Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1964-03-17 / 11. szám
Megkésett emlékezés TAVASZI DAL Gátfeszegető vizek idején a vérem szintjén új tüzet csihol gömbölyű vállad, ezredszer, újból úgy veszlek körül, mint az áradás a parti fákat. Végre hát értsd meg, minden utadnak nálam a vége, velem tapinthatsz a felrezzenő, kábult csalitok érverésére. S meglátod, ha majd szerelmünk helyén derékon törik a gyenge füvek kirántott kardja, a duzzadt rügyek tölténytárábdl díszlövés hangzik zöld lángot csapva. Váratlan növény Vigyázva ápolták, nevelték a társadalmi üvegházban, tövébe gonddal adagolták a nedvességet és a trágyát, a bölcs kertészek, álmaikat rejtették sudár derekába. A növény más lett. Túl nőtt rajtuk. Szegény kertészek bölcs vakondok riadnak lábujjhegyre állva, de nem látnak a friss hajtások virágkészítő rejtekébe. Nos, kivirágzik nem virágzik? mi lesz kertészek, kiálltok a sudár szárnak fejszeéllel? Március 5-én mült 15 éves a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Egyesülete. Olyan csendes, halk szavú ünneplés volt ez. Két hosszabb írás és néhány hír jelent meg az évforduló alkalmából, no meg a Csemadok-tagok emlékeztek meg az évzáró közgyűléseken a jubileumról. Igaz, néhány jókívánságot kifejező távirat is érkezett a Csemadok Központi Bizottságára Valahogy úgy nézett ki az egész, mintha elfelejtettük volna magunkat megünnepelni, vagy úgy is mondhatnám, elfelejtet tek bennünket megünnevelni Nem Is any- nyira a külső pompára, a lát - ványos ünnep• lésre gondolok, hanem — és ez már így szokás — hogy ilyenkor az évforduló alkalmából a Janus- archoz hasonlóan kell előre és visszanézni. Mit tettünk eddig, mennyire éltünk azokkal a lehetőségekkel, amelyeket a 15 év folyamán a kezünkbe adtak. Nem mulasztottunk-e el valamit, vagy inkább úgy is mondhatnám, hogy a személyi kultusz időszakában nem szabták-e túl szűkre a Csemadok hatáskörét. Számtalan kérdés fogalmazódik meg bennem. Mert ugye volt a Csemadoknak szépirodalmi könyvkiadója, volt hivatásos színháza, volt hivatásos népművészeti együttese és ma már .,. Meg van a színház, meg van a kiadó, nincs meg a hivatásos népművészeti együttes, csak félhivatásos, de más központokból irányítják az említett intézményeket És ez helyes volna, de mindaddig, amíg nem lesznek olyan állami professzionális szervek, amelyek érdemben tudnak foglalkozni a csehszlovákiai magyarság kulturális és népművelési problémáival, addig a Csemadok olyan kérdésekkel is kell hogy foglalkozzon, amelyek első tekintetre úgy tűnnek, hogy nem tartoznak kulturális egyesületünk hatáskörébe. A Csemadoknak többet kell foglalkoznia a csehszlovákiai magyar értelmiséggel. Igaz, hogy volt idő, amikor rossz szemmel néztek arra p tanítóra, aki a Csemadokban tevékenykedett és így elriasztották ezeket az embereket a munká- '61. Ma már gyökeresen megváltozott a helyzet. Nem ártana az sem, ha a Csemadok vándorkiállításokat rendezne a Csehszlovákiában élő magyar képzőművészek alkotásaiból, továbbá megteremthetné a feltételeket arra, hogy a csehszlovákiai magyar értelmiség különböző csoportjainak képviselői találkozhassanak és kicserélhessék véleményeiket. El lehetne azon is gondolkozni, hogy az olyan városokban, ahol nagyobbszámú magyar munkásság és értelmiség dolgozik, nem lehetríe-e Csemadok-szervezetet alakítani (például Ost- raván vagy Csehország egyes részein). CSISZ-tagok Tömeg szervezeteink és tár- is aktívan resztsadaimi szervezeteink munkaformája állandóan változik, illetve kellene, hogy változzon, mivel a tagság fejlődése, érdeklődési köre ezt megköveteli. Azok a munkaformák, amelyek helyesek voltak néhány vesznek a CSEMADOK rendezvényeken. évvel ezelőtt, ma már elavultak. Ezt tekintetbe kell venni minden választott és hivatásos kultúrmunkásnak. Most, amikor a Csemadok fennállásának 15. évfordulóját ünnepeljük, nem ártana őszintén és nyíltan elbeszélgetni saját gondjainkról. problémáinkról. Az évforduló alkalmából emlékeket idézgetek. Egy-egy járási dal- és táncünnepélyre gondolok, a komáromi országos szavalóversenyekre emlékezek, a zseltzi, illetve a gombaszögi dal- és táncünnepélyeket idézgetem Ezek voltak minden évben a kicsúcsosodá- sai a Csemadok munkájának. Ezenkívül nehéz lenne felsorolni azt a sok színielőadást, észtrádmüsort, irodalmi estet és különféle előadásokat, amelyeket a Csemadok szervezett az elmúlt 15 év alatt. Az elért eredményeket nem lehet számokban kifejezni. A magyar falvak és városok kulturális fejlődését nem tükrözik teljes Mosolygós arcot kérek a fellépés előtt lel együtt ki tudják elégíteni? Hányán kongatták már a vészharangot a Csemadok fe■2 1 Még néhány perc és megkezdődik az előadás Szálljon, zengjen a dalunk egészében a fellépések számáról készített statisztikai kimutatások. A „hol voltunk és hova jutottunk“ kérdésre nem lehet egyértelmű választ adni. Inkább azt kellene kutatni, hogy mennyivel juthattunk volna előbbre a fejlődésben, a népnevelő munkában, ha a Csemadok szervei és szervezetei tovább mennek a népművészeti és a népnevelési munka megszokott formáitól. Kovácsoltak-e elég tőkét a Csemadok szervezetek az elmúlt 15 év alatt ahhoz, hogy falvaink és városaink kulturális igényeit a többi tömegszervezetlett. Azt hiszem, éppen most a jubileum évében kellene bizonygatni, elsősorban munkával, hogy a Csemadok fontos szerepet tölt be a csehszlovákiai magyar dolgozók szellemi életében. A kulturális tevékenység széles skálájának kihasználásával kell terjeszteni a műveltséget a magyar dolgozók között. A megváltozott viszonyoknak megfelelően az elkövetkező években a Csemadok magasabb szinten kell, hogy szolgálja a csehszlovákiai magyar kultúra és népművelés ügyét. Erre kötelez a 15. évforduló. CSIKMÁK IMRE XIII. folytatás Mindketten méltók voltak önmagukhoz és szerelmükhöz. Naponta találkoztak, s találkozásaik mostanában a szokásos csókváltással végződtek. A csók néha féirecsúszott kissé, s a lány odanyújtott arca helyett a fületövére, nyakára, esetleg a pihés szájszögletre cuppant. Fölényes csodálkozással, udvariasan mosolyogtak, ha, szüleik, akár Lacié, akár Nesztié, róluk beszéltek. Nesztiéknél szokás szerint arról beszéltek, hogy Laci még mennyi ideig és mit fog tanulni, — Ladáknál megkérdezték a lányt: „maholnap már nem fogsz a mi fiúnkkal pajtáskodni ugye, ha megjelenik a kéró?“ Ilyenkor kettőjük pillantása találkozott, leereszkedő sajnálkozással mosolyogtak. Ügy érezték, hogy ők ketten egymáshoz tartoznak. Csodálkoztak szüleik tréfás kedvén, mert ők szenvedtek a szerelem és a hallgatás súlyától. Laci csak a napokat számlálta: Még huszonkét nap, és elutazom... Szinte hinni sem akarta, hogy érte üzennek, amikor Kardos Pista bácsi, a kisbíró jött. — Ide hallgass gyerek, az elnökünk hivat. — Miféle elnök? — csodálkozott Laci. — Hát Bartal Lajos, a nemzeti bizottság elnöke kéret, hogy pontosan tizenegyre ott légy! Érted?! Az irodában már többen is várakoztak az elnökre. Laci Szétnézett és örömmel állapította meg, hogy a várakozók csupa fiatal fiú és leány. Ott volt Pompos Jani, Tóth Mag- dus, Jakab Terka, Mihalik Dénes, Mrázik Božena meg Csa- la Péter is. Bartal Lajos, az elnök bizonytalan tekintete végigsik- lott rajtuk. Arcán derűs mosoly jelent meg. Jó hangulatban volt. — Látom, szépen összegyűltetek. Ez Jó. Ezt már megtanultátok, ha hivatnak titeket, hát eljöttök annak rendje, módja szerint... A fiatalok kissé fölényes csodálkozással fordultak feléje. Néhányan összenéztek, mintha kérdezték volna egymástól: Hát ez mi akar lenni? Az elnök így szólt a jelenlevőkhöz. — Hát nézzétek ... Nekem nincs se magas iskolám, se alacsony, csak három télen jártam iskolába, mert akkor a magamfajta nem tanulhatott, nem ám!... Persze, ti ezt nem értitek. Nem baj, Nem is akarjuk, hogy megértsétek. Jól van minden úgy, ahogy van. Körös-körül némán hallgattak a fiatalok. Pompos Jani hunyorított Lacinak, és eről- tetetten elnevette magát. — A múltra akar emlékezni Lajos bácsi? Mi ezt tanultuk a történelmi órán... Torkára forrt a szó. Az elnök szótlanul nézett rá. Arcét nagy, nyugodt ráncok barázdálták, szemében bosszúság látszott. Laci közbe akart szólni, de Mihalik megfogta a könyökét. — Ne tréfáljátok fiúk... Lajos bácsi még nem mondta el amit akart... Az elnököt elöntötte a düh. Csontos arca fanyar fintorba torzúlt. — Hallgassatok, az istenit! Mit gondoltok, hol vagyunk? Ez a nemzeti bizottság irodája!... És semmi Lajos bácsi! Én, itt a nemzeti bizottság elnöke vagyok. Értitek? Hallgattak. Lehajtották a fejüket. — Különben azért hivattalak benneteket, hogy megértessem veletek... A vakáció az vakáció, igaz, de ti már nem vagytok olyan kisgyerekek ... Megtanultatok az iskolában fogalmazni, rajzolni, meg miegyéb, hát most az kellene, hogy segítsetek... Mindenki dolgozik. A csépléssel késünk egy kicsit. Sürgetni, lelkesíteni kellene az embereket. Aztán nemsokára végzünk. Ünnepelni kellene. Valami műsor jó volna ... Rágyújtott, és az ablakra meredt, mintha kutatva nézne ott valamit. A fiatalok hallgattak. Amikor megfordult, Laci megdöbbent tágra nyílt, hatalmas szemének furcsa kifejezésén. —' Értjük Lajos .. bácsi, illetve elnök elvtárs... Mi el is mentünk félkeresztezni, meg segítünk is, ha kell... Mondtam is Józsi bácsinak... bocsánat, a szövetkezet elnökének, hogy a kétmenetes és a hárommenetes aratás közötti különbség... Kitárult az ajtó, és Gunyics tanító ragyogó ábrázattal tűnt fel. — A, hát itt vannak! — kiáltotta. — Szóval már meg is beszélték, hogy segíteni fognak. Nagyszerű! A fiatalokra lehet számítani. Mondtam én. Mondtam kérem ... Az elnök kurtán, gépiesen felkacagott és átment a másik helységbe. Laci utána ment. Furcsa ötlete támadt: Telefonálni fog Gittának. Engedélyt kért a telefonálásra. Bartal Lajos elégedetten dörzsölte kezét és megengedte a telefonálást. Laci felvette a kagylót. A másik helységből, ahol Gunyics tanító beszélgetett a fiatalokkal, néha erőteljes hangok szűrődtek ki, néhányszor már azt hitte, hogy a központ válaszol. Végre bemondta a számot. A háta mögött ketten beszélgettek. Az ezres gép tegnap öt órát állt. Szabad fülét befogta a kezével. Férfihang jelentkezett. — Beszélhetnék Gitta nővérrel? A hang igent mondott, s ő ismét várt. türelmesen és kicsit izgatottan. Mondom, hogy az ezres gép tegnap öt órát állt — ismételte a hang. E lármán, a készülék recsegésén és a valahol messze morsejeleket kopogtató rádió zaján át Lacihoz elhatolt az ismerős, kedves hang, amelyet kissé elváltoztatott a telefon. — Gitta nővér, itt Bíró Laci beszél... — Szótagolva ismételte: Bl-ró-La-ci. Felhívtam, hogy megkérdezzem ... Hallgatta a választ, de csak két-három mondatot értett meg belőle nagy nehezen. Tegnap egész nap szabad volt, most délután kettőig lesz szolgálatban, aztán éjjeli ügyeletet kell tartani. Végül megállapodtak, hogy Laci újra csengetni fog, de ő nem teszi le a kagylót. Atcsen- getik a vonalat, hogy jobban megértsék egymást. Laci szívvel, lélekkel hallgatta a választ; tekintetével úgy maga elé révedt, mint egy süketnéma, figyelme a hallgatásra összpontosult. Mégsem értette pontosan a választ, és találomra bemondta: — Azt gondoltam, hogy egy kis figyelem jólesik önnek ... végeredményben azért is hívtam fel... A többit már pontosan hallotta. — Erre senki sem kérte! Valami mást kértem én, amikor átadtam azt a papirost. Vagy megértette ezt, vagy nem értette meg. Én nem fogok könyörögni. Én nem szeretem az ilyen felelőtlenséget. Érti? Laci megtörölte a homlokát és belenyögte a telefonba. — Értem. — Én tudom, hogy még meggondolja magát. Tudom. És ezt várom. Ne telefonálgasson nekem többet, hanem tegye, amit várnak magától Bíró elvtárs. Viszontlátásra! Letette a telefont. Elindult a másik szoba felé, a többiekhez. Megszidták, szemrehányásokkal illettét. Lehajtotta a fejét, de mire benyitott nevetett, mert mégiscsak férfibüszkeséget hordott a szívében és szeme előtt bizalmaskodó női arcot látott, rúzsos ajkakkal, amint mondja: „Tegye, amit várnak magától!“ (Folytatjuk)
