Új Ifjúság, 1965 (14. évfolyam, 1-53. szám)
1965-06-01 / 22. szám
Jókai-napok, Végét értek ismét a Jókai-na- pok s a méreteiben minden eddiginél nagyobbszabású ünnepség- sorozat után joggal vetődik fel a kérdés: Milyen volt? S ez a milyenség a 'minőségre vonatkozik természetesen, hiszen, a mennyiséggel, a külsőséggel aligha volt hiba. Habár erről is szólhatnánk, ha a tíz napon át tartó zűrzavarra, az egymást keresztező intézkedésekre, az együttesek elszállásolására gondolunk. De erről talán majd máskor és máshol. Itt most bennünket a tartalom érdekel, s ha erre gondolunk, akkor sokkal kevésbé lehetünk megelégedve, mint ahogy azt egy ilyen nagyszabású ünnep után bárki is vélhetné. Kezdjük mindjárt a szavalóversennyel. Egyre nagyobb nemtetszéssel figyeljük, hogy a szép szó komáromi ünnepe év- ről-évre nagyobb hiányérzetet kelt a szemlélőben. Két évvel ezelőtt mi is megírtuk már, hogy több gondot kellene fordítani szavalókultúránkra, elsősorban a pedagógusoknak. mert ha ez nem követeke- zik be, lassan azt is elfelejtjük, hogyan kell szavalni. Illetve nem is azt... Mert „szavalásból“ volt éppen elegendő Komáromban, csak szép versmondásból kaptunk keveset. S hogy ez nem volt véletlen, azt sajnos az irodalmi színpadok fellépéssorozata is bizonyította. Igaz ugyan, hogy a műkedvelő színjátszás idei, kimondottan gyenge szemléjé- r . . vei összevetve Candom megmentették a becsületét a Jókai-napoknak (elsősorban a műsorválasztást, a technikai megoldásokat tekintve), ám a- mi a versmondást illeti, azzal bizony ez esetben is csak nagy fenntartásokkal lehetünk megelégedve. Dicséretet ezen a téren csupán a rimaszombati és az ipolysági csoport' érdemelhet. Mi volt hát a pozitívum? Volt abból is elegendő. Említsük mindjárt a legelején a rozsnyói magyar középiskolások Csongor és Tünde előadását. Valóban megható volt az a szeretet és igyekezet, amellyel Kanala Jó- zsefné rendező és a tizenhat- tizenhétéves fiatalok színpadra vitték Vörösmarty bűbájos játékát, s más óhajunk nem is lehet ezzel kapcsolatban, mint hogy minél több iskola kövesse példájukat. Szép volt a lévaiak előadása a „Szombat esti vágy“. Említettük már, hogy a műkedvelő színjátszók ezen a fesztiválon nagyon keveset nyújtottak. Vonatkozik ez mind a darabválasztásra, s a Jókai- napokon kirajzolódott dramaturgiára (Jókai, Csiky, Gárdonyi, Erzsi tekintetes asszony, stb.), mind az előadásokra. A- miért mégis érdemes volt véRózewicz: Adattár (József Attila klub) : Szombatesti vágy (Léva) gignézni ezt a Yiéhány előadást, az a szinte minden együttesben felbukkanó egy-két, az átlag- színvonalat magasan felülmúló tehetség. A lévai Kabát Gabriella, a rozsnyói Mihályi Mária és Sunyovszky Szilvia, a komáromi Hudák Rózsa, a szepesi Sarlós Ildikó s még egy jő néhányan, hivatásos színésznek is becsületére váló tehetséggel oldották meg feladatukat. Az irodalmi színpadokat illetően inkább a rendezők és az együttesek tettek ki magukért, bár egyéni teljesítményekre is fel kellett figyelnünk, mint például a lévai Fazekas Erzsébetre, a pozsonyi Kulcsár Valériára (a „profi“ Dráfy Mátyást és Hatvani Lászlót nem is említve), a rimaszombati Izsói Lillára, Molnár Zsuzsára, Mács Zoltánra, a kassai Czére Brigittára, az Ipolysági Vass Ottóra, Szalay Tiborra s a losonci Krista Katalinra. A Jókai-napok színvonalát azonban mégiscsak az utolsó két nap biztosította elsősorban. Gondolunk itt a pozsonyi József Attila ifjúsági klub irodalmi színpadának és színjátszó csoportjának műsorára, valamint a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarának, és a budapesti Vasas énekkar közös hangversenyére. A József Attila klub műsora azt bizonyította be a komáromiaknak, hogy a Jókai-napok keretébe belefér a legaktuálisabb mai műsor is, legyen az a legmodernebb világköltészet, a- vagy a legvitatottabb drámai műfaj, az abszurd színház. Az abszurd színházról, Rózewicz „Addatár“ c. művének előadásáról persze lehet vitatkozni. Azért is adták elő, hogy követ dobjanak konzervatív ízlésű műkedvelő színjátszásunk állóvizébe, Az Európa-bárban előadott, dzsesszel kísért „Cím nélkül“ c; műsor mindenkit meggyőzött arról, hogy mennyire szüksége van a csehszlovákiai magyar kultúrának egy ilyen szenvedélyes, napjaink égető kérdéseire választ kereső gárdára. S nem kevésbé egyes szereplőire, a mindkét műsorból oroszlánrészt vállaló Vav- reczky Gézára, Dráfi Mátyásra, Német Ilonára. Jánosy Katalinra, Boráros Imrére, Merca Ló- rántrasmind a többiekre, akik hozzájárultak az előadások sikeréhez. S végül a Magyar Tanítók Énekkaráról. Nem volt ember a zsúfolásig megtelt teremben, aki ne érzett volna megható-' Az irodalmi pályázat díjazottjai A Jókai-napok ünnepi akadémiáján kiosztották az Irodalmi Szemle és a Hét szerkesztősége által kiírt irodalmi pályázat díjait. Díjakat a következők nyertek: Széppróza: az első díjat a bíráló bizottság nem adta ki. II. díj: Duba Gyula (Delfinek c. kötetéért) III. díj: Mács József (Megbillen az ég ) és Szőke József (Katicabogár) c. köteteikért. Költészet: I. díj: Bábi Tibor (Tízezer év árnyékában és A forrás éneke c. köteteiért.) II. díj: Cselényi László (Erők), Monoszlóy Dezső (Töltésszimmetria) és Ozsvald Árpád (Földközelben). III. díj: Csontos Vilmos Publicisztika: Megosztott díj: Dobos László, Csanda Sándor, Fogarasy László, Mártonvölgyi László. Műfordítás: Bábi Tibor és Monoszlóy Dezső. Díjat kapott még ezentúl In memoriam dr. Sas Andor és Tóth Tibor. Magas, férfias alakját, markáns arcvonásait, kissé kesernyés mosolyát világszerte ismerik. A filmen többnyire hősöket, kalandorokat személyesít meg, s talán ez az egyik oka határtalan népszerűségének. A hősöknek kijáró nimbusz, a kalandorokat övező csodálat, szinte az ő életének is velejárójává vált — de amint mondtuk, ez csak az egyik ok. Közkedveltségét mindenekelőtt rendkívüli tehetségének, szorgalmának, igazi művészetének köszönheti. A fiatal és idősebb korosztály egyaránt rajong érte, ő a bátorság megtestesítője, a sikert sikerre halmozó, világhírű francia filmszínész: lean Marais Amikor Marnés-la-Co- quette-i villájában felkerestük,' az azóta elkészült Fantomas című filmet forgatta. — Ebben is kalandort alakit? — Igen, de egyidejűleg égy igazságszerető újságírót is. — De ne kezdjük az utolsó filmmel, hanem az elején. Magát fedezte fel a film, vagy maga a filmet? — Bevallom, már fiatal koromban álmodoztam a filmről, de nem gondoltam Jean Marais és legújabb „partnere" Csita, a majom. rá komolyan, hogy filmszínész legyek. A színházat is nagyon szerettem, de többnyire csak kívül ácsorogtam, mert nem volt pénzem jegyre... A fordulópontot életemben a Jean Cocteau-val való találkozásom jelentette. Neki köszönhetem az „örök yisszatérés‘‘-ť, a „A szépség és az állat“-ot... — És mi történt közben?, — Hogy a legfontosabbakat említsem, itt van mindenekelőtt a „Borzasztó szülők“. Ez színészi pályafutásom egyik igen jelentős eseményével függ össze. Megmondom miért. Mindeddig vakon követtem Cocteau tanácsait, utasításait. Jó volt hozzám, pártfogolt, de en egyre jobban éreztem, ha ez így megy tovább, nem fejlődhetek. nem lehet belőlem igazi színész, Cocteau jelenléte gátol benne... Megértett. És amikor később szerepet ajánlott fél nekem a „Kétfejű sas“-ban, amit akkor kezdett forgatni, habozás nélkül elfogadtam. Elhatároztam, ha szükséges, ellentmondók neki. Nem ke-1 rült rá sor... S úgy érzem, ez mindkettőnk javára szol« gált. — Vakmerő ember híré« ben áll. Igaz, hogy a legveszélyesebb felvételek közben sem hagyja, hogy helyettesítsék, azaz nincs szüksége dublőzre? — Igen, így van. Azt tartom, hogy amit a szerepem szerint el kell végeznem, az az én dolgom, akár veszélyes, akár nem. — Tehát még sosem volt olyan helyzetben, hogy nem akarta megtenni, amit kívántak magától? — Dehogyisnem! Például a „Fracasse kapitány" felvételeinél. Egy napon az újságból tudtam meg, hogy legközelebbi filmemben 15 méter magasból kell a vízbe ugranom. Azonnal felhívtam Hunnebelle-ť, a rendezőt, aki megnyugtatott, hogy szó sincs ilyen magasságról, az újságíró fantáziája toldott hozzá néhány métert. Megnyugodtam. De mikor a felvételekre sor került rájöttem, hogy ez korai ‘volt. A folyó mentén húzódó sziklafal magassága bizony jó 15 méter volt. „összetöröm a csontjaimat Civilben — mondom a rendezőnek — legfeljebb 6 méter magasból ugorhatok.“ Hunnebelle ismét megnyugtatott, hogy kivételesen dublőz segítségét rendelte el, nekem „csupán" 6 méter magasból kell ugranom. Tetőtől-talpig felöltözve beugrottam a jéghideg vízbe, kinyújtottam magam és vártam. Egyszerre csak meghallottam Hunnebelle hangját s úgy tetszett, mintha egy csínytevő gyereket hallottam volna... Rövid leszek: nekem kellett helyettesítenem a dublőzt. Megtettem... — Milyennek képzelte az életét? Ilyennek, amilyen? — Nem panaszkodhatom és nem is sajnálhatok semmit, mert elértem mindent, amire vágytam, Meg kell a- zonban mondanom, hogy a színész-mesterség minket gyakran hamis helyzetbe állít. A valóság az, hogy az igazi jólét nagyon is bizonytalan, hiszen a mi mesterségünkben gyakran úgy bánnak az emberrel, mint egy kiürült borosüveggél. Kevés nagy színész gondolkodik az ilyesmin. De Jean Marais más. Emberien viselkedni — ezt a jelszót sosem tévesztette szem elől. HABARCSPETTYEK TTT armadik hete vagyok rí „törzsutasa“ a 13-as autóbusznak. Ez szállítja reggelente Kassa városának e- gyik épülő negyedébe a mun• kásokat. Az előregyártott elemekből készült épülettömbök büszkén magasodnak az ég jelé. A munkásszállótól harminc percig tart az út az új lakónegyedig. A város ilyenkor még kihalt, csak egy-két ember siető léptei törik meg a csöndet. A zsebredugott kezű, fázósan összehúzódzkodó járókelők többnyire munkások, tejcsárdák dolgozói. Kőművese söpörtünk már fél hat előtt álmosan, komoran várja a 13-ast. Aránylag jólöl- tözottek, többnyire a negyvenötvenedik évüket taposó emberek e csoport tagjai. Csak a kezük árulkodik foglalkozásukról, mert a körömház körül, s az ujjperecek ráncaiban egy- egy megszáradt habarcspetty fehérük. Nem aktahegy halmozók, hanem csak egyszerű kőművesek. S ha kezet fogsz velük, érzed tenyerük, s ujjhegyük recésségét, s Oki nem vigyáz, vagy éppen új ember a szakmában — mint én is — a nedves, meszes homoksze- mecskék apró lyukakat marnak ujja hegyén. Ez bizony nem kellemes, a friss habarcs érintésétől úgy ég a megsebbzett ujj, mintha parázs égetné. J~lz a kőművessors. Ha évek ri hosszú során át csinálja az ember, talán megszokja. így vannak ezzel a társaim is. Ők csak mosolyognak, vagy egy-egy csípős élcet fricskáznak felém, ha néha felszisszenek lyukas ujjam hegyé, nek égő marásától. — Ez nem ceruza, héj! Vagy: — Miért nem mentél papnak... Ilyen és hasonló megjegyzések zsongnák körül, mint a darazsak. Van, aki vígasztal is: — Majd megszokod. Ha nem, hát húzz a kezedre gumikesztyűt. Egy másik meg, kaján mosollyal az orra alatt, eképpen oktat: — Ne a maltert markold, hanem a simítót... Szóval meg kell vallani, nem könnyű a kőművesélet. A buszmegállónál topog ve- lünk minden reggel egy szép, csinos, búzavirág- szemű, szökehajú nő is. Mellette szintén jóképű, magas, barna fiatalember. A csinos nő és a mellette álldogáló férfi a munkásszálló egyetlen kőműves -házaspárja. így hívják őket maguk között a többiek. A szép munkásnő pozsonyi születésű. Artista volt egy vándor- cirkusznál. S ma kőműves, hogy miért, ezt senki soha meg nem kérdezte tőle. Ilyen az élet — ahogy ők mondják — minden változik, semmi se örök. Ma minden lehetsz, még kőműves is, ami tisztes, becsületes szak. ma, és legalább háromszor any- nyit kereshetsz, mint egy tanító. S miért ne, ha megdolgozol érte. Hogy a világ kereke így vagy úgy forog, az itt egyre megy. Ha jól keresnek — jól forog, ha nem — rosszul. A kőművesnek így is, úgy is reggel korán, álmosan, komoran, fázósan ki kell ballagni a buszmegállóhoz, hogy újabb ha. barcspettyek fröccsenjenek arcára, ruhájára, kezére: égetni, marni, szívni a testét Mert nem adják ám könnyen a havi háromezret! Török Elemér lást, amikor szétnyílott a függöny, s a hatalmas színpad -negtelt az énekkar tagjaival. 5 nem volt tenyér, amely ne tapsolt volna nagyvonalú műsoruknak. A Jókai-napok vasárnap délelőtt a díjkiosztással :gybekötött ünnepi akadémiával 5 a Jókai-szobor megkoszorúzásával ért véget. Milyen jólesett látni, hogy a koszorúzás közben a mi énekkarunk, a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarának ajkairól zeng az ének! Végső soron meg lehetünk e- légedve az idei Jókai-napokkal. Ha a külső fényhez a belső tartalom is felnövekedik, büszkék lehetünk majd a csehszlovákiai magyar kultúrára. —esi—
