Új Ifjúság, 1965 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1965-08-03 / 31. szám

r

L

ilaryval együtt szállH

tunk ki a vonatból akkor, egy sötét kis állomáson, amely mintha a futó esők valóságos bölcsőjében fészkelt volna. Magányos épület, odabiggyesztve a vágányokhoz, egyike azoknak a vörös téglából épült állomásoknak. közvetlenül a vasútvonal mentén, telerakva emelődaruhoz hasonló szemafórokkal, ér- dekfeszitő rejtjeleket és szimbólumokat feltüntető táblákkal, az óra és a rézszekrénykébe rejtett távírőgép ketyegésével, ódivotú telefonkészülék berregésével, melynek ormányhoz hasonló mikrofonja van. Ö, nagyon szeretem ezeket a régi, ódon formájú tárgyakat, amelyeket sok vasutasnemzedék ujjainak érintése csiszolt fényesre, diszkréten csillognak a konzerváló olajtól, évtizedek óta türelmesen működnek, s olyan időben készültek, amikor a sárgaréz, a becsületesen kovácsolt vas és az elefántcsont tömörségű gyertyánfa szolgált előállításuk anyagául. Ezek már gyári termelésben készültek, de formáikat a kézműipar korából vették.

Egyre fogynak a gyermekkorunk emlékeit olyan tömegesen benépesítő tárgyak, de hát amúgy is tovább élnek, mint minden más. s amikor a munkára már nem alkalmasak, még akkor is meghatóak.

Bajosan tudnék elképzelni olyan múzeumot vagy régiség- kereskedést, amelyek plasztik anyagokból készült tárgyakkal vannak megrakva.

E vasúti épületek belső helyiségei mindig telítve vannak műszaki zsiradékokkal, s tisztán kiseperve lakatosműhelyre emlékeztetnek, amelyben a munka befejeztével eltakarítják a vasforgácsot és reszeléket. A világításuk szűkös, télen túlfűtik őket, ami szundikálásra késztet, noha éppen a virrasztás célját szolgálják.

zeken a töltéshez

E tapasztott, kis, magányos állomásokon szinte soha meg nem tagadták tőlem sem az ivóvizet, sem azt a kis helyet a kályha mellett, sem a felvilágosítást, sem az apró szívességeket, ha éppen szükségem volt rájuk. Az „utasember“ szónak ott még megvan az a régi, vendéglá— Nem — feleli rá a fiatalember. kulccsal kopogtatva a távírókészüléket.

— Hát hol hagyhatjuk? — kérdi Hilary.

— Nem tudom. Itt semmi esetre sem. Ha pedig velem akarnak beszélgetni, akkor álljanak a tolóablakhoz.

— Kinyalhatod ... — mondja Hilary, aki nem ezért utazott ide a városból.

Azok az emberek, akik velünk együtt kiszálltak, idénymunkások a varsói építkezéseknél, s igen sok kenyeret hoztak magukkal az iszákjuk- ban. Ezek is régen elszéledtek már a homályban, s az állomás előtti gidres-gödrös tér, melynek karfiához szokták kötözni a lovakat és teheneket, most már reménytelenül üres. Már harmadszor eredt meg a szitáló, apró szemű eső. Hilary felém sem villantott a szemével, csak megigazította a hátán a felszerelését, s indult előre. Merő idegességében vágott neki ennek a húszkilométeres útnak, mert hát ő — lengyel.

2.

^ gy hát mentünk, lassanI

ként, de teljesen átázva. Hilary ekkor kijelentette, hogy csak a folyóig van húsz kilométer, ott aztán éjjel állhatunk a parton, és kiabálhatjuk: „révész!“, és ha az a Momos nem rúgott be tegnap, vagyis ma, de hiszen mire_ odaérünk az már tegnap lesz, szóval, ha a Momos le nem itta magát a sárga földig, akkor át is visz a túlsó partra.

Ha azonban berúgott, akkor lehetséges, hogy Tararuj hallja meg a kiáltozásukat. Hilary meg is állapodott ennél a jóslatnál, és fejtegetéseit nem folytatta. Egyszóval, mint rendszerint, most is egészen másképpen történt, de sokkal rosszabbul.

Már pontosan tudtam, mi fog történni. Ismertem ezt a bőrmenti nedves meleget, amely a bekecs vizes vitorlavászna alatt kezd meggyülemleni, tudtam azt is, hogy az út, a tizedik kilométer után megdagad, kipúposodik, ami kezdetben igazán csekélység, de aztán kérlelhetetlenül érezteti magát, meg ismertem az éjszakai menetelések szülte gonosz állapotot, mely a tejsavmérgezés, a sötétség meg a rossz út következménye, csak a kutyák

tásra késztető, vidéki értelme, ugatása által jelzett láthatárok jóllehet, a rádió korában, már közepette, bajos az ilyesmit azzal viszo- — Ide hallgass — mondtam, nozni, hogy elmondják, mi új- — Hiszen lövéssel is adhatunk ság a nagyvilágban. Igaz, hogy jelt.

ez is letünőben van, olyan — Adhatunk — felelte Hila- mértékben, ahogy a leltárból ry. — Attól biztosan fel Is leírt tárgyak lassanként az ébrednek, de akkor senki nem őcskavastelepre kerülnek. Ma jön ki értünk. Ezen a vidéken már előfordul, hogy az ifjú az emberek igen gyakran hal- állomásfőnökök megtagadják lottak éjszakánként lövéseket, a kért szívességet, és elzavar- s azt kellett hazudniuk, hogy ják az embert, mert van ben- nem hallottak semmit, de az nük kötelességérzet és hata- sem használt nekik. Később lomtudat, márpedig ha van, hét aztán rendszerint felkötötték miért ne működhessék? Ké- őket, vagy megégették, vagy sőbb elmúlik ez, és ők is haj- elvezették, hogy agyonlőjék, landók már kedvesen üdvözöl- vagy elhurcolták valahova, kü- ni az utasokat, de akkorára lönféle teljesen idegen embe- már az utasok mennek át bi- rek, különféle érthetetlen bizonyos átalakuláson. dokok alapján. Azért van az,

— Kérem, itthagyhatjuk a hogy ezek most eszmei szem- hátizsákot? Szeretnénk fuva- pontból teljesen közömbösek Sast keresni — mondja Hilary, és idegesek.

— Nagyon szeretem őket — tette hozzá Hilary. — A tapasztalataik ugyanis tényeken alapulnak, nem pedig mitológiai , peripetiákon. Annyi bizonyos, hogy a három legközelebbi évtized folyamán nem fehet éjnek idején az ajtajukon dörömbölni.

3.

udtam, hogy a fentebb

T említett fejtegetés azt jelenti, hogy Hila- rynái már elmúlt a baj, s már kezd rendesen lépkedni, nem pedig csak azért, hogy meghazudtolja a saját tanácstalanságát.

Tudtam, hogy ha egyszer kinyitja a seáját, akkor már csak annyi idő választ el elbeszéléseinek az áradatától, amennyi a menetelés kémiájának megérésére szükséges. Ami csakugyan be is következett, abban a fordulatot jelentő pillanatban, mikor az ember eljut a következtetésre, hogy nincs vége-hossza ennek az egyre alábbvaló útnak, az elöntött földeknek és a senkihez sem tartozó vad, éjszakai hangoknak a hazájában.

Legelsőben is megkérdezte, időnként nem érzem-e, hogy állandó tárgya vagyok egy bizonyos vádnak. Azt feleltem, hogy mindig érzem ezt az állapotot, s hogy ez egészen banális érzés, amelyből a legjobb szabadulás az, ha az ember belefeledkezik a munkába és a vadászatba. Kérdezősködött még az alkohol felől, amire azt feleltem, hogy az szintén, de a narkotikus felszabadulásnak a színlegessége nagyobb, mint a menekülés minden más típusáé, csak éppen könnyebben hozzáférhető. Hozzátettem, hogy egyesek a nőt is felhasználják erre a célra. De tulajdonképpen — helyesbítettem — nem a nőt, hanem a közösülést.

Később azt mondta, hogy ezek az elöntött területek, amelyek olyan ellenállhatatlanul vonzzák az embert felületük halszínű fényével, amelyet nem tudni, honnan tükröznek vissza, mert hiszen az ég olyan sötét, mint a zsarnok lelkiismeret, egyszóval, hogy ezek az elöntött földek olyan emléket idéznek fel benne, amelytől nem tud szabadulni.

Ezután elmondott egy történetet, amelyet én már hallottam egy közös barátunktól, vagyis egy közös ügyészünktől.

Néhány évvel ezelőtt Hilary az egyik cimborájával kirándult vadlibahúzásra. A vadlúd egyik legkedvesebb madara a mi földrajzi szélességünk alatt lakó vadászoknak. Ritka szárnyas, mert csak a tavaszi és őszi húzáskor hozzáférhető. A vadlúd elhagyja a tojásait, ha fészkét az ember felfedezte. Ilyenkor a tojásokat belepi az éjszakai harmat, s az élet megszűnik bennük. Nagyon titokzatos madár a vadlúd. Az a körülmény, hogy a húzáskor igen nagy bőségben vannak, nagy örömet kelt bennünk, ami éles ellentéte annak a tudatnak, hogy egyéb időszakokban nem találhatók, mert az előbb említett örömünk igazolja azt a bölcsességünket, amely azt mondja, hogy vadludak mégiscsak vannak.

ikor kora tavasszal JPT meghallom a város |l/H fölött az éjszakai ég- I V B bolt mélyéből hangzó zajongásukat, mintegy kitüntetettnek érzem magam, mert rajtam kívül senki sem emeli fel a fejét olyan szándékkal, hogy őket megbámulja, mások pedig nem hallják.

Néhány évvel ezelőtt Hilary és cimborája, Józwa, letanyáztak a mocsarak közepette a tőzegmezőkön.

Jól ment a soruk, mert meleg este volt, melyet átitatott az alacsonyan domboruló égből szemerkélő eső. Később beállt a kérlelhetetlen, szivacsos sötétség. Ez kezdte őket rossz irányban csalogatni, letértek

Eengyeí irodalom Lengyel irodalom «Eengyeí irodalom

0)

>>

o

c

>J

Goral, nem ái a szíved?

Lengyel Irodalom 1

r*

s

o

Ä

TJ

O

b

4>

>3

05

C

a>

U

£

o

3

TJ

O

45

>>

O)

s

45

1-1

«

TJ

O

U

45

>3

05

S

45

J

£

O

«

TJ

O

U

45

>3

05

e

45

iJ

£

_o

T3

O

b

45

>3

05

C

45

U

cs

TJ

O

b

(Népdal)

Goral, nem fáj a szíved?

A hazádat, hogy itthagyod, a fenyvest és a hegyetj a csobogót s a patakot,

Goral, nem fáj á szíved? Gyere vissza a hegyekbe! Goral, nem fáj a szíved? Gyere vissza a hegyekbe!

Nézi, nézi a hegyet, a hulló könnyet letörli.

Most is hosszú útra megy, a kenyérért, mint a többi.

Goral, nem fáj a szíved? Gyere vissza a hegyekbe! Goral, nem fáj a szíved? Gyere vissza a hegyekbe!

KISS Károly fordítása

WISLAWA SZYMBORSKA:

*

Ehségtábor Jaslo mellett

Jegyezd fel. írd fel. Egyszerű tintával egyszerű papírra: nem adtak nekik enni, mindnyájan éhenhaltak. Mind. Hányán? Nagy ez a mező. Mennyi fű jutott egy főre? írd: nem tudom.

A történelem nullára kerekíti az rányakat. Ezer meg egy - ezer még. Az az egy, mintha nem is lett volna: képzelt magzat, gazdátlan bölcső, senki számára felnyílt betüország, levegő, mely nevet, kiabál, növekszik, lépcső a kertbefutó semmiségnek, senki helye a sorban.

TADEUSZ RÖZEWICZ:

Halál

Itt vagyunk a mezőn, ahol testté lön.

S ő hallgat, mint a felbérelt tanú,

A napon. Zölden. Amott az az erdő rágnivaló fa, kéregnedv-ital — egésznapos látvány-adag, megvakulásig. Madár odafenn, tápláló szárnyak átsuhanó árnya az ajkakon. Állkapcsok nyíltak, fog foghoz Utődött.

Éjjel sarló villant az égen s álmodott kenyerekre aratott.

Kezek tűntek fel, megfeketiilt ikonokról, üres kelyhek az ujjaik közt.

A tUskésdröt nyársán ember lengett.

Énekeltek, földdel-telt szájjal. Csodaszép dalt arról, hogy a háború a szivekbe talál, írd fel, milyen csend van Itt.

Igen.

Kerényi Grácia fordítása

Fal ablak ajtó mögött gyermek hang

az ablak mögött utca troli

ördög halál

közelít Heródes király

zlotit nyújtok a királynak s az egész társaságot kidobom az ajtón

a halál igazi nézelődik fenyeget újjal

Ford.: Tóth Elemér

ADAM MICKIEWICZ:

45

í*>

05

c

41

£

TJ

O

u

’S

>3

05

e

45

ÍB

3

V!

(B

0 Cu £

1

r*

m

3

CQ

'C

ÜL

n

o

Qé

M

o

3

f

n

3

ta

<<J

a>

3

o

a

65

O

3

r

<B

3

«2

tB

T

o

a*

EL

ČT

3

r

fB

3

CQ

<*S

fB

és«

n

o

a

EL

o

3

c?

(B

3

(fi

V!

fB

i-í

O

Ou

M

O'

3

Bahcsiszaráj

Kong s dől a fcáni csarnok: dicső még, de

zordon!

Basahomloksöpörte küszöbön, a termek pamlagán a kevély trón helyén, haik szerelmek fészkein szöcske ugrál s por-nyomot kígyó von.

Repkényzöld kunkorog be az ablakon, ódon boltívekre fut, erkélyt, rácsot, falat ellep az élet veszi vissza, mit az ember elvett, s haltba zári betűkkel írja reá, hogy: Rom.

A hárem közepén a nagy márványmedence ép maradt, a szökőkút mint valaha, frissen gyöngyözi muzsikáját az üres egekbe. 8

Hol vágy, óh Szerelem, ki legyőzted a mindent? £ Századokat remélté! s a víz könnyű, lenge... 3 Óh, gyalázat, nyomod sincs és a víz ma is reng! ® Szabó Lőrinc fordítása :

Lengyel irodalom • Lengyel irodalom « Lengyel irodalom • Lengyel Irodalom

r1

<B

3

CQ

**4

fB

3

o

CU

M

O

3

a helyes útról, bele-belesüpped- tek a mocsárnövények alkotta hajlékony kis szigetekbe, tocsogva gázoltak a térés árterületben, be-bebukva a viz színe alatt rejtőző, mocsári gaz-borította talajjavító árkokba, s már csak egy parányi fény volt az iránymutatójuk. Azt is el-elta- karták a bokrok meg a nádas, ők meg már csak arra gondoltak, hogy azok ne feküdjenek le nagyon korán. Átjárót keresve eltávolodtak egymástól olyan távolságnyira, amelyből még a halk hang is hallatszott, s csaknem egyszerre estek be két szomszédos tőzeggödörbe. Előbb Hilary bukott bele, bugyborékolt és kiabált. Józwa vigyázatlanul tört utat magának Hilary felé, s egy pillanat múlva már ő is bugyborékolt és kiabált. A tőzeg fiatal volt és ritka, tehát szétmállott az ujjaik alatt. Mivel azonban hallótávolban voltak egymástól, tehát már nem kiabáltak, hogy takarékoskodjanak a levegővel, csak beszélgettek, jó tanácsokkal látva el egymást, és kérdéseket tettek fel egymásnak. Az idő múltával egyre kevesebbet beszéltek, s már csak egy kérdésük volt egymáshoz. A fejük olyan mélyen volt, hogy nem vették észre a mocsárban feléjük közeledő két istállőlámpa fényét.

— Mégsem tudtam megállni — szólait meg Hilary —, hogy meg ne mondjam neki, ő volt az, aki ismerte az utat, ő volt a vezető. Megkérdeztem: élsz-e, s mindjárt hozzátettem: te ismerted az utat.

tt poshadtam, abban

O

az átkozott tőzeggödörben, akár egy magányos uborka a büdös hordó fenekén. Már háromnegyedrészben a halálé voltam, de azért — vádoltam. Aliig ültem a bűzös vízben, s majd megdögöltem a félelemtől, de azért csak tovább is ügyész voltam, ő azt mondta: eltévedtünk, amire én visszakiáltottam: mondd úgy, hogy „eltévedtem“, később aztán már így is mondta. Az a gumicsizma bizonyos helyzetekben olyan, mint a vasmacska. Azóta sem viselem azokat a lágyékig érő, hosszú szárú csizmákat, amelyeket te annyira dicsérsz. Csak próbáld meg lehúzni.

Éjfél után Józwa már nem felelt a kérdésekre, s reggel felé Hilary is elájult, de ahhoz még volt ereje, hogy a puskája szíjával odakösse magát egy közeli, ingatag égerbokorhoz. Hosszú órák fáradalmai árán kimódolt magának egy olyan helyzetet, amelyben a fejének mindig a víz fölött kellett maradnia.

— A mocsárban — mondta — mindig elveszejt! az embert a felesleges vergődés. Teknőccé válni — ez az egyedüli menekvés.

Reggel kihúzták Hilaryt, s mindjárt utána Józwát is. A helyet, ahol ô volt, vadludak úszó tetemei jelölték.

A barátom, meg a Hilaryé is, aki ezt a történetet elejétől végéig már régen elmondta nekem, elhallgatott, amikor eljutott a mentőakcióig, kiverte a pipáját, aztán kikaparta a belsejét az „ezermester“ ka- nálkájával, s egy kis idő múlva hozzátette: — Hilarynak tudnia kellett volna, hogy Józwá- nak nagyon beteg volt a szíve ...

„Hej, te kurafi“ — gondoltam magamban akkor, a vádaskodása miatt vádolva őt.

4.

zon az estén, amikor

A

Hilaryval együtt elindultunk utunkra arról a sötét állomásról, amely — hitem szerint — az összes futó esők valóságos bölcsőjében fészkelt, Momos kisüsti rozspálinkát ivott Tararujjal együtt.

Gázlót kellett hát keresnünk, éjszakának idején. S mikor már éppen bemásztam a vízbe, Hilary után igyekezve, aki egy karóval tapogatta a víz fenekét, a pánik közepette eszembe jutott, hogy a hátizsákomban van egy kötél. „Hogyne — felelte nevetve, — ha örvény alá merülnék ...“

— Hát persze — érveltem —. megvethetném a lábamat a fenékben, és lehúzhatnám a kötelet. Hiszen én megyek hátul.

— Természetesen — mondta —, természetesen, ettől az esélyedtől hem fosztlak meg. Add hát azt a ronda madzagot.

Mészáros István fordítása