Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1964-03-10 / 10. szám
Kaland a Tátrában (8.) SZŐKE JÓZSEF Á fiatalember kínálás nélkül Ivott az üvegből, aztán ismét sóhajtott: — Azon az éjszakán sokszor felriadtam. A kunyhó gerendái meg-megroppantak a szél rohamaira s az erdő jajgatva nyögött. Nem féltem, sót magamban azért fohászkodtam, bárcsak reggelre se szűnne meg a vihar és én együtt lehetnék Mártával egész nap, egész éjjel, akár a világ végéig. Márta nyugodtan aludt. Testemen éreztem testének melegét, könnyű leheletét. Nagyon elfáradhatott, hogy vacsora nélkül úgy belezuhant az álomba. Mikor másodszor ébredtem fel, gondolatban szánibavettem az élelmiszer-készletünket is s úgy találtam, hogy az ügyes beosztással napokig is kitart. Konzervünk, teánk és ennivalónk volt bőven. Sót, az innivaló mind nálunk maradt és így Pepóék kénytelenek lesznek alkohol nélkül szórakozni. Ezen a felfedezésemen csendesen, elégedetten mosolyogtam. Magam előtt láttam Edit savanyú, unott arcát, Pepo türelmetlen topogását. Talán aggódnak értünk, vagy azt hiszik, hogy falhoz állítottuk őket. Ha nem vesztek össze, már bizonyosan túl vannak a nászutakon és azt gondolják, hogy mi is ... Ezen ismét elmosolyodtam. Eszembe jutott, amit Márta mondott előző este: Ha egy férfi meg egy nő egybe kerül, mindig csak arra gondolnak ... Eszerint én most balek és gyáva vagyok, mert itt fekszik mellettem a szerelmem, tisztán, szépen és engedelmesen. Azt tehetném véle, amit akarok. Talán nem is tiltakozna, nem sírna és nem jajveszé- kelne hisztérikusan, mint a lábukról leszedett lányok legtöbbje, hanem szerelmesen fel - ujjongana és a szava is odaadó símogatás lenne. De én ábrándozok, ismét csak ábrán- dozok, mint mindig, ha a Mártával így együtt vagyok. Félek, hogy a durvaságom elriasztja, mint ahogy az első alkalommal megriasztotta a csókom. De meddig maradhatok ura cselekedeteimnek, meddig parancsolhatok a testemet fesze- etö véremnek? És Márta? talán szelídebben él önmagával, ösztöneivel és vágyaival? Töprengés közben aludhattam el ismét, mert máig sem tudom, hogy mennyire jutottam gondolataimmal. Felriadtam. Valahogy meg- éreztem, hogy Márta nincs mellettem s ez a különös érzés áramütésként érte idegrostjaimat. Mi ez? Hol vagyok! Agyamban széthullottak az emlékek, az eddig történA Béke Világtanács ajánlatára az egész világon megemlékeznek Tarasz Sevcsenko, a nagy ukrán költö születésének 150. évfordulójáról. Költészete nem ismeretlen előttünk. Az irodalomban az ukrán Petőfinek ismerik el. L. Pervomajszkij, Petőfi Sándor ukrán fordítója, aki olyan művészi tökéletességgel ültette át halhatatlan költőnk verseit, nem győzi kihangsúlyozni, hogy a két költö alkotásaiban milyen sok rokonvonást talált. Sevcsenko is igazi nemzeti költő, aki az elnyomott néprétegek érdekében emeli fel szavát, s fékezhetetlen szenvedéllyel az elnyomók ellen fordult. Hangja közvetlen és őszinte. A népdal formáját, nemcsak utánozza, hanem meg is nemesíti. Sevcsenko is igazi forradalmi lélek, forradalmivá tették az orenburgi sztyeppékben a száműzetés hosszú évei. Ugyanabban az időben, amikor Petőfi fegyverrel a kezében harcolhatott a szabadságért. Sevcsenko tíz évet sínylődött a cári börtönökben és 24 éves koráig jobbágysor- ban élt. Tulajdonképoen csak 13 évet élt mint rtabwi ember. A cárizmus ilyen embftelen módon akarta elnyomnia láng- észt és ilyen it,bekiáltó módszereket alkalmazott. Sevcsenko rendkívül sokoldalú művészietek, festő, szobrász, archeológus, énekes is tek, a valóság. Még a vihar tombolásának hanggyűrűi is egyenesen a szívembe estek és ott reménytelenül fuldokoltak. Tapogatva zizegtettem a sötét szénát, amikor Márta leszakította tudatomról a félálom kusza függönyét. — Rögtön jövök! — mondta s most már tisztán hallottam izgatott lihegését, ruhájának sustorgását. Megértettem, hogy vetkőzik. Én is megszabadítottam testemet a fölösleges ruhától és a takaró alá bújtam. Lassan a szemem is hozzászokott a korom éjszakához. Fehér árnyat véltem imbolyogni magam előtt az áttetsző sötétben. Vártam. Szívem akkorákat dobbant a mellemben, mint a négerek tam-tam dobja az áthatolhatatlan őserdőben. Merev testtel a hátamon feküdtem és fuldokoltam a hőségtől. Végre meglebbent mellettem a takaró. Hallottam, ahogy lefeküdt mellettem a szénában egy személyben. Legismertebb a Kobzos című műve, amely 1840-ben jelent meg. Verseiben különösen az érzések színes skáláját és páratlan képzeletét csodáljuk meg. Mintha lelki prizmája szétbontotta volna a kívülről jövő hatásokat, a legegyszerűbbnek látszó kép is lelkében színessé, gazdaggá vált. Amit meglátott, azt tökéletes művészi eszközökkel adja át az örökkévalóságnak. A Napló című müve, az ukrán nép képzőművészetének örök kútforrása. Az ukrán irodalomban a kritikai realizmus megalapítójának teés a mocorgás megszűnt. Nem érintette a testemet és nem láttam, de annál jobban éreztem a jelenlétét. Sokáig hallgattunk. Éreztem, hogy vár valamire s hallottam hogy kapkodva aprókat lélegzik. — Nem fázol? — kérdeztem s a saját hangom megszabadított a bénaságtól. — Majd meggyulladok — mondta s éreztem, hogy kiszabadítja karját a takaró alól. — Én is. Kidugtam a karomat. Most már tisztán hallottam, amint lélegzik. Ki-be, ki-be ... Fülem megszabadult az izgalom hangfogójától. — Nem fáj semmid? — kérdeztem. — Nem. — Nagyon megijedtem ... — Egészen kikészültem ... De most már elrríúlt... Hangja szelíd volt és bizonytalanul remegett. kintik. Hazája irodalmát ő emelte világszínvonalra. Müveiben visszatükröződnek az antik Róma szociális harcai, foglalkozik a huszita kor eseményeivel, a feudális Kína problémáival és a legújabb történelmi áramlatokkal is. Szívügye természetesen mindig Ukrajna marad, a kozákok jobbágysága és a XVlll. században a kozák ellenállási mozgalom foglalkoztatja a legjobban. Sevcsenko, a politikai szatíra nagymestere, éles tollával a cári önkényuralom kinövéseit támadta a legjobban. A Hajdomáciak című történelmi eposzával érte el a legnagyobb sikert. Ez a mű is 1840-ben jelent meg és mindmáig nem vesztette el üde frisseségét. A negyvenes években írta legterjedelmesebb poémáit, az Álom és a Kaukázus című műveit, a Három év, a Küldetés és a Végrendelet című verssorozatát. Ezekben is a cári udvar erkölcstelenségét, embertelenségét ostorozza, ítéletet mond a cári rendszer felett, meg- énekli az elnyomott népek szabadságát és függetlenségét. M. Nevrlý — Itt biztonságban vagyunk. — Ha tudnám, hogy hol... — Elakadt a hangja, aztán határozottan folytatta. — Amikor felébredtem, kivert a rémület jeges verítéke. Csak nehezen értettem meg, hogy te vagy mellettem ... — Szerencsénk volt... Egy lavina lesodort. Éppen ide a kunyhó elé ... Te elvesztetted az eszméleted... A szárazság összehúzta a torkomat, Kö- hintettem. — Nagy szerencsénk volt! ... Nem válaszolt. Hallgattuk, hogy a vihar hövitorlái hogyan pofozzák a kunyhó gerendafalait. — Ki tudja, meddig tart? — kérdezte sokára. — Itt jó helyen vagyunk, — ismételtem. Közönbös dolgokról beszéltünk, de mind a ketten arra gondolunk, aminek be kellett következnie. Megmozdult. — Nagyon aggódtál miattam? — kérdezte s megkereste a kezem. — Nagyon. Az ajkak sötétben Is rátalálnak egymásra. Föléje hajoltam. Forró karok fonódtak a nyakamra. — Szeretsz?... Egyik karomat a feje alá csúsztattam s csókkal válaszoltam. Simogató kezem megkereste a mellét. Megrándult, mintha áramütés érte volna a testét. — Ne légy durva — súgta. Forró és ideges testével hozzámsímult. Megfogtam a kezét és a derekamra tettem. — Úgy vágyom rád! — Én is... — lehelte és az ajkunk ismét egymásra fonódott, fuldokoltunk. Kezem szelíden elindult a testén, vállától a derekáig, a hús domborulatait és mélyüléseit követve, de visszariad és visszanvándorol. Ahol a testünk érintkezik, megérzik egymás vérének lüktetése, melege. Egymásba kulcsolódtak az ujjaink, a lábunk összefonódott. Aztán a visszafojtott vágy széttépte ködköntösét és egész testemben felparázslott a gyönyörűség. Márta ujjongva sikoltott... Egy ideig csendesen feküdtünk a hátunkon. Később megkérdeztem: — Nem haragszol?... Éreztem, hogy a keze a hajamra simul. — Ne beszéljünk — mondta s könnyedén simogatta a hajam. Szinte éreztem, hogy mereven néz a sötétbe. Magam előtt láttam kerekre nyílt fekete pupilláit s aggodalom fojtogatta a szívem. — Ne haragudj — kértem. Nem válaszolt. Keze vigasztaló mozdulatokkal, gyengéden, lassan simogatta az arcomat, kitapogatta ajkam vonalát, szemem gödrét, mintha az érzékeibe akarta volna zárni arcom minden vonását... Én voltam az öregebb, ó volt a bölcsebb. Nekem volt már múltam, neki mégcsak jelenje. Megcsókoltam simogató kezét s hagytam, hogy mindent elraktározzon sejtjeibe, agyának apró rekeszeibe. — Enyém lett... — szólalt meg bennem egy magabiztos hang s jóleső megnyugvás áradt végig testemen. — Enyém lett és sohasem akarhat másokat! Ez a hang már bizonytalanul megcsuklott. Alig lett az enyém, máris biztosítékot akartam. A legyúrhetetlen önzés, legázolta a nyugalmamat s felkavarta bensőséges viszonyunk friss, sósízű tengerét. Nyugtalanul kerestem meg az ajkát. Riadtan elhúzódott tőlem és a fejem felett összecsaptak a kétségbeesés hideg hullámai. A következő pillanatban ... Vadul és kétségbeesetten szorítottam magamhoz. Ajkam végigsiklott az arcán s felitta sós könnyeit. — Sírsz? — kérdeztem döbbenten. Megrázta a fejét. — Hát? Hát akkor mi történt ... — Semmi... Csak kifutottak a könnyeim! — súgta és öröm remegett a hangjában. Megértőén arcához szorítottam az arcomat. Hevesen magához szorított és ismét felujjongott a lelkem, belém döbbent a felismerés. Micsoda esetlenül szánalmas figurák vagyunk, mi férfiak. Durva ujjunk minden érintése húrokat tép el a női lélekben, mert sejtelmünk sincs mindarról. ami ott történik. Egy rezdüléssel, egy lépéssel mindig lemaradunk. Mintha valahol az őssejt indulásánál elkéstünk volna, mintha másodlagos egyedként léptünk volna a cselekvés nagy porondjára. És ez az elkésettség most már egész utunkon elkísér. Vagy talán az előnyösebb helyzet, uralkodás, a birtoklás tudata visszafogta érzelmeink fejlődését? Többször tapasztaltam már az élet más területein is, hogy az uralkodó helyzetben lévő emberek, csoportok és nemzetek érzéke eltompul bizonyos problémák iránt, nem vesznek létükről tudomást, lebecsülik, esetleg elnyomják őket és ez hátrányosan hat életükre, fejlődésükre. Azt is mondhatnám, hogy az uralmon lévők vaksága, rövidlátása okozza vesztüket. Természetesen ezt így a nő és a férfi helyezetére nehéz lenne ráhúzni. Tény azonban, hogy a férfi több évszázados előnyös helyzete kihatott érzelmi, lelki fejlődésére, s a nő érzelmi világára és alávetett sorsára is. Ez pedig súrlódásokra vezet a nemek között. Az élet csak most fogja korrigálni a fejlődésnek ezt az eltévelyedését — ha ugyan fogja! Mi minden esetre azon vagyunk, hogy korrigálja, hogy biológiai alkatunk teljes harmóniája mellett megteremtődjön lelkületűnk, vágyunk,'indulataink és érzelmeink összhangja is. Ilyen badarságok forogtak a fejemben, s nem gondoltam arra, hogy most nem filozofálni kell, hogy most a nyelv maga is megtalálja a helyes mondókáját, úgyszólván a tudat segítsége nélkül, hogy egyetlen ösztönösen óhajtott mozdulat beszédesebb minden költeménynél. Testünk egymáshoz igazodott. Izmaink apró rezdüléseikkel beszélgettek, ismerkedtek, örvendeztek. Aludtam? Bizonyára sokáig aludtam, mert amikor a szemhéjam felpattant, világos volt a kunyhóban. Márta ott ült mellettem és falatozott. Amikor észrevette, hogy figyelem rámmosolygott s egy falat pástétomos