Új Ifjúság, 1965 (14. évfolyam, 1-53. szám)
1965-04-20 / 16. szám
HOTEL IPSZILON Szakadt az eső, mikor az autóbuszról leszállt. Hát ez volna itt a hotel Y. Neónjai cikcakkokat rajzoltak a vaksötétbe, s a nedves fény furcsán, megtörtén csillogott, mint' a nagyon fáradt emberek szeme. Felment a lépcsőkön, s a portán a pultra könyökölt. Foglalt szobája volt. A kulcsot egy szóra adta a néni, s a tekintete elidőzött a fiatalember sápadt arcán. A szoba az első emeleten volt. Táskáját ledobta, s hirtelen úgy érezte magát, mintha haza ért volna. Az ágy fehéren ragyogott a fényben, talpa alatt puha szőnyeg terült szét, s két’-három lépésnyire a fürdőszoba félignyitott ajtaja látszott. „Micsoda kényelem" gondolta. „Csakhát egyedül vagyok. Annyira egyedül, mint a járdaszélre dobott cigarettavég. S azt hiszem, hasonlítok is hozzá". Lent a kávéházban dühöngött a kisvárosi élet. A szobába felhallatszottak a hangok. Mintha a parkett résein bújtak volna keresztül. S ezek a hangok csalogatták, bűvölték; mintha minden hang külön és együtt azt lobbantotta volna fülébe, hogy menjen az emberek közé, üljön le egy asztalhoz, s élje az életüket. Tíz óra volt. „Most kezdjem el? Érdemes megpróbálni? Nagyon kevés az erőm“ gondolta. „Aludni volna jó, mély álomba merülni, ahová semmi lárma nem ér el, ahol nem kényszerít semmi arra, hogy lássam azt, ami körülöttem történik, s ahol nem tolakodnak elő a gondolatok, ezek az örökké röpködő madarak, amelyeket’ soha nem lehet megszelídíteni“. Bezárta az ajtót, a kulcsot a kabátzsebébe tette, s elindult az előbbi úton visszafelé. A folyosó falán kőkarcok és linómetszetek függtek, mindegyik ugyanolyan színű keretben. Megborzongott. A kávéház ajtaja előtt fekete ruhás ősz hajú asszony állt. „Mit akar?“ kérdezte magában. „Pénzt. Mit is akarhatna mást?“ A néni letépett egy cédulát a blokkból, három koronát kért, s mikor mepkapta, visszaballagott a ruhatárba. A fiatalember végigsétált az asztalok mellett. Érezte, hogy az emberek szeme követi minden mozdulatát. „Oda kellene menni valakihez, s megkérdezni, mit bámul rajtam“ gondolta. Mögötte valaki hangosan felnevetett. A hangok szabadon, gátlástalanul csattantak a terem falain. Még erre se fordult meg. Csak állt, s érezte, hogy nagyon idegen minden. Leült az egyik asztalhoz a térem közepén, pontosan szembe a zenekarral. Nem tudott szabadulni az előbbi gondolatoktól. Ez az egyformaság minden súlyával ránehezedett. Hiába próbálta elűzni magától a gondolatokat, mindig visszatértek és annyira lefoglalták, hogy a körülötte zajló világot alig érzékelte. Fiatal pincérlány állt az asztala mellett és már kétszer megkérdezte mit parancsol. A lányra nézett. A lány mosolygott, mintha valami vidám dolgot hallana. „Most kérni kellene valamit, de mit kérjek?“ Végre eszébe jutott a kávé. Az jó lesz. — Mit parancsol? — kérdezte harmadszor is a lány. — Kávét — mondta és nagyon boldog volt, hogy eszébe jutott a kávé. Egy pillanatra feloldódtak benne az előbbi nyomasztó érzések. Kávét rendelt. Valami bizonyosat, valami kézzelfogható dolgot művelt. Nagyon jó érzés volt ez. Örömében elmosolyodott. A lány elsietett. Üjra egyedül maradt. A zenekar játékára néhány pár táncolt előtte a parketten. Szeme megakadt egy férfin. Téglapiros pulóvere elütött a többi sötét színtől; mintha ki akart volna szakadni az egyhangúság árnyékából... A téglaszín pulóveres férfiről tekintete átsiklott a zenekarra. A zongorista széles háta mereven trónolt a zongora előtt, s csak a keze mozgott könyöktől lefelé. A felsőkar munkáját már csak alig észrevehető rezgések jelezték. A zenekar többi tagja szemben ült vele. Merev arccal játszottak, bőrük fénylett az izzadtságtól. „Nem is emberek“ — gondolta. „Szenvedélyek és érzések nélkül dolgoznak. Számukra a zene nem játék, hanem mindennapi kenyérkereset. Verik a zongorát, fújják a szaxofont, de nem érzik a zene felszabadító és megváltó hatalmát. Bennük a zené meghalt, s csak a mindennapi robot maradt meg. Meghalt a zene fensége. Elpusztult...“ A téglaszín pulóveres férfi a szomszéd asztalhoz ült a nővel. Előttük ezüstösen csillogó fémtárcán konyakospoharak, kávéscsészék és szódavizespoharak álltak iszonyú összevisszaságban. A férfi részeg volt. Szempillája időnként lecsukódott, feje ide-oda billent. Valami nagyon fontosat magyarázott a nőnek, kérte, könyör- gött neki, de a nő mindig ugyanazzal a fejmozdulattal intett nemet. Kis idő múlva felállt és elment. A férfi egyedül maradt, ült, s szomorúan bámult maga elé. Két ökle, mint valami két nagy barna göröngy, tehetetlenül hevert az asztalon. A pincérnő odament hozzá. Az rámeredt és pénzt vett elő. A gyűrött százkoronást olyan erővel szorította, hogy ujjai elfehéredtek. — Jézusmária ... Jézusmá- ria... — ismételgette — ennyi pénz, jézusmária ... A pincérnő számolt, s a pénzt kérte. A férfi nem akarta odaadni. Féltette a pénzt. Nagy- nehezen azért megvált tőle. A pincérnő visszaadott, s az aprópénz csörgött, ahogy az asztalra kiszámolta. Mikor elment, a férfi még mindig ismételgette, jézusmária... De senki se törődött vele. A fiatalember nem tudta levenni a szemét a téglaszín pulóveresről. „A kávém biztosan kihűlt már“ gondolta, de csak tovább figyelte a másikat.“ Hát ez az ára annak, hogy kivált a többiek szürkeségéből — Ez volna a lázadás ára ? Érdemes ezért megpróbálni a lehetetlent? Ha az a nő nem megy el, talán most néhány órára boldog lehetett volna, így nem maradt semmije. Kifulladt, elerőtlenedett, megsemmisült“. — Jézusmária ... Jézusmária ... — egyre csak ezt ismételgette. „Minek jöttem ide? Minek? Nem volt még elég, amit eddig láttam? Nem volt még elég, amit eddig hallottam? Hisz minden nap, minden órában önmagát ismétli a világ, feldarabolja és újra próbálja összeilleszteni tébolyult akarással, kínok és gyötrelmek között. S az ember ebben az önmagafeldarabolásban vergődik, szűköl, verekszik, felemelkedik és visszahull...“ A fáradtság egyre inkább eluralkodott rajta. Szeretett volna felállni és elmenni, de szándéka a cselekedet előtt megtorpant. Tekinteté egyre vissza-visszatért a másik asztalra bukott fejhez. Próbálta valamihez hasonlítani, de nem sikerült. Ez elszomorította. Az ajtó felé fordult. Arra kellene menni, aztán fel a lépcsőn, kinyitni az ajtót és lefeküdni. Mindent világosan látott maga előtt, de az ajtó nagyon távol volt. Szinte elérhetetlen távolságra. Ivott a kávéból. Mikor lenyelte a keserű folyadékot, rájött, hogy a cukrot nem tette bele. „Most már mindegy, megiszom így. Talán jobb lesz, mint cukorral“. A kávé lassan elfogyott, s a pincérlány elvitte az üres csészét. Az asztalon a hamutartón kívül nem maradt semmi, S a pincérlány állandóan ott járkált körülötte. — Parancsol még valamit? — Igen — válaszolt. — Bort? Pálinkát? örült, hogy a lány segíteni akar. — Bort — mondta. — Fehéret? Rábólintott. Ha fehéret mondott, legyen fehér. Most az a fontos, hogy elmenjen és hozzon valamit. A többi nem számít. A pincérnő a szomszéd asztalnál alvó férfihez ment, s próbálta felébreszteni. Tette. Két gyermekünk van Is ezt tette. Itt hagyott. Két hónapig etettem, mert mozdulni sem tudott... A szájába raktam az ételt... Most nincs. Elment. Miért, miért ment el? No miért? Mikor két gyermekünk van ... A téglaszín pulóveres tovább aludt. Emez az egyik pohárból kiitta a konyakot. A fehérkötényes pincérlány hozta a bort, s az asztalra tette. Egy pillanatra elidőzött, mintha valamit mondani akart volna. Az egész kávéház tele volt hangokkal, részeg kavargással. Mikor a lány letette az asztalra a bort, pillantásuk találkozott. — Fizetni akar? — kérdezte a fiatalembertől. — Igen — mondta, pedig nem is gondolt erre a lehetőségre. Azt azonban bizonyosan érezte, hogy a lány nem ezt akarta kérdezni. Meg volt győződve arról, hogy a lány valami egészen mást akart, amit most neki kellene kimondani, de egyetlen kérdés sem jutott eszébe, amivel a beszélgetést folytatni lehetett volna A lány újra megszólalt. — Már elmegy? — Igen. — Pedig még ráérne. Csak egykor zárunk. ÁPRILISI FILMEK Angyalok földje. Tolnay Klári és Zenthe Ferenc (magyar film) Az Édentől keletre. Főszereplő: Betay Blair (amerikai film) Családi krónika. Főszereplő: Marcello Mastróianni (olasz film) — Itt nem lehet aludni — mondta szigorú hangon — ez kávéház és nem szálloda. A férfi felemelte fejét, s a lányra meredt. A kávéház ajtaján egy részeg férfi tántorgott be. Barna nadrágján nagy sáros folt éktelenkedett. Az asztalok között botorkált, karja tehetetlenül csüngött felsőteste mellett, mintha a kabátujja üres volna. Ahogy ment, a lába el-elbot- lott. Mindenkit megnézett, mindenkinek mondott valamit, majd leült a téglaszín pulóveres mellé. — Ezt tette velem — magyarázta elcsukló hangon — ezt Nézte a lány csinos arcát. Tornyos frizurája úgy hatott, mint egy antik szoborfej. Csak valami távoli szomorúságot látott az arcán, ami a mosolyán is átütött. „Miért akarja, hogy itt maradjak?“ kérdezte önmagától. De választ nem talált a kérdésre. Csak mikor elment, érezte, hogy valamit kellett volna mondani neki, valami kedveset, hogy megvárja a zárórát, vagy hogy megiszik még két deci bort... Most, hogy már nem volt mellette, nagyon sajnálta, hogy semmit se szólt. A szomszéd asztalnál a barnaruhás férfi most hajtotta fel a második pohár konyakot Szüntelenül beszélt, áradt belőle a panasz, magyarázta a keserűségét a másiknak, aki részegen aludt és semmit se tudott a körülötte zsongó világról. — A feleségem ... Két hónapig beteg volt. Az ágyban etettem. Szájába raktam az ételt, s most... Két gyerekem van... Érted? Szájába raktam azételt, s mikor meggyógyult... Tudod te, mi ez? Az ágyban etettem és itt hagyott... Megpróbált nem odafigyelni, de hiába volt’ minden akarás, a szavak elérték és úgy kavarogtak benne, mintha mindaz, amit a másik mondott, az ő fájdalma volna. Nem bírta tovább hallgatni. Fájt minden mozdulat, de felemelkedett és elindult az ajtó felé. Ügy dü- löngött, mintha részeg lenne. A lépcső kanyarulatánál nekidőlt a korlátnak, mert úgy érezte, összerogy. A folyosón most nem nézte meg a kőkarcokat s a linómetszeteket. Kinyitotta az ajtót, a kulcsot belülről beleillesztette a zárba és fordított rajta egyet. Ruhástól dőlt az ágyra. Megnézte az óráját. A kismutató a tízesen pihent. Az óra állt A földszintről a dob tompa puffanásai zuhogtak keresztül a parketten. Q modern művészei abc-ie (14.) Guillaume Apollinaire Arthur Rimbaud bővítette és új ihletforrásokkal gazdagította a :költészet s általában a modernista irányzatokká fejlődő művészet feltérképezési területeit. A társadalmi rendszer egészének apró, speciális küldetésükkel elütő s különböző részletekre való bomlása addig ismeretlen feladatok elé állította a művészeket. Rimbaud felismerte, hogy a régi hangnemben írott, monoton hangú versek az élet jelenségeinek megértetésében vajmi kis szerepet játszhatnak, Ezért alakította ki azt a véleményt, hogy a művészetnek a tudománytól kezdve az őrült lelkiállapotáig majdhogy mindent fel kell ölelnie, ami az egyre jobban modern irányban fejlődő é- let tartozéka s velejárója. Egyik versében írja: „Legjobb lesz, ha versbe szeded fajtáit a burgonya-kórnak'.“ S ennek alapján közelíthető meg Guillaume Apollinaire életműve legjobban, hiszen végeredményben ehhez a gondolathoz kapcsolhatjuk költői célkitűzéseit, szándékait, 6 azonban már szinte tudományosan foglalkozik azzal, amit Rimbaud még csak itt-ott vetett fel s indított el. Apollinaire 1880-ban született. A század kezdetén, 21 éves korában került Párizsba, a kavargásban lévő s forrongó művészeti és társadalmi élet kellős közepébe. Vitális természetével mindenben részt vett, úgyszólván semmitől sem idegenkedett. Rendkívül sokat olvasott, sokat is tudott, a- mi természetes is, hiszen sokszor hetekig a tudós kitartásával cédulázgatott a párizsi Nemzeti Könyvtárban. Talán ennek tulajdonítható, hogy olyan széles skálájú költészete. A totális, mindent átfogó költészet megteremtésének gondolata is valószínűleg ebben gyökerezik, hiszen a XX. századi társadalom részleteinek összképpé formálására csak az a művész vállalkozhat, aki mindenütt s mindenben otthon van. Kávéházi asztaltársasága arról szokott vitatkozni, hogyan lehetne az irodalmat felfrissíteni s a képzelet csapongó játékait újra verssé alakítani. Vajon miben is rejlik Apollinaire fellépésének és müveinek korszakalkotó jelentősége ? A teljes költészet megalkotását tűzte ki célul, mégpedig olyan értelemben, hogy az élet legegyszerűbb kifejezései is beletartoznak a versbe. Eszerint az újsághírek mondatai és a vasúti menetrend adatai szintén kifejezőeszközökké és a vers szerves részeivé válhatnak, Elképzeléseit, elgondolásait az ÉGÖV c. hosz- szú költeményében is megfogalmazta. Ebben írja: „Katalógust prospektust olvasol s plakátot mind hangosan dalolnak itt lime a költészet ma reggel és prózának vedd az árusok hírlapjait.") Nyilvánvaló, hogy eladdig a költők szőkébb területekre korlátozták nyelvük stílusforrásait. Apollinaire hosszú költeményeiben állandóan váltakozik a lírai hang a gondolati tömörséggel és száraz adatszerőséggel, de sorainak zeneisége önerejű hömpölygést eredményez. Kísérletezett az úgynevezett automatikus költészettel is, vagyis az asszociációkat úgy kapcsolta egymáshoz, ahogy születtek. Ezzel akart érzelmeinek • valamilyen értelmen túli lebegést kölcsönözni, és az így keletkező képzeteinek szabad áradást, egyidejűséget és éppen a természetességben meglévő erőt biztosítani. Apollinaire volt tulajdonképpen a szürrealizmus előfutára is, hiszen az álom és a valóság összefonódása verseiben jelentkezik először, mint egymásra ható s egymást kiegészítő tényező. Ez pedig már jellegzetesen szürrealista látásmód, amire szép példa a Picasso- nak ajánlott ELJEGYZÉS c. versének ez a részlete: Amíg aludtam kiirtott egy angyal Minden bárányt pásztort bús juhok aklát Hamis centuriók hozták az ecetet S táncoltak sárfűtejtől ót- vrfros koldusok A festészet■ kubista irányzatának elméleti alapjait is ö rakta le. Ez is sokoldalúságáról tanúskodik. Népszerűek és híresek képversei, a calligrammes-ok, amelyeknek sorai nyomdai elrendezés következtében ábrát adnak. Ezek közül leg. ismertebb „A megsebzett galamb és a szökőkút", a- melyet Radnóti Miklós fordított magyarra. Ezekkel kapcsolatban írta: „Ha bátran továbbfejlesztjük a nyomdatechnika csodáit, o- lyan vizuális érzékenységet teremthetünk, amely mindmáig csaknem teljesen ismeretlen volt. E csodák előtt hatalmas lehetőségek nyílnak, szintézisbe foglalhatják a művészeteket, a zenét, a festészetet és az irodalmat." HARANGOK c. versében a különös képzettársításokat érdemes megfigyelni, hiszen éppen ezeknek tulajdonitha. tó, hogy a költő egyszerre láttat, hallat és szinte beszéltet is. A költeményt Vas István ültette át magyarra. HARANGOK Szép cigányom szerelmesem Hallod harangok szava kon- dul Azt hittük nem lát senki- sem Szerettük is egymást bolondul De megtaláltak minket itt Körül a harangok s leláttak Magasból nézett mindegyik S elmondják az egész világnak Ciprián Henrik jól tudom Katalin Marie Orsolyával És Gertrud unokahúgom Meg a pékasszony az urával Holnap mind rajtam mosolyog Én nem tudom hová mehetnék Te messze leszel zokogok Belehalok az is lehet még Zsilka Tibor Következik! A dadaizmus 1
