Új Ifjúság, 1965 (14. évfolyam, 1-53. szám)
1965-04-06 / 14. szám
Fejes En tme Tavasz óta bámulták a felhőket. Nótázťak, féltek a haláltól, és mind gyakrabban álmodoztak forró asszonyölelésről az olasz éjszakában. — Nézze csak, zászlós úr — szólt egy nyári estén Vonó Ignác —, megint hív a zöld szemű asszony. A kopaszra nyírt bakák mozdultak a lövészárokban. — Bolond vagy, Ignác! — nevetett a zászlós. — Hol a te asszonyod? — Ott ül a nyárfa tetején — mondta Vonó Ignác. — Napok óta kacsingat rám. És felnyújtotta kezét egy hunyorgó csillagra. Ekkor lőtték át a csuklóját. A tábori kórház udvarán szólt' a zene, apácák mosolyogtak, egy ezredes érmét tűzött a mellére. Hazaküldték. — Jó szemű golyó volt — mutatta kacska kezét az ismerősöknek. — Isten áldja meg a derék ťalijánt. Altiszt lett az OTI-ban. Cipelte az aktákat, üldögélt a barnára pácolt pádon, később Olajos Irénnek kakaót hozott szalmaszállal és puha kiflit. Míg a titkárnő elfogyasztotta, beszélgettek. Kassáról. A Felvidékről. Szerette a lány csöndes szavát, fényes köpenyét, tűhegyes ceruzáit, vékony uj- ján a parányi rubint'. Pontosan tizenkét órakor bekopogott Del Medico Antalhoz. Ilyenkor Del Medico Antal feltette lábát egy székre. — Miért nem házasodsz, Ignác? — érdeklődött. — Rossz ugyan az egyik kezed, de szép hivatalod van. — Eljön majd az ideje, tanácsos úr — válaszolta mindig. És puha bársonnyal áttörölte Del Medico Antal cipőjét. Egy októberi délután kaktuszt vásárolt Olajos Irén. A kékmázas cserepeket Vonó Ignác szállította el nagy hátizsákban. A szerény budai lakásban székkel kínálta őt a lány, erős pálinkával. Kassáról beszélt, a régi közkert gesztenyefáiről. — Emlékszik még az otthonára? — kérdezte. Emlékezett. Patak folyt apjának kovácsmühelye előtt. És a nagysurányi cukorgyár, ahol édesanyja zsákokat varrt. De másra terelte a szót. Harcokról beszélt. Meg egy tábori kórházról. a kitüntetéséről. — Nem jó így egyedül — sóhajtott a lány. — Árván nem jó... Vonó Ignác kidomborította széles mellét. — Asszony miatt sebesültem üteg ... Szép volt, zöld szemű, akár a nagyságos kisasszony. A lány bedugaszolta a pálinkásüveget. Mosolyogva felállt. — Az én apám bíró volt Kassán — mondta hűvösen. — Csergő Olajos Zsigmondot ismerték a Felvidéken. Vonó Ignác szótlanul ballagott utána, nézte a hintázó csípőjét. Egyik lábára bicegett Olajos Irén. Az ajtóban egy pengő borravalót adott. A Duna felett sűrű köd ült. Eltakarta a fákat a víz partján, Vonó Ignác megállt a Lánchídon, figyelte a folyót. Hátizsákján őszi eső pergett. Vasárnap fakanalat vásárolt, melynek lapátjára kék-arany csillámmal szívet rajzoltak. Bágyadt napfény szitált a Baross téren. Sokáig kószált, félszegen, idegenül hallgatta a hangos, nagy tenyerű lányok nevetését. Alkony előtt hazament. Egy hószagú délután az Oj Időket lapozgatta a barnára pácolt pádon. Furcsa elbeszélést talált. Zichy Tekla a töltés mellett lóhátról megpillantott egy félmeztelen pályamunkást. Beleszeretett, mert szép volt', akár egy antik szobor. De mikor ünneplőruhában meglátta őt, tíz penpőt adott neki, és szomorúan hazaküldte. — Milyen lehetett az a ruha? — töprengett Vonó Ignác. Nem merte megkérdezni Del Medico Antaltól. Ha puha bársonnyal letörölte a cipőjéről a finom port, ezt hajtogatta: — Furcsák a nők, tanácsos úr... És zavartan nevetgélt. Nehéz esztendők jöttek. Pest, a jókedvű, pletykás város el- komorodott. A néptelen utcák megtanultak hallgatni. Magasan, láthatatlanul, félelmes robajjal bombázók húztak. — Szmolenszk a miénk — mondta Del Medico Antal. Vonó Ignác örült. Kacska kezével boldogan cipelte az aktákat. S ha sziréna szólt, üldögélt az óvóhelyen. — Kassa elesett — szólt egy napon Olajos Irén. Vonó Ignác kétségbeesetten nézte zöld szemén a könnyeket. Karácsonykor sápadt emberek imádkoztak a gyertyafénynél. Remegett a hallgatag város. Aknák, bombák tépték. Bezárult a kör. A májusi szél vörös zászlót talált a Reichstag tornyán. Az OTI-ból SZTK lett, a tanácsos úrból segédmunkás. Vonó Ignác altiszt maradt. Magányos. Agglegény. Minden vasárnap délelőtt, mise után, meghívta Del Medico Antal egy pohár borra. A Bástya Sörözőben ültek le. — Európa alszik —, mondta Dél Medico. — Elfeledték a magyart. — Bíznunk kell, tanácsos úr — felelte Vonó Ignác. — Hinni az Istent. Eljön még a megváltás. Cipőt vásárolt Del Medicótől, selyemingeket, máskor zsebórát. Ezt három részletben fizette. Utoljára egy antik cigarettatárcát vett. Száz forintért. Szép mívű, címeres tárcát. Pár nappal később meghalt a tanácsos úr. Olajos Irén nem ment a temetésére. Pártnap volt. r- EurSpa alszik' — mondta Vonó Ignác szánakozóan. — Elfeledték a magyart. Ötvenedik születésnapján meglepte' magát egy tropikálöltönnyel. Szép öltöny volt, világos színű. Elindult megmutatni a városnak. A Lenin körúton váratlanul zivatar érte. Ijedten futott be az első cukrászdába. A zsúfolt teremben tanácstalanul körülnézett. A kirakatnál sovány hölgy ült. Odalépett hozzá, engedelmet kért, aztán helyet foglalt. Konyakot rendelt. A közelben villám csattant, elhallgattak az emberek. Aztán zsivajogtak tovább. A sovány hölgy keresztet rajzolt világoskék blúzán. Vonó Ignác is megmutatta, hogy istenhívő. Cinkos szemvillanással vetett keresztet, majd ezüsttárcájából cigarettára gyújtott. Beszélgetni kezdtek. Pár szót az esőről, elázott ruhájáról. — Nagyságos asszonyom messze lakik? — kérdezte barátkozom Udvariasan megemelte a fenekét. — Nem szeretnék alkalmatlankodni, Vonó Ignác a nevem. — Csak nem a pécsi Vonófamília? — ámult a hölgy. Kedves, szív alakú arca volt. — Nem tisztelettel. Nagysurányi vagyok. A hölgy az antik cigarettár- cára pillantott. A vésett címerre. — Engem Virág Teklának hívnak — mosolygott barátságosan. — Talán földbirtokosok? Tűz lobbant ekkor Vonó Ignác szemében. Parányi, mint a tű gömbje. — Ezerötszáz hold — mondta lassan. Levett egy dohányszálat az ajkáról. — Zsíros, fekete föld... — És most? — Altiszt vagyok... Virág Tekla megérintette a kezét. — A Csáky Pityu is... Szórády Bubi kardigánokat köt... így vagyunk... Vonó Ignác hosszan nézte a cirádás mennyezetet. — Az isten megsegít - mondta. — Hinni kell... Imádkozni. Két konyakot rendelt. Virág Tekla szelíden, határozottan tiltakozott. Nem iszik soha szeszesitalt. így lehetett, mert azonnal a fejébe szállt. Megható emlékeket idézett So- ror Angelikáról, aki nagyon szerette őt, és beszélt egy fe- rencrendi szerzetesről, akinek vétkes szeme volt. Elmondta, hogy egyedül él rendhez hű életet. Vonó Ignác a felvidéki erdőkről mesélt, ahol barátja, Del Medico medvét lőtt. ő meg vaddisznót. Talán így kezdődött a szerelem. Egyházi esküvőt tartottak. Csöndesen, néhány ismerőssel. Äz életük is csendes volt. Virág Tekla hajnalban kelt, apró stanicliket ragasztott. Vonó Ignác kacska kezével cipelte az aktákat, vagy üldögélt a barnára pácolt pádon. Lenézte Olajos Irént, udvariasan köszönt neki, a pártcsoportbizalminak kijáró tisztelettel. Munkaidő után elvitt egy hátizsák stanic- lit a háziipari szövetkezetbe. Később takarított. Óvta fran- ciaerkélyes, szépen berendezett, új otthonát. Szerelemmel szerette a feleségét. Virág Tekla is őt. Este korán lefeküdtek. Vasárnap eljött Csáky Pityu, Szórády Bubi, egy öreg pap, aki a zsíros húst szerette, és a kedves Mater Terézia. Kupica szilvórium után Mater Terézia nevetgélt, kedvenc történetét mesélte. Mikor az orosz csapatok közeledtek, engedélyezte a zárda, hogy aki féi, polgári ruhát ölthet. — Minden nővér divatos ruhába bújt — mondta vidáman. — Szüzanyám, hogyan feszült rajtuk a selyem! Szórády Bubit fonalgondok izgatták. Az öreg pap csúnyán csámcsogott. Csáky Pityu gyűlölettel nézte. Vonó Ignác a nagysurányi kastélyról mesélt. Kertjében — százados fák alatt — tiszta vizű patak. Holdfényes partján — Ignác bátyám — mondta Csáky —, magyar úr nem iszik sört. — Európa alszik — legyintett. — Elfeledték a magyart. Becsülték az erőslelkű, felvidéki, vidám urat. A történelem egyetlen pillanatig sem Toppantotta meg. Virág Tekla mindennap jobban szerette. A rajongásig. Október huszonharmadikán a szövetkezetből jött. A Kálvin téren találkozott az éneklő diákokkal. Hátizsákjával közéjük állt, zászlók alatt énekelt végig a városon. A Petőfi-szobomál szavalatot hallgatott, a Bem- szobornál rekedten kiáltotta: — Vesszen Gerő! Olajos Irénnel a Parlament előtt találkozott. Olajos Irén Kassát követelte. Mámorosán ért haza. Virág Tekla kivette a gomblyukából az ökölnyi kokárdát. — Féltelek, Ignác — mondta — Heves vagy. Meggondolatlan. Libát, zsírt, téliszalámit, cukrot vett Virág Tekla. Háromezer forintot költött élelemre. Vonó Ignác kilószámra hozta a röpcédulákat. Izzó hangon olvasta őket. — Ne izgasd magad, édes úr — könyörgött Virág Tekla. — Egyél szépen... el a készüléket.. Sokáig járkált fel-alá a szobában. Virág Tekla a kredenc mellett térdepelt. Vonó Ignác mosolyogva nézte imádkozó asszonyát. Szerelemmel szerette. November harmadikén komoly arccal érkezett Csáky- Sötétszürke raglánban. Kezet csókolt Virág Teklának. — Ajándékot hoztam — nézett az asszonyra. — Nem fér el a zsebemben. Vonó Ignáchoz fordult. Uralkodott a hangján. — Doktor Fazekas Balázs, a jogtanácsosom intézi birtokaid ügyét. Keresd fel őt. Náci bátyám, az irataiddal. Ekkor elmosolyodott. Lábát a cserépkályha díszes kilincsére tette. Finom por ült a Csáky István cipőjén. Vonó Ignác sápadtan nézte. Virág Tekla altwien csészékbe teát töltött. Elmesélte, hogy tévedésből agyonvertek egy fináncot. Csáky három nevet mutatott a noteszében. A szemükbe kíván nézni. Meg akad még néhány. Oztán Habsburg Ottóról beszélt. Alkonyatkor elbúcsúzott Csáky. A kezét nyújtotta. Keskeny keze volt. Hideg, mint a lámpavas. Vonó Ignác a cserépkályha mellé ült Nézte homályba tűnő otthonát. Virág Tekla bejött a fürdőszobából. Álmosan beszélt Zsabka Erzsébetről, aki belépett a pártba — A ringyő — mondta. — A ringyó. Vonó Ignác az öklére köhögött. — Mégiscsak az unobahúgod... — Fizessen minden hazug lélek! Az ágyán még elmondta az esti imádságot. Alig. látszott már a szőnyeg az ablak alatt. Vonó Ignác figyelte, mint vész el maradék birtoka is. Ekkor levette zsinóros házikabátját. Télszagú éjszaka jött. Felhő takarta a csillagokat. Virág Tekla mosolygott álmában. Vonó Ignác mozdulatlanul 1 nézte szív alakú arcát. Hallgatta az ólomlapú csöndet. A dörrenés kilökte ágyából. Ugrott az ablakhoz, kinyitotta két szárnyát. — Lőnek! — kiáltotta. Forgatta fejét a hajnali szélben. — Jézusom! Szerelmes Istenem! Virág Tekla már szaladt, rémülten szakadt, meleg köntöst borított a hátára. zöld szemű asszony, titokzatos hölgy, kiért párbajban átlőtték a csuklóját. — Egyszer meg fogadásból egy üveg családi sört ittam — dicsekedett. — Az utolsó kortyig nem vettem le a szájamról. Del Medico barátom fizette. Szórády is csillapította. Csáky Fityu feszült arccal ült a rádiónál. Az öreg pap áldást mondott az asztal felett. Mater Terézia kétségbeesetten mutatta átlőtt kalapját. Löwenstein herceg szózatát együtt hallgatták. Csáky zárta Vezette röhögő emberét, karolta, vitte a cserépkályhához. — Édes űr! — könyörgött sírva. — Édes úr, nyugodj meg... Vonó Ignácból bugyborékolt a nevetés. Térdét csapkodta. Az asszony puha tenyérre! simogatta ősz haját. Q modern művészéi' abc-íe (13.) Az egyidejűség vagy szimultanizmus A futurista és az expresz- szionista művészeti irányza. tok egyik jellemző vonása az egyidejűség vagy szituul - tantizmus. A művész azt tűzi ki célul és feladatul, hogy összefoglalja a különböző időben és térben történő eseményeket, és hogy feltárja a lélek felfokozott, mindent egyszerre átélő állapotát, kusza és bonyolultan összetett élmény világát. Keresztmetszetet ad és a legszélsőségesebb ellentéteket vonja össze. Ez az egyidejűség vagy szimultantiz. mus lényege. Az expresszionista J. R. Becher leírja A költészet hatalma c. müvében, milyen nagy hatást váltott ki egykor Jacob van Hoddis Világvége (Weitende) c. verse, amely teljes egészében szi- multantizmusra épül. Tágasság és perspektíva bontakozott ki a költészet fejlődése előtt, új életérzést és felszabadult ságot honosított meg a költők lelkivilágában ez a nyolc sorból álló költemény. amelynek utolsó strófáját idézem: Itt a vihar, vad tengerek ugornak A partnak, kövér gát hasába tépve. Az emberek náthásak, piros orral. Hídról vasutak omlanak a mélybe. Érdemes megfigyelni a különös ellentétet: ugyanakkor, amikor vészes, az egész emberiség létét veszélyeztető katasztrófa vízióját varázsolja elénk a költő, a jelentéktelen események, dől. gok leírását sem mellőzi, hiszen az élet a legnagyobb elletétek között zajlik. A világvége, tehát vasutak omlása a mélybe lökheti az embereket éppen olyan időben, amikor náthásak és piros az orruk. Az életben így minden egyszerre és egymás mellett szerepelhet, történhet és jöhet létre. Gyáva és fenséges, vészes és békességes, iszonyú és szép, borzalmas és reménnyel eltöltő! A nagyváros egyidöben kellemes és rút érzést válthat ki belőlünk, benyomásaink jót és rosszat tartalmazva, egymásra halmozódva és válogatás nélkül születnek. A modern életben nincs előre kiszámítható és meghatározható harmónia, csak egyveleg, disszharmonikus történés-láncolat, amelynek értelmét a művészet hivatott kihámozni. Megszűnik az idő egysége, mert a múlt és a jövő hozzátartozik a jelenhez. Egy-egy cselekedetünk előtt emlékek ütnek vissza, amelyek hol megtorpanást idéznek elő, hol előre lendítenek. A művészet a térből is kiragadja az embert, és kívülállóvá teszi, hiszen szilárdan sehová sem kötődik. Nincs biztonságos helyzet bizonytalanság nélkül! A szimultánt izmus a futu. rista művészetben a dinamizmust szolgálja, azzal összefonódva, egymást kiegészítve jelentkezik, míg az expresszionista müvekben a hatványozott élettágulást és sürített lényegadást segíti elő. „A néphit ezt mondja: akit felakasztanak, utolsó pillanatában újra átéli egész életét. Ez semmi más, mint expresszionizmus! — írja Theodor Däubler. August Stramm Csata c. költeményét a harc borzalmainak ecsetelésével kezdi, de a vers további részében már a „szerelem tár ölet '“ és jogait követeli a mosoly, mert semmi sem elválaszthatatlan egymástól, minden egymás mellett és egyszerre él, élni akar. Ezt így szövi versébe: ...és szerelem tár ölet fenn csillag reszket sugár boltozódik kúszik az idő ét cseppet gyűjt a mosoly... A szimultánéit ás Brecht egész életművére jellemző. Majakovszkij Buffo-Misztérium c. darabját szintén nehezen tudnánk megérteni, ha nem ismernénk az egyidejűség fogalmát a művészetben. A felsorolást tovább folytathatnám, hiszen a XX. század művészetében gyakori a szimultantizmus előfordulása. Még egy példa mindenképpen ide kívánkozik: Arthur Miller műveiben, a „Bűnbeesés után“-ban vagy „Az ügynök háláló"-ban szintén alkalmaz szimultán fogásokat, amelyek e müvek művészi hatóerejét nagyban növelik és érdekfeszitőbbé teszik. Sinclair Lewis ARROW - SMITH c. regényének utolsó fejezete a műben szereplő hősök szimultán felsorakoztatása. Nincs módunkban az egészet közölni, így csak néhányat ragadunk ki közülük. Pickerbaugh, a felfelé törő áltudós eléri célját, Arrowsmith volt felesége, Leóra, Sodeliusszal együtt örök álmát aludja, míg második felesége (Joyce) újra férjhez akar menni, de az igazi tudós, doktor Arrowsmith makacs elszántsággal tovább végzi kísérleteit. Ehhez az író nem fűz kommentárt, mint a XIX. századi regényírók mert a tanulság a szimultán leírásból adódik. „Egy májusi estén Almus Pickerbaugh kongresszusi tag az Egyesült Államok elnökénél ebédelt. — Ha vége lesz a választásoknak — mondta az elnök —, remélem, mint a kabinet tagját, az első egészségügyi és eugenetikái államtitkárt fogjuk önt viszontlátni ... ... Ezen az estén a meleg szellő cirógatta a pálma övezte magaslatot, ahol Gustav Sondelius hamvai elkeveredtek a pernyével, és egy kertben enyhe süppedés jelezte Leóra sírját. Ezen az estén, egy Latham Irelanddel töltött szokatlanul vidám vacsora után, Joyce azt mondta: — Ha elváltam tőle, férjhez megyek magához... Igen, ö sose érezte, milyen önző dolog azt hinni, hogy ő az egyetlen élő ember a világon, akinek mindig igaza van. Es ezen az estén Martin Arrowsmith és Terry Wickett egy otromba csónakban himbálóztak, egy rendkívül kényelmetlen csónakban, messze kint a vízen. — Ügy érzem, most kezdek csak igazán dolgozni — mondta Martin. — Ez az új kinim-história lehet, hogy egészen jó dolog lesz. Ha két-három évig még elve- szödünk vele, lehet, hogy kihozunk belőle valamit, de valószínűbb, hogy elhibázzuk .. “ ZSILKA TIBOR Következik: Kassák Lajos és az aktivizmus