kenyeret dugott a számba. — Mint a farkas, olyan éhes vagyok! — mondta vidáman csilingelve. — Este elaludtad a vacsorát — feleltem mosolyogva. — De most bepótolom! Megeszem az összes készletet... Hangosan nevettem, szabadon, boldogan. — Hiába nevetsz! — mondta csintalanul komolykodva. — Neked egy falatot sem hagyok ... — Később hozzátette: — Látom, megijedtél. No, tátsd ki a szád, csukd be a szemed. Az utasításnak megfelelően kitátottám a szájam. Ismét egy falat kenyeret lopott a szájamba és csókkal zárta le. — Nem etetlek! — ugrott el tőlem, mielőtt magamhoz húzhattam volna. — Irigy vagy? — Lusta vagy! — Fekvősztrájkot tartok! — Ismerd el, hogy lusta vagy még enni is! — Aki engem szeret, az a számba rakja a falatot... — Kár minden falatért! — Amit lenyelsz ... — Komolyan? — kérdeztem s egy óvatlan pillanatban megragadtam a kezét. Oda kényszerítettem magam mellé. Egy pillanatra amíg csókoltam megnyugodott, aztán a teste megfeszült, mint az acélrúgó s lelökött magáról. — Ráadásul még erőszakos is vagy! — mondta. És ismét megkezdődött a könnyed, vidám nyelvelés, incselkedve, csúfolódás, viccelődés. (Folytatjuk) „Én, Galileo . . A középkor nem ismert kompromisszumot. A középkor bírái szigorú ítéletet hoztak mindazok ellen, akik gondolatban túllépték az akkori világfelfogást és az örökké létező természeti törvényeket tudományos alapon bizonyították. Nem egy gondolkodó vonta visz- sza tanait az inkvizíció bírái előtt. Rákényszerítették őket, mint Galileit: „Én Galileo, a firenzei Vincenzo Galileo fia, 70 éves koromban megjelenvén a törvény előtt... ünnepélyesen visszavonom, megátkozom és elítélem a fenti tévedéseket, eretnekségeket.. A hagyomány szerint a nagy gondolkodó ezeket a szavakat térdre rogyva mondta el, majd fölállt, a földre dobbantott és így kiáltott: Eppur si muove! (És mégis mozog) Igaz vagy nem igaz, amit a hagyomány tart, egy azonban bizonyos, hogy Galilei csak formálisan, a kényszer hatása alatt vonta vissza tanait, lélekben és barátai előtt sohasem. Kopernikusz felfedezését, hogy a Föld kering a Nap körül, ő bizonyította be tudományosan és népszerűsítette műveiben. Galilei, a kiváló olasz csillagász, fizikus, matematikus, a materialista világnézet egyik előfutára, 1564 február 15-én született Pisában. Az egész világ megemlékezik e sokoldalú tehetséggel rendelkező tudós születésének 400-ik évfordulójáról, aki az égre irányította a távcsövét és vallotta a világmindenség végtelenségét. A fizikát új ismeretelméleti alapokra helyezte és a megismerés forrását a tapasztalatban és a kísérletezésben látta. A matematikában a valódi természetmegismerés alapját. vélte. Apja lehetővé tette számára, hogy a párizsi egyetemen sajátítsa el a tudományokat. Később visszatért Firenzébe, ahol Archimedesi tanulmányozta, majd a pisai egyetemen a matematika tanára lett. 18 éven keresztül tanított Páduában. Erre az időszakra esnek legjelentősebb felfedezései. Tudomást szerzett a messzelátónak Hollandiában történt feltalálásáról, maga is szerkesztett messzelátót, amellyel pontos észleléseket végzett. Felfedezte a Hold hegyeit, a Jupiter holdakat, a Tejút csillagait és a napfoltokat. 1611-ben fölismerte, hogy a Vénus és a Mars a Nap körül keringenek és vallotta a Nap tengelykörüli forgását. A 70 éves törődött embert, aki nemzete nyelvén propagálta tanait, 1633-ban Rómába invitálták, hogy ott június 22-én a Santa Mária Sopra la Minerva templomban ünnepélyes esküvel megtagadja addigi tanait és megparancsolják neki a bűnbánati zsoltárok naponkénti imádkozását. Így élt élete végéig házi őrizetben, száműzetésben. Később teljesen megvakult. Még ekkor is lankadatlanul dolgozott. 1642 január 8-án érte őt utói a halál. Galilei sorsa a tudományos igazságért folytatott harc szimbólumává vált, felfedezései nagyban segítették a világ előrehaladását. cs-k Z wwx/ví, (1814—1861)
