Új Ifjúság, 1965 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1965-08-10 / 32. szám

A felcsapó külső lármá­tól Noreddin Ajt Ka- szi felriadt, felesége bejött az udvarból. A sarkig tárt ajtón be­szökött a nap. —• Katonák — mondta Ajni — az egyik beszélni akar ve­rd. Noreddin ránézett az öreg Ajnira, törődött, kiszikkadt ar­cára. Töprengett, még kábul- tan az alvástól. — Franciák? — Hát persze, franciák. Az asszony nyugtalannak látszott. Noreddin fölkelt, le­dobta burnuszát, amelyet ta­karóul hasznait, és a saruját kereste. Gyékényágya végében meg is találta. Míg saruját kö­tözte, reszketett a láztól — maláriás volt Az ablakon át megpillantotta a kékesfehéren csillogó, felhőfőkötős, havas Dzsurzsurát. E pillanatban kopogtak az ajtón. Odafordult, és meglátta a tisztet, s mint előbb a fele­ségét, most az idegent fi­gyelte, szótlanul. Szerette volna kitalálni a látogató szándékát. — Humez hadnagy — szólt az idegen, — ha megengedi... — Humez... Az ökölvívó? — kérdezte az öreg, a kezefe- jét vakargatva. — Nem, nem, az csak név­rokonom. Egy a nevünk, sem­mi több... De én is északi va­gyok. Észak-franciaországi... Tourcoing-bői — Tourcoing — mondta No­reddin. Erről a névről is e- szébe jutott valami. — Egy barátom, azt hiszem, ott dol­gozott Tour... Szóval, abban a városban. — Ö, igen, sok kabil dolgo­zik Tourcoing-ban... Noreddin hellyel kínálta, a tiszt törökülésben leült a gyé­kényre. Katonasapkája nélkül sokkal alacsonyabbnak látszott; mintha összetöpörödött volna. Ahogy előrehajolt, a szűk ab­lakon betűző fénynyaláb rá- hullot kopaszodó, szőke, nagy fejére. — Pihenőt tartunk a falu­ban — mondta a tiszt — és csodának már puszta gondola­tára is földerült. A tiszt kibontotta a kékszí­nű posztódarabot, mely nyakát burkolta. A hasán roppant pisztoly függött, a mellén táv­cső. — Eljöttem — mondta —, mert nálunk jól ismerik a ne­vét. Az apám mérnök egy posztógyárban. Megtanult ka- bilul. Sok dalt ismer... Én ma­gam is... Igen, nem egy ne­vet hallottam... mint mondtam, egyik lemezét meg is vettem. Noreddin komolyan bóloga­tott, de a vendége untatta. Az emberek régesrég nem érde­kelték, benső hangokra ha fi­gyelt még, amelyek az édes évszakok derűjéről és a nesz­telenül közelítő halálról szól­tak. Egy virágzó fa, egy szél­tépte madár — ővelük társal­góit, tőlük várt ihletet. És a Dzsurzsura lejtőin a hó, a for­rásnál a lányok hívogatása, egy pásztor távolról kiáltó szava élete forró, teremtő de­lét idézték. —S most itt vagyok, ebben az országban, melyet a távolból is szerettem, és amióta isme­rem, csak még jobban szere­tem. Itt vagyok mint ellenség, a kezemben fegyverrel. Fedig mennyire szerettem volna jó­barátként idejönni. Sok keserűség rezgett a hangjában. Noreddin csak a fejét ingatta, jelezve, hogy megérti, vendége mit érez. Ajni már jött is egy tálcá­val; a tálcán teáskanna, két kékvirágos, kicsi, csésze, és cukor egy talpas pohárban. Ajni aztán megint kiment, és Noreddin Tourcoing-ről és az ott élő kabilok felől kér­dezgetett. A tiszt nyomorúság­ukról és kivált a honvágyukról beszélt. Hangjában igazi rokon- szenv csengett. Néha gépies mozdulattal simogatta a lát­csövét Őszinte megindultsága No- reddint is megfogta — szemét lehunyva, halkan költeménybe fogott, dalba a száműzetésről és a száműzött keservéről. A EMMANUEL ROBLES gondoltam,,, hogy... Köszönte­ni szerettem volna... Tudja, megvettem a lemezét... Noreddin tapsolt egyet: teát kért. Ajni a kis udvarban é- lesztgette a tüzet Félig hát­rafordulva odakiáltott, hogy már készül. oreddin azon törte a N fejét, hová is akar a tiszt kilyukadni. Bi­zonyára majd a sza­badságharcosok felöl kérdezősködik, de ö semmit sem tud róluk. És azt a keveset, amit tud, úgysem mondja meg. Annyi atyafia volt, hogy minden szabadságcsapatra, a falu környékén is, a vidéken is, jutott egy-egy unokaöccs, vagy kisunoka. Vagy legalább egy ismerős. És följelenteni e- zeket az embereket, ezt aljas­ságnak tartotta. Igaz nem ismerte a gyűlöl­ködést. öreg volt, nagyon is sokat látott: nem égette már az a tűz, mely a férfiak szí­vét, szerte a hegyekben, láng­ra lobbantotta. Már csak verseinek és da­lainak élt. Hébe-hóba lement Algírba, égy lemezfelvételre a rádióhoz, és az így keresett pénzből megéltek ketten Ajni- val. Elismert rögtönző volt, és dálatos frisseségét, Ajni hang­ja még mindig megőrizte cso­dálatos frisseségét, Ajnyi hang­ja ellenben reszketeggé vált, s Noreddin néha már-már ar­ra gondolt, hogy vele valami kis csoda történt, és ennek a tisztről, mindenről megfeled­kezett. Az ének szétáradt a szobában. Gyerekek szaladtak oda, és az ajtó körül szorong­tak. Iig halt el Noreddin A hang ja, egy motor puffogása hangzott a tér felől, de a tiszt ügyet sem vetett rá. Még mindig rabja volt megindultságának, az ajka összeszorult, a szemét könny fátyolozta. Néhány percnyi csönd után fölkelt, az ablak elé állt, és a hegyeket nézte. A gyerekek egymást bökdösve lesték. A tisztnek finom, szo­morú arca volt. A nap és a szabad levegő megbarnította a bőrét. Épp frissen volt meg­borotválva. Noreddin megsajnálta a tisztet. Üj érzés volt ez a szi­vében. Itt ez a férfi, és azt mondja, hogy legszívesebben barátként jött volna ide, Ka- biliába, és most egyedül, fegy­vertelenül, mégsem kószálhat a dombok között. Ez a gondo­lat úgy érintette, mint a tűz a hűvös éjszakában, és ajkára csendesen egy aszfru sorai to­lultak. A tiszt félig visszafor­dult, meglepetten, megillető- dötten. Figyelt. És végül mo­solyogva mondta: felismerte a három terzinát, a hetes és ö- tös verssor váltakozásait, va­lamint a rímek rendjét. No­reddin is elégedett volt, a vé­letlen egyik legszebb iszfráját sugallta, s ezt ö is tudta. A- mikor a tiszt a’költemény ér­telmét kérdezte tőle, az öreg azt felelte, hogy a visszauta­sított szerelmes keserűségéről énekelt. Az udvaron Ajni a lurkókat hessegette. de azok nem tágí­tottak, színleg engedelmesked­tek. aztán ismét visszasompo­lyogtak, szemükben kíváncsiság fénylett. A faluból nyers kiáltások szállingóztak feléjük. A motor újra nekigyűrkőzött. Indulnék tovább, mondta a tiszt, aki" közben lekuporodott Nored- dtnnel szémben — mennie keil, de örül, hogy betért a híres „kabil csalogányához. A bók lepattant Noreddinrői: már a kellemetlenségekre gon­dolt, amik holnap, holnapután e látogatás miatt érik, de nem bánta, hiszen sorsa Isten ke­zében van. A francia tiszt sze­rencsétlen — csak annyit mon­dott magában —, s ő Nored­din egy kissé megenyhítette a szívét. És ez jő, melengető érzés volt. A katonák távozta . után a falura különös csend borult. Még a háziállatok is elnémul­tak az istállókban. Minden ká­ba szorongásba dermedt. D élután puskalövések csattantak odaát, a másik hegygerincen. Noreddin, aki épp gallyakat vágott tüze­lőnek, felkapta a fe­jét, fülelt. Később az égről minden szín iehervadt. Szemközt, a Dzsur­zsura fala mentén bíbor vissz­fények ariiantak a végtelen hómezőkon, s a hideg fokozó­dott. Ajni megtömte a kanunt, megmelegítette a kevéske ma­radék ürühúst, míg Noreddin odabenn egy bádogdobozt ja­vítgatott, az úton találta teg­nap a Beni-Duala-vásárról jö­vet Zörgettek, s kis tétovázás után Ajni ajtót nyitott. A lám­pa fénye egyenruhás férfira vetődött, alulról fölfelé. A lámpa a földön állt, a doboz mellett, Noreddin utána nyúlt, a feje fölé emelte. Megismer­te a kint várakozót. — Te vagy, Hoszin? — Gyere velem — mondta a másik komolyan, s mintha kényszeredetten. Noreddin intett a feleségé­nek, hogy hamarosan vissza­jön, de azért az öregasszony csak úgy vacogott félelmében. Noreddin megigazította bur- nuszát, odament Hoszinhoz, aki idősebb fia volt unokatestvéré­nek, Amörnek, s megkérdezte, messzi mennek-e. — Hallgass, és eredj csak előttem... A kihalt utcán még két ka­tona várt. A csillagos égről hideg fény permetelt, kékre festette a házakat. A füge­fák az ereszkedőn súlyos, fe­kete tömböket formáltak, de itt-ott levelek villantak; csupa üveglapocska. Az első tavaszi levelek. A közkúthoz érve balra for­dultak, egy házcsoport felé, a mely alig-alig sejlett, de cse­repein, mint rétegnyi só, úgy ült meg a tiszta derengés. Nagyon messze kutya uga­tott, a völgyekből felszálló, sötét ködök mélyéből. Atellen- ben a szomszédos hegyoldalban egyetlen, árva fénypont pis­lákolt. Noreddin arra sandított,, szipákolt. Hoszin és két társa — mind­hármuknak gépippsztoly lógott a vállán — otthonosan, bizton­ságosan mozgott. Ahogy a kaktuszsövényt megkerülve az első ház elé értek, maga-magától kitárult egy ajtő — a halál ajtaja, öt­lött föl Noreddinben. De szo­rongás helyett inkább örömet érzett, megilletődött, mint a kutató, akit a türelem s a ki­tartás végül is célhoz segít. Ez az ajtó a halálba vezet, és most majd megismeri a nagy titkot, amelyhez minden áldott nap közelebb jutott. Lelkében máris verssorok rajzottak s gondolataiba veszve, réveteg szemmel pillantott körül a szo­bában, ahová belépett, és ahol öt férfi ült. Egy ládán .petró­leumlámpa füstölt, de senki se gondolt arra, hogy a kanó­cát megnyesse. Ez a lámpa is azonnal beleolvadt a költe­ménybe, megkapó képpel gaz­dagította. ihelyt az ajtó bezá­M rult, a legfiatalabb férfi szárazon csak annyit mondott, hogy Noreddin Ajt Kaszi. aki már régóta gya­nús, mivel együttműködik a franciák rádiószolgálatával el­árulta honfitársait. A vád felrázta álmaiból az ö- reget Merőn a fiatalember arcá_ ba nézett, aki legfeljebb 20 éves volt, és aki egy alkalommal el­Franda irodalom # Francia irodalom • S © ä LOLTS ARAGON:-3 | Elza a tükör előtt o Mikor beteljesült sorsunk tragédiája ® Ott ült tükre előtt egy álló napon át £ Fésülte egyre csak fésülte .láng haját Ujja türelmesen mintha tűzvészt juházna 9 Mikor beteljesült sorsunk tragédiája £ Ott ült tükre előtt egy álló napon át S míg jésülte haját esküdtem volna látva Mikor beteljesült sorsunk tragédiája Hogy hárfán játszik úgy hogy nem hiszi dalát Míg ült tükre előtt egy álló napon át Fésülte láng haját s esküdtem volna látva Kedvét abban leli, hogy kínozza magát Míg ült tükre előtt egy egész napon át S lobbant ujja alatt a tűzvész lángvirága Más szólt volna neki nem emlékszem szavára Kedvét találta benn, hogy kínozza magát Mikor beteljesült sorsunk tragédiája Hasonlított gonosz tükre a torz világra Szelte fésűje a tűzvész zuhatagát S beragyogta a tűz emlékeim zugát Mikor beteljesült sorsunk tragédiája Mint csütörtök a hetet két félre vágja Emlékei előtt ült álló napon át S tükrében nézte elhullni azok sorát Akiket elsodort sorsunk tragédiája Virág volt mindahány e torz világ virága Nem mondom nevüket mindenki kitalálja S hogy mit jelent a láng hosszú estéken át Vagy ha tükre elé ül fésüli haját S hallgat s villog a tűzvész visszfény­lobogása Somlyó György fordítása Francia irodalom • Francia irodalom o fi 9 U Uj CT3 "D O i­S --------------------­® PIERRE REVERDY: T3 O u I Elvesztett út PIERRE JEAN JOUVE: ti «s 3 n 5 O Cb £2. o* 3 3 C 5* O cu £L o 3 i o «n O Cu to •i to 3 H O a SL o 3 Benső táj Elnyúltam a hamu-püiérek árnyékába Te fölemelkedtél arany oszlopokon Nem szállhatok le már a kín zuhatagába Mögém került az ég A halált burkolón A sötét sorokból kimenekedtem Vissza nem térhetek sosem Arcom vonásait mind sóval betemettem Az elhagyott világ ölén már nincs helyem Keress a napban Keress minden homályban Keress szívedben visszhangot mely senkié Magadba-számüzö unalom hegylánca felett Csak fölfelé. Weöres Sándor fordítása Francia irodalom • Francia irodalom • A fákat megüti az égi kék arany A fákat megérinti a szembogár sötétje A fák óriások és fönn a templomok Mint tiszta szikla-fogsorok Szerelmét a fövényt ölelve mélybe-hul! a folyam Enyhíti a mélységet az emlékezés A dal oszlopain városok emelkednek A halandók körül az alkonyat megdermed És a szerelmes asszony Kötényében egy holttest hamva van. Csillagokat vonz óriás öledbe Ragyognak mint király-sírok kamráiban Rettentő fenségük betölti végzetét Az ember-oszlopoknak s csak a bánat Oseppje marad (mert a menny teljessége Ily mély edényben helyet nem találhat.) Weöres Sándor fordftésa Francia irodalom • Francia irodalom ti ►t 09 3 5 ej O a SL © 3 ti 09 3 n tr o a SL 5" 3 • szavalta neki egyik költemé­nyét, melyet a rádióban ha’- lott — Mit tettem? Hadd hall­jam. — Tájékoztattad a francia tisztet a mieink hollétéről. Rajtunk ütöttek. Még szeren­cse, hogy megfigyelőinknek szemet szúrtak a franciák csa­patmozdulatai. — Badarság — vetette oda Noreddin; félvállról vette az egészet — Tanúink vannak. Értesü­léseink szerint a franciák Tiz? Hibelbe készültek. Már most az a tény, hogy váratlanul megváltoztatták az útirányu­kat, s épp miután a tisztjük nálad járt; ez a te műved, No­reddin! A higgadt hang ezzel a ben­ne bujkáló szenvedéllyel fel­keltette érdeklődését. A jelen­levők mindnyájan — az öt férfi törökülésben az alfagyé­kényen, s a többi három No­reddin mögött állva, szinte é- rintve testét — a válaszát várták. Az öreg a lámpára nézett, majd annyit mondott, hogy noha valóban fogadta a tisztet csupán csak költészetről be­széltek, semmi másról. A fiatalember visszautasító mozdulatot tett. — Hazudsz... — Dehogy — felete Nored­din szelíden. — Miért is ha­zudnék? Azzal szószerinti elismételte a beszélgetésüket a főhad­naggyal. Felszólították, mond­ja el a két költeményt, állító­lagos rögtönzéseit; megtette ezt is, összefonva két kezét a hasán, mintha most is megszo­kott hallgatói előtt állna. Sza­valt, s közben kiszökött a szo­bából, lelke valahol ott kóbo­rolt az éji égbolt fagyos ma­gasában, a végtelen hómezők, a vad sziklahalmazok fölött. Csend támrdt, épp olyan, mint amilyen nála otthon volt. Akárcsak a főhadnagy, ezek a férfiak is zárt ajakkal, ködös szemmel hallgatták. A fiatal­ember tekintete a fal egyik pontjára tapadt, a fal üres volt ámde ő önmagát látta most rajta, amint ott jár-kel, ellen­séges, de mégis csak hazai földön. E — Ne kívánd, hogy higgyünk neked — mondta végül lágyan szelíden. kkor megszólalt egy másik, s halált kért Noreddin Ajt Kaszi- ra, mert hallgatnia kellett volna a fran­cia előtt. A többiek helyeseltek, de in­kább csak kelletlenül. A géppisztolyos férfiak nem mozdultak. A szagukat azon­ban, vad erdőlakószagukat No­reddin jói érezte. — Mi az utolsó kívánságod? — kérdezte a fiatalember, az öreg arcát kémlelve, aki lep­lezni próbálta megrendülését. Itt volt hát a döntő, rég várt óra. Noreddin könnyen az ajtó felé fordult, talán, hogy meggyőződjék: ott van-e régi helyén, majd tekintete visz- sza, a lámpára szélt. A lámpa tövén a petróleumtartály kis árnyéktócsát formált. Nored­din csak annyit kért, hogy versbe foglalhassa a halálát. Ráhagyták. Sőt, mintha szán­déka az egész gyülekezetei ér­dekelné: kis fészkelődés jelez­te, hogy mindenki felkészült a hallgatásra. Noreddin egy percre magába szállt. Elámult tulajdon közö­nyén. Ajnira gondolt. A fran­cia tisztre gondolt, aki öt a vesztébe sodorta, csak azért, mert nagyonis szereti a ver­set. Bizonyos, hogy van va­lami titkos kapocs a ma tör­téntek között, valami rejtel­mes összefüggés. Ez a sóvár, szomorú idegen északról jött, üzenetet, parancsot hozott. És Noreddin most sorra vette e- zeket a tényeket, minthogyha láncolatuk a sors ujját mutat­ná. De a halál már a háta mö­gött állt, őrei szúrós szagát lehelte. * Belefogott hát a költemény­be, azon kissé kenetes hangon, mely már jóideje a sajátja volt. Az első terzina elézékenyitette, arról beszélt, hogy az árnya ezután is ott lesz minden gyű­lésen, ahoi eltikkadt emberek az ő hangját hallgatják, vagy a verseit szavalják. Arról be­szélt, hogy míg dalai az em­berek emlékezetében élnek, ő is itt él tovább a tájjal, a lej­tőkkel, a forrásokkal összeve­gyülve. Nem magáról: művé­szetéről beszélt, leikéről, mely el nem enyészhet, mivel egy ezzel a földdel. Utolsó szavai abba a csönd­be hulltak, amelyet Noreddin olyan jól ismert. Aztán a fia­talember felsóhajtott, s azt mondta, hogy keserves dolog ilyen nagy művészt 'elpusztíta­ni. A vers szemlátomást meg­rendítette. A többiek arcán No­reddin, ugyanezt a habozást olvasta. Hideg szemük tükrén fények gyúitak. Végül is a leg­idősebb kijelentette: hihetnek Noreddinnek: érvei elfogadha­tók, és hogy mindez szolgáljon neki intelmül a jövőre. A tár­sai helyeseltek. — Elmehetsz — mondta az egyik. dakünt az iménti sze­O líd, hideg világosság várta. Útnak eredt, egyedül immár, de valahogy nehéz szív­vel. Mégis az öröm — valami ifjonti, ficánkoló öröm — sietésre nógatta. Röpül Aj- nihoz, mert az aggódás még közben megölheti szegényt! Egy sziklás kiszögelléshez ért; magasan a völgy felett. Innen tudta, már csak húsz percnyi az útja. Énekelni kezdett, a gyönyörű éjszakát zengte. Ön­magának dalolt, hogy könnyít­sen kissé a terhén, mivel a túlságos boldogság egészen el­nehezítette. Megbékélten, hívő alázattal várta azok közt a ha­lált, de Isten, lám, haladék-' kai jutalmazta. Igen, énnek’ a mai napnak csakugyan volt értelme, vidám dalt kanyarí- tott róla, de ezt már soha sen­ki fel nem jegyezheti, mert e- gyedül volt a csillagok alatt. Énekszóval haladt az ösvényen, bár alig látta. Örömében hang­ja magasan szárnyalt, oly ma­gasan, hogy nem hallotta az őrszem „állj!“ kiáltását. Hiába kérdezték volna tőle, kabil-« vagy francia volt a golyó, a- mely szíven találta. Szederin­da ágyra fektette le gyöngé­den, s míg ujjai közt langy élete elfolyt, Noreddin meg­tudta, hogy a végzet erre a reménydalra várt, s csak u- tána terítette le. Somló Vera fordítása

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents