Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1964-02-18 / 7. szám

DOBOS LÄSZLÖ M essze vo Itak a csillagok (Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó 1963) Mi az a plusz, amivel Dobos regénye gazdagította irodal­munkat? Egyrészt a bátor kri­tikai kiállása, másrészt merész formai dinamizmusa és cse- lekménybonyolitásának fiata­los lendülete. Talán a regény formája az, amelyről már sok szó eshetett és eshet irodalmár körökben. A „Messze voH|k, 'a oíťllv gok“ ötdimenziós regény. (Féj^ reértés ne essék, ezzel nem a regény terjedelmére célzok, hisz csak 168 oldal.) Ez azt jelenti, hogy a regénynek öt kiterjedése van: öt sfcál, öt cselekmény fut a regényben egyszerre. Az öt cselekmény­szál azonban nem ‘öt külön történetet jelent, hanem egy egységes élettörténetnek a ré­szei. A regény cselekményének külön szálakra való tagozódá­sát az egyes cselekményszálak történésének időbeli eltolódá­sa okozza. Az egyes szálakat pedig az író egyszerre görgeti. Felületes megállapítással — mivel a forma bonyolultnak tűnik — azt mondhatnánk, hogy indokolatlan, de a formát mindig a tartalom határozza meg, vagyis: mit akar elmon­dani az író és milyen szem­pontok határozzák meg mon­danivalója elmondását. A essze voltak a csillagok ese- ben a domináns szempont, amely meghatározza a regény formáját — a főhős lelkiálla­pota. Ács Kálmán negyven év körüli mezőgazdász fiát (a ti­zenötéves rendkívül szorgal­mas Zoltánt), egy reggel ha­lálra sebzi egy gránát. Az éle­Egerek A Magyar Területi Szín­ház február 24-én, hétfőn este hét órakor mutatja be Steinbeck: EGEREK ÉS EM­BEREK című drámáját a P. O. Hviezdoslav színház­ban. Reméljük, hogy Nádas- dy Károly, Bugár Béla, Vá- rady Béla, Fazekas Imre, Király Dezső, Kovács Jó­zsef, Lengyel Ferenc, Korai Ferenc, Takáts Ernőd, Bu- dias Ida és Szentpétery Aranka mindent elkövetnek, hogy valóban értékes elő­adásban méltó színvonalon, képviseljék magyar színját­szásunkat a bratislavai Színházban. és emberek tében annyi megpróbáltatáson keresztülment apát a szörnyű hír, szívet-lelket tépő kínszen­vedésbe taszítja. A megdöb­bentő eset azt juttatja eszébe, aminek emlékétől a legjobban menekült: a háborút. Ács Kál­mán a magányban akar fájdal­mára vigasztalódást keresni, az emberektől a Tisza-partra menekül. De a Tisza-part és a Tisza szovjet oldalán álló óriás magányos nyárfa (amely alatt egykor egy egész napot töltött mozdulatlanul élet-ha­lál veszélyben) is csak a múl­tat idézik. Emlékezni kezd. És ez az emlékezés — a regény cselekménye. Ilyen lelkiálla­potban (s különben sem!) fo­lyamatosan emlékezni lehetet­len. Ács Kálmán emlékezése szaggatott, ideges, kapkodó. Ennek a lelkiállapotnak próbál megfelelni Dobos regényének formája, amely nemcsak, hogy indokolt, de ilyen esetben egyenesen szükségszerű. A tar­talom és forma viszonyának ez a felfogása és ilyen eredmé­nye az író alkotótehetségének biztos művészi érzékére vall. Egy kérdést kell még itt tisztáznunk: Mi váltja ki az emlékezést? S ez maga után húzza a következő kérdést: Elfogadható-e az ok, amellyel Dobos indokolja az emlékezést, a regény visszaemlékező for­máját? Mert „kell lennie egy elfogadható komoly oknak, amely kiváltja az emlékezést“. (Dobos). Enélkül a komoly ok nélkül, a visszaemlékező for­mának a művészi alkotásokban nincs létjogosultsága — tehát öncél. A Messze voltak a csil­lagok, ezzel a sarkalatos logi­kai-esztétikai követelménnyel szemben megállja a helyét. Dobos regénye mementó. Egy „Megállj!“-t kiáltás az ellen, ami most is itt leselkedik a levegőben, ami annyi értéktől fosztotta már meg az egyént és a társadalmat, amit nem akarunk, hogy még egyszer visszajöjjön — a háború ellen. „Házasságom tizennégy esz­tendeje alatt háromszor szült a feleségem... (mondja Ács Kálmán). Leánygyermeket akartunk mind a ketten, csak lányokat akartunk. Én úgy gondoltam, ha nagyon akarjuk, csak lányok születnek majd. Fiúval nem is számoltunk, azt háborúba viszik. A lány meg­marad ... Még meg sem szü­letett, és már a háborútól fél­tettük. Nem csoda, ha annyi borzalom láttán az anyák nem akartak katonákat szülni: egyetlen anya sem akar kato­nát hozni a világra. Az anyák nem katonákat szülnek!” A regény egyaránt kritikája a múltnak és a jelennek. Néz­zük meg először, miben vonja felelősségre a múltat. „Igaz­ságtalanság, szörnyű igazság­talanság történt velem: Hor- thyék behívtak katonának, vé­giggyalogoltam fél Oroszor­szágot. Ä Kárpátok alól haza­szöktem, elbújtam. Megvár­tam, mig a front átvonul, azt hittem ezzel véget ért szá­momra a háború. Nem így tör­tént". Ács Kálmán nem akart Horthy katonája lenni. Egy­szerűen nem akart áldozatául esni annak az esztelen kalan­dor vállalkozásnak, amelybe Horthy — azáltal, hogy a fasiszták oldalán háborúba in­dult — pusztulásba döntötte az egész magyar nemzetet és veszni küldte a magyar had­sereget, Ki felelt a sok ma­gyar életért? Senki. És ez az igazságtalanság lényege. Ács Kálmánt kényszerítették a há­borúba. Az ellenszegülés egyenlő volt a főbelövéssel. ő a maga módján protestált az igazságtalanság ellen. Megszö­kött a visszavonuló hadsereg­ből. és négy hétig veremlakó lett: „féreggé" aljasították. A megszökés — a legtöbb volt, amit adott helyzetében tehe­tett. Ez volt az egyik igazság­talanság, amit elkövettek elle­ne. A másiknak negyvennégy telén esett áldozatául, amikor a szovjet csapatok már jóval a Tiszán innen voltak és Kis- tarádi szabad volt. „Valami rosszakaróm beárult, bemocs­kolt. Rámsütötték, hogy poli­tikai ellenség vagyok. Ilyen szörnyű pecséttel átadtak a szovjet parancsnokságnak". És így Ács Kálmán ártatlanul megjárta a hadifoglyok poklát. Jóval később tudta meg (hét­szeri gyötrelmes vallatás után), hogy ő egy Kálmán ne­vű úri főhadnagy helyett szen­vedett. A „polgárőrök" ugyan­is őt adták ki a főhadnagy helyett. Vaszillj a fogolytábor parancsnoka azonban nem en­gedheti őt haza, mert az ada­tok még nem eléggé megbíz­hatóak. Ki hiheti el, hogy ő ártatlan, mikor semmi bizo­nyíték sincs rá? Ács Kálmán Bagai Gyulával megszökik. Nem bírja tovább elviselni az igazságtalanságot. Már másod­szor aljasodott „féreggé“. Má­sok bűne miatt egy tiszta em­bernek „féreggé“ kellett ved- lenie. A jelen kritikáját az író Györke Anti alakjába sűríti, aki a kerületi nemzeti bizott­ság tagja. Györke A. alakjában az író, az elpuhult, öntelt „szocialista úr“-at leplezi le, aki párttagságával leplezi múltját, amiért ma, szégyen­keznie kéne. Mondjuk ki bát­ran, vannak közöttünk ilyenek ERŐK (részlet egy ciklusból) A mélynyomású égen szelíd-galamb gépek rohannak eszeveszett gőggel az éjszakának A puskaporos földön tollászkodik az élet s mint arculcsapott ringyók bőgnek a bamba házak Viharban alkonyatban megyünk az éjszakába csizmánk a ferde hóban szétázik mint a bánat Ha már a bájvirágok mind elhullatták szirmuk, ha már a gyöngyszerelmek többé nem érdekelnek Ha már végleg magad vagy, mert felesküdött minden ellened s már csak kérni tudod a szerelmet Ha már fortyog a húsod a forró katlanokban mert kell ä hús a rendnek, mert kell a hús a rendnek írni a döngölt-földű kiskocsmák rejtekében egy még a módja élni sorsunk kiénekelni A vonalak a képek az iszonyú magányok hisztériáját fénynek sötétnek alávetni S lenni egy sárga holnap alapkövének ténynek, hogy emberi fajunkat a mindenség próbálja elviselni. is. Ezeket nekünk kell lelep­leznünk, mert ők maguk gyá­vák arra, hogy saját magukat leleplezzék. „Györke Anti is ott áll még az úton, de már nem halad, csak álldogál. Most már csak egy gondja van, hogy le ne taszítsa valaki még az útszélről is..." — mondja Ács Kálmán. Dobos alakjai általában si­kerültek: élők, hitelesek. Hiányérzetem csak Bagai Gyu­lával szemben van, aki bár egyenlő sorstársa Ácsnak, alakját sokkal hiányosabban, szegényebben rajzolja meg. Szubjektív véleményem sze­rint a fogolytáborról is telje­sebb képet lehetett volna adni, mint ahogyan azt pl. Szolzse- nyicin vagy Lengyel József (a Norilszk II. c. novellájában) tették. Nagy erőssége a regénynek dinamikus nyelvezete, magával ragadó sodrása és frissesége. Vaszily János Olvasóink elnézését kérjük, hogy a magyar iskolák tankönyveiről szóló riportsorozatunk folytatását ebben a számban technikai okok miatt nem tudjuk közölni. IX. folytatás Neszti bágyadtan és borzo- san, zöld szeme alatt sötét, kék karikával, gyengélkedve az eperfa árnyékában ült, és se fürödni, se sétálni nem akart, így Laci egyedül ment el Szántóra. Csak azért is! Úszott, pihent, napozott. A szántói víz megszívja a bőrt. Ha fürdés után kífekszik a napra, pompásan lebarnul, szinte leég az ember. Laci kellő elöfürdés után, a me­dence mellett hanyattfeküdt, behúnyta a szemét, fogai kö­zött hosszúszárú margarétát forgatott, és hallgatta az ezüs­tös nyárfalombok borzolódó zúgását. — Elég volt a napozásból... — mondta egy hang. Feltekintett, egy női arcot látott a feje fölött. Az arc lefelé fordult, mintha víztü­körbe nézne. Gömbölyű áll, rúzsos ajak, zárt cimpájú, ide­ges orrtő, félhold alakú sötét szem, ennyi látszott belőle alulról nézve. A halvány arcon mosolygás áradt szét, bizal­maskodó, pajtáskodó. Laci nyomban ráismert: a nővér. Talpra ugrott. Udvariasan köszöntötte. Most nem fehér ruhában volt. Ez zavarta. Az üdvözlő, köszöntő szavak köz­ben megfigyelte: testhez sza­bott, háromrészes strandruhá­ban volt. A blúzocska teljesen nyitottan lengett rajta, fedet­len karja takarta alakját; és most is úgy méregette tekin­tetével, mint akkor, az első találkozáskor. — Fogadásból akar szere­csenfeketére leégni? — kér­dezte. Laci elvörösödött. — Dehogyis! Ezt kiáltotta. Talán többször is, mert zavarában nem tudott hirtelen mást mondani. — Csak semmi túlzás! Elég a napozásból, hisz már majd­nem hőgutát kap, látom. Most már hűsölni kell. Jöjjön! Fellépett a vakító betonlép­csőre. Laci mellette ment. Kó- kadt dáliákkal szegélyezett lépcsősoron haladtak egyre felfelé, a teraszra. Laci szo­rongva, minden gondolkodó és elhatározó képességétől meg­fosztva csak ment mellette. — Két málnát! — kiáltotta a pincér felé. Mielőtt leültek az asztal mellé, a nővér szokott moso­lyával csak ennyit mondott: — Gitta vagyok. A fiú felrezzent kábulatából és bemutatkozott. — Bíró Lászól. A nővér könnyedén legyin­tett. A fürdőről, a tájról be­szélt. Elmondta, hogy Szántót csak most ismerte meg, na­gyon jellegzetes hely. A víz páratlan. A környezett meg­nyugtató, bár számára még idegen. Nem ismét ős errefelé. Ilyeneket mondott. Laci köz­ben feszülten leste, mikor tér vissza közönyös nyugalma. Alig-alig tudta követni beszé­dét. A hangját hallotta inkább csak, a beszéd értelmére nem is ügyelt. A hangja pedig ked­ves, hízelgő volt. — Szereti? — kérdezte. Laci felriadt. — Kit? Kacagott. Finoman, gyöngé- A hangtalan és látszólag moz- den, megértőn és gúny nélkül, dulatlan növényvilág csodála- Megismételte a kérdést. tos. A parányi magból élő — A növényeket... a virá- szervezet támad ős napról- gokat. .. szereti? napra fejlődve eléri a teljes Mentegetőzést várhatott, de kibontakozást, életének leg­wmm mmi hiába Laci mással volt elfog­lalva: őt nézte, a rúzsos száj enyhén hangsúlyozott vonalát, a sötét karikát a szeme alatt. — Látom, virág van a kezé­ben ... azért kérdezem ... Laci óvatosan, lassan beszél­ni kezdett. Ügy érezte mintha nem is ő, hanem valaki más — egy színész talán — monoló­got mondana a növények sze- retetéről; pedig ő volt a be­szélő, és a kimondott szavak legőszintébb, legigazabb gon­dolatait fejezték ki. — Szeretem a növényeket... szebb időszakát, a virágzást. Minden virágot úgy kell tekin­tenünk, mint a természet soha nem nyugvó, szépséges akara­tát az utódra, az elterjedésre. A szirmok ragyogása, bárso­nyossága, tömöttsége, a por­zóknak és bibéknek ékessége káprázatos színeket mutat. Tavasszal milliónyi ilyen szí­nes csoda várja a napsugár éltető melegét, a termékenyítő szellőt és a fullánkos kis ámorbogarat, a méhecskét. Az ember bámulattal, néha iri­gyen, de gyönyörködve nézi • virágokat... Érzelem ez ... így látom a növényeket én is..., de nem mindig ... Gon­dolkodó ember vagyok, nem szabad tehát, hogy érthetetlen maradjon számomra a növény, a virág... Csodálni? Ez kevés, nemde? Megfigyelem, kutatom virágzásának, színváltozásának okát. Szétbontom a virág kely- hét... így ni... megszámolom a bibéket, porzókat... Felda­rabolom, vizsgálom rostjait, a sejtszöveteket... Megállapí­tom egyes növényfajták te- nyészidejét... Azt akarom, hogy a növények uralmam, felügyeletem alá kerüljenek, úgy változzanak meg ahogy az nekünk, embereknek haszno­sabb, jobb ... Értékelem, osz­tályozom őket... Érti nővér­ke? Bólintott némán és abban a pillanatban játékos mozdu­lattal feléje legyintett. — Érti Gitta? így kérdez­zen! Jó? Laci megismételte. — Érti Gitta? A pincéi zörgő tálcával asz­talukhoz lépett. Eléjük tette a málnaszörpös poharakat. Majdnem egyszerre emelték fel. Laci behúnyta a szemét, kortyolgatott, de nem érezte mit iszik. — Izük? — kérdezte. — Igen. — Szereti? — Igen. — Növényi eredetű: málna! — Tudom. Sóhajtott. — Hallgassunk együtt... Laci bólintott. Nézték egy­mást. Jámbor gyanakvással fi­gyelte a nővért. Fiatal? Per­sze, hogy az. huszonöt-huszon­hat éves. Kiismerhetetlen, nyugodt. Arcán hol mosoly, hol komolyság játszik. Gömbölyű, láthatatlan izmú karjai az öle­lés, a szeretkezés titkát ma­gukban hordozzák már bizo­nyosan. Látszólag szórakozot­tan könyökölt az asztalra, de Laci tudta: kívánja, akarattal akarja, hogy nézze, figyelje őt. Eléje lépett. Átfogta mind­két kezével a fiú karját, kissé nyers erőszakkal karját kar- bafűzni késztette és olyan ter­mészetességgel, mintha mi sem történt volna, vidáman fecsegett. — Most szépen elkísér a női öltözőkig ... Nem vagyok cif- rálkodó sem hiú, de tíz perc szükséges az átöltözéshez... Az autóbusznál azonban várjon meg! Tíz perc sem telt el, Laci már várta őt az autóbusz- megállónál. Várt, várakozott. Már félóra is elmúlt. Nem jött. Minden percben megnézte az óráját. Nem jött. Már az autó­busz is megérkezett... akkor tűnt fel. Lihegve, futva jött. Keményen kezet szorítottak egymással Kezébe csúsztatott egy kicsike, összehajtott pa­pírlapot. Felugrott az autó­buszra. Intett még, aztán el­tűnt az utasok között. Laci kissé bámult még a to­vazúgó autóbusz után, aztán szétnyitotta a kezébenyomott, összehajtott papírlapot. Hatá­rozott, kissé férfiasnak tűnő kézírással volt ráírva: Gyar­mati utca 4/c jobbra. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents