Új Ifjúság, 1965 (14. évfolyam, 1-53. szám)
1965-04-27 / 17. szám
FORM HÁROM GENERÁCIÓ RIPORT AZ ELSŐ... 1918. augusztus 26-án történt. Anyám a nagykapuig kísért, előtte még egyszer megszorította a kezemet — csak menj fiam — mondta. A lábam szinte gyökeret eresztett, de nem tehettem másképp. Talán véget ért a hordár élet, és égy-két krajcár is kerül a házhoz — gondoltam. Az első irodahelyiségben a hivatalnok azzal fogadott, hogy a magaskemencéhez kerülök. sága lenne, hátat fordítana a követelődzőknek. — Mit is akarna éntőlem — kérdezi. A szavakat szinte kü- lön-külön megrágja, mert csehül még nem tud és bizony keresnie kel! a kifejezéseket. Osztrák. — Nézzen csak ránk — mondja amaz, a ruhánk lyukas, nem hordhatjuk így a tüzes vasat. — De igenis hordhatjátok, ha úgy akarjuk, még a csuA másik helyiségben egy nagyon fiatal tisztviselő szólított meg. Az iskolai bizonyítványom megmondtam, hogy három polgárim van, elcsodálkozott — és ezzel Vitkovicéré jössz? És ráadásul a magaskemencéhez? Fickó, gondold meg jól, amíg nem késő. Ilyen bizonyítvány- nyal többre is vihetnéd, mondjuk a kereskedelemben... — Én csak a sapkámat gyűröget- tem és nagyon szerettem volna elmondani azt is, hogy mindig az osztály legjobb tanulója voltam és hogy mindig csak az egyeseket ismertem. Dé mit jelentett mindez számomra? Apámat már egy éves koromban elvesztettem, és anyámra maradtunk. A nagyparasztoknál dolgozott, nem sokat keresett. így azután 1918. augusztus 26-án új név került a mester ■noteszébe. Tizennégy éves voltam ékkor. Ha négy nappal később kerülök Vitkovicéré, jobban járok. Négy nappal későb ugyanis bevezették a nyolcórás munkanapot. Tehát tizenkétőrás munkanappal kezdtem. Már öt előtt keltem, darab kenyér a tasakba és futás Muglinovból az üzembe. így ment ez nyolc éven át. Az első napokban halálos fáradtságot éreztem. Alig láttam, a k'ezem tűzben égett. De anyám annak ellenére, hogy szivét szorította a fájdalom, csak egyre hajtogatta: tarts ki, fiam! Olyan gürcölésben volt részem. amit a mai fiatalok csak könyvekből ismernek. A pihenést nem ismertük. Erről különbén is Sobek mester gondoskodott. r — Mester úr, egy-két nap szabadra lenne szükségem — mondtam neki egyik alkalommal. Mintha darázsfészekbe nyúltam volna, — Megőrült? Hová gondol? — Meghalt az anyám — mondtam. A mester elcsendesedett. Egy szót sem szólt többé, de szabadot nem adott. Reggel mégiscsak el kellett temetni anyámat és u- tána futás az üzembe. — rípgyevnhat évet éltem meg ott. Az 5-ös számú magaskemencénél kezdtem és ott is végeztem. Innen mentem nyugdíjba is. Egy műszakot sem hagytam ki és ha még egyszer megszületnék, akkor sem tétováznék. Újból az 5-ös számú kemencét választanám. Olyan igaz ez, minthogy František Hutečkának hívnak. A MÁSODIK---Alacsonyabb termetű, korát nehezen lehetné megállapítani. Vonásai mindennapiak. De e- gyet azonban mégsem hagyhatunk ki. Két titulusa is van... — Nézzen csak ránk, hogy nézünk ki — mondja egy vállas férfi és ingét meghúzza, hogy csak úgy szakadozik. — Mint a rongyos gárda... — mondja magából kikelve. A mérnök úr, dr. Kupka, köny- nyedén elmosolyodik. Csak a vállát rántja meg. Ha bátorpasz hasatokon is! Elszólta magát Kupka, érezte ezt maga is. Távozni készül, de hátán érzi a megvető tekintetekét. — De megmondom önnek, mérnök úr! — tör ki magából a vállas férfi. A huszonnyolc éves Josef Staneket a parti legerősebb emberének tartották. És most egyenesen a mérnök szemébe néz. — Adjátok még, ami nekünk jár, mert különben... — Mert? — provokálta Kupka. — Mért beszüntetjük a munkát!’ — kiáltott Stanek és kezét’ mellére helyezte. Kupka felszisszent. Majd körülnézett. — Tehát abbahagyja a munkát, Stanek... A maga vagy a többiek nevében is gondolja ezt? Különben is, ez mindegy! Azonban egyről mégse feledkezzen meg. Nekünk, németeknek, megvannak a módszereink, hogy önöket munkára kényszerítsük. — Stanek azonban mozdulatlan maradt. Melle fujtatóként zihált. — Akkor munkába, gyorsan! — mert különben hívom a Ges- tapót. Kupka doktor az utolsó tromfot is kijátszotta. Josef Stanek régi vasas. A beosztási rubrikában egyszerűen csak így szerepel: nyersvas szállító. A vasasok általában kemény legények, tűzzel dolgoznak és a kétméteres vasfogantyúik nem valami bizalomgerjesztőek. És Josef Stanek közéjük tartozik. Az öntődében óriási a hőség, A csupasz hátakon folyik a veríték. Horáöek mester a szokásos ellenőrző útját járja. Hátratett kezekkel sétál föl s alá. De amióta a megszállók a Zsófia öntődébe is eljutottak, a nevét Horáčeknek írja. Mindenki utálja. — Valahogy önnek ma nem megy — kiáltott már messziről Stanekra, aki többszöri próbálkozás után sem tudta elcsípni az izzó vaskígyót. — Uram, hisz látja ön is, hogy milyen rossz ez a csapolás, — válaszolja Stanek higgadtan. Horáéek csak int. — Ostobaság... A vas jó, csak a maga fejével van baj. Tele van rebellis gondolatokkal... Majd megmutatjuk, hogy... A HARMADIK... Harmadéves öntő, a vitko- vice.i Klement Gottwald Vasműben. 1947. február 15-én született. A komáromi járás E- kel községében, a Fő-utca 39. szám alatt laknak szülei. Jellembeli tulajdonságai érdekesek. Nem minden munka iránt érdeklődik egyformán és gyakran bíztatásra szorul, ami az alaposságot illeti. Egyébként vidám kedélyű, bőbeszédű. Viselkedése nem mindig kifogástalan, de elfogadja az idősebbek tanácsát. Kifogásolható tetteit megbánja ugyan* javulási ígér ilyenkor mindig, ám fogadalma nem tartós. Tudásával, szakképzettségével e- lől jár tanonctársai között. Az iskolai előadásokat azonban zavarja, amit a bizonyítvány magaviseleti rovata is bizonyít. Tagja a szakszervezetnek, a CSISZ-nek, és az ebből járó feladatait becsületesen teljesíti. Ennyit talán az üzemi nyilvántartóból. Janko Brezovský alacsony termetű, öröké mozgó fiú. — Álljon csak mellém — szólítja meg a mestert egyik alkalommal. És Trnka mester egy. pillanatig sem habozik. Az ötvennyolc éves mester úgy áll a tizenhét éves fiú mellett, mint a cövek. Janko azonban észrevétlenül lábujjhegyre áll. Majd hangosat nevet. — Százhatvan centiméter elég a katonasághoz — jegyzi meg kitörve. — Hisz különben is tizenkilenc centimétert nőttem ittlétem óta. Janko arcára azonban csakhamar bánat íródik. Az öreg Trnka nem habozik. Nemhiába van évek óta a fiatalok között. Nos, mi a baj, fiam? Csak pakolj ki mindennel, őszintén. És Janko szótlanul int. Majd kitör belőle: — Nem vettek fel a tizenkét évesbe. — Hogyhogy? — Nem tudom, illetve mégis... A jelentkező ívem valamelyik fiókban maradt. — És mit szóltál nekik az iskolaügyi osztályon? — Megmondtam mindent úgy, ahogy gondoltam. — Tehát nem válogattál a szavakban. — Mint más esetben sem. ha úgy adódik. Az öreg Trnka azonban emlékezik. Eszébe jut az egy év előtti helyzet, amikor Janko Brezovský először vetette fel a továbbtanulás lehetőségeit, és arra is emlékezik, hogy akkor nem támogatta a fiú kérését. — Kettesed van magaviseletből, emlékezz csak véghezvitt tetteidre, már csak a neved kiejtése is mit jelent a fiatalok között, — mondta neki annak idején az ősz mester. De most! Trnka mester azonban csak bátorít. — No, csak föl a fejjel fiú! Ne búsulj te, hallod! — ismétli egymásután többször is. Ne add föl a reményt fiam, én magam nézek dolgaid után... És a fiú arcára mosoly ül. No és aztán? A tizenkétéves elvégzése után mit csinálsz?) Itt hagysz bennünket, ugye? Hová mész aztán? Szólj már! — Mérnök leszek — mondja ki végül Janko Brezovský, — itť, az öntődében. — Azért, — szólal meg újra az öreg mester — és a többi tizenhét évesre gondol. (ny—d) Textilüzemeink fokozottabb figyelmet szentelnek a függönyök, huzatok készítésére. A vágújhelyi üzemben is száz meg száz ügyes női kéz munkálkodik a legdivatosabb színű anyagokon.-os Tizenkettedikesek Egy lépés előre az időben, és elérkezik a búcsúzás pillanata. A nagymegyeri Általános Műveltséget Nyújtó Tizenkétéves Középiskola végzősei elszakadnak iskolájuktól. Az élet ízei, örömei várják őket. Kilépni a tanteremből, örökre búcsút mondani, mindenesetre maradandó élményt jelent számukra. Az idén hatvanan válnak el az iskolától. Harminckét lány és huszonnyolc fiú. Vajon mi lesz a további sorsuk? Mit terveztek kezdő lépésként, amelyet meg kell tenni? A lányok hat, a fiúk pedig tizenegy lehetőséget ragadtak meg az életbe induláskor. A túlnyomó többségük tovább tanul. A lányok közül ugyan heten nem jelentkeztek továbbtanulásra, dolgozni mennek. Azonnal el akarják foglalni helyüket a termelésben. Bédy Ilona azt írja kérdőlapjára: Apám nyugdíjas, továbbtanulásra nem jelentkezem.“ Fekete Olga apja a nemesócsai EFSZ-ben dolgozik. A kérdésre azt feleli, hogy mindjárt alkalmazásba szeretne menni. Németh Erzsébet így ír: „Munkára jelentkezem, mert édesanyám meghalt, édesapám rokkant és én pénzt szeretnék minél előbb keresni." Takács Margit apja szintén rokkant és azt feleli, hogy anyagi helyzete nem engedi a továbbtanulást. Rajkovics Erzsébet apja éjjeli őr a nyárasdi EFSZ-ben, rokkant, ezért a lány állást akar vállalni. És így tovább, hasonlóképpen felelnek azok, akik nem jelentkeztek továbbtanulásra. A lányok közül nyolcán jelentkeztek főiskolára. Hatan 8 nyitrai pedagógiai fakultást választották, egy orvos lesz, egy pedig nem válaszolt arra, milyen szakot választott, csak főiskolás szeretne lenni. A fiúk közül is hatan jelentkeznek pedagógiai pályára, míg más főiskolára vagy egyetemre heten. A fiúknál már jobban kidomborodik a pályaválasztás átgondoltsága. Közlekedési főiskola, közgazdasági főiskola, orvosi egyetem és kereskedelmi főiskola szerepel a feleleteik között. Különleges pályára, pl. kirakatrendezőnek egy jelentkezett, a lányok közül hárman mennek könyvtárosnak, ami még kétéves tanulmányi időt igényel. Az egészségügyi pálya az itteni végzősök számára igen vonzó. Tizenegy lány jelentkezett egészségügyi jellegű iskolára. A hatvan végzős közül összesen huszonnégyen jelentkeztek egyetemre és főiskolára. A többi harminckilenc rövidebb időtartamú szakiskolában tanúi majd szakmát, illetve azonnal állásba jelentkezik. Ez a tény is bizonyítja, hogy a fiatalok számára elsősorban olyan iskola a vonzó, ahol oklevelet kaphatnak, az érettségi bizonyítvány mellé, amely jogosítja őket egy-egy munkahely betöltésére. Mi lesz hát az itteni végzősök sorsa? Főiskolára mindenkit nem vesznek fel. Bizonyára a jelentkezések sem véglegesek, többen mennek más pályára, mert az első elgondolás nem mindig érvényesül és válik be. Ez mégsem baj, hanem természetes jelenség az életbe lépés első küzdelmeit jelenti. Hogy a küzdelmet mennyire állják ezek a fiatalok, egyelőre nem tudni. Amikor a fölvételi vizsgák befejeződtek a főiskolákon és eljön az az idő, amikor mindenki valóban megtalálhatja számítását, újra fölkeressük a nagymegyeri tizenkétéves középiskola végzőseit és megírjuk, hogyan sikerült a pályaválasztás, hányán kerültek főiskolára, kik helyezkedtek el az előre eltervezett pályán és mi lett a tanulók sorsa. Bagota István Szombath Júlia vagyok. Mikrobiológiai laboratóriumban dolgozom mint laboráns. Általában Érsekújvárott, je lenleg azonban Komáromban helyettesítek. Ötödik éve dolgozom az egészségügynél. 1. HÉTFŐ: A múlt év novemberétől... Igen. Azóta fél hatkor kelek — néha korábban is — aztán vonat, szóval utazom. A múlt év novemberétől minden reggel elindulok Érsekújvárból Komáromba. Szeretem a munkámat, mégis nehéz így hétfőn elkezdenem. A munkám. Hát a munkám kívülállónak nem sokat mond. Sőt mindenki azt mondaná: „Hisz ez csupa unalom! A hozzáértőnek azonban izgalmas, változatos terület. A betegektől kapott anyagokat (vért, székletet, vizeletet, köpetet, to- roktörletet) kultiváljuk, aztán az így kitenyésztett baktériumok, antibiotikum érzékenységét vizsgáljuk. Hát ez az. Fél ötre otthon vagyok. Illetve csak lennék, mert alig érek haza, máris rohannom kell színdarab próbára. Sajnos, a J6kai-na- pokról az egyik szereplő betegsége miatt most lemaradunk. BOT HÉJ AI ÉISIIM BÚI neki vagy érte? Néha szeretném, ha már sohasem lenne rám, a munkáimra szükség, ha már egyszerűen nem lennének többé betegek. Húsz éves fiú, vagy hatvan éves néni — rengeteg anyagot kapunk. Kisegítek, azért jöttem, illetve helyeztek ide. S itt a laboratóriumon belül mindig oda megyek, ahol a legtöbb a munka. Szerológia? Bakteriológia ? Azt hiszem, nekem mindegy. Szeretek dolgozni. Nők a laboratóriumban. Ogy hiszem, nem nehéz kitalálni — fő témánk a DIVAT. Este odahaza filmet nézek TV-ben. 4. 3. SZERDA: Az unalmas vonatozást kônývvel rövidít tem. Jókai: A szerelem bolondjai. Ha jaj! A romantika varázsából nehéz a prózai valóságban kezdeni — a munkát. Szerda. Szerda a sport-napom. Szeretek röp- labdázni, kézilabdázni. Fiatal vagyok, a sport nem hiányozhat az életemből. Ezen a napon nem járok haza (a sport miatt), persze eleget is hallgatok érte aputól, de megéri. A kolléganőmnél alszom. 2. KEDD: Toroktörletek. A mai napot ezzel kezdem. A betegtől kapott anyagot átültetem a táptalajba. A kísérőlevelén látom, hogy húsz éves az illető. Drukkolok CSÜTÖRTÖK: Egyetlen nap, amikor nem kell azon izgulnom, hogy „jaj lekésem a vonatot“. Nyugodtan készülődöm és reggel pontos vagyok, ami vonatjaink jóvoltából egészen ritkaság. A kémcsövek remegnek a kezemben. Izomláz. Fél négykor végzek. Előre örülök az esti színdarab próbának. Csak anyut sajnálom, mert jóformán semmit sem segíthetek neki. Próba. Nyolc, kilencig is elhúzódik. Utána, szinte már megszokás — egy jő fekete a PARK-ká- véházban. A kávé melletti véleménycsere néha még izgalmasabb, mint maga a próba. zetés idén már nem enged messzebb. Este megnézem a Vinettou-t. Csupa izgalóm vagyok, annyit beszéltek, annyit hallottam már széliében hosszában róla. 6. SZOMBAT: Micsoda színek. Nem, nem a vonaton, ott legfeljebb csak a piszkosfekete árnyalataival találkozik ez ember. A Vinettou-ra gondoltam. Azóta sem megy , ki a fejemből, hogy a pár év előtt még halálos bűn és mételyként elkönyvelt dolgok ma már mennyiben nem ártalmasak és mennyiben fejlesztik fiatalságunk szocialista öntudatát. Ma egykor végzek. Sietek haza. Szombat. Végre elmehetek szórakozni. Nagyon szeretek táncolni. Nálunk ez úgy látszik családi vonás. Éjfélig maradhatok. 5. 7. PÉNTEK: Ma nincs kedvem olvasni. Inkább a közelemben dúló kártyacsatát figyelem félszemmel. Bent, a munkahelyen ma véglegesítjük a toroktörletek eredményeit. Semmi komplikáció. Örülök. Elszalad az idő, s már újra vonaton ülök, csak éppen hazafelé visz. Utazni. Utazni szeretek, de nem így és nem Újvár—Komárom között. Jártam már Romániában és Bulgáriában, de idén csak a Balatonhoz megyek. A 880 koronás íiVASÄRNAP: Nincs szolgálatom. Tízig az ágyban he- verészem és a kolléganőmre gondolok, aki újra ott ül a laboratóriumban és dolgozik. Kicsit sajnálom — szomorú lehet ő is. Ha rám kerül a vasárnapi szolgálat, mindig nagyon egyedül és nagyon szomorúnak érzem magam. Ma azonban nincs szolgálat. De utazás azért van. Csakhogy ennek az útnak nagyon örülök. A húgomat látogatom meg Léván. Estig maradok. I (Lejegyezte: -tó-) jp
