Új Ifjúság, 1965 (14. évfolyam, 1-53. szám)
1965-08-31 / 35. szám
Este e telep szélén, a szokott helyen, a ház sarkánál álldogáltunk. Néha cigaretta sziporkázott, mint az eső utáni magas égen a csillagok. Gyula mondta a magáét: — Az a baj, hogy túlságosan jó vagy hozzá! Látod, a Báró után hogy fut a nője. mióta lepofozta. Fölnéztem az ablakukra. Az emlékek sorra gyúltak ki bennem, akár a patakon túl, a rét túlsó oldalán a lámpák.-0Zokniban sétáltam a konyha kövén. Már a nyakkendőt is ifiegkötöttem, de apám még íiem jött a cipővel. Miért is hagytam, hogy elvigye a haverjához talpaltatni! Ha kölcsönt kértem volna, nem áll— nék itt vasárnap este cipő nélkül! Anyám a kihűlt tűzhely mellett. ölébe ejtett újsággal szunyókált, orrán előre csúszott a szemüveg. Félnyolc felé, szeszfelhőt tolatva maga előtt, megjött az öreg, a cipőket az orrom alatt talpaival összetapsikolta: — Ezt nézd meg, ahogy ez el van készítve! Kikaptam a kezéből, a kabátot már a lépcsőházban rángattam magamra. A megállóba éppen befutott a villamos, de a vezető bevárt még egy öregasszonyt, aki a túlsó sarok felöl integetett. A kalauz is olyan ráérősen csengette tovább a megállókról a kocsit, mintha előtte állna ez egész nap. A tánciskolában szünet volt, á párok a fal mellett körberakott székeken pihentek, néhol egy mama, ölében néhány táskával, unatkozott Körbenjár- tam és alig akartam elhinni, hogy Eszter nincs ott. Talán beteg, vagy nem várt meg? Ez még soha nem fordult elő. A sarokból egy barátom nézett felém, karját széttárta, mintha azt kérdezné, mi van. Nem láttad? — kérdeztem kezem egy mozdulatával. Valamit suttogott a lánynak és lustán odajött — Itt voltak, de elmentek két fiúval. — Innen? Kivel? — Nem ismerem őket. A nővérével jöttek fel. — Nem üzent nekem semmit? — Nem. Leültem,. arcomat a tenyerembe hajtottam. Most mit tegyek? A nővére jő cég, sohasem szíveltük egymást Olga, ha teheti, leépített Eszter, a kis buta, beveszi, amit a nővére mond. Egyszer elviszik a Bristolba, körülzümmögik Olga sima modorú lovagjai, egy kis ez, egy kis az, egy kis édes, egy kis tánc, hangulatvilágítás, romantikázás a Dunapartón és kész! Csak már vége lenne ennek a pénztelen tanoncéletnek! Másnap munka után hazasiettem. Gyorsan megmosakodtam, felvettem a vasárnapi ruhámat, bekaptam pár falatot és lementem a sarokra. Nem akartam gondolni semmire, vittem a gitárt és útközben gyakoroltam az akkordokat. Ujjaim nehezen engedelmeskedtek, aznap Holczer szakinál „rátartotta“, mire befejeztük a „hetes“ hajó szellőző kürtjeit, még zsebre dugva is reszketett a kezem. A fiúk ott álltak a sarkon. Gyula magyarázott valamit a többieknek, mikor meglátott, elhallgatott. Stüszi arról kezdett mesélni, hogy ajánlottak neki egy használt pisztont, csak egy kis lyukat kellene beforrasztani rajta. Közbeszóltam: — Eszter nem volt még itt? Rike előre nyomta hajótatszerú állát és a levegőbe fújt. Pubinak eszébe jutott, hogy a zsebében krumplicukor van valahol, mert gondosan kutatni kezdett utána. Gyulára néztem és vártam. Lassan megszólalt: — Napok óta nem láttuk. Tudtam, hogy hazudik, mert pislogni kezdett. Pengetni kezdtem a gitárt és tovább néztem az arcába. Elvörösödött. — Nézd, mi nem akarunk iecsapni. Az előbb jött haza, fetoem egyedül. Megnyomtam az é-húrt, hogy majdnem elpendült. — Hát?! — Mit akarsz még? Olgával jöttek, két krapek kísérte őket. Mit akarsz még? Az egyik magasabb volt, mint a másik, az alacsonyabbnak itt a két füle között volt a feje. Olyan kézcsókot dobtak le, mint ide Lac- háza. Mindnyájan rámnéztek, várták, mit felelek. — És nem vertétek meg őket! Gyula idegesen védekezett: — Nem tudtuk, ml az ábrái Azt hittük... Tenyerével vonást húzott a levegőbe és pislogni kezdett. Stüszi Is közbeszólt: — Az utóbbi időben nagyon szabadon viselkedett Egyikről a másikra néztem. Hallgattak. — Folytasd, ha már elkezd- ted! — Ezen nincs mit folytatni. A múlt vasárnap beteg voltál, ugye? — Tudjátok, hogy nem volt cipőm! — Nem érdekes. Ezek kísérték haza. Kedden nem jött le, szerdán itt volt öt percre, aztán felment, mert „segíteni kellett anyucinak“. Hazamentéi, pár perc múlva szaladtak Olgával. Nem tehetünk arról, hogy annyira „bepörögtél“, hogy nem látsz! Riko elhallgatott, aztán meg- csattogtatta csámpás fogait: — Ha neked lennék, lecsapnék neki két akkora fülest, hogy élete végéig azt hinné, az ő fejében húzzák e déli harangszót! Pubi közbe dadogott: — Nem fiúk. így nem lehet elintézni. Gyula leintette. — Megérdemelné. De 6 tudja, mit csinál! Egy ideig duruzsoltak még a fülembe, a gitárt lassan az oldalamra csúsztattam és ellöktem magam a faltól. Az arcának bőre olyan hamvas, mint a virágszirom! Azon az estén kezdődhetett minden baj!-OMár forrók voltak a nappalok és éjszaka, mint a kemencék, sütöttek a házfalak. A lakások kitárt ablakokkal szellózköd- tek, a meglóduló huzat nyugtalan álmú emberek neszeit húzta ki az utcára. Eszter szülei valami üzemi bálra mentek. Éjszaka volt, mint a részegek dülögéltünk az utcákon. A Dunaj-part csendes volt, a réten szénaboglyák alud- ták illatos álmukat. A hajógyár felől villanyhegesztő villogott ez égre és-légkalapáccsal megeresztettek néha egy sorozatot. A félbehagyott öböl, amit valaha kikötőnek szántak: nyugodt volt és sötét. Odébb egy kimustrált kotrőhajőt rágott a rozsda, időnként hal mutatta fel ezüstös hasát. Jő volna megfürödní, olyan meleg van... Eszter rám emelte olajban úszó barna szemeit, nagyon csendesen mondta: — De fordulj el, amíg levetkőzöm. Hallottam, hogyan surran le róla az egy szál ruha, nagyot csobbant a víz, mire odanéztem, vagy tíz méterre bent tempőzott, hangos hajója ott bukdácsolt az apró hullámok fölött. Langyos volt a víz és simogató. Utána úsztam. — Ne gyere ide. Igazán úsz- szál rendesen. — Te csacsi, ne félj! Egymás mellett tapostuk a vizet. — Várj csak, mutatok valamit. Vegyél egy nagy lélegzetet és ölelj át. Abbahagytuk a taposást, mozdulatlan testtel a víz alá buktunk. Lassan lebegtünk lefelé, hagytuk, az áramlatok hadd fordítsanak át. Fülünk zúgni kezdett, körülöttünk egyre hűvösebb lett. Amikor éreztem, hogy Eszter ölelése görcsösö- dik, lefejtettem magamról és nagy erővel fellöktem. Mire kiúsztam, térdeit átkarolva a fűben ült és reszketett. Te miket tudsz kitalálni! Térde körül szorosabbra ■fűzte karjait. — Nagyon féltél? — Nem, csak olyan hűvös volt. Fogai szaporán kocogtak. — Gyere, szaladgáljunk, hamarabb megszáradsz. Fölhúztam a földről. Tenyerét védekezőén tartotta az öle elé, mellei duzzadtan ágaskodtak elő a karjai alól, hajáról vízgyöngyök peregtek végig a bőrén. Húzni kezdtem magam után. Sokáig kergetőztünk. Felborogattuk a boglyákat. Eszter haja megszáradt és úgy rep- desett mögötte, mint egy fekete lobogó. Félelme elpárolgott, mint bőréről a víz. Kacagva huppant ez utolsó boglyába, Mellé zuhantam, és megkerestem a száját Bőre feszült, mintha fel lenne fújva, nem simult — pattant. Egy idő múlva nyugtalanul nézett a szemembe. — Nem akarom... Ugye, te sem? Könyörgő szemekkel simogatta az arcomat. Mozdulatlanul feküdtünk, éreztem, milyen riadtan lüktet a szíve. Gyerekkorom csodáit éreztem újra. Később kérlelni kezdett: — Menjünk... Nagyon késő lesz. Siestve felöltöztünk és szaladva tettük meg az utat hazáig. Útközben tekintete többször kutatőan megállt az arcomon. A kapuban a nyakamba csimpászkodott és erősen megcsókolt. Szemében mosoly búj- kált.-OMegálltam az ablakuk alatt és elfütyültem a jelet. Oda- fönt valaki félrehúzta a függönyt. A dalt gitáron is elpengettem. Visszanéztem a sarokra, a fiúk felé és bementem a lépcsőházba. Hallottam, hogy az emeleten nyílik egy ajtó és valaki szaporán lefelé kopog. Szokatlanul éles volt a kopogás. Eszter megállt a lépcsőfordulóban. Olga selyempongyoláját viselte, derékban erősen elkötve, a magassarkú papucs alakját kiemelte. A haja féloldalt a szemébe lógott. Fájdalmas idegen. és mégis ő volt, ahogy egyik kezével a pongyola szárnyát odafogva, másik kezével a korlátot simítva, lassan lefelé lépkedett. Biztonságom egyből odalett — Ne haragudj, hogy zavarlak... csak azt szeretném tudni, vasárnap miért nem vártál meg. Ogy beszéltük meg, hogy később megyek fel... Eles, hideg hangon közbevágott: — Vártunk — nem jöttél. Csak nem képzeled, hogy egész este ott fogok ülni! Nevetni kezdett. Éreztem, hogy az akaratom ellenére támadt békülékeny kedvem fölött beborul. — És most mitől van olyan jó kedved?! — Azon nevetek, hogy milyen dühös vagy. — Igen! Neked ez olyan jő mulatság! Kezem sután előre lendült, fejét hátra kapta, ujjaim a száján csattantak. Többre nem volt erőm. Szeme hideg gyűlölettel villogott felém. Némán álltunk egymással szemközt, figyeltem, hogyan változnak a színek. — Van még valami mondanivalód? — Nincs. — Akkor... Egy pillanatig nézett rám, aztán megfordult és felszaladt. Cipői sebesen kopogtak a lépcsőn, majd egy ajtó csapódást hallottam. Hiába reménykedtem, hogy lépteinek zaja közeledni fog, ismét, kiderül, hogy nem történt semmi. Késő volt, az ajtó becsapódott, tudtam, hogy mindennek vége. Kimentem a lépcsőházból, de nem mentem vissza a fiúkhoz. Hirtelen őrült indulat kapott el, két kézre fogtam a gitárt és teljes erőbmől a ház falához csaptam, hogy millió darabra robbant szét, a nyakát a zümmögő hőfokkal bevágtam egy kertbe. Leültem a járda szélére, a torkomat fojtogató remegés ellenállhatatlanul áradt szét bennem és zokogássá alakult. MM ideriüt, hogy az állatkert igazgatója közönséges * * karrierista. Az állatokat csupán lépcsőfoknak tekintette saját előmeneteléhez. Azzal sem törődött eléggé, hogy munkahelye fontos szerepet tölt be az ifjúság nevelésében. Az általa igazgatott állatkertben a zsiráfnak rövid volt a nyaka, a borznak nem volt odúja, s a mosómedvék csak néha, nagy ritkán mostak, ha épp elunták magukat. E fogyatékosságok annál kárhoztatom.- dóbbak, mivelhogy a tanuló- ifjúság gyakran látogatta csoportosan az állatkertet. Afféle vidéki állatkert volt ez, hiányzott belőle néhány alapvető állat, így például az elefánt is. Megpróbálták ideig- órálg helyettesíteni, háromezer házinyulat tenyésztettek helyette —, de ahogy országunk fokról fokra előbbre haladt a fejlődés útján, tervszerűen pótolták mindenütt a hiányosságokat. Így végül sor került az elefántra is. Július 22-e alkalmából értesítették az állatkertet, hogy az elefántkiutalás ügye végleges elintézést nyert. Az állatkert lelkes, odaadó dolgozói nagyon megörültek a hírnek. Annál nagyobb volt csodálkozásuk, mikor megtudták, hogy az igazgató beadványt küldött Varsóba, melyben lemondott a kiutalt elefántról; ehelyett javaslatot terjesztett elő egy elefánt gazdaságos házi előállítására. „Én magam s üzemünk valamennyi dolgozója — írta — tisztában vagyunk azzal, hogy egy elefánt hatalmas teher a lengyel bányászok és kohászok vállán. Az önköltségcsökkentés érdekében javaslatot teszek a vonatkozó iratban szereplő elefánt saját gyártmányú elefánttal való helyettesítésére. Az elefántot gumiból készíthetjük el, megfelelő nagyságban, megtöltjük levegővel, s odaállítjuk a rács mögé. Szakszerű festéssel elérhetjük, hogy semmiben se különbözik az igazitól, még közelebbi szemügy revét el esetén sem. Ne feledjük, hogy az elefánt nehézkes állat, nem futkároz, nem ugrándozik, s nem is hempereg. A kerítésen feliratot helyezünk el, mely közli, hogy ez egy különösen nehézkes elefánt. Az ily módon megtakarífeladattal: a két ellenkező végénél fogva kellett fölfújniok a burkot. A munkát éjszaka kellett elvégezni, hogy titokban maradjon; a város lakói úgy tudták, hogy igazi elefánt érkezett, s látni akarták. S ezért is sürgős volt az igazgatónak, mert prémiumot remélt, ha siker koronázza ötletét. Az altisztek bezárkóztak a szerszámszínbe, s megkezdői tott pénzt egy új lökhajtásos repülőgép építésére vagy néhány műemléktemplom konzerválására fordíthatjuk. Kéretik tekintetbe venni, hogy a kezdeményezés és a tervezet kidolgozása egyaránt az én szerény hozzájárulásom közös munkánkhoz és harcunkhoz. Maradok alázatos hívük..." — és az aláírás. m beadvány nyilván egy lé- lek felen hivatalnok kézé- " ■ be jutott, aki bürokratikuson fogta fel kötelességét, s nem hatolt be a dolog lényegébe, csupán az önköltségcsökkentés irányvonalát tartotta szem előtt — ezért elfogadta a tervet. Az állatkert igazgatója, alighogy megkapta az engedélyt, hatalmas gumiburkot csináltatott, amit azután meg akart tölteni levegővel. Két altisztet bízott meg e dött a felfújás. Kétórai megfeszített munka után megállapították, hogy a szürke gumihuzat álig emelkedett föl a földről; a gumószerü lapos alakzat semmiképp sem hasonlított elefántra. Egyre jobban benne jártak az éjben, elcsitult minden emberi hang, csak a sakál üvöltése hallatszott az állat- kertből. A két altiszt elfáradva megállt egy kicsit, csak arra ügyeltek, hogy a belefújt levegő ki ne szivárogjon az elefánt-burokból. Idősebb emberek voltak, nem szokták meg az efféle munkát. — Ha így megy tovább, csak reggelre fejezzük be — mondta az egyikük. — Mit mondok a feleségemnek, ha hazamegyek? Csák nem hiszi el nekem, hogy elefántot fújtam egész éjszaka? — Csakugyan — helyeselt a másik. — Ritkán fúj az ember elefántot. S ez mind azért van, mert az igazgatónk baloldali elhajló. r ovábbi félóra múlva megint elfáradtak. Az elefánt törzse megnövekedett, de még távolról sem telt ki a formája. — Egyre nehezebben megy — állapította meg az első. — Ogy bizony — bólintott a másik. — Keserves dolog. Pihenjünk egy kicsit. Ahogy ott pihentek, egyikük észrevett a falon egy gázcsapot. Eszébe ötlött: gázt is tölthetnének az elefántba, levegő helyett! Közölte ötletét a kollegájával. Elhatározták, hogy kipróbálják. Ráhúzták az elefánt farkát a gázcsapra, s ím, örömmel látták, hogy néhány pillanat máim ott állt az elefánt a szín közepén, életnagyságban. Olyan volt, mint az igazi: tagbaszakadt törzs, oszlopszerű lábak, nagy fülek, no és az elmaradhatatlan ormány. Az igazgató, minthogy nem kellett semmire tekintettel lennie, s fűtötte a becsvágy, hogy minél nagyobb elefántja legyen, hatalmas modellt készíttetett. — Pompás — jelentette ki a gázcsapmegoldás felfedezője. — Hazamehetünk. Kora reggel átvitték az elefántot a számára berendezett kertrészbe, központi helyre, a majomketrec közelébe. Félelmetesen hatott, ahogy ott állt egy természetes szikla előtt. Elébe a rácsra, táblát függesztettek: ,JKülönösen nehézkes elefánt — egyáltalán nem jár". A helybeli iskola növendékei voltak az első látogatók aznap. A tanáruk hozta ki őket az állatkertbe, hogy szemléltető előadást tartson az elefántról. A csoport megállt a ketrec előtt, s ő magyarázni kezdett: — Az elefánt növényevő állat. Ormányával kitépi a fiatal fákat, s lerágja róluk a leveleket. A fiúk mind az elefánt köré gyűltek, s áhítattal nézték. Várták, mikor tép ki egy fács- kát, ő azonban mozdulatlanul állott a kerítés mögött. — ...Az elefánt a ma már kiveszett mammutfajták egyenes utóda. Ezért nem csoda, hogy a legnagyobb szárazföldi állatok egyike. A szorgalmasabb nebulók buzgón jegyeztek. — Csupán a bálna nehezebb az elefántnál, az azonban a tengerben él. Ezért bátran mondhatjuk, hogy az elefánt az őserdő királya. Könnyű szél lebbent át a kerten. — ... Egy felnőtt elefánt súlya négy- és hatezer kiló között mozog. f kkor az elefánt megrázkódott, és fölemelkedett a levegőbe. Néhány pillanatig közvetlenül a föld színe fölött ringott, de a szél csakhamar fölkapta a magasba, s egész hatalmas alakját kirajzolta a kék égre. Még egy pillanat — s egyre magasabbra lebbenve, négy szétvetett lábának tappantyú-korongját, gömbölyű pocakját s ormánya hegyét fordította az alant bámészkodók felé. Aztán vízszintesen fújta a szél tovább; elvitorlázott a kerítés fölött, majd eltűnt a fák koronája mögött a magasban. A majmok elképedve néztek utána. A közeli füvészkertben akadtak rá végül; estében egy kaktuszra huppant és szétpukkadt. Azok a diákok pedig, akik ott voltak akkor az állatkertben, nem törődtek többé a tanulással; fittyet hánytak a tudománynak, s huligánok lettek. Állítólag vodkát vedelnek, s ablaküvegeket vernek be. S az elefántban egyáltálában nem hisznek.
