Új Ifjúság, 1965 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1965-04-13 / 15. szám

Ma gyen ismerősek tűni: h. csensziovaK lurisiaic egy sportja az elmúlt nyáron a Fekete tengertől visszajövet Bukarestben megnézte a kato­nai múzeumot is. A véletlen úgy akarta, hogy hosszú évek múlva két harcos találkozott össze. Ügy írom le ezt a találkozást, amint azt Traian Uba, a román hadsereg ezredese elmondta.-O­Ä vitrin fölé hajolt. Hadse­regünknek a Hitlerelleni hábo­rúban való részvételéről szóló dokumentumokat nézte. Ami­kor felismertem, lábam majd a földbe gyökerezett. Ez a vállás, szakállas, szőke­hajú férfi nagyon ismerősnek tűnt. Közelebb léptem, vajon nem tévedek-e? Az ismertető jelet kerestem rajta, amire még a háború óta visszaemlékszem. Nem voltam benne egészen bi­zonyos, hogy sebhelye a bal vagy a jobb szeme alatt volt-e. Izgatottan figyeltem őt. Nem tévedtem. A sebhelye a bal szeme alatt húzódott ő az feltétlenül ő. Hozzáléptem, fö­lé hajoltam, s halkan, hogy meg ne sértsem, a fülébe súgtam: — Jó napot, Bohumír! Az ember csodálkozva nézett rám. Kék szemével végigmért. aztán megszólalt: — Te vagy az a román tan­kista. Dolný Piaiban találkoz­tunk, ugye? Georgi Marceanu hadnaggyal. Negoescuval har­coltunk, érted-e? — Értem, Bohumír, — vála­szoltam neki Hagyne érteném. D. Piaiban ismerkedtünk meg, Szlovákiá­ban. A falutoknál a „Tigri­sek“ ellen harcoltunk. Ott halt meg Georgi Ion, Marceanu Vio­rel hadnagy, s mások is a tan­kosoktól. Kissé félrevonultunk Bohumír - ral, hogy elbeszélgessünk Szó- bakerüítek holtak és élők. Milyen véletlen hogy mi ket­ten találkoztunk! Szerencsés pillanat. Az ember Írna is a volt bajtársainak, de húsz év alatt még a címeket is elvesz­tegeti. No, fő, hogy találkoz­tunk Így hát nagyjából vissza­emlékezünk az akkor történ­tekre. Akkor este, ha jól emlékszem, március huszonhetedike volt, Bohumír. Juraj Kokaveccel a parancsnokságunkra jött. A partizáncsoport parancs­noksága küldte őkét mint fel­derítőket. Feladatuk az volt, hogy a hegyes vidéken a „Tig­risek“ háta mögé vezessenek bennünket s megkerülve Dolny Piai községet, lecsapjunk az ellenségre. Éjfélkor útnak indultunk Mi. Bohumírral és Kokaveccel Mar­ceanu hadnagy tankjára kerül­tünk. Utánunk jött a többi tank Negoescu és Rosescu volt a pa­rancsnokuk. A páncélkocsi forgótornya mögött lapultunk Vezetőnk a terepet kémlelte s halkan fü- työrészett. ca elszakadt s helyben forgott. Hevesen támadtunk. Egészen a falu széléig törtünk előre. Az ellenség tankelháritó lövege belőtte Negoescu hadnagy tank­ját. a kezelőszemélyzet tört lábbal vonszolta ki a tankból. Pillanatokon belül meghalt. A német ütegre tüzeltünk minden fegyverünkből. Nemso­kára elhallgatott. A fasiszták füstgránátokat dobáltak ránk. Égett a szemünk a füsttől. Az­tán egy robbanás. Tankunkat találat érte. A személyzet men­tette magát. Előretörtünk harc közben. Előttünk a német tank. Német szót hallottunk. Meddig tartott a harc? Egy óráig, ket­tőig, örökké? Amikor a németekkel vívott közelharc közben betörtünk Dolny Piaiba, a szovjet egysé­gek elővédjeivel találkoztunk. Csak aztán, halálrafáradtan, él­tünk meg egy szétlőtt ház előtt. Bementünk az udvarra. Bohumír háza volt. Hajnalban, amikor a harci zaj elült, összeszedtük a sebesül­teket és a halottakat. Meghalt Marceanu és Rosescu is. Mar- ceanut gépfegyverek szitává lőtték. Rosescu három „Tigrist“ elpusztított, de ő is ottmaradt. Bohumír még emlékszik Ko- kavec bajtársára, aki szintén meghalt. Huszonnyolc román tankista nyugszik D. Piaiban. Aztán tovább folyt a harc. Mi Bratislava irányába indultunk, Bohumír egysége meg a cseh­szlovák hadsereghez. (A) •$«si»»<XX&M*OMSWei Lehet-e gazdagabb örökös ? Auswitzban a szülőket kü­lönválasztották. Az anyját a Freiberg — Sachsen! kon­centrációs táborba hurcol­ták. S ő április 12-én, a szögesdrót mögött született. Egy kiló és 60 dekagramm volt. Körülötte fenevadak kó­vályogtak. de egyúttal a feltámadás is közeledett már a táborhoz; az egyik oldalról a szovjet, a másik­ról az amerikai hadsereg. Megkezdődött a puszta lé­tért vívott harc. A németeknek más gond­juk is akadt azonkívül, hogy a foglyokat Mauthausenba vitték elégetni. Az anyját, aki a leánya megszületésé­ig, április 12-ig dolgozott, teherautóra dobták a többi súlyos beteggel, hogy más­nap likvidálják őket. De hó­hérkodásuk végrehajtására már nem futotta az időből s így visszakerültek a transzporthoz. A vagonban egyszeriben nagy lett az öröm, hogy az újszülött megtért. A foglyok reménykedve tekintettek rá. Még a születése előtt azt mondták, ha leány lesz, a háborúnak egyhamar vége lesz, s ha fiú lesz, nem é- rik meg a végét. S aztán mégis leány lett. Az egyik német, egy őr is csatlakozott az örömhöz s kenyeret, lekvárt és cuk­rot hozott. A német arra képes volt, hogy a tehetet­Vietnam ügyében két fronton követhetők a fejlemények. Az Egyesült Államok változatlanul a katonai kaland kiszélesítésé­ben keres kiutat abból a zsák­utcából, amelybe beszorult, egyes nyugati államok pedig offenzívat indítanak, az agresz- szív akciók mérséklésére. Az amerikai katonai döntése­ket egyhetes washingtoni tár­gyaláson dolgozták ki. Taylor tábornok az USA saigohi nagy­követe kettős jellegű ered­ményt ért el. A nemzetbizton­sági tanácsot nem tudta ráven­ni arra, hogy az amerikai szá­razföldi erők nagyobb arányú vezetését rendelje el Dél-Viet- namban. Ugyanakkor elhatároz­ták, hogy folytatják és fokoza­tosan kiterjesztik a VDK ellen intézett légitámadásokat. Taylor arra is felhatalmazást szerzett, hogy a dél-vietnami partizánok ellen fokozzák az akciókat. A katonai helyzetnek egyik új eleme, hogy az amerikai táma­dók a VDK fölött észak-vietna­mi repülőgépekkel kerültek szembe és légicsata alakult ki. Diplomáciai síkon a kanadai miniszterelnök elindította kezdeményezést okoz gondot Washingtonnak. A De Gaulle-Wilson találkozó eredményei derülátó hangula­tot keltettek az angol sajtóban. A kommentárok megjegyezték, egyelőre csupán a két ország repülőgép-ipari és technológiai együttműködésének lehetősé­geire korlátozódik. Franciaor­szág ugyanis hasonlóan Angliá­hoz mind nyomasztóbban érzi a katonai repülőgép-építő prog­ramok súlyos pénzügyi terheit és a könyörtelen amerikai kon­ferenciát. Brezsnyev és Koszigin Var­sóban. Leonyid Brezsnyev meg­köszönve Gomulka üdvözlő szavait kijelentette: nagy meg­elégedéssel fogadtuk a lengyel vezetők meghívását, az új do­kumentum aláírására, amely kifejezésre juttatja majd azo­kat az új vonásokat, amelyeket a mai törtételmi helyzet tár elénk. Franciaországban előtérben az elnökválasztási csata. A Szo­cialista Párt vezetőségében fe­lülkerekedett kommunista-elle- nességgel szemben a demokra­tikus egységpolitika gondolata hódít tért. A baloldali írók és művészek egy tekintélyes cso­portja közös nyilatkozatban követelte, hogy az egész de­mokratikus baloldal állítson közös jelöltet a köztársasági elnöki tisztségre. lent elpusztítsa, de az el­pusztíthatatlan élniakarás előtt meghajolt. Az élnia- karást és az életkedvét az anyja sohasem veszítette el. Az anyja sohasem hitte, hogy gyermeke meg is hal­hat. ÉÍetszeretet ez s ez bárkit respektálásra kény­szerít. A kimerítő, hosszantartó transzportot éhségmenet­nek nevezték. A szabadság- vágy keveredett emberi vá­gyakkal. Útközben a cseh Horné Brízeban megálltak. Az állomásfőnök megtudta, hogy a rabok között újszü­lött is van. Aztán megtudták mások is s kelengyét hoz­tak, élelmet, levest főzet­tek. Mivel a németek gyom­ra is korgott, megengedték — sőt még az állomásfő­nöknek is — hogy a rabok fedett vagonokba mehesse­nek át. A vagonokat az ál­lomásfőnök szerezte nekik. Klatovyban sok derék cseh ember akadt. Az éhezőknek zsemlét adtak. Talán nem is sejtették, hogy a néme­teknek is fáj rá a foguk. Amikor a németek a zsem­lékben leveleket fedeztek fel a következő szöveggel: — A háborúnak rövidesen vége lesz, tartsatok ki! — az ajándékozók közé lőttek. Mauthausenba április 29- én értek. Óriási szerencsé­jük volt, mivel éppen előt­te való nap lett vége az em­berégetésnek. így aztán ne­ve a halottak névjegyzéké­ről a születettek névjegy­zékére került. Hana Lomová, bejegyezve Mauthausenban, született Freibergben. A sors azonban sehogysem akart jövőt ajándékozni ne­ki. Az egyik SS észrevette, amint az anyja karjaiban tartotta s ráförmedt, hogy a táborban tilos kisgyerme­ket tartani. Ki akarta tép- i az anyja karjaiból, hogy kioltsa rövidke életét. Köz­ben odafutott a parancsnok szeretője s kiáltozni kez­dett: — Adja ide a gyereket. Hét év óta nem láttam gye­reket. Nekem is kell vala­mivel szórakoznom! Hogyan játszadozott a gyerekkel? Cérnaszálra cso­koládédarabkát kötött... A többit elképzelhetjük. S mégis él. Még az orvo­sok sem bíztak benne. De- hát életkedvet örökölt. Lehet-e tőle gazdagabb örökös? —★— Magam is meghatódtam, amikor mindezt elbeszélte. Aztán azt kérdeztem tőle: — Mondja, Lomová elv­társnő, hogyan néz most a németekre? — Gyűlölöm őket! De ezt ne írja meg! — A német fiatalokat is gyűlöli ? — őket nemi Találkoztam velük Bulgáriában. Kedves fiatalemberek, akárcsak a fiatalok a világon. — Gyűlöli azokat a néme­teket is, akik Hitler ellen harcoltak? — Mi jut eszébe?! Nem gyűlölöm! — Vagy a közkatonákat, akik harcoltak9 — Nem! Az SS-eket gyű­lölöm! Gondolkodom, mit tarto­gat még a tarsolyában, ő minderről semmit sem tud, mindezt csak hallotta!. Gondolkodtam, faggassam -e tovább? Kérdezzem, ne kérdezzem? — Nem bírom a teherva­gonokat, a motorkerékpárok pótkocsijait — mondta vé­gezetül. Az életszeretet megnyil­vánulása ez a múlt pusztí­tó erőivel szemben. (A) Amikor a nyugati nagyhatalmak Pakisztánt is bevonták a CENTO, SEATO katonai szövetségeibe, akkor a pakisztániak még hitték, hogy az amerikai segítség majd gazdasági fel­lendülést hoz és segítséget nyújt a fiatal állam problémái­nak megoldásában. Az idő azonban megmutatta, hogy a re­mények nem váltak be, az országnak még ma sincsen ne­hézipara, idegen tőke zsákmányolja ki a belföldi nyersanyag- forrásokat. Képünkön Dháky elővárosának egyik iskolaépületét látjuk Párizsban, a világ városában Cselényi László VII. Ezekről a dolgoktól beszél­getünk Gara Lászlóval a ma­gyar irodalom francia nagykö­vetével Hogyan sikerült épyen neki ? Gara László, immár több mint negyven esztendeje él Pá­rizsban. Még a huszas évek ele­jén hagyta el Magyarországot, nagy barátjával, a harmadik nagy „párizsi magyarral“, (aki. röl mindeddig szándékosan nem szólottunk egy szót sem, hisz párizsi kapcsolatai új fejezetbe tartoznak) Illyés Gyulával. Ily- lyés néhány évi emigráció után hazajött Magyarországra hogy csak időnként térjen vissza „második anymyelvének“ föld­jére. Ám Gara László kim ma- radt s máig munkálkodik nem kevésbé értékes életművén, a magyar irodalom elismerteté­sén Franciaországban. Amikor Gara Lászlónál jár­tam, még az elmúlt év májusá­ban, s a legközelebbi terveiről faggattam, sok érdekeset hal. lottam tőle Azóta már jó né­hány meg is valósult a tervek bői, hogy csak a mi olvasóink által ismert tényekre hivatkoz­zak: a Madách-centenárium al­kalmából megjelent franciául az Ember tragédiájának fordí­tása, Jean Rousselot nagyszerű munkája. Rousselot előszó-ta­nulmányának egy részlete meg­jelent a mi Irodalmi Szemlénk­ben is, s ebből tudjuk, mily nagyra értékeli ez a kiváló francia költő a mi halhatatlan Tragédiánkat. S egy másik ese­mény: Belgiumban, egy műfor­dító-kongresszuson Radnóti Miklós versén bizonyították be tudásukat a legkiválóbb műfor­dítók. Kell-e ehhez kommentár ? A magyar költészet közkincs lett Párizsban és a francia nyelvterületen s hovatovább közkinccsé válik szerte a vilá­gon. S hogy ez így van, a leg­nagyobb érdem Gara Lászlóé Egyébként, ami a még megva­lósulatlan terveket illeti: Balassi, Babits, Szabó Lőrinc. Ezek lennének a legközelebbi „hódítók“. S a prózából Lengyel József megrázó kisregénye, az Elejétől végig. S ezzel kapcsolatban az is az igazsághoz tartozik, hogy a próza nem tud olyan sikereket kivívni magának, mint a költé. szét. Igaz ugyan, hogy a novel­la-antológia megjelenése után volt kritikus, aki azt írta Móricz „Barbárok“-járói, hogy a század legjobb novellája, ám ezenetúl semmi. Megjelent az Iszony, megjelent az Őz, meg­jelent a Rozsdatemető, Déry regényei s a visszhang bizony elég kongó. De mindez talán nem is olyan fontos. Ne feledjük el, hogy Párizs az irodalomnak is világ­városa, s aligha van város, ahol annyi könyv jelenik meg éven­te, mint éppen Párizsban S ha már erről esik szó, hadd említ­sem meg a francia könyvpiacot. Soha még annyi könyvüzletet nem láttam, mint Párizsban. Kezdve a legendás Szajna-parti antikváriusokkal, befejezve a legmodernebb felszerelésű könyv-kombinátusokkal, Pá­rizsban ezrével találhatók a könyvkereskedések, S a köny­vek nem a kirakatokon belül „díszelegnek“ hanem szabadon, egy körbeforgatható alkotmá­nyon vannak elhelyezve, s az érdeklődő forgathatja a „köny­vespolcot“, nézelődhet, válogat­hat szabadon a könyvek között S a könyvek olcsók. Igaz, van­nak méregdrága bibliofil kiad­ványok is, ám minden könyv, a legkomolyabb irodalom is (mint amilyenek például Sartre vagy Camus filozófiai értekezé. sei) megkapható a népszerű, s a magyar „olcsó könyvtár“- hoz hasonló „Idées" vagy a „Le Livre de Poche“ sorozatokban. Hogy csak néhány nevet és cí­met említsek: Az „Idées“ sorozatban olvas­ható: Camus: Sziszifusz míto­sza, Max Brod: Franz Kafka, Freud: Három esszé a szexua­litás elméleteiről, André Bre­ton: A szürrealizmus manifesz. túrna, Marx: Válogatott müvek, Robbe-Grillet: Az új regényért, s megintcsak Camus: A lázadó ember. A másik sorozatban meg a legújabb világirodalomnak olyan csemegéi kaphatók, hogy a magamfajta kispénzű ember csak szívfájdalommal forgat­hatja a könyvállványt, mert akárhogyan forgatja is. nem lesz több a pénze, s így csak a legfontosabbakat gyüjtheti össze a polcokról, mint például Beckett Molloy c. regényét. Bútor: Módosulását, Sartre „Le Mur“-ját vagy Duras Moderato Cantabile c. kisregényét. S ha a francia irodalom leg­újabb eseményeiről érdeklődöm, az első számú érdekesség az azóta immár világszerte elter­jedt, de a múlt év májusában még harmatos-friss Sartre-ön- életrajz, a Szavak. Volt még egy dolog, ami na­gyon izgatott: a legújabb fran­cia költészet. Mi van a francia költészet legújabb „hullámával“ Ginsbergék, Voznyeszenszkijék francia kortársaival Hiszen az utolsó nagy francia költő az immár hetven körüli Aragon. Azt magyarázzák párizsi bará­taim, hogy Franciaországban most is van költő éppen ele­gendő. Csakhogy az idők meg­változtak. Ma már nincsenek „őst ehet ségek“. Ma már, ami. kor ezrével teremnek a jó, sőt a kiváló költők, nem elegendő ahhoz, hogy valaki közismert legyen egy két kötet, egész életművét kell megépíteni, hogy valaki kiemelkedhessen a jó, sőt kiváló költők tömkelegéből. Ez az oka állítólag, hogy Fran­ciaországban, bár rengeteg a fiatal költő, nem akadt az új hullámnak mindmáig egy rep­rezentatív, a többi közül kima­gasló, mondjuk épp egy Voz- nyeszenszkijhez mérhető nagy költője. (Folytatjuk) T Pitymallatkor elértük az erdő szélét. Dolny Piai község kör­vonalai bontakoztak ki a reg­geli ködből. A parancsnokok gyorsan le­zárták a forgótorony ajtaját. A gyalogosok felugráltak a tankokra. Érezték, amint alat­tuk dohognak a motorok. Nem várt irányból, teljes erővel le­csaptunk a németekre. Ion Voi- cu tizedes a gyújtópalackokat készítette elő, Alescu Dumitriu szakaszvezető meg a tapadó­aknát. Bohumír, ez a derék szlovák partizán derékszíjáról leszedte a kézigránátokat. Előremuta­tott. A ködfátyolon át észrevet­tem, hogy távolabb kékes füst­oszlop szállt fel. Ott voltak a német tankok. Hátulról rohan­tunk rájuk. Aztán megkezdődött a harc. A tavaszi reggelt fülsiketítő lö­völdözés, robbanássorozat za­varta meg. Az egyik „Tigris“ hernyólán­Békefelvonulások Finnországban. Helsinkiben, az amerikai kö­vetség előtt tüntető felvonulást rendezett a lakosság. A résztvevők ilyen jelszavakat hangoztattak: „Mentsétek meg legalább a gyermekeinket!“ „Ma gáz holnap atombomba“ „Vietnam — az új világháború kezdete.“

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents