikor férjhez men­tem, sajnos a szakmámat nem folytathattam, különböző okok miatt Azóta nem dolgozom, pedig szeretnék újra elhe­lyezkedni, csak sajnos, ez egyes vállalatvezetők jóvoltá­ból lehetetlen. „Egy bánatos asszony" Én már régen átvészeltem az első kudarcot. Orvos akar­tam lenni, de nem sikerült. Ki­csit elkedvetlenített az első sikertelenség, de aztán meg­vigasztal ődtam. Mikor el akar­tam helyezkedni, mindenkitől csak biztató szót kaptam, de alkalmazni sehol nem tudtak Majd nagy nehezen bekerül­tem egy bútorgyárba. Emlék­szem rá, délutáni műszakban dolgoztam először, egy idősebb nénivel együtt. Nagyon barát­ságtalan volt. Nem titkolta, hogy nem tetszem neki. Üj munkással keltett vesződnie, s az ő kezében ügyesen mozgott a szerszám, nem úgy, mint az enyémben. Nagyon rosszul éreztem magamat ezen a na­pon. Egy mosoly, egy barátsá­gos szó sokat segített volna, de a néni erre nem gondolt. Estére elfáradtam és nem szí­vesen emlékszem erre a napra. Egész éjjel álmatlanul hány­kolódtam az ágyban. „Április“ Mezőgazdasági könyvelői Is­kolát végeztem. Az EFSZ-ek könyvelését tanultuk, az álla­mi gazdaságét és a gépállomá­sét csak futólag vettük át. En­nek az én esetemben meg is lett az eredménye, ugyanis gépállomásra kerültem dolgoz­ni. Életem első munkanapját elképzelni sem tudtam, mivel járatlan voltam a gépállomás könyvelésében. így nagyon fél­tem. Egy brigádközpontba ke­rültem, ahol a gabonacséplés­nél keltett számlálnom. A kön.v- velőnő első napon elémrakott egy nagy halom munkalapot és megmutatta, hogyan kell szám­lázni. Én hozzáfogtam dolgoz­ni. így ment ez három hőna­pon keresztül, amíg csak egy munkalap található volt az iro­dában. Persze más munkára nem tanított meg, csak szám­lázni, mert ő nem szerette ezt a munkát és inkább vetem vé­geztette. Amikor egy másik brigádközpontba kerültem, egy másik könyvelőhöz, az már sokkal nagyobb szeretettel és megértéssel vezetett be a köny­velés titkaiba. A jnunkámat megszerettem. Az elsi fizeté­semet szüleimnek aiftanj és nagyon boldog voltam, örül­tem, hogy önálló tettem, keres­hetek és azt hiszem, a pénzt csak az tudja megbecsülni, aki munkáját szeretette! és oda­adással végzi. „Fekete rózsa“ A következő kérdésekre várjuk a válaszokat: 1. MIÉRT SZERETED VAGY MIÉRT NEM SZERETED TESTVÉREIDET? 2. HOGYAN KÉPZELED EL AZ ÉRVÉNYESÜLÉSEDET, KARRIEREDET? A beküldött válaszokat közöljük és honoráljuk. Ringó, John, Paul és George a Beatles-egyUttes négy tagja. állította az egész forgalmat? Egy sofőrt ki is húztak a busz­ból. John: Még a tűzőltőkat is kihívták... S.: Ezenkívül az emberek au­tókat boritgattak fel és kira­katokat törtek be. De minden­nek semmi köze a ti szerep­lésiekhez? Paul: Némi köze van. Annyi, hogy,« tömeg a mi előadásunk miatt' gyűlik össze. S.: A királynővel találkozta­tok már? John: Nem, az egyetlen, aki­vel még nem találkoztunk. Mindenki mással találkoztunk már. S,: Fiúk, ti meglehetősen tiszteletlenek vagytok. Jártok ti egyáltalán templomba? John: Nem. George: Nem. Paul: Nem nagyon. De nem vagyunk vallásellenesek. Az azonban lehet, hogy annak lát­szunk, mert egyikünk sem hisz Istenben. John: Ha az ember azt mond­ja, hogy nem hisz Istenben, abból -ttnndjárt azt a következ­tetést vonják le. hogy vallásel­lenes... Nos, nem tudnám egész biztosan megmondani, hogy mik vagyunk, de annyi bizo­nyos, hogy sokkal inkább sza­badgondolkodók, mint ateisták. S.: Most a magad nevében, vagy az együttes nevében be­szélsz? John: Az együttes nevében. George: Vallási ügyekben John a hivatalos szószólónk. John: A vallásban a képmu­tatás az. amit egyáltalán nem állhatok. A klérus állandóan azon siránkozik, hogy ilyen meg olyan szegények az emberek, ők meg milliókat érő talárok­ban, miseruhákban grasszálnak. Hát ez nem fér a begyembe. Paul: A Vatikán Is most gya­rapodott egy bronzkapuval. Ringó: Bizonyára belekerült néhány pennybe... George: Amerikában nagyon megbontránkoztak, amikor ki­jelentettük, hogy szabadgon-1 dolkodők vagyunk. John: Paffok tettek, egysze­rűen nem akarták elhinni. Épp­úgy, mint az ausztrálok, mikor azt mondtuk, hogy nem sze­retjük a sportot... S.: Mit gondoltok, mi alapoz­ta meg leginkább a sikereteket — a személyes fellépések vagy a lemezek? John: A lemezek. A lemezek a legfontosabbak. Az első le­mezeink után tűntünk fe! csak igazán. S.: És a lemezeket követték a Beatles-babák... George: Nekem is van otthon egy Ringo-babám... (Bármerre mentünk — írja Shepherd —, az emberek tá- tott szájjal bámultak utánunk: Nini, pontosan olyan húsvér figurák, mint az otthon őrzött Beatles-bábuk. Hát nem hihe­tetlen? Áttetsző, szinte tapint­ható irrealitás, felhő veszi kö­rül. S a fantáziafelhő közepén ott van a négy nagyon is reá­lis és nagyon is emberi fiatal­ember. Nem a koraérett kama­szok. hanem felnőttek, s esu-1 páncsak annyi az egész, hogy tudják, mit vár tőlük a világ — vagyis, hosszú hajjal, fura öltözékben és magassarkú ci­pőben. De mikor lehull a füg­göny, akkor lerúgják magas­sarkú cipőiket, kényelmes sportöltönyt vesznek fel, és egyáltalán nem hallatnak Beat- les-hangokat. Mint ahogy Char­ite Chaplin sem járt annak ide­jén állandóan méreten aluli keménykalapban, a sétapálcá­ját forgatva, állandóan arra várva, hogy a világot fenékbe rúgja.). ______ Holnap iskolába megyünk.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents