Új Ifjúság, 1965 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1965-08-31 / 35. szám

/

Amerikai irodalom • Amerikai költők • Amerikai irodalom • Amerikai költők

WILLIAM CARLOS WILLIAMS:

CB

|Egy öreg hölgy ébresztésére

A kora hajnali szürkület leple alatt jöttek Mclntyreért. Nehéz út vezetett a kunyhójához, de az a négy férfi tapasztalt és kitárté lovas volt. Igaz, hármójukat gyűlölet, bosszúvágy hajtotta; a negyedik azonban érthetetlen reménykedést őrzött a szívében.

D

ave Coreyt Obey Peters találta meg a városvégén, az árokban; a ha- lott-merev szemek e csillagos égbe bámultak. Peters sokáig vizsgálgatta, de csak amikor átfordította, fedezte fel a vért a halott hátán. Hangosat káromkodott és szitkozódott még akkor is, amikor a celtjével letakarta a holttestet.

Dave öccsét, Artiet a rancson találta, mintegy mérföldnyire az esettől.

— McIntyre volt — mondta neki. — Fenyegetőzött, hogy Da vet elkapja, sikerült neki. Hátulról.

A nagy, csontos Artie Corey, széles, intelligens, ráncok szántotta, kemény arccal, hallgatott. Aztán nagyon csendesen megszólalt;

— S mindez ezért a lányért, • bárból...'

Peters a vállára tette a keiét.

— Artle, az istenért, hisz ez nem volt párbaj, ez közönséges gyilkosság. Hátulról, négy golyó hátulról, Artie...

Halkan, éppúgy, mint előtte. Artie hozzátette:

— Mclntyret elkapjuk, x -OA

rtie Corey tudta, hogy merre keresse a gyilkost. Pillanatig sem voltak kétségei. McIntyre aljas, alattomos hamiskártyás volt. s Corey megállapítása, hogy nem lesz bátorsága a városban maradni, s a gyilkosság után valakinek is a szemébe nézni, helyesnek bizonyult. Volt egy kis házikóba mélyen a hegyek

meg. hogy készenlétbe helyezzék a fegyvereket. Az éjszakai sötétség már kezdett lassan felszakadozni, amikor a fordulóból kiérve megpillantották McIntyre kunyhóját. Corey feltartotta a kezét Megálltak.

A bódé így messziről elhagyatottnak tűnt. Sehol semmi jele az életnek.

— A disznó, úgy látszik nem lesz itt — mondta Corey. Abban a pillanatban golyó fütyült el a feje fölött és becsapódott egy fába. Rögtön utána jött a hang is.*'

— Egy lépést s® tovább!

— Te vagy az, McIntyre? — kérdezte Artie automatikusan, annak ellenére is, hogy a hangot nagyon jól ismerte.

— Egy lépést se tovább! Corey leugrott a lováról és közelebb lépett.

— McIntyre! Beismered, hogy megölted a bátyámat?

Csend lett, aztán a kérdezett válaszolt.

— Semmit sem ismerek be. A földemen vagytok és mindenkit megölök, aki közelebb merészkedik!

Wallace előbbre rugtatott a lovával.

— Semmi esélyed sincs. McIntyre. Négyen vagyunk. Gyere ki és igaz biráid elé juttatunk — hangjában felszólítás volt.

A kunyhóban újra csend lett, aztán fülükbe csapott Mc Inty- re gúnyos kacagása.

— Igazságos ítélet...? Úgy gondolod — lasszókötél a nyakamra aztán a legközelebbi faág?

közt, Rawson felett, csak oda menekülhetett...

Corey bement a karámba a

lováért.

Útközben beszóltak Mel Mit- chellhez is, Dave legjobb barátjához. Mitchell nem sietett. Míg elmondták neki a történteket, mindössze néhányszor csetlintett a nyelvével, aztán komótosan beballagott a házba. hogy gondosan átvizsgálja és megtöltse puskáját.

Walíaceba a pataknál botlottak. Éppen a lovát itatta. Gondolkodás nélkül hozzájuk csatlakozott.

Corey örült, hogy ez a kevésbeszedő déli, aki Rawson- ban ugyan semmibe sem ütötte bele az orrát és mégis igazságosságáért, becsületességéért nagy tisztelettel vették körül, jön velük. Azankívül meg kiváló lövő is volt, s az még jól is jöhetett. McIntyre harc nélkül úgysem adja meg magát.

Ű

tközben nem sokat beszéltek. Mindenki a saját gondolatával volt el- lagiaiva; csak egyszer álltak

Wallace megrázta a fejét:

— Azt mondtam, igaz biráid elé...

Corey közbevágott:

— Felejtsd el ezt, McIntyre. Wallacera pillantott, aztán folytatta. — Ha puskavégre kapom, halott.

Újra hallották McIntyre keserű nevetését.

— Mindenesetre köszönöm az őszinteséged, Corey. Hangjából gyilkos hidegség érződött. — Menjetek inkább haza. Mielőtt elérnétek, leszedlek benneteket.

W

allace Artiera nézett, aztán a kunyhó felé.

— Figyelj ide, McIntyre, hallgass rám... Corey eléje ugrott, testével zárva el előle a kilátást.

— Hagyd ezt! — mondta. — Nem vagyunk mi üdvhadsereg. Azért jöttünk, hogy-'kicsináljuk, amiért megölte a bátyámat. A többiekre pillantott. — Elkapjuk. Vigyétek hátrább a lovakat.

Hallgattak rá, aztán mind a négyen egyszerre kezdtek el

kúszni a kunyhó felé.

— Ha bekerítettük, majd egyszerre tüzelünk — suttogta Coreý. De jó húsz percbe tellett, amíg annyira megközelítették a kunyhót, ahogy akarták. Lassan mozogtak, vigyázva, nehogy McIntyre észrevegye. Mert alig mozdult valami, máris lőtt, s a golyók kétszer, háromszor egészen közel csapódtak be.

Egyre jobban világosodott és Corey most már egészen tisztán látta a kunyhót. McIntyre minden ablakból lövöldözött, úgyhogy a pontos tartózkodási helyét így nem lehetett megállapítani.

— Rajta, — suttogta Artie.

A lövések egyszerre dördültek el, de eredménytelenül; a golyók elhaltak a falban. Amikor újra minden elcsendesedett, McIntyre gúnyos hangja ért el hozzájuk:

— Szolid kis házikót építettem, mi ? Csak bátran lövöldözzetek. Rövidesen megvirrad, aztán úgy feküsztök majd itt, mint a tenyeremen. Küldjétek papért, fiúk.

— Igaza van. Vissza! Meg- tanácskozzuk a dolgot — kiáltotta Corey búvóhelyéről a többiekre.

Újabb húsz percbe került, mire mindahányan összejöttek. Keleten a fehér sáv ezalatt még szélesebb lett. Corey tudta, hogy gyorsan kell dönteniük.

— Másképp kell hozzálátnunk — mondta. — Mint az indiánok. Mel, te dohányzol, add ide a gyufát...

Mel adaadta a skatulyát, de nem értett egyet a dologgal: — Ha föl akarod gyújtani, egyenesen a kunyhóhoz kell menned. Bolond vagy? Mielőtt odaérnél, szitává lő.

Corey megrázta a fejét.

— Ha állandóan tűz alatt tartjátok azt az oldalt, sikerül. De mindekelőtt... — W'al- lacehoz fordult. — Három puskást akarok a hátam mögött tudni, Joe, nem kettőt. Figyeltelek az előbb. Azt hiszem, te egyáltalán el sem sütötted a puskád.

— Nem. Nem lőttem - mondta csendesen Wallace.

Corey fegyvere vadul a déli felé fordult. — Az ördögbe is, mit akar ez jelenteni? — kiáltotta Corey. — Talán Mclntyret akarod védeni?

Wallace arcán halvány mosoly suhant át.

— Sohasem beszéltem vele három szónál többet. De van rá okom. Jó okom van rá, Corey.

— Milyen? Hadd halljuk... Wallace még egyszer elmosolyodott, de a jókedv minden jele nélkül.

— Nem tudom, megértetek-e. Különben nincs idő most a vitatkozásra, mert tíz perc múlva virrad. Veletek vagyok.

C

orey leengedte a fegyvert.

— All right — mondta, — Hagyjuk ezt most. De ezt akarom, hogy te is ugyanúgy fedezzél, mint a többiek, amíg a kunyhóig érek.

— Számíthatsz rám — biztosította Joe.-OÜjra a kunyhó felé indultak. Corey egyedül, a többiek csoportban mögötte. Megvárta, amíg beérik, aztán kirohant. Cikcakkban futott, összegörnyedve. Háta mögött olyan hangosan ropogtak a puskák, hogy McIntyre fegyverét nem is hallotta.

Aránylag könnyen /Sikerült. Előhúzta a gyufát, meggyűj- totta az előre elkészített száraz harasztot és odatartotta a függönyként szolgáló zsíros pokróchoz. A láng abban a pillanatban belekapott, aztán rövidesen átterjedt a száraz fára is. Futott vissza. Feje fölött barátai puskáiból fütyültek a golyók. Aztán megfordult és várt.

McIntyre azonban nem jött ki. Corey egyre nagyobb csodálkozással figyelte az égő fa£

©

re

ns

o

k.

re

'E

4£

<

■O

—i

:©

re

k

4>

£

<

£

o

re

T3

O

1*

Az öregkor csipogó kis madarak röpte a csupasz fákat súrlón a csilló hófelület fölött.

Felcsapva, lebukva sodorja őket a sötét szél.

De mi ez?

Gyom durva szára most se pihétlen, a hó

borítva széttört magtokokkal s enyhébb a szél, mert rajta át sipol a bőség.

Vas István fordítása

WALT WHITMANN:

Feszesen lehorgonyzóit, örökkátarté szerelem!

Feszesen lehorgonyzóit, örökkétartó szerelem! ó, asszony, akit szeretek! ö, menyasszony! Ő, feleség! Ha reátok gondolok, gondolatom ellenállhatatlanabb, mint ahogy elmondhatnám!

Aztán felszabadultan, mintha nem is én volnék, lebegek, mint a testetlen léleik,

Ez a végső, izmos valóság, ez az én vigaszom,

Felszállók és a te szerelmed tájain ringatózom, 6, ember,

•5 Te, kóbor életem útitársa.-x

n 1

g LESLIE WOOLF HEDLEY:

<

>

2

re

re_

Írére

o

Cd

SL

©

2

>

2

re

re

Sr

S3

3C

o:

re- ©í X‘

9

>

2

re

re

Sr

re

re

O

a.

re

ő

2

Keszthelyi Zoltán fordítása

>0

:o

"53

jid

‘E

re

£

<

£

©

re

T5

o

k.

re

£

E

©

£

<

Olyan még a tavasz?

Olyan még a tavasz mint szerelmes leány ajak-puha harmatos szemű álmok feltámadásának himöke

vagy a tavasz csupán ürügy ünnepi háborús portyákra miket szenilis órán terveinek államférfiak

más-más arcáról Ismerszik még az évszak vagy csak 3 mindig egy légi veszélyt ügyeljük mert mondják jaj ha a szabadban ér

ugyan mit évszakok, ha minden bokor vörös a klorofilnál égőbb vértől és az irtóztató fonák rettegésben

tavasz nyár és éghajlat változása

lemarad az izzó emberi gyűlölettől

és egy sem hoz oly időt, melyben meghalni

érdemes

MARIANNE MOORE:

Csend

Mindig azt mondta apám:

„Előkelő emberek látogatása rövid, nem illik nékik Longfellow sírját, sem Harvard üvegvirágait mutogatni. Magukba húzódnak, mint a macska, mely zsákmányával a magányba oson, míg szájából eipőpertliként fityeg az

re2L

r

o:

re©5

re>

2

re

re

Sr

re

re O

egérfark — §*

ók némelykor élvezik a magányt, s a szó, amely szórakoztatta őket, szavukat szegi.

Mindig mély érzést leplez a hallgatás, nem csendet, hanem tartózkodást“.

És szószerint vette: „Erezd fogadónak

©

2

Mert nem otthon a vendégfogadó.

>

3

re re_

a házam", jjj"

Tótfalusi István fordítása C:

Amerikai irodalom 9 Amerikai költők • Amerikai irodalom • Amerikai költők

lakat. Peters szólalt meg mögötte:

— Bizonyára eltaláltuk már előtte.

— Nem hiszem — mondta Corey. — A golyók fennakadtak a fában. Láttam. Nem megy 9 fejembe...

A kunyhóból nemsokára csak a tartógerendák és a füstölgő troszka maradt. Odamentek. McIntyre eltűnt.

Corey nagyon dühös lett. — Világos. Volt hátsó kijárata is. Rájött; hogy mit akarunk és időben meglépett. De ritkás az erdő, megtaláljuk...

Peters szakította félbe: — Csúnya dolog ez, Artie, Ismerem ezt a vidéket. Nem menekült az erdőbe és ha ott van, ahol gondolom, soha el nem kapjuk.

— Hová bújt hát?!

N

em messzi innen van egy barlang. Egy lyuk a kisebbik hegy csúcsánál. Ha oda beveszi magát, vége. .Ügy puffant le bennünket, ho közeledünk, mint a nyulat. Mel Mitchell még hozzátette: — Igaza van és mérget vennék rá, hogy előre vitt magának elegendő tartalékot is.

— Várjatok — fojtotta beléjük a szót Corey. — Azt mondjátok, hogy csak kisebb domb. Alulról nem lőhetünk?

— Sose láttad azt a helyet — mondta Obey. — Az olyan lövöldözés nem nekünk való. Talán Watt Earp vagy Hickok, de mi... Elhallgatott, amikor észrevette, hogy Corey Walla- cet nézi. — Gondolom, Wallace szintén meg tudná tenni, Artie — mondta aztán — ő egyike a környék legjobb puskásainak.

— Mit szólsz hozzá? — fordult Corey Wallacehoz.

Wallace gondolkodás nélkül válaszolt. — Ha tudnám sem tenném meg. Nem gyilkolni jöttem ide.

Corey mellen ragadta.

— Most van időnk, Wallace — vicsorogta. — Rengeteg időnk van, hogy alkalmat adjunk neked a magyarázkodásra.

— Nem akartok megérteni — mondta Wallace. Az igazságszolgáltatásnak ez a módja nem tetszik nekem...

Corey nem hagyta befejezni.

Elengedte ugyan, de elvette a fegyverét. — Akkor másképp beszélünk, Joe. Te megölöd nekem Mclntyret, vagy isten a tanúm, én lőlek le téged.

Wallace ideges mozdulatot tett. - No lő j j! Mi hasznod lesz belőle? Kötél — gyilkosságért. Ide a seriff kell és az emberei. Azok vegyék kezükbe a dolgot.

Corfey arcára kiült a csalódás. Wallace hidegen figyelte.

— Tedd félre azt a vasdarabot, van egy ajánlatom a

számodra.

— Ajánlat? Miféle ajánlat? — Corey lassan visszadugta fegyverét a tokba.

— Bemegyek a barlangba és ártalmatlanná teszem Mclntyret. Egy feltétel alatt. Hogy rendes, hivatalos bírái elé kerül.

Corey hitetlenkedve meresztette rá a szemét.

— Hülye vagy? Mi közöm a bírósághoz. Az az emberek felét úgyis mindig szabadlábra helyezi. Ezt tenné Mclntyre- vel is, hisz senki sem látta a gyilkosságot.

— Nem egészen — vetette közbe Wallace. — Én láttam.

— Te?

— Igen én, a dombról, de nem tudtam megakadályozni. Egészen kitűnően láttam. Az én vallomásom elegendő az akasztáshoz.

C

orey hangja, amikor újra megszólalt, forró volt a beléje feszülő dühtől. — Bolond vagy. Te tudod

egyedül bizonyítani McIntyre bűnösségét és mégis te vagy az, aki nem akarja most azonnal végrehajtani az ítéletet. Az ördögbe is, minek Ide bíró. ha tudjuk, hogy ö a gyilkos?

— Látod, most vagyunk a dolog lényegénél — mondta Wallace. — Nem voltatok biztosak a bűnösségében, mégis meg akartátok ölni. Engem is képes lettél volna lepuffanta- ni, amiért ellenkeztem. Ez erőszak, Corey. A bírósággal is túllőttél a célon. Állítom, hogy a bűnös megkapja büntetését és száz közül kilencvenkilenc esetben azt mentik csak fel, aki valóban ártatlan. És így kell annak történnie. Ez a ti igazságszolgáltatástok egy kissé furcsa. Nem?!

C

orey nem ellenkezett. Csak bámult Wallacera. — Most igazad van, de ez nem jelenti azt, hogy mindig a te oldaladon lesz az ogaz- ság. Újabb gyilkosság történik, s te megölsz egy újabb gyilkost; és így folytatódik majd. Csakhogy a sok eset közül hátha valamikor mégsem lesz igazad?

Wallace elfordult.

— Tudom, mi ez. Még odahaza Délen megismertem. így vesztettem el a bátyámat. Corey. És két hónapba sem tellett, amikor rájöttek, hogy ártatlant lincseltek meg.

Újra Coreyre nézett.

— Well, mH szólsz hozzá?

— Igazad van — mondta Corey.

Igen. Mclnteryeért icora hajnali szürkületben jöttek. Nehéz út vezetett a kunyhójához, de az a négy férfi tapasztalt és kitartó lovas volt. Igaz. hármójukat gyűlölet, bosszúvágy hajtotta; a negyedik azonban érthetetlen reménykedést őrzött a szivében.

E körül keringtek most is Wallace gondolatai, amint a megkötözött Mcintyrera nézett. Sebesült volt. de élt. Wallace nem volt sem bolond, sem korlátolt, csak más, mint a többiek. Azt is jól tudta, hogy a rettenetes szokást nem törölheti el egyedül, tudta, hogy LINCS bíró sokáig, nagyon sokáig él majd még az ő halála után is. De minden gondolkodó, a tettek helyességét fontolgató ember egy újabb lépés a cél felé.

Elkerülte a többiek tekintetét, amikor megszólalt:

Van itt egy forrás. Várjatok egy kicsit, szeretnék megmosakodni. Azzal elment, lovát száron vezetve a kis patakhoz.

Aztán földtől piszkos tenyerét megmerítette a vízben, hogy ébenfekete arcára locsolja a vizet.

(Ford. —TE—)