Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1964-03-17 / 11. szám
Kaland a Tátrában (8-) így folyt ez egész nap. Tökéletesen boldog voltam. Már nem hallottam a vihar zúgását sem, s a kinti világ teljesen megszűnt, közömbös lett számomra. Azon a napon Márta oldalán születtem férfivé, s előző életem ügy hullott le rólam, mint a növekvő nyírfa derekáról hull le az elszáradt kéreg. Egyetlen gondunk a szere lem volt. Senki és semmi sem gátolt, zavart magányunkban. Csupán mi ketten léteztünk; egymásnak egymásért és együtt. — Még nem unsz? — kérdeztem délben, miközben kicsit megpihentünk. Márta önfeledten nevetett, szép, tiszta nevetéssel. — Nem, soha! — súgta szenvedélyesen. — Nem tudok betelni veled!... Magához szorított, testének domborulatait elrejtette testemnek mélyületeiben. — Egyszer eláll a vihar, elfogy az élelmünk, és vissza kell mennünk az emberek közé... — Emberek!... Szörnyű, hogy mindenbe beleütik az orrukat... — És minden cselekedetünket korlátok közé szorítják... A szerelmünket, vágyainkat, gondolatainkat... Az összérdek megöli az egyént és... Dühösen fújtam. Márta szelíden, megbékélve nyugtatott, — Alkalmazkodnunk kell... Mindnyájunknak alkalmazkodnunk kell... Aki nem tud alkalmazkodni, elvész... Ez a természet törvénye! — Igen, ha nem alkalmazkodunk, elpusztítanak. Igyekszünk hát olyanokká válni, amilyenekké kívánják, hogy legyünk... És, és megöljük énünket, hamis életet élünk .. — Hogy simábban gördüljön az élet!... Ezt csak megérted?! Ingerülten felugrottam és a lőcára telepedtem Megfogtam a baltát és azzal hadonásztam: — Nem, és nem értem meg! Soha sem fogom megérteni... Nem akarom, hogy az általános elképzelés érdekében ösz- sze-vissza gyúrjanak ... — Néha a javunkra teszik .. — Néha! De hányszor változtak az ideálok az én tyúklépésnyi életemben is ... Egyszer azt akarják, hogy harcosok legyünk, forradalmárok, másszor, hogy engedelmes, szófogadó polgárok... Ha az összes szempontnak engedünk, úgy hajlik majd a gerincünk, mint a kígyóé!... Ha egyáltalán lesz még gerincünk ... Márta felült s a derekáig lecsúszott róla a takaró. Ijedten nézte hirtelen fellángoló dühömet. Elszégyeitem magam, sarokba vágtam a baltát és mosolyogva nyugtatni próbáltam: — Ne haragudj rám... Az ember megbolondul, ha ezekre gondol. — Ne beszzéljünk róla ... — kérlelt Márta valami ijedt fájdalommal a szemében. — Amíg itt vagyunk, ne törődjünk semmivel. — Nem, drágám!... Többé nem törődünk az emberekkel. — Csak magunkkal ... Ha együtt leszünk ... — Ezentúl mindig együtt maradunk. — Mindig drágám. — És mindig szeretni fogjuk egymást. — Mindig drágám. — Akkor is, ha az egész világ ellenünk fordul. — Akkor is ... — megrándult az ajka és zokogva borult a mellemre. Ijedten, értetlenül babusgattam, nyugtattam és kényszerítettem, hogy könnyes szemével a szemembe nézzen: — Mi bajod? — kérdeztem. — Semmi... — fordította el tekintetét. — Valamit titkolsz előttem. — Nem titkolok ... — Érzem, hogy nem akarod megmondani. — Nem, most ne faggass ... Nyugodj meg, hogy szeretlek, hogy a tiéd lettem, hogy most itt vagyok veled ... A többivel kár törődni. — Nyugtalanítasz... — Ne akard, hogy rosszkedvű legyek... Néhány pillanatig némán fürkésztem az arcát, aztán belenyugodva megadtam magam sorsomnak. — Jól van. Akkor most ne beszéljünk róla. — Tudtam, tudtam, drágám, hogy megbízol bennem! — mondta s felragyogott a szeme. Hevesen magához ölelt csókolgatta az arcomat, fürge ujjaival a hajam fésülget- te, becézgetett és szerelmes szavakat suttogott a fülembe. Ez a perzselően heves érzelmi kitörés elaltatta hirtelen támadt bizonytalanságomat. — Sohasem hittem volna. dogságunkhoz, azt megszerezzük. Nem kell nyugtalankodni! Neked és nekem is diplomám lesz, munkát kapunk ... — Kapunk, kapunk! — ismételte gépiesen. — Meglesz mindenünk. Ne félj, ne félj drágám! Én szeretlek és te is szeretsz engem ... A többi nem fontos ... Hevesen magamhoz szorítottam. Kemény karjával átölelte a nyakam és sokáig csókolóztunk. — Olyan, olyan nagyon jő fiú vagy! — suttogta később fuldokolva. — Ezt ne mondd nekem ... SZŐKE JÓZSEF 7 \ A nagy demokrata hogy ennyi gyönyörűség is létezik — suttogta Márta és hálásan hozzámsímult. Nem feleltem. Azon gondolkodtam. hogy az egymásba fonódó ujjunk, az egymást kereső lábunk elhagyja-e valaha is egymást? Mert ki bír ennek a könnyed testnek ellentállni? Gyönge és gyermek leszek rögtön, ha becéző szavait hallom és a vágy súlyos részegsége hull rám. Éreztem, hogy soha-soha nem akarok majd másokat és ezért meg kell tartanom, meg kell védenem mindenkivel szemben. — Hálás vagyok, hogy ide hoztál. Azt hiszem ezek lesznek életem legszebb pillanatai — súgta a számba, és szemem fürkészte fehéren villogó sötét szemével. — Gondolod? — kérdeztem. — Tudom. — Én azt szeretném, ha az egész életünk ilyen lenne, ha csupa boldog pillanatokból tevődne össze .. . — Oh, te olyan erős vagy! — tört ki isméi hirtelen. — Jó és bizakodó . .. — Olyan mint te ... — mosolyogtam, és odaadóan fogadtam heves csókjait. — Csakhogy, amíg én józanul nézem az életet, te folyton rémképeket látsz magad előtt. Ez köztünk a különbség. — Gondolod? — kérdezte s kibontakozott az ölelésemből. Tényleg úgy látod, hogy én ... — Ugyan, ne vedd komolyan, amit mondok, — nyugtattam, és magam is csodálkoztam, hogy ilyen egyszerűen megfogalmazódott ajkamon az a folyton kínzó furcsa érzés, amely oly sokszor gyötört, támadt rám alattomosan boldog pillanataimban. Hogy kimond- tam, rögtön meg is bántam, de Márta nerr tulajdonított oly nagy jelentőséget szavaimnak, amint azt hittem. — Csak beszélj nyugodtan, dráfgám! — mondta. Am még hiányzik a bol— Miért, ha egyszer igaz? — Mert megsértődöm ... — Nem értelek — nézett rám kérdően. — Az igaz, hogy kissé érzelgős vagyok... De jó fiú?.. Nem akarok jó fiú lenni. Tudod, aki jő fiú, az kicsit hülye, mert azt csinálnak vele, amit akarnak. És én még itt nem tartok ... Nem akarom, hogy az ügyesek és az erőszakosak kihasználjanak. Nem hagyom magam!... x — Igazad van! Azt akarom, hogy büszke lehessek rád. — Ezt már szeretem! — kiáltottam és felugrottam a szénanyoszolyánkról. — Hozok fát, mert a nagy szerelmeskedésben még itt fagyunk az éjjel! ... — Segítek! — Brigádost elfogadok! Ahogy nevetett, fehér fogai megvillantak a homályos, szűk kunyhóban. Fütyörészve húztam bakancsot, magamra kaptam meleg vatelinos felöltőmet és vastag sálat tekertem a nyakamra. Addigra Márta is elkészült az öltözessél. Kézbékaptam a tö- röttnyelű baltát és határozott lendülettel felrántottam az ajtót. A szél marokszámra vágta arcomba a szúrós kavargó havat. — Gyere! — nyújtottam a kezem Mártának. Rögtön az ajtónál derékig süllyedtünk a hóba. A friss levegő megszédített. Márta nevetett. Hiába kapálódzott, ficánkolt, egyetlen lendülettel a karomba kaptam, aztán vele együtt belehemperegtem a puha fehérségbe. Ott forgolódtunk, hol ő volt alul, hol én. Nagyokat rikkantgattam, Márta lihegve fuldokolt, arcomon éreztem forró leheletét. Megkerestem az ajkát s akkor éles fogával vadul az ajkamba mart. Elkábultam idegeim hirtelen rándulásától és egy pillanatig tehetetlenül feküdtem. Ezalatt Márta megszabadulva a karjaimból, nevetve felugrott és teleszórta az arcomat hóval. Amikor a fát kidöntöttem, pihegve kifújtam a fáradtságot: — Ez a második fa! — mondtam csendesen. — És a második nap! — toldotta meg Márta. — Fa még akad itt bőven — mutattam az erdőre. — Akár a világ végéig is kibírna. A felaprított fenyő kellemes gyantaillatot terjesztett a kunyhóban. Márta a vacsorát készítette és csendesen beszélgettünk. — Holnap még gondtalanul élhetünk — mondta és számba vette a felbontatlan konzervdobozokat. — De azért nem árt, ha takarékoskodunk, drágám — jegyeztem meg. — Még szerencse, hogy rendesen felére osztottunk mindent, mielőtt útra keltünk. így legalább Editek sem éheznek. — Ki tudja, mi lehet velük? — Editet nem féltem! — Én sem aggódom Pepo- ért! — Amíg van innivaló, Edit utánozhatatlan a vidámságban. — Pepo meg az udvarlásban ... — Akkor nem szenvednek hiányban. — Mi sem — toldottam meg csúfondárosan. Márta felkapta a fejét és zavarában elpirult. — Talán nincs igazam? — Te gúnyolődól! — mondta Márta és egy üres pástéto- mos dobozt dobott felém. Elkaptam a levegőben és tovább csúfolódtam: — Talán valamiben hiányt szenvedsz? Ezt már nem bírta. Fülig pirulva odafutott hozzám és a mellemre térdelve a fülem ci- bálta: — Te, te ... Haszontalan! Hát illik így beszélni?... — Jaj, jaj ... — óbégattam. — Kegyelem! — Nincs kegyelem!... — Kegyelem! Kegyelem!... — Még a hajadat is megci- bálom, hogy el ne feledd!... Most a hajamat kezdte huzigálni, de csak úgy játékosan, nem komolyan. Végül is elnevette magát és odaroskadt mellém a szénára. Ezen az estén korán elaludtunk s csak világos reggel ébredtünk. Valami furcsa nyomasztó csend ölelte körül a kunyhót. Elült a vihar, s most a két napig tartó zúgás helyébe lépő némaság természetellenesnek tűnt. — Tehát vége! — gondoltam. — Vége a boldogságunknak, zavartalan életünknek... Ismét kezdődik a megszokott élet, a tanulás. A tanulással ugyan sosem volt bajom, nem volt teher számomra. Sőt megnyugtatott, felüdített a napi apró gondok, feladatok teljesítése közben. Hányszor vágytam, hogy a könyveim közt maradhassak, hogy ne kelljen egy-egy fölösleges és unalmas előadás miatt elszakadnom tőlük. De az élet nem mindig rendelkezik velünk és az időnkkel ésszerűen. Kénytelenek vagyunk igazodni hozzá, ahelyett, hogy őt zaboláznánk meg, tepernénk igényeinknek megfelelően magunk alá. Ki érti ezt? Létrehozunk valamit, mondjuk egy intézményt, hogy az életünket kellemesebbé, ésszerűbbé tegyük, de ahelyett, hogy ez az intézmény a javunkat szolgálná, önálló életet kezd, a fejünkre nő és csakhamar kibírhatatlan nyűgként nehezedik ránk. Márta óvatosan felkelt. Nem nyitottam ki a szemem. Színleltem az alvást, hogy nyugodtan töprenghessek. Őszintén megvallva, testem már nagyon kívánta a szabad mozgást és agyam a szellemi táplálékot. Mégis fájt, hogy befejeződött ez a szépségesen váratlan együttlét Mártával. Kiszaba(Folytatjuk) Március 20-án lesz 70 éve, hogy az olaszországi Turin- ban meghalt Kossuth Lajos, az 1848—49-es forradalom vezető egyénisége, korának nemcsak legkiemelkedőbb magyar politikusa, de a XIX. századbeli Európa politikai életének is egyik jelentős személyisége. Nagyságának talán legszókimondóbb bizonyítéka, hogy az elmúlt hét évtized sem ho- mályosította el emlékét, viszont ugyanakkor a történetíróknak is elegendő idejük volt Kossúth egyéniségének, munkásságának, tárgyilagos — legendáktól és glóriáktól mentes — értékelésére. Kossuth Lajos jogásznak indult, tanulmányait az akkor híres sárospataki kollégiumban fejezte be. Egyik tanára, Kövi professzor, felfigyelt a kiváló tehetségű diákra, és állítólag úgy nyilatkozott róla, hogy ebből a fiúból nagy „ország- háborító" lesz. Feltételezhető tehát, hogy Kossuth forradalmi nézetei már itt is megnyilvánultak. Tanulmányai befejezése után, szülőföldjén, Zemplén megyében töltött be különböző tisztségeket. Harminc éves korában került a pozsonyi országgyűlésre. Itt szerkesztette a híres Országgyűlési Tudósításokat, amelyben a reform ellenzéknek, a társadalmi haladásért és a nemzeti érdekek védelmében vívott harcát népszerűsítette. 1837-ben letartóztatták, és négy évi fogságra ítélték, dulása után megindította a Pesti Hírlapot. Számos cikkében a feudális kiváltságok ellen és a polgári szabadság- jogokért küzdött. Kossuth a politikai életnek ismert tényezőjévé vált már az 1848- ban kitört forradalom előtt. A reakció minden mesterkedése ellenére Pest megye már 1847 őszén országgyűlési követévé választotta. Itt már az ellenzék vezéreként lépett fel. 1848. márciusában döntő szerepe volt abban, hogy az országgyűlés megszavazta a forradalmi átalakulás eredményeit rögzítő törvényeket és a forradalom erőire támaszkodva kikényszerítette a császár hozzájárulását is. Az első független magyar kormányban pénzügyminiszter lett. A forradalom további menetében Óriási feladatokat oldott meg mind a hadsereg megszervezése, mind a forradalmi helytállás gazdasági, társadalmi és politikai feltételeinek megteremtésében. Marx megállapítása szerint ekkor Danton és Carnot volt egyszemély- ben. Helyzete a forradalomban közel sem volt egyszerű. Hiszen az akkor igen erős arisztokrácia határozottan Kossuth-ellenes volt és a liberális nemesség soraiban is elharapódzódott a megalkuvás. Ebben az időszakban kezdett mindinkább a forradalomban előretörő baloldali erőkre támaszkodni. A bal oldalra és a debreceni népre támaszkodva szavaztatta meg 1849. április 14-én a függetlenségi nyilatkozatot, mely a Habsburg-házat trónfosztottnak nyilvánította. Ezzel egyidejűleg Kossuthot államfőnek választották meg. Sajnos, és ez Kossuth hibája is, hogy a kormány vezetését a bal oldal képviselői helyett, a kompromisszumot képviselő Szemerére bízták. A szabadságharc végső szakaszában Kossuth belátta, hogy új intézkedések szükségesek a jobbágy felszabadítás következetesebb végrehajtására és a magyarországi nem-magyar népek nemzeti jogainak biztosítására. Tény ugyanis, hogy a nemzetiségi megmozdulások 1848 első felében ugyanazon gyökerekből eredtek, mint a magyar parasztok megmozdulásai. A kormányzat mind a magyar mind a nemzetiségi parasztság megmozdulásait erőszakkal akarta letörni. Az erőszak a magyar parasztság széles tömegeit is elkeserítette. Az erőszakos fellépés még súlyosabb visz- szahatást keltett a nemzetiségi parasztság körében és ez lehetővé tette a reakció számára, hogy a nemzetiségeket szembefordítsa a reakdió fő erejével harcban álló magyar néppel. Tény, hogy a polgári átalakulás és a nemzeti önállóság vívmányainak mámorában az akkori vezető osztály nem akarta tudomásul venni, hogy nemzeti kérdés egyáltalán létezik. Kossuthnak ebben az időszakban következetesen a ! forradalom bal szárnyára ! kellett volna támaszkodnia, ! hisz, mint ez kitűnik a ! „Március 15-e“, a radikálisok lapja, már 1849. tavaszán élesen és világosan vetette fel a nemzetiségekkel való megegyezés kérdését. Ez a lap szószerint így ír: „Legyen Magyarország, Erdély, Horvátország, stb., sőt, ha kívánják, a felső megyei szlávság szövetséges köztársaság. Le kell fektetnünk egy föderatív republika alapját, a jövőre kell gondolnunk, nem pedig a gót időkből fennmaradt históriai jogokat fenntartanunk“. Az 1848-49-es forradalom bukásának okait ezen a helyen nem akarjuk taglani, hiszen egyrészt igen jól ismertek, így a külső okok közül döntő jelentőségű az osztrák császár összefogása a cári Oroszország fegyveres erejeivel, de ugyanakkor a belső problémák is súlyos teherként zúdultak Kossuth és társai vállára. Tény, hogy a forradalom utolsó napjaiban Kossuth sok mindent felismerhetett, hiszen például a szabadság- harc vége felé megállapodást kötött a román demokraták képviselőivel. Ez azonban már nem tudott változtatni a helyzeten. A forradalom bukása után Kossuth emigrációba kényszerült, 92 éves korában halt meg Turinban. 45 évei} keresztül viselte a hazájából kiűzött menekült sorsát Kossuth az emigrációból is nagy hatást gyakorolt a magyarországi politikai életre, de mint ez emigránsoknál gyakori, már nem tudta kellőképp felmérni a hazai helyzetet, Érdekes, hogy Marx és Engels is bírálták ezeket a kísérleteket, melyek szervezésében Kossuth nem vette tekintetbe, hogy a forradalmi helyzet megszűnt. Mint már a bevezetőben is említettük, Kossuth a XIX. század nagy polgári demokrata politikusa volt, aki a francia forradalom eszméit igyekezett gyakorlatban Magyarországon megvalósítani. Korában a haladó erőkre támaszkodott és maga is a társadalmi haladás úttörője volt. Ezért később is joggal vették fel haladó mozgalmak, haladó szervezetek Kossuth nevét. Így a magyar függetlenségi mozgalomnak 1941 — 45 között a Szovjetunióban működő rádióállomása a Kos- suth-adó nevét vette fel. És joggal vallhatja magáénak Kossuthot a népi Magyarország, valamint a szocializmusért küzdő emberiség is. S. Gy. és forradalmár
