Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1964-03-03 / 9. szám
Kaland a Tátrában (7.) Ekkorra már Pepo és Edit Is odaért. — Legjobb lesz, ha visszamentek a szállóba és kértek másik sílécet — tanácsolta Pepo. — Mi addig előre megyünk és előkészítjük a falni- valót!... Meg se várta a válaszunkat, azonnal elindult. Edit nyomban utána vetette magát. Magunkra maradtunk. Végre senki sem zavart. Lágy tenyerével koszorúba fogta az arcomat és lázas kereséssel megkereste az ajkamat. Vadul magamhoz szorítottam, hogy felnyögött. Egy nap feszült vágyakozása szabadult fel bennünk, s tört magának utat. Eszünkbe se jutott Pepo tanácsát követni. Egy szüzhavú kis tisztást kerestünk magunknak az erdei csapás közelében. Összekötöttük síbotunkat, s nekitámasztottuk a lécünket. Testünket megszabadítottuk a fölösleges ruhától és szemben a nappal, szorosan egymás mellett végigfeküdtünk a sílécünkön. Gondtalanul napoztunk. Előttünk enyhén hullámos fehér síkság tárulkozott. Csak a hó alatt fuldokló borókabokrok és a szabálytalanul szétszórt magányos fenyők sötét foltjai tarkították a napfényben tündöklő kristályföldet. Soha ennél gyönyörűbbet még nem láttam. Az azúrkék égen, mint a hajukba temetkező ősz boszorkányok, szürke felhőfoszlányok menekültek a szél elől. Idelent csend volt, teremtést megelőző némaság szunyókált. SZŐKE JÓZSEF Megkerestem Márta kezét és megcsókoltam pici tenyerét. Rámmosolygott. Egymás felé hajoltunk s egyensúlyunkat veszítve lehuppantunk a meleg hóba. önfeledten nevetve, kacagva hemperegtünk a toll- puha fehérségben. Birkóztunk. Engedtem, hogy Márta fölém- kerekedjen. Havat tömött a gallérom mögé, s betemette az arcomat. Fuldokolva nevettem s magam mellé kényszerítettem a hóba, hogy viszafizes- sem a merényletet. Menekülve pattant fel s én hagytam, hogy megmeneküljön. Vele örültem diadalának. Kipirulva, lihegve állottunk egymással szemben s egyszerre rádöbbentünk, hogy szörnyen éhesek vagyunk. Evés közben eldöntöttük, hogy nem követjük Pepóékat. Itt töltjük a napot s este visz- szatérünk a Zerge szállóba. Ebéd után felváltva síztünk az épen maradt sílécemen. Észre se vettük, hogy az égre sötét fellegek gyülekeztek. Az első vad szélroham lent ért a völgyben. Valóságos kavargó pokollá változtatott körülöttem mindent. Alig tudtam visszatalálni. Márta hatalmas fenyő mögé lapulva izgult, hogy mi lesz velem. Gyorsan átadtam neki a sílécemet, összeszedtük a holminkat és nekivágtunk visszafelé az erdei csapáson. Az út most egy ideig lejtett, de a szél szembe fújt velünk s így csak nehezen haladtunk előre. A vihar egyre sűrűbben inMichelangelo Michelangelo Buonarotti olasz szobrász, építész és festőművész halálának 400. évfordulójáról az egész világ emlékezik. Firenze közelében 1475. március hatodikén született és 1564. február 18-án halt meg Rómában. Fennmaradó levelezése és egyes korabeli dokumentumok szerint konfliktusokkal teli, állandóan lázongó, önmagával és környezetével örökké elégedetlen ember volt. Életművét két korszak, a reneszánsz és a barokk között helyezhetjük el. Alkotásai képviselik a legjellemzőbben és legerőteljesebben a magasra törő emberi képzelet teremtette monumentalitást. Domborművein, szobrain és hatalmas freskóin a szépség és az erő tökéletes kifejezését csodáljuk. Alkotásai évszázadok óta a képzőművészet csúcspontját jelentik. Főleg szoborműveivel alkotott utolérhetetlent. Legismertebb műve az ifjú Dávid szobra. Azé a Dávidé, aki mérkőzésre meztelenül ált ki és legyőzi Góliátot, az embertelen elnyomás és az erőszak megtestesítőjét Másik reprodukciónk, amelyet közlünk, Mózes szobra, kinek saját népével szembeszálló ha- ragvó ereje szikrázóan tündököl még az újságpapíron nyomtatott reprodukción is. Michelangelo az egyházi tilalommal ellenszegülve anatómiai tanulmányokat végzett, boncolt is, hogy minél, alaposabban megismerhesse az emberi testet. Forradalmi az antik művészethez való viszonya is. A Bacchus szobor után a Pieta jelenti belső fejlődésének új korszakát. Ezt a szobrot éppen e napokban a New York-i világkiállításra szállítják, mint az európai képzőművészet egyik kiváló alkotását. Michelangelo szobrász maradt akkor is, amikor fest, utánozhatatlan kifejező erejének ez a titka. A műépítészet történetében is örök értékeket jelentett és tulajdonképpen a barokk művészeti irány megalapítójának tekinthetjük. Müveit már életében is nagy- rabecsülték, alkotásainak dicsfénye az évszázadok folyamán sem halványult el és müvei kiapadhatatlan forrást jelentenek a szakemberek és a műélvezők számára. A mai modern világ bélyeg és érmesorozatok kiadásával, reprodukciók kiadásával, előadásokkal emlékezik meg az emberi kultúra eme óriásáról. M. M. dította rohamait. Minden életre kelt. A fák félelmetesen nyögtek a süvítő szélben. Makacsul törtem elóre, a hóförgeteg kavaró függönyén át. Az örvénylő hó, mint hatalmas nyírfaseprű, nagy erővel csapkodott, megvakított és elsodorta tőlünk a levegőt. Mélyen lehajolva haladtam. Egyszerre megéreztem, hogy inkább csak megsejtettem, hogy mögöttem már nem jön senki. Márta valahol elmaradt. A vihar nagy erővel sodort visszafelé. Márta éppen feltápászkodott. Mellette termettem, magamhoz öleltem. Fáradt volt, s rémülten nézett rám. Nem volt idő a pihenésre. A kezét fogtam s mellette haladtam. Alig láttunk valamit. A hó pillanatok alatt tüntette el a nyomokat s behordta a sízők taposta erdei csapást. Olyan érzésem támadt, hogy már rég az út végére kellett volna érnünk. Zihálva megál- lottunk. Hirtelen eszembe jutott az a néhány mondat, amit reggel olvastam a Tátrai Mentőszolgálat képeskiadványában: Ha a vihar a szabadban ér, gyorsan vissza kell térni a menedékházba, ha erre már nincs idő, az erdőben, vagy a szélmentes sziklafalak közt kell menedéket keresni... a siklás oldalon ... lavina ... — kapkodva, összefüggéstelenül gondolkodtam. — Nem szabad leülni... Tátrában a vihar néha napokig tart... Tovább indultunk, de most már bizonytalanul, lassan vonszoltuk magunkat. Ki tudja meddig küzköd- tünk... Ismét pihennünk kellett. Márta alig állott a lábán. A vaksötét, zavarosfehér pokolban már az erdőt is alig láttuk. — Elvesztünk! — kiáltotta Márta az arcomba s teljes súlyával rámnehezedett. Eldobtam törött sílécét és támogatva átfogtam a derekát. — Menedéket kell keresnünk! — ordítottam, de a szél elvitte a hangomat. Elindultunk. A felkorbácsolt hó vad tombolással sodort le az útról. Hirtelen azt éreztem, hogy süllyedünk. Elvesztettem az egyensúlyomat, de Mártát nem engedtem el. Egymásba kapaszkodva csúsztunk lefelé és egy huppanással elnémult körülöttem minden. Amikor felnéztem, Márta mozdulatlanul feküdt mellettem. Az egyik keze s fél arca látszott ki a hóból. Vad kétségbeesés szorította el a szívem. Rémülten szabadítottam ki testét a ránehezedő hó alól. Lélegzett, de nem nyitotta fel a szemét. Tehetetlenül tekintettem magam köré. Három oldalról zárt sziklaöbölbe zuhantunk. Fölöttünk jól látszott a kis lavina útja, amellyel lecsúsztunk. Itt a szél alig fújt s csak fölülről söpörte ránk hózuha- tagait. Amikor a vihar egy pillanatra alább hagyott, valami kunyhófélét pillantottam meg tőlünk néhány lépésnyire. Felkaptam Mártát s a térdig érő hóban imbolyogva odaindul- tam. Nehéz gerendákból ácsolt, elhagyott pásztorkunyhó volt. Ajtaja a vállam nyomásának sem engedett. A szélvédett fal tövében fektettem Mártát és felkapaszkodtam a sötétben ásító padtáslyukhoz. Óvatosan ereszkedtem be a homályos helységbe. Leemeltem a támasztó gerendát s kitártam a nyikorgó ajtót. A kunyhót félig megtömték illatos szénával. Mártának puha fekvőhelyet készítettem és befedtem a hátizsákból előszedett takarókkal. Még mindig nem nyitotta fel a szemét. Kibontottam egy üveget, s néhány csepp erős italt csurgattam a szájába. Felpattant a szempillája és ködös tekintettel nézett rám .. — Nem fáj semmid? — kérdeztem aggódva. Tagadóan megrázta a fejét és ismét elaludt. A kunyhó ajtaján hófelhők csaptak be. Körülnéztem, számbavettem az ottfelejtett dolgokat. Rozsdamarta, görbelábú vaskályha állott a sarokban, mellette némi gyűjtós, fölötte a falon polc, rajta poros lábas, néhány gyertya- csonk, egy doboz nedves gyufa. Az egyik gyertyát meg- gyűjtottam s bezártam az ajtót. A sercegő fénynél később az ajtó mögött felfedeztem egy töröttnyelű baltát is és egy hosszú lócát. Ledobtam a felöltőmet és begyújtottam. Ismét megnéztem Mártát. Aludt. Később az eszembe jutott, hogy szétszórva odakünn hagytam néhány holmti. Amikor kiléptem, a ferge- tegként száguldó szél belelökött egy nagy hósáncba. Köpködve, káromkodva indultam abba az irányba, ahol a lavinával a szakadékba zuhantunk. Sajnos a hó már mindent betemetett. csak Márta sáljára és meleg sipkájára bukkantam. Visszatámolyogtam a kúny- hóhoz. Odabenn még nem érződött a meleg. A nyitvafelej- tett padlásnyíláson be-betört a szél s meglebegtette a gyertya lángját. Betámasztottam a nyílás árván lengedező ajtaját és víz nem lévén havat hoztam olvasztani, hogy teát főzhessek. A homályos, ablaktalan kunyhóban hamarosan kellemes meleg terjengett. Kimentem, hogy tüzelőt készítsek éjszakára. A töröttnyelű baltával csak nehezen boldogultam. Egészen beleizzadtam, mire kidöntöttem egy ház nagyságú fenyőt. Odacipeltem a kunyhó szélvédte oldalához és fölaprítottam. Most már elegendő tüzelőnk volt és én nem takarékoskodtam vele. Hamarosan vörösre izzott a kályha oldala s felforrt a teának odakészített víz is. Márta nyugodtan, mélyen aludt. Nem akartam felébreszteni. Néztem az arcát és magányosan teáztam. Egész testemet átjárta a kellemes meleg és a tompa bágyadtság. Nagyon fáradt voltam. Gondolkodni sem volt kedvem. Megmenekültünk a közvetlen veszély elől. Levetettem a bakancsomat és elfújtam a gyertyát. Óvatosan, hogy Márta fel ne ébredjen odabújtam melléje a takaró alá, hogy a testemmel melegítsem a testét. Finom, puha volt a széna. A nyár illatai csapták meg az orromat. Álmában Márta ösztönösen átkarolta a nyakam és a mellemre bújt. A boldog jóság forró hullámai árasztották el a szívemet. Gyöngéden megcsókoltam a homlokát és összeölelkezve úgy aludtunk el, mint a gyermekek. + • ★ Itt a fiatalember egy pillanatra megszakította az elbeszélését, lehúzta a vonatablakot és kikémlelt az éjszakába. — Miért állunk? — kérdezte a busaszemű barátját. Ö is felállott és nyújtózva ropogGÄL SÁNDOR VERSEI: A Föld eredete Mikor még nem volt se ma se holnap a lét s a nemlét hártyakék medréből kiszállt a Föld A pillanat döbbeneté lökte az idő és a fogalmak rendjén át a tér törvényeibe a fegyelem elipszisére függesztve mint egy almát hogy pörögjön Az Ember eredete Nézz magadra V s hidd el amit eredetedről tanítanak A távolság ami benned az Embert jelenti harminchárom csigolya hossza mely az értelem gömbjét a magasba emeli Olyan egyszerű ez mint a virágok váza leginkább a margarétához hasonlatos A Szerelem eredete Ellentétben mindennel ellentétben az akarattal a törvényekkel ellentétben a józan fogalmakkal s az értelemmel felszakadt egy érintésből s egyenlő lett önmagával A Költészet eredete Valahol a fájdalom árnyékában közel ahhoz a pillanathoz amit már alig lehet elviselni — Valahol a tapintható kristályok s a végtelent összekötő sugarak ivén az Idő a Tér s az Értelem háromszögéből kipattant a SZÓ tatta elgémberedett csontjait. — Tudja a fene... — felelte kicsit később a mesélő fiatalember. — Hol lehetünk? — Valahol Zsolnánál.. . Az ablakon hideg levegő áradt be a kabinba. — Mégcsak a fele útat tettük meg ... — Pontosan a felét! A folyosón mozgolódás tá-t madt. Almos, ásítozó emberek lestek ki az ablakon. Egy soványkülsejű, jelentéktelen ember ment el a kabinunk előtt részegen. Bőrtáska lógott a hóna alatt s amint lépkedett egyik oldalról a másikra dülöngélt. Utitársaim bezárták az ablakot. — Igyunk valamit... — indítványozta a busaszemű. — Ahogy akarod... — Hoztam hazulról egy kis borocskát... — Az nagyszerű! — Legalább gyorsabban telik az idő. Még neked is fürgébben forog majd a nyelved. Üveget tettek a kis asztalkára s aztán csak úgy, pohár nélkül kezdték szopogatni a nyakát. — Saját termés? — kérdezte a fiatalember. — Saját. — Jő. — Falmelléki... Termett néhány liter a ház körüli lugason. — Akkor borosgazda lettél. A busaszemű kényszeredetten mosolygott, nem válaszolt. — Látod, én még mindig a legényéletemet élem. — Miért nem nősülsz meg? — Kit vegyek el? — Hát azt... — a búsasze- mű jelentőségteljesen kacsintott, aztán hozzátette: — Akiről éppen most mesélsz. A fiatalember egy ideig szótlanul maga elé meredt, aztán bánatosan sóhajtott: — Sok minden történt, ami... — Nocsak meséld! Mi történt aztán? (Folytatjuk)
