Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1964-03-31 / 13. szám
VERES JÄNOS: / BALLAGAS Labdarózsa, gyöngyvirág, orgona, a Nap íelé szabadult, szép zene száll, páros-dombú és csupacsont mellek égnek a szív-húr hangjainál. „Ne fájjon hát a búcsúszó.. Száll, lobog az ének, mint a szőke haj; (vissza-lombosult fák susognak, Gaudeamus-ok jelentkeznek: tört jeget sodró vízmoraj.) Két fényes cseppben lefut a virág-szerelem; ki bánja már azt, s a gyűrött könyvlapot? Tenyerükre szállnak szivárványos képek, rozs-szagú tájak s könnyű csillagok. Vigyázva vigyétek vágyatokat, mint aki félti törékeny terhét; sorsotokat, mint a táblán a jelszót a dísz, jószívű hajnalok öleljék. Sok szerencsét! — üzeni a szilaj folyó; S az élet liános kuszasága már beárnyékolja a vasalt ingeket. (Zord pap ködük fel, nyirkos folyosó. Gyűlöltem a tömjént, a hallgatag házat. Ha konok a bilincs s az ostobaság, a tisztának csontja is lázad.) Szakadékok peremén hidaitok helyét pontos műszer mérje. Felemeli ujját e vérgőzös, fémszagú század s az igaz poéták igéje. (Lyukas rohamsisakból nézett rám a világ fakó bádog-Napja. Egyedül ballagtam, lettem furcsa vándor, szélmalom-harcok ernyedt lovagja.) Lábatoknál Húsz János hamvától süpped a kanyargó, végtelen út. S a holnapi tájra arcotok előtt Galilei nyit nehéz kaput. Jövendő gondotok ránca ne legyen emlékeimmel soha rokon; derengő virágok ígérete, észből, izomból kipattant áldás tündöklik arcotokon. Tisztaságotok el ne torzuljon, hamuvá ne égjen, mint a gyönyörű célok, eszmék kapzsik és kontárok kezében. Csóknak nézd a csókát — ez a szép törvény —, vérnek a vért, csöndnek a csöndet. Veletek tart egy fáradt vándor, ki nem bánja, hogy útján erényeinek csak fatörzsek köszönnek. Labdarózsa, gyöngyvirág, orgona, a Nap felé szabadult, szép zene száll. Páros-dombú és csupacsont mellek égnek a szív-húr hangjainál. „Búcsúzunk és elmegyünk ...“ Elszáll az ének, szellőhöz nő a szőke, barna haj; a teremben csak a csönd marad, az olajszag s egy padon-felejtett organagally. (1963.) Kávéház vagy klub? idejűleg az ügyintéző és a konferanszié is. A tanács tagjai természetesen semmiféle fizetést nem kapnak. — A mai estét a költészetnek szenteljük — mondta Borisz. — Vers persze csak annyi lesz, hogy a kávéház ne váljon irodalmi intézetté. Néhány költeményhez zenei aláfestés kell, így hát meghallgathatja zenekarunkat is. A többi csupa rögtönzés. Amíg megtelt a kávéház, a korábban jött vendégek sakkoztak. Az, hogy sakkozással kezdték, egyáltalán nem ellenkezett az est költői programjával. Az egyik asztalnál azt mondták, hogy a mai költészet ugyanúgy nem képzelhető el sakk nélkül, mint a sakkozás költészet nélkül. Ez a szójáték jól kifejezi az igazságot. Itt, mindössze egy rubelért (két mozijegy árárért) ellehet tölteni az egész estét, inni, elfogyasztani néhány szendvicset és elszívni egy pár cigarettát. Bárki felléphet a műsorban, szavalhat verseket, akár klasszikus költőét, akár sajátját, vagy bármelyik barátjáét. S a vendégek ehhez is tartják magukat. Germán Gyrjubin és Jurij Kovaljov, a „Szovjet költészet barátai“ öntevékeny klub tagjai Majakovszkij és Rozs- gyesztvenszkij-verseket szavaltak. Az utóbbi költő különben igen népszerű a mai fiatalok körében. Azután egy tömzsi fiú lépett a dobogóra — Sztanyiszláv Kurbakov. — Technikus vagyok egy moszkvai gyárban. Lírai verseket írok, sőt belekezdtem egy forgatókönyvbe, de mindennél jobban szeretem a szatírát — mondta. — Néhányat felolvasok nektek. Az irodalmat pantomim egészítette ki, amelyet Szergej Kurepov ragyogóan adott elő. Nem hivatásos művész, de minden vágya, hogy színpadra lépjen. Huszonnégy éves. Rakodómunkás a legnagyobb moszkvai áruházban, a GUM- ban. Szergej maga gondolja ki pantomim jeleneteit, bemutatja barátainak, vagy itt a kávéházban. Borisz Barisnyikov, a műsor vezetője ezután felkérte a vendégeket, hogy táncoljanak. Az esztrád ötös — amely a moszkvai zeneiskola jelenlegi és végzett növendékeiből alakult — népszerű számokat játszott szovjet filmekből. Keld lengyel zeneszerző dixi- lendjét stb. A közönség tovább táncolt akkor is, amikor a karcsú, barna hajú, 17 éves Zina Gra- szimova esztergályosnő lépett a színpadra. Néhány táncdalát megújrázták. Zina a munkásfiatalok iskolájának nyolcadik osztályába jár, sportol (tornázik és kerékpározik) és énekel a kávéházban. Ismét színpadra lépett valaki és saját dalát adta elő. Szerzeménye nagy vitát kavart. Egyesek azt állították, hogy érzelgős és pesszimista, mások ellenkezőleg lírainak, tréfásnak találták. Mindenki kitartott a maga véleménye mellett. Olyan érzéssel jöttem el a kávéházból, mintha régi barátaimnál lettem volna vendégségben. Mennyi érzést kelt egy vers Moszkvában az utóbbi 3—4 évben sorra nyíltak az olyan különös nevű kávéházak, mint a „Romantikusok“, a „Kozmosz", „Vitorla“, „Röppálya“ és az „Aelita". A régi értelemben vett kávéházak, ahol ihat, ehet és újságot olvashat az ember, nem versenyezhetnek az újakkal, ahol a koktélon és a zenén kívül jelképesen jelen van a fityulákban az ugyancsak fiatal felszolgálónak. A zenészek fehér ingben és kis csokor- nyakkendőkben hangoltak. Mindegyikük alig töltötte be a 20 évet és ezért az arcukon még nyoma sincs a szakmai fáradtságnak. Borisz Barisnyikov, egy üzemi újság szerkesztője, az est rendezőjeként mutatkozott be nekem. Leültünk egy asztalA 17 éves költőnő Kszenyija Olenyeva, először szaval a kávéház közönsége előtt. „KOR" is. Ez kifejezésre jut az egyszerű enteriőr formákban: a berendezés anyagának sajátosságában (fest etlen fa, tégla), a fal élesen elütő színeiben (piros, sárga, fekete), az alacsony mennyezetben, ami megfosztja a helyiséget minden pompától és hivatalos jellegétől. Ezek csak külső vonások és nem a legfontosabbak. A legvonzóbb nem az építészeti kivitelezés és a tervezés, hanem a légkör. Az ifjúsági kávéházak azért emlékeztetnek inkább klubra, mert ott lehet társalogni, hangversenyeket rögtönözni, vagy egyszerűen táncolni. A zenészek bármelyike leülhet asztalunkhoz és máris megindul a társalgás, amely nem ismeri a kényeskedést és a különcködést. Ha röviden akarnánk meghatározni az ilyen kávéházak jellegét, a legtalálóbb talán a „baráti összejövetel" lenne. Való igaz, hogy az ember nem élhet emberek nélkül, s ez itt mutatkozik meg a legnyilvánvalóbban. A mai ifjúsági kávéházakban az ismeretlen emberek nagyon gyorsan barátokká válnak, elbeszélgetnek a művészet problémáiról, vagy a legfrissebb hírekről. Itt mindig csak mosolygó arcokat lehet látni és a nyitott cigarettás dobozokból mindenki vehet. Moszkva szívében a Gorkij utcában nyílt meg az „Ifjúsági" kávéház. Félórával nyitás előtt érkeztem. A bejáratnál már tolongtak a fiúk és a lányok, az üres teremben az asztalok körül ott forgolódtak kikeményített kötényekben és hoz. Elmondta, hogy az „Ifjúsági"-ban, mint a többi ehhez hasonló kávéházban, létrehoznak egy kezdeményező csoportot, amelyet tanácsnak neveznek. Tagjai: egyetemisták, fiatal munkások, mérnökök — csupa lelkes fiatal. Feladatuk nemcsak az est megszervezése, a zenészek meghívása, ők gondoskodnak arról is, hogy mindenki kellemesen és jól érezze magát. A tanács hét tagú, mindennap más a házigazda, aki egyXV. FOLYTATÁS Később világosan emlékezett mindenre, ami történt, de éppen ez a tehetetlen és éles világosság késztette arra, hogy kételkedjék. A tudat világossága volt ez, a tudaté, mely mindent rögzít, de cselekvésre már nincs ereje. Féligsötét előszobába lépett. Gitta bevezette a szobájába, közben röviden elmagyarázta, hogy most egy távoli bácsiká- jánál lakik, külön, függetlenül mindenkitől. Napsugaraktól, zajtól elzárt, függönyöktől hűvös szobába vezette. Laci valami puha bútordarabba botlott, aztán leült. Halálosan fáradtnak érezte magát. Beszélt, de fejét hátravetette, és a mennyezetre bámult, amelyen metszett csillárüvegek odavetített fényfoltjai remegtek. Beszéd közben csaknem elszunnyadt. Hamarosan el is hallgatott. Csend ült közéjük, csak a szomszéd szoba fala mögött ketyegett egy óra, halkan és egyhangúan, ahogyan álmatlan éjszakákon hallja az ember. A nyári nap a szobában is elérte tetőfokát; álmosan álltak a bútorok, fülledt volt a levegő, a fénysugarakban porszemek szállongtak lefelé. — Egy csokor virágot kellett volna hoznom... ugye 7 ... Virágot a virágnak... Gitta nevetett. — Lassan már bókolni is megtanul... azt mondta, hogy virágot a virágnak... Ez kedves. Laci úgy hallgatta, mint egy kis iskolás fiú; tágra nyílt szeme figyelmesen csüngött az akaratos szájon, a féltékeny szemen, amely eddig semmit sem követelt. — Legyen türelmes. Valamit el kell még intéznem és a látogató tiszteletére át is kel! öltöznöm — magyarázta Gitta — Talán olvasgat addig, itt van egy képeslap. Vagy ha akarja, bemutatom a nénikémnek. Nagyon kedves emberek. — Köszönöm, inkább csak maradok — hárította el Laci a magyarázatot —, de sokáig nem érek rá ... Amikor Gitta eltűnt, néhány percet azzal töltött, hogy szokása szerint elismételte magában az eddigi beszélgetést. Ogy vélte, hogy nagyszerűen, férfiasán viselkedett eddig. Tulajdon bátorsága kissé megijesztette. Később nézegetni kezdte a szobát, huzattal borított, alacsony fotelek, a kerek asztalon váza, hamutartó, a falakon képek. Ebben a szobában él Gitta. Igen, így mondta magában, — Gitta. Kint csapódott az ajtó. Laci felpattant és fülelt — nem hallott semmit szívének dobogásán kívül. Visszaült és megfogadta, hogy öt percnél tovább már nem vár. Kezébe vette a képeslapot, de bele se nézett, órájának másodperc- mutatóját figyelte. — Itt vagyok. Laci ködös szemmel nézte, hangjának csengése furcsán szíven ütötte. így szokott Neszti is megszólalni. Haragos, kérdő pillantást vetett az előtte álló nőre. Gitta megfogta a csuklóját, meleg tenyerében tartva mereven nézte a fiú kezét. — Mit mondjak? Az előbb virághoz hasonlított. Virág vagyok..., de milyen ... óh, talán csak szamárkóró... Hevesen magához húzta a fiú kezét. — Ne nézzünk hátrafelé ... Minek az? Csak előre nézzünk, jó? Laci bólintott, de azért visz- szahúzta a kezét. Talán kissé nyersen is. Gitta utána nyúlt. Félútban megállt. Nyitott, feléje nyúló keze mozdulatlanná merevedett, de oly sokatmondó volt így, mozdulatlanságában is. Kérő sürgető. Laci ráhajtotta a fejét, megadón, odaadással. Az a leküzdhetetlen ösztö- nösség, mellyel ajkuk egymásra talált, kissé megijesztette. Megérezte, hogy cselekedetei többé nem akaratától függenek, hanem attól az édes és hatalmas erőtől, mely arra késztette, hogy elfogadja és viszonozza is a csókot. Erre a csókra világosan, biztosan emlékezett később is. Furcsa örömmel fogadta merev ajkai közé Gitta remegő kis nyelvét és szinte fájdalmas szenvedélyességgel szorította vissza, hogy a magáét nyújtsa neki. Soha eddig így nem csókolták meg és ő sem csókolt másokat. A csókoknak ezentúl aztán nem akart vége szakadni. Ha abbaakarta hagyni, Gitta újra kezte. Ha ö szakította félbe, Laci folytatta. A türelmetlenségtől, a visszafojtott vágytól ■nem is érezte, hogy szokatlanul viselkednek, ölelkeztek, ezerféle módon gyötrődve egymás testét keresték. Laci nem törődött semmivel, nem bánt semmit. Nem érdekelte, hogy Gitta bezárta a szoba ajtaját; nem bánta, ha leplezetlen örömmel simogatta őt; nem törődött azzal sem, hogy egyik helyről a másikra ültek. Férfias bátorsággal és elszántsággal húzta maga felé. Gitta ráhajolt, hirtelen mozdulattal, játékos birkózással átölelte, magára fordította. Laci hallotta még ahogy a fülébe súgta: majd én! — aztán keze simogatását, remegő ölelését érezte és zuhant, mint ahogyan álmában repül az ember magasból a mélybe ... Nemsokára elbágyadva, kimerültén feküdtek egymás mellett. Egyszerre nagy szomorúság, félelem fogta el Lacit. Nyugodt, bársonyos kéz érintette az övét. Ránézett Gittára, kinek szétnyíló ajkáról boldog, önfeledt kifejezés suhant fel a szemébe, melynek fekete-fehér sugara elködösült a pillák alatt. — Szeretlek... őszintén, tiszta szívvel... férfi lettél, ennyi az egész... enyém vagy... Laci lesütötte a szemét. — Igen. Gitta állandó szükségét érezte, hogy megszorítsa a fiú kezét, a hajába túrjon, újra és újra bizonyságát adja sze- retetének, közben szüntelenül záporoztatta feléje a kérdést: Szeretsz? Szeretsz? Laci pedig felelt: igen, igen. Hisz végtelenül szerette a szerelmet, talán még jobban, mint Gittát, magát. Sötétedő este volt, amikor Laci kilépett az utcára, mintha béklyót vonszolna, úgy érezte lábában a kerékpározás fáradtságát. Az átélt örömöket maga mögött hagyta. Csak fáradtságot érzett. A kutyori part legmagasabb pontján már nem bírta az iramot. Leszállt. Leült az árokpartra s a falu felé nézett. Arcát két meleg tenyerébe fogta; keze puhábbnak tetszett, mint máskor, és idegen illatot őrzött, mely egyre körülötte lengedezett bármenynyire nem kívánta érezni. A magas partról a falura nézett, s látta a Malomsoron fekvő házat, melyben Neszti talán már aludt. Képzeletében megjelent Neszti sudár, izmos alakja, az a jól ismert leánytest, mely évről évre újabb, várt szépségekkel gyarapszik és rémületbe esett. Tegnap még türelmes szívvel számítgatta az időt, amikor végre valahára Neszti az övé lesz. Most fáradtan a tudástól megborzadt. Elhese- gette magától a képzelet képeit. Végignézett a közeli tarlón. S kitárt emlékezetében újra megjelent a lány feje, mely szőke, mint a búzakalász ... Váratlanul sirv- fakadt. Folytatjuk)
