Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1964-03-24 / 12. szám

A világkereskedelem íejlesztéséért

A földteke minden sarkában lázas előkészületek előzték meg a március 23-án Genfben megnyílt világkereskedelmi és fejlesztési konferenciát. E páratlan jellegű értekezletre 122 ország 1500 küldötte jött el.

Mint ismeretes, a Szovjetunió és a többi szocialista állam évek óta harcolt egy nemzetközi konferencia összehívásáért, amely érdemlegesen vitatná meg a világkereskedelem és az országok közti gazdasági kapcsolatok, valamint a gazdaságilag kevésbé fejlett államok megsegítésének sokrétű kérdését. Meglepő azonban, hogy a nyugati hatalmak is milyen erős propagandát fejtettek ki a konferencia mellett, noha éveken át ellenezték annak létrejöttét. Most azt bizonygatják, hogy ők mindig a szabad kereskedelem hívei voltak. Bizonyítékként felhozzák, hogy liberalizálták külkereskedelmüket, s az egész világgal intenzív árucserét folytatnak, továbbá hogy ók már a második világháború után is a világkereskedelem szabadsága mellett érveltek. Példaképül hozzák fel az 1947- ben Havannában megtartott értekezletet, ahol az USA vezérlete alatt a világkereskedelem szabaddá tételét követelték. Csakhogy az Egyesült Államok akkor egyeduralkodó volt a világpiacon, s az volt a célja, hogy részesedését tovább növelje.

Azóta természetesen sokat változott a világ arculata, s a szocialista tábor megalakulásával, valamint a szabadságukat elnyert államok gazdasági

helyzetének megváltoztatásával másképpen alakult minden.

Az áttekintés megkönnyítése érdekében vessünk most rövid pillantást a genfi világkereskedelmi és fejlesztési konferencia jelentőségére a szocialista országok, a nyugati hatalmak és a gazdaságilag gyengén fejlett államok szempontjából:

Vitathatatlan, hogy a genfi világkereskedelmi és fejlesztési konferencia összehívása a szocialista tábor országainak érdeme. A Szovjetunió még 1954-ben javasolta, hogy hívják össze a kormányszakértőket a világkereskedelem égető problémáinak megvitatására. A fejlett tőkés országok a javaslatot megtorpedózták. De a későbbi években a sorozatos szovjet követelések ellenére sem sikerült a javaslatot elfogadtatni. Végül két évvel ezelőtt, 1962-ben az ENSZ közgyűlésén született végleges döntés, amely alól a nyugati hatalmak már nem tudtak kibúvót találni.

Tavaly júliusban a KGST- tagállamok párt- és kormányvezetőinek együttes ülése után kiadott közös közlemény szögezte le a szocialista országok álláspontját ebben a kérdésben. Külön említést érdemel a Szovjetunió, Lengyelország és Csehszlovákia által a konferencia előkészítő bizottságához beterjesztett javaslata, amely Igen élénk visszhangot váltott ki számos nem szocialista országban is. Így például Indonézia, az Egyesült Arab Köztársaság és számos latin - amerikai ország képviselője

jelentette ki, hogy támogatják a politikai feltételektől mentes, szabad nemzetközi kereskedelem fejlesztését, ahogy azt az említett szovjet, lengyel és csehszlovák javaslat sürgeti.

A kapitalista országok képviselői különböző felfogással és céllal jöttek Genfbe. Ez a tény részben abból adódik, hogy az atlanti táborban éppen az utóbbi időben igen magasra csaptak az ellentétek hullámai, mert Washington a sokat emlegetett egység ellenére sem tudta például rákényszeríteni Angliát és Kanadát a Kubával szemben meghirdetett amerikai gazdasági embargó betartására. A genfi konferencián azonban minden bizonnyal az Európai Gazdasági Közösséget éri a legtöbb bírálat, amely a kereskedelem és gazdasági kapcsolatok terén megnyilvánuló ténykedésével magában a nyugati táborban is válságot okozott.

Természetesen a gyengén fejlett országok saját gazdasági helyzetük megjavításának távlatából támogatják a genfi konferenciát. Létérdekük például a világkereskedelem jelenlegi arányának megváltoztatása. Pillanatnyilag ugyanis az a helyzet, hogy az elmaradott országok részesedése a világkereskedelemben rohamosan csökken, noha gazdasági életük állandó emelkedése következtében épp a fordítottja lenne szükséges.

Az afroázsiai országok gazdasági tanácsának ülésén nemrég igen fontos határozat született, amely kimondja, hogy nemzetközi gazdasági szervezetet kell felállítani a nyersanyagok világpiaci árának állandósítására és egységesítésére. Hasonló követelményeket támasztott a genfi tanácskozások elé a latin-amerikai államok Brazíliában megtartott értekezlete is, amely többek között a nemzetközi kereskedelem szerkezetének felülvizsgálását követelte. Ugyancsak síkra szállt a politikai feltételektől mentes, szabad nemzetközi kereskedelem mellett.

A Genfi-tó partján elterülő Nemzetek Palotájában bizonyára alapos megvitatásra kerül sor az általunk csak vázlatosan említett probléma-sorozat, amely napjainkban igen gyorsan követeli a mielőbbi megoldást. Reméljük, hogy a genfi világkereskedelmi és fejlesztési konferenciát ezen túlmenően mint a különböző társadalmi rendszerű államok békés egymás mellett éléséért és a világbékéért nagy szolgálatot tett világtalálkozót könyvelhetjük majd el!

TÖTH GÉZA

Egy 1800 év előtti „teenager“

Néhány héttel ezelőtt a napilapok hírt adtak arról, hogy a Róma melletti Grottarossa nevű helységben ásatások közben rábukkantak egy márvány-koporsóra, amelybe 1800 évvel ezelőtt helyeztek örök nyugalomra egy 12 éves leánykát. Most újabb részletek érkeztek erről az archeológiái szempontból érdekes leletről. A leányka teste, tagjai, arcocskája kifogástalanul megőrizték vonalaik szépségét, aromatikus növények hódító szaga szállt fel a koporsóból, amikor kinyitották, de a levegő érintésére egy csapásra megfeketedett a kislány teste.

Nem első eset, hogy római ásatásoknál napvilágra kerültek az antik római világ jellegzetességei: építészeti maradványok, szobrok, vas- és bronztárgyak, stb., de csak másodízben történt, hogy a múlt sajátosságairól nem holt tárgyak, hanem elhalt személyek adtak tanúságot, akik úgyszólván érintetlenül, az idő vasfogának behatása nélkül, maradtak meg koporsójukban, a velük eltemetett s az akkori szokásoknak megfelelő „szükségleti“- és dísztárgyakkal együtt.

1485 április 18-án néhány kőmíves, akik egy antik szobor kiemelésén fáradoztak, — a via Appián egy római sar- cophagot fedezett fel, amely egy fiatal asszony holttestét tartalmazta és amely szintén tökéletesen konzerválódott. A koporsón levő felirat elárulta a halott nevét is: „Julia, Claudio leánya" és egy korabeli krónikás azt írta róla, hogy isteni szépsége felülmúlt minden elképzelést. Júliát a kapitoliumban kiállították, hogy a nép is megcsodálhassa és az akkori költők megénekelték ő benne, akinek teste ellenállt a századok rombolásának, a halhatatlan pogány szépség feltámadását. A lelkes elragadtatás, melyet az „isteni“ Júlia csodálóiban keltett, olyan arányokat öltött, hogy az akkori pápa, VII. Innocenz, néhány nap múlva elrendelte, hogy Júliát a kapitoliumból vigyék el és névtelen helyen sürgősen eltemessék.

Ma, a Grottarossában talált leányka szerencsésebb Claudio leányánál. Eleinte az igazságügyi hatóságok akarták az „esetet“ bűnügyi szempontból kivizsgálni, de erről a bürokratikus szándékról hamarosan letettek és a leányka holtteste múzeumban találta meg az őt megillető helyet.

Ezután vette kezdetét a tulajdonképpeni tudományos kutatás, mert az érdekes lelettel kapcsolatban néhány kérdésre kellett még feleletet találni. Elsősorban arra, ki is lehetett ez a kislány? Azt az archeológusok már megállapították, hogy minden bizonnyal nagyon gazdag, valószínűleg arisztokrata családnak a sarja. Ezt bizonyltja a fehér márványból készült, domborművekkel ékes kőkoporsó, — melyet közönséges halandó nem engedhetett meg magának — a keleti szabású öltözék, az ott talált ékszerek, arany-nyakék, ko- ráll-nyaklánc, gyűrűk és az aranyozott bronzból készült játékbaba.

A halál időpontja az időszámítás utáni 150-160.-ik évre tehető, mert az archeológusok megállapítása szerint a márVerseny házon belül. Az USA belgiumi nagykövete Mac Arthur fokozott nyomást gyakorolt a belga kormányra, hogy az AMX-30 (a képen látható) francia tankok helyett amerikai tankokkal szereljék fel a belga hadsereget.

vány-sarcophag a római Pius Antonius császár (időszámítás után 138-160) idejében dívott stílusnak felel meg. A rómaiak egészen Traján császár koráig nem temették el halottaikat, hanem elhamvasztották őket. Csak Hadrian császár (id. ut. 117-138) tette kötelezővé ismét, talán vallási okokból, a temetkezést. Halottaikat márványból vagy kőből készült koporsókba helyezték, amelyeket domborművű vadászjelenetek díszítettek.

Ilyen sarcophagban feküdt a kis, római arisztokrata leányka, leggyönyörűbb öltözékében, körülvéve ékszereitől és kedvenc játékaitól. Az a körülmény, hogy koporsójában hiányzott az ókorban szokássá vált aranypénz, a túlvilág! hajósnak, Charonnak fizetendő „viteldíj“, azt látszik bizonyítani, hogy a lányka tényleg Pius Antonius császár korában élhetett, mert ebben az időpontban a Charonnak szánt aranypénz tradíciója kezdett lassan már feledésbe menni.

Rövid életét tehát a grotta- rossai kislány minden valószínűség szerint bőségben és gazdagságban töltötte szülei villájában. Nyilvános iskolába nem járt, mert abban az időben a mágnások gyermekeit már kicsikoruktől fogva magántanítómesterek avatták be először az írás-olvasás, majd később az akkori „magasabbá műveltségnek" megfelelő

egyéb tantárgyak rejtelmeibe. A tanítás mindig csak délelőttönként történt. Délután következtek — a rabszolga-lányok társaságában a séták, játékok, de nem hanyagolták el a szövés, hímzés művészetét sem. Néha szüleivel ellátogatott a Circus maximus avagy a Colosseum előadásaira, mert amióta a római császárok beszüntették a gladiátorok és a vadállatok között rendezett véres viadalokat, a cirkuszi mutatványoknak már bizonyos „nevelő“ -hatást tulajdonítottak, amelyekre a szülők gyermekeiket is elvi- hették.

A grottarossai leánykát virágzó ifjúságában érte a halál. Rabszolganők mosták meg fiatal testét, szagos balzsamokkal kenték be, öltöztették fel és helyezték örök nyugalomra Századok múltak el felette nyomtalanul és az idő rombolása érintetlenül hagyta szép testét. 1800 év után feltámadt, hogy tanúságot tegyen magáról, családjáról és a korról, melyben leélte boldog fiatalságát.

Ro

DE GAULLE MEXIKÓI LÁTOGATÁSÁN mondott eddigi beszédének lényegét megfigyelők három pontban foglalják össze:

1. Franciaország nyilvánosan bejelentette „újbóli megjelenését Latin-Amerikában“; 2. fokozni kívánja a gazdasági együttműködést, hangoztatva a támogatás lehetőségét, amelyet Latin-Amerika országainak nyújthat; 3. ismételten „megnyugtatta" az Egyesült Államokat, hogy a franciamexikói kapcsolat szorosabbá tétele senki ellen nem irányul.

A parlament előtt elhangzott beszédben szorosabb együttműködés lehetőségeit taglalva De Gaulle kijelentette, hogy Franciaország ösztönösen és tudatosan is Latin- Amerika felé fordul, mert a

Az első „turista-vasárnapon" március 22-én jelentek meg először utainkon azok az első kirándulók, akik a szervezett autósztoppal érkeztek meg kirándulóhelyeikre. Felvételünk az autősztopp-lgazolványok kiváltásáról készült.

ciaország, miután kesztyűt dobott az amerikai politikának Európában, Ázsiában és Afrikában, most arra törekszik, hogy kiépítse a politikai érdekközösséget Latin-Ameriká- val.

A Reuter híre szerint De Gaulle nagy parádéval folyó mexikói látogatása a biztonsági szerveknek, nem kis munkát ad. Az állambiztonsági rendőrség tájékoztatást kapott, hogy a Petit Claart, De Gaulle ellen 1962 augusztusában elkövetett merényletkísérlet egyik felelős személye Mexikóban tartózkodik.

BEN BELLA AZ EVIANI EGYEZMÉNY aláírásának második évfordulója alkalmából nyilatkozott a Le Monde munkatársának. Kijelentette: De Gaulle tábornokkal való találkozásom nagyon fontos esemény volt. A leglényegesebb nehézségeken túljutottunk. Az együttműködés most tartós formát ölthet.

Ben Bella kiemelte a kölcsönös gazdasági érdekek, az olaj és a földgáz problémájának fontosságát.

világ ezen része mérhetetlen lehetőségeket rejt magában. Ami az együttműködés gazdasági vonatkozásait illeti, De Gaulle hangoztatta, hogy Franciaországnak már olyan kapacitása van, hogy abból jut az országon kívül is, elsősorban Mexikónak. Célzott De Gaulle arra is, hogy Francia- ország 125 millió dollár értékben gazdasági segélyt nyújt Mexikónak, hogy elősegítse az ipari fejlődést.

De Gaulle hangsúlyozta, hogy a két állam szorosabb kapcsolata nem „kizáró jellegű" s nem is irányul arra, hogy csökkentse a kapcsolatokat, amelyeket Mexikó szomszédaival épített ki.

A Washington Post De Gaulle mexikói látogatását kommentálva megállapítja: FranJegyzetfüzetből...

Sy emrég egy szülő pa- nasszal fordult hozzám, tanácsomat, segítségemet \ kérte. Elmondta, hogy fia az egyik mezőgazdasági szaktanintézetbe került. És mint gondos szülő, aki irányítani szeretné fia boldogulásának útját, úgy látta helyesnek, ha fia az iskola elvégzése után a helybeli EFSZ-be kerül. Tehát a falujába. De kettőn áll a vásár. Ehhez pedig szerződés szükséges, mely mindkét félre kötelező és egyúttal kötelességekkel is jár. Az egyik fél kötelezi magát, hogy az iskola végeztével a szövetkezet dolgozója lesz, a másik viszont részt vállal a tanítási költségek fedezésében, ami nem éppen kis összeg.

Mondanom sem kell, hogy a szülő járta meg. Kérelmét elutasították. És az indok? Egyszerűen csak nem lehet Hogy miért? — Nincs módjában a szövetkezetnek. — Furcsa válasz, jobban mondva elutasítás. Pedig a szövetkezeti dolgozók átlagos életkora inkább az 50-hez, mint a 40-hez áll közelebb a szövetkezetben és szakemberekben sem bővelkednek.

így hát én sem segíthettem. Hiába volt minden érvelés, magyarázkodás. — Nálunk a szövetkezeti demokrácia érvényesül — mondták. — Ügy teszünk, ahogy jónak látjuk. — És ez ellen nem is lehet kifogás. Csak éppen a szövetkezeti demokrácia értelmezése tűnik furcsának. Különösen az olyan ajánlattal szemben, mely fiatal szakképzett munkaerőt jelentene egy kis idő múlva.

Egy másik szövetkezet

vezetősége egy év múlva gondolta meg a dolgot. Igaz, hogy számára nem is olyan későn. Inkább vesszen oda az egyévi anyagi áldozat, minthogy fizetni kelljen a további két év költségeit. Valószínűleg a jövó szakemberéről mondtak le itt is.

Szerencsére azonban e két fiatal sorsa nemcsak a meg nem kötött, illetve egyoldalúan felbontott szerződésen múlik. A járási mezőgazdasági termelési bizottság másképp értelmezte a demokráciát, mint az iménti szövetkezetek. Szerződéssel biztosította a két fiatal tanulását, illetve továbbtanulását és iskolájuk sikeres befejezésével gondoskodnak elhelyezésükről is.

Mindnyájunk előtt ismeretesek ifjúsági szövetségünk feladatai a mezőgazdasági termelést illetően. Évek hosszú során akciókat, versenyeket szervez a CSISZ, mozgalmakat indít a mezőgazdasági termelés fokozására. Utak, dülőutak mentét fásítjuk, versenyt indítunk a kombájnosok között, díjakat ítélünk oda azoknak, az ifjúsági munkacsoportoknak, akik a legtöbb komposztot készítették. gépesített ifjúsági munkacsoportokat szervezünk szövetkezeteinkben, legelők, száz és száz hektárját javítják, gondozzák fiataljaink.

l/ezdve alapfokú isko- * Iáinktól, végig közép és felsőfokú iskoláinkon a gyakorlati oktatás keretén belül és a nyári szünidőben társadalmi munka formájában a fiatalok tíz- és tízezreit mozgósítjuk nagyüzemi gazdaságainkba. Azokról a fiatalokról viszont, akik mezőgazdasági szakiskoláinkon tanulnak vajmi keveset törődnek, járási vezetőségeink. Tudni ugyan tudnak róluk, mert minden ilyen iskolán létezik CSISZ-szervezet és így a kapcsolat magától érthető, ám, ha jobban megnézzük formális az, és ha nem a kapcsolat, akkor a járási vezetőség részéről itt kifejtett munka. Ez semmivel sem magyarázható jobban, mint azzal — az eddigi tapasztalatok szerint —, hogy ezekből az iskolákból csak kevés fiatal kerül a mezőgazdaságba és ha igen, akkor sem tartósan. És végül, de nem utoljára, hogy járási vezetőségeink vajmi keveset tudnak, ha egyáltalán tudnak, az iskola elvégzése után ezekről a fiatalokról. Pedig elsősorban is az ő feladatuk lenne számontartani ezeket a fiatalokat és ha nehézségük támadna elhelyezésük, beosztásuk körül, úgy elsősorban a CSISZ járási vezetőségének ketlene, hogy segítsen nekik. Ügy látszik, az ilyen fajta munka nincs minden járási vezetőségünk értelmező szótárában, erre még nincs szabály. A megszokott, a látszat, a tetszetős akciók szervezése úgy látszik könnyebb akárcsak a brigádok szervezése, mint új módot, formát keresni az ilyen iskolákon kifejtett munka eredményessé tételére. Pedig az ilyen munka is mérhető, sőt számokban is kifejezhető, talán köny- nyebben, mint a ledolgozott „brigáď'-munkaórák száma, nem is beszélve azoknak valódi értékéről. -ny-d