Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1964-03-03 / 9. szám
čfytctk is Cto&tM'U [ Steinbeck dráma jóban végre tes- tére-szabott darabra talált a komáromi színház. Egyrészt mert remekmű, de a szélesebb tömegek számára is élvezhető remekmű, másrészt mert atmoszférájába — alakjaiba könnyebben bele tudják magukat élni a színészeink, mint a stilizált-kosztümös darabokba. Mindez meg is látszott az előadáson, amely alighanem egyike a színház legjobb produkcióinak. Sajnálatos viszont, hogy a bratislavai bemutató jóval volt, mint a komáromi, Szerencsére, a két főszereplőt nem befolyásolta a környezet, így mindkettőjük alakítása meglepetés volt, úgy az első, mint a második bemutató közönségének. Különösen áll ez Nádasdy Károlyra, aki any- nyi lélektelen figura után végre magára talált, s Lennie hálás, de rendkívül bonyolult szerepéből ízig-vérig átélt alakot teremtett. Nádasdy esete egyébként ismételten bizonyította a régi igazságot, hogy egy társulatban lehetőséget kell adni minden színésznek arra, hogy bebizonyíthassa tehetségét. Bugár Béla, már úgylátszik, a kelleténél idegesebb volt a második bemutatón, nem bírta kivárni az időt, amíg a partnere befejezi szövegét, s gyakran talán túlságosan is hangoskodó, türelmetlen volt Lennievel szemben. Ennek ellenére, alakítása nem sok kívánnivalót hagyott maga után, különösen Komáromban. A többiek már, sajnos, nehezebben birkóztak meg a szerepekkel. Különösen áll ez Váradig Bélára, aki Komáromban még csak-csak elfogadható Curlyet nyújtott, Bratislavá- ban viszont már-már zsákutcába terelte az egész előadását külsőséges geszt ikulációival, ordít ozásaival. Szentpétery Aranka sem bírta végig az iramot különösen a második bemutatón, s így egy nagyon bonyolult, de nagyon érdekes színfolttal maradt, adósunk az előadás. Ugyanígy kiesett az együttesből a szerepét félreértelmező Fazekas Imre (megítélésünk szerint egy cinikus alakot kellett volna megformálnia). s különösképpen Kovács József és Takács Ernőd, akik elsősorban beszédtechnirről á kérdésről vitatkoztunk február 19-én Nyitrán több órán keresztül. De tulajdonképpen leszűkítenénk a vita tárgyát, hacsak az oly régen vajúdó irodalmi színpad esetében tennénk fel a kérdést. Teljes egészében viszont így hangzik: Lesz-e Nyitrán végülis valamilyen kulturális „nyüzsgés“ (hogy ezt a kifejezést használjam), lesz-e énekkar, lesz-e tánccsoport, lesz-e zenekar, lesz-e színjátszó csoport. Mert eddig nincs jóformán semmi. Énekkaruk ugyan volt és van is, de valakinek az elhamarkodott elképzelése következtében egyesítették a magyar meg a szlovák részleget, de sem az egyik, sem a másik félnek nincs belőle haszna, mert különösen a szlovák diákok nem tudnak megbirkózni a magyar szöveggel. Régóta izgatja már közvéleményünket a Nyitrai Pedagógiai Intézet helyzete. A dolog lényege ugyanis abban van, hogy Nyitrán készül jövendőbeli hivatására az elkövetkező évek magyar pedagógusainak oroszlánrésze. No már most, ha elképzeljük, hogy ezeknek a kötelező tantárgyak látogatásán kívül úgyszólván semmiféle különmunkával nem foglalkozó embereknek a kezében lesz a jövő magyar műkedvelése, akkor nem tudom, milyen képet vágjunk az egészhez. A vitában, amely aztán az intézet Csemadok-szervezeté- nek évzáró (pontosabban szólva: mostanában alakulgató) közgyűlésén is folytatódott, sok érdekes vélemény hangzott el. A diákok érvei: hogy mindentől elveszik a kedvüket, hogy a pedagógusok (főként a magyar tanszékre hangzott el rengeteg bíráló megjegyzés mind a diákok, mind az igazgatóság, illetve a többi pedagógusok részéről) nem törődnek a fiatalokkal, s ha törődnek, törődésük abból áll, hogy visszaszorítják — elfojtják az Lesz-e Nyitrán irodalmi színpad? egészséges kezdeményezéseket. S végül: az objektív nehézségek, hogy minden akciót csak közösen lehet lebonyolítani a szlovák tagozattal (állítólag emiatt feneklett meg a régóta vajúdó kisszínpad is, és emiatt sztagnál a Fórum), s a minimális lehetőségek. Elhangzottak olyan vélemények is, hogy Nyitrán nagyon könnyen dobálóznak az emberekkel, és leginkább nem a tanulmányi eredmények miatt, hanem aszerint, hogy ki merik-e nyitelért tánccsoport sem működik, pedig abban ugyan mindegy szlovákul táncolnak-e avagy magyarul. Summa-summárum: a való az, hogy Nyitrán a jelen pillanatban nincs úgyszólván semmi. S ez annál is elszomorítóbb, mert hisz egy jövendőbeli pedagógusokat képző intézetben nemcsak elvárható a diákoktól, hogy műkedvelői vonalon is készüljenek fel hivatásukra, de egyenesen kötelező, klasszifikálandó tevés egyenlőre, első lépésként talán mégiscsak megkezdi működését az irodalmi színpad, ösztönzőleg hatott e téren a komáromiak „Korunk és költészetünk“ című műsorának nyitrai bemutatója, s el is ha- tároztatott nagyhirtelenében, hogy a májusban megrendezendő Jókai-napokon már a nyitraiak is szeretnének fellépni első műsorukkal. Ami a továbbiakat illeti: az irodalmi színpad nyilván csak az első lépés. De meg kell újA komáromi Irodalmi Színpad Nyitrán Nádasdy Károly, Budiás Ida ni a szájukat bizonyos helyeken vagy sem. Bóna elvtárs, aki már megégette a kezét, eleven példa rá, hogy ez a vád tény és való, nem kitalálás. A tanítók a diákokban látják a hibát: hogy tehetetlenek, hogy képtelenek az önálló alkotómunkára, s hogy tanulmányi eredményeik is nagyon gyöngék. Van valami igazság ezekben az állításokban, bizonyítja ezt az is. hogy egyesek a vitában azzal magyarázták a nyitrai helyzetet, mert úgymond, nem volt és nincs senki, aki berúgja azt a bizonyos ajtót (amelyet pedig feltétlenül valaki másnak kell berúgnia hatszáz jövendőbeli pedagógus helyett). Kiderült később az is, hogy nem igaz a minimális lehetőségekről szőlő panasz, nem igaz az, hogy feltétlenül közös kell hogy legyen az énekkar, hogy a kisszínpad az érdektelenség miatt bukott el. Ónodi János igazgatóhelyettes szerint misem bizonyítja ezt jobban, minthogy a pár évvel ezelőtt sikereket kenységként kellene, hogy szerepeljen ez a „tantárgy“ az iskola programjában. Ezzel kapcsolatban kell megemlítenünk a Csemadok és az intézet viszonyát. A vitában elhangzott egy nagyon figyelemreméltó megállapítás: a nyitrai intézet Csemadok szervezete, a legfontosabb Csema- dok-szervezet kellene hogy legyen országos viszonylatban is. Hiszen kiknek a munkájára számíthat majd pár év múlva a Csemadok, ha nem azoké- ra, akik most itt tanulnak. S ugyanakkor: a nyitraiak panaszkodnak, hogy a Csemadok mind a mai napig fülebotját sem mozgatta, ha róluk volt szó, hogy segítséget tőle soha nem kaptak, s hogy tulajdonképpen nem is létezett Csemadok az Institúton, hiszen csak most van alakulgatóban, s ahogy a vitában el is hangzott, ha volt, eddig csak „illegálisan“ volt. Mit lehet mindehhez hozzá- teni? A vita, úgy tetszik, felpezsdítette az alkotókedvet bői alakítani a tánccsoportot is, az esztrádcsoportot is, a színjátszócsoportot is, énekkart is, zenekart is. Az érveket nem szükséges még egyszer felsorakoztatni, a tanulságot viszont nem árt újbői összefoglalni: arra a 600 emberre, aki jelen pillanatban a Nyitrai Pedagógiai Intézetben készül jövendőbeli hivatására, nagy feladatok várnak az elkövetkezendő években. Hogyan tudnak majd megfelelni feladatuknak, ha nem készülnek rá, ha elfecsériik a főiskolán eltöltött drága időt, ha képtelenek arra, hogy önállóan valamit is megcselekedjenek, ha másoktól várják, hogy berúgják helyettük azt a bizonyos ajtót? Lehet, hogy a kívülállók szemében túlságosan vészha- rangszerűen hangzanak e sorok, akik ismerik a nyitrai helyzetet, tudják, hogy nem ok nélkül való a kongatás. Hangjára, reméljük egyszer felfigyelnek az illetékesek is! Cselényí László XI. folytatás A felvételi vizsgák idején, amikor a magolástól, a bizottságoktól és a mendemondáktól kábultan a jövendő diákok ide-oda járnak a Főiskola és a JNB iskolaügyi szakosztálya között, s izgatottan, sietve tanulják vonatban és autóbuszban a biológia-tankönyv utolsó lapjait, s mindezt olyan boldog erőfeszítéssel, amelyre később mosolyogva emlékszik vissza mindenki — Laci álmosan, sápadtan érkezett Nyit- rára. Fáradtságot érzett, de tiszta és könnyű volt a feje. A növénytani tanszék folyosóján, a 35-ös számú ajtó előtt, szája hirtelen kiszáradt. Megigazította nyakkendőjét, megrángatta jól szabott, de rá elég rosszül illő kabátját, és kopogtatni készült, amikor magas, öregember jelent meg az ajtóban. — Fiziológiából jött vizsgázni? — kérdezte szigorúan. — Nem. Zsebébe dugta a kezét. A meghívó levél nem volt ott. Rémülten kutatta át minden zsebét, mígnem végül megtalálta. Bizonytalanul nyújtotta oda. A professzor felnyitotta a borítékot, és megnézte az aláírást. — No, jöjjön hát be. Székre ültette, maga pedig a lejtős támlájú svéd karosszékbe telepedett, a nagy íróasztal másik oldalán, két fiatalabb tanár közé. Olvasta a meghívó levelet, s olyan erősen himbálta magát, hogy a szék nyíkorgott alatta. Ez valahogy megnyugtatta Lacit, óvatosan, de nagyon figyelmesen nézegetni kezdte a neves embert. Olyan szép szál termetű volt, hogy még ülve is igen magasnak látszott, noha kissé görnyedten tartotta magát, amit valószínű az írással és olvasással töltött hosszú évek során szokott meg. Feje elől kopaszodott már, arca szigorúnak hatott, eleven, szürke szeme gunyorosan, fiatalosan csillogott. Laci félénken behúzott lábbal ült a szék szélén, és úgy nézett a professzorra, mint gyermek a bűvészre, akinek semmi fáradtságába sem kerül, hogy a zacskóba dobott kendőből élő galambot húzzon elő. A professzor letette a levelet. — Hát igen ... elszánt ember maga — szólt komolyan — de még mennyire elszánt! Növénynemesítésre akarja adni a fejét. De miért nem gépesítéssel foglalkozik? Legyen gépesítő, azoktól mindenesetre kevesebbet kérdeznek, mint tőlünk, szerencsétlenektől. — Nem, én elhatároztam, hogy a növénynemesítés ... — És szilárdan elhatározta? — Szilárdan. — Ügy! Eltelt egy perc, kettő. Az egyik tanár mérgesen vonta fel a szemöldökét. — Hogy hívják? — Bíró László. A mérges tanár idegesen forgatta nevekkel telelrt ci- garettás dobozát, kereste a Bíró nevet. Aztán haragosan Lacira nézett. — Micsurinról, Liszenkóról, Garstról hallott? — Micsurin született... Elhallgatott és tűnődve néz— Hát persze, született — te Lacit. vágott közbe dühösen a pro- — A természet törvényei... fesszor —, 'és következéskép- A professzor csendesen el- pen meghalt. Ez logikus. Ma- mosolyodott. ga hány éves? — No nézzük, a törvénye— Tizenkilenc ... azazhogy ... nemsokára. — Nem sok — mondta a professzor —, nem sok ... Nö- vénynemesítésse! foglalkozni annyit jelent, hogy különleges életre szánjuk magunkat, amely semmikor sem könnyű, de ma még kevésbé. Ha csak magára gondol, inkább ne is fogjon hozzá. Dicsőség nincs. Élvezet legfeljebb csak a munkája. A munkája pedig nem annyira tudományos művek olvasásából áll, mint inkább egész sorozat eredménytelenségből ... két emlegeti... én pedig azt gondoltam, hogy azokat már figyelembe se veszi... A mérges tanár rágyújtott. — Verseket, novellákat nem szokott írni? — Már nem ... valamikor ... — magyarázkodott volna Laci. — Helyes, értem — szólt közbe elégedetten a profesz- szor —, van fantáziája, de nem ír ... No, valahogy csak megleszünk... Ismét felvette a levelet. — Köszönöm. Felvettük. Elmehet. Laci felállt, meg akarta köszönni a felvételt, de a torka összeszorult, így hát csak bólintott, és kiment a folyosóra. Hazafelé utazva, az autóbuszban lepergette emlékezetében az egész beszélgetést, minden percet, minden szót, s úgy tanulmányozta a tanszéken kapott igazolást, mintha díszoklevél volna. Pirulva jutott eszébe Micsurin, s azzal vigasztalta magát, hogy helyében más sem bizonyult volna különbnek. Almos volt, de az autóbuszban nem tudott sehogysem elaludni, pedig mellette szuszogva szunyókált egy kendős nénike. öt őrá volt, amikor az autóbuszból kiszállt. Eltompultan, fáradtan lépett ki a városka oszlopcsarnokos megállójánál, és sodródva a járókelőkkel, elindult a kijárat felé. — A, jő napot! — mosolygott rá Gitta nővér. Laci megtorpant, köszöntötte, aztán csak állt előtte. Udvariasságból legalább egy szót kellett volna szólni, de egyszerűen nem bírt. Zavarba esett. Elvörösödött. — Vártam ... hogy elbeszélgessek magával — tudja miről?... Az illúziókról. Különös téma, és időszerűtlen is. De gondoltam, hogy lesz alkalom erről is beszélgetni... Alkalom! A fiú valósággal fizikai fájdalmat érzett a szíve körül. Csak pislogott . — Nem is ismer engem — mondta mogorván. A nővér nyugodtan és udvariasan mosolygott. — Tudja mit gondolok magáról? Azt, hogy rendkívüli ember. A fiú ellenkezni próbált, és nem talált szavakat. A nővér ott állt előtte, s mind gyorsabban, mind halkabban beszélt. — Gondolja, hogy hízelgek, ámítom? Eszem ágában sincs. Gondoljon át mindent, amit mondtam és akkor igazat ad nekem. Jő emberismerő vagyok. Elmondhatom a hibáit is. Tessék: Lobbanékony, heves és túlságosan becsvágyó. Nem nagy hibák, de hibák. Látja én milyen tárgyilagos tudok lenni? Laci csak nézte, s most először vette észre, milyen furcsa, fakóbarna a nő szeme, á felső szemhéja meg feszes, mint valami hártya. — Bocsásson meg nővérke .. A nő közbe akart szólni, figyelmeztetni akarta valamire. Laci megértette és kijavította önmagát. — Bocsásson meg Gitta ... Nyitrán voltam... Felvételi vizsgán, és ezek a vizsgák úgy összezavartak előttem mindent, hogy most... — Azt sem tudja, hogy fiú-e, vagy lány — nevetett Gitta — de azért sikerült ugye? — Sikerült. — Nem is fárasztom akkor ... És elment. Gyorsan, mintha a szél elfújta volna. — Várjon! — szólalt meg Laci elcsukló hangon. — Én még... én még meg akarom kérdezni... Csakhogy ezt már nem hallotta Gitta nővér. Laci bosz- szankodva indúlt a kijárat felé. Sietett. Folytatjuk) Nádasdy Károly, Bugár Béla kájukkai sehogyan sem tudtak beleilleszkedni az előadásba. Ezúttal is jó volt viszont Király Dezső. A rendezés: mintha nem is ugyanaz a Rímsky rendezte volna ezt az egységes, stílusosan pergő előadást, aki a Ma- nont. Míg ott állandóan feszengtünk a meghökkentöbbnél meghökkent öbb, bántó stili- zált ság-kikonstruált ság miatt itt minden a helyén volt, minden a maga idejében történt Egy valamit imánk a rendezés rovására: Curlyené szerepét Ringyó volt, vagy magányos szerencsétlen ? Se ez, se az nyilvánvaló. Öltözéke, viselkedése viszont nagyon is a rin- gyóságát sugalmazza a közön ség jelé, s ez így nem lehel igaz, mert ha igaz volna, el marad az író által oly megren dítően ábrázolt tragédiája. Mindet összevetve: mégis csak szép, a komáromiak eddi gi színvonalához képest éreti előadás volt ez, s hogy az volt elsősorban a rendező s a ké
