Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1964-12-15 / 50. szám
I (Folytatás) — Nem tudtam, mi bántja arinyira, s buta módra még jobban elszomorítottam... — Ezzel végképp felkeltettem a néni érdeklődését, s tekintetével árulta el, mennyire szeretné tudni, mivel szomorítottam el a szomszédját — A fiával akartam beszélni. A húgomat bolondítja... Tegnap délután elment vele, s még reggel sem jött haza. Azt hittem, itt találom... Pedig figyelmeztettem A néni sajnálkozva nézett rám. — Nagy iókötő a fiú! - mondotta. - Jó dolgában azt sem tudja, mit csináljon... — Maga ismeri őket... - böktem Trencséni lakása felé, — mit tanácsolna, hol keressem azt a lókötőt? Az alattunk lévő második emeleten ajtó nyílt, léptek hangzottak. A néni intett. — Jöjjön beljebb... t— suttogta. — Egyedül vagyok... — s bevezetett a . konyhába. — Nem szeretném, ha a szomszédok megtudnák... Leültünk — Féltem a húgomat... — szóltam a nénihez. Bármennyire restelltem, ki kellett tartanom a hazugságom mellett. — Olyan rendes lány, és látja... — Ne engedje ilyen huligánokkal járni! — oktatott a néni. — Aki nem szereti a munkát, nem tudja megbecsülni a rendes lányt. A sok jóság tönkreteszi a fiatalokat. Motorbiciklije van, amikor akarja, az apja autójában mutogatja magát, örökösen a városban kóborol, sokszor napokig haza se jön... Pedig olyan jó szülei vannak... — Meg is bántam, hogy elszomorítottam az apját... — Trencséni nagyon dolgös ember. Hazajön a hivatalából, alighogy megebédel, az íróasztalához ül, késő estig írni szokott, hallom, kopog a gépe. Hetente egyszer, kétszer enged meg magának egy kis szabadságot, ilyenkor kimegy a vár rosba, vagy a víkendházba.. Látja. előbb nem jutott szeszembe, a húga biztosan a ví- kendházban lesz, biztosan oda vitte ki a fiatalúr! Tudja, hol a víkendházuk? Egyszer voltam ott Trencséninével. A kőbánya előtt jobbra kell fordulni. könnyen megtalálja, egy kis tisztás szélén áll.. Szegény asszony ez a Trencsé- niné, az egész ház sajnálja. Azt beszélik, a háborúban meghibbant. Kár érte, rendes asz- szony. A sógorasszonya egyszer elárulta, évek óta nem fekszik le az urával Borzasztó lehet az ilyen házasélet. Tren- cséninének jobb lenne, ha a jó istén magához - venné ... Az urának is jobb lenne... — a néni kicsit összébb húzta a szemöldökét, homlokán elmélyültek a ráncok, s úgy kérdezte: — A húga valóban azzal a haszontalannal jár? — Elég baj ... — bólogattam szomorkásán. — Csak kapnám el a bitangot! — Ami igaz, az igaz ... — mondotta elgondolkodva a néni. — Nem szeretek hazudni.. A fiú nem sok jót tanulhat az apjától! De mit csináljon a szerencsétlen, amikor olyan felesége van?! A nők után szaladgál... Most meg ... — hirtelen elhallgatott Láttam, a legszívesebben a nyelvébe harapott volna. — Sejtem, mire gondol ... — mosolyogtam a néni szemébe. — Trencséni megmondta, hogy pénteken elvitte a feleségét a szüleihez... Egyedül volt, biztosan felhozott valakit .. — Egy vörös hajú fiatal lányt! — dicsekedett a néni. — Már másnap, hogy elment a felesége ... Délután lépteket hallottam. Kinéztem a kémlelőlyukon. Ekkor láttam azt a vörös démont! Szegény Tren- cséniné, ha tudná ... Amikor besötétedett, Trencséni úr kiengedte a vendégét... Hát tanulhat a fia jót az apjától?! Csak azért mondottam el ezt, hogy vigyázzon a húgára. Látom, magé rendes ember ... — Trencséni most élheti a világát! — mondottam. — A felesége néhány hétig Váralján marad .. — Trencséni úr mondta? — nézett rám csodálkozva a néni. — Lehet, hogy rosszul értettem ... — Biztosan... — mondotta a mindent tudó néni. — Trencséni vasárnap reggel jól megpakolva elment hazulról. Nem vitte el az autóját, gyalog ment. Biztosan a víkendházba ment, és magával vihette azt a vöröshajút. .. Az' erdőben senki sem zavarhatja őket. A fia sem volt idehaza, Pöstyéh- be ment kirándulni a barátaimár hagytam, és rimáflkodtam magamban, csak jönne haza már a férje! Hol van az uram? — kérdezte később Trencséni- né. Ügy láttam, mintha kicsit észhez tért volna. Még reggel elment valahová... — válaszoltam. A víkendházba ment... — motyogta Trencséniné. — Szeret oda járni, ott nyugodtan dolgozhat... Higgye el, hogy sajnáltam ekkor a szomszéd- asszonyt! Aztán papírost kért tőlem, és írni kezdett. Amikor néhány papírlapot teleírt, eltelt vagy egy óra, a kötényem zsebébe dugtam a kezem. Istenem! — kiáltottam. — Nézze, szomszédasszony! Nálam van a lakásuk kulcsa! ... Zavaromban, hogy Trencséninét itthon láttam. teljesen megfeledkeztem róla, hogy a szomszéd úr szombat este bekopogott hozzám. s ideadta nekem a lakásuk kulcsát Azt mondta, Robi fia itthon felejtette, s ha vava!... És tudja, mi történt azután? Délben csodálkozásomban összecsaptam'a kezemet. Hazajött Trencséniné! Ezt a meglepetést! Egyedül jött!" A háború óta egy lépést sem tett egyedül, amikor a városba ment. mindig elkísérte valaki... Most nem tudott bemenni, nála sose volt kulcs. Még a kulcsot sem bízták rá! Hiába kopogott, nem volt senkisem odahaza. Mondom neki, üres a lakás, az ura még reggel elment.., Elment? — nézett rám érthetetlenül. Rém ijedt volt a tekintete. Jöjjön be hozzánk! — hívtam. Estére csak hazajön az ura. Nem akartam megmondani, talán a víkendházba ment a férje. Ha kimenne, s ott találná a vöröshajút?! Isten ments ettől! Teljesen megbolondulna! Bevezettem ide, á konyhába Ebéddel kínáltam. Nem akart enni. Csak ült a széken, s nézte a falat. Isten bizony, belém szökött az ijedelem. Mi baja van? — kérdeztem. Nagyon eszelős volt a tekintete. Azelőtt, mielőtt elment volna, nem volt ennyire zavaros. Felkiáltott: Értem jönnek! Ki. az istenért? — kérdeztem. Ilonka! Jaj! Ilonka, megyek utánad! — kiáltozta... Ilonka a húga volt, a háborúban a szeme láttára megölték... Megfogtam ' a kezét, remegett, reszketett egész teste Simogattam az arcát, csillapítottam, mint a kisgyereket. Kicsit megnyugodott. Én meg bolond fejjel megkérdeztem, ki jön érte? ö! — ordította s az uj- jával mutogatott. Megbolondultál, szegény Trencséniné? — gondoltam, és sóhajtottam. Üjra Ilonkát emlegette. Most sárnap véletlenül hazajönne a fiú, s ő nem lenne idehaza, nem tudna bemenni a fiatalúr. Megkért, adjam majd a fiának a kulcsot... Odaadtam Tren- cséninének. A papírosokat magával vitte ... Vagy egy fél óra múlva visszajött. Az asztalra tette a kulcsot Az ablakhoz ment. Percekig állt az ablaknál. Aztán visszafordult. Már jönnek értem! — suttogta. De hogyan suttogta! Rémület volt a hangjában. Megyek az uramhoz! — mondotta. Nem tudtam visszatartani. Várjon még... — marasztaltam. Hiába. Az ajtó felé indult. Mennyi energia volt benne! Sohasem láttam ilyennek. Ha menni akar, menjen. Gondoltam, elmegyek vele. De nem mehettem, fiam családja estére hazajön, nem hagyhatom őket vacsora nélkül. Elkísértem az autóbuszmegállóig, nehogy eltévedjen a városban. Az autóbusz kiviszi az erdei vendéglőig, s onnan könnyen eljut a víkendházba ... Jegyet is vettem neki, nem volt pénz nála, és figyelmeztettem, vigyázzon magára. Magamban kérve kértem az istent, nehogy ott találja a vöröshajút... Annyira elfogott az izgalom, hogy alig tudtam az indulataimat fékezni. — Vasárnap történt? — kérdeztem a nénitől, hogy még egyszer halljam bizonyító szavát. — Igen ... Azóta nem is jött haza. A férje mondta hétfőn, amikor megkérdeztem, ho! hagyta a feleségét, kint maradt a víkendházban, hadd sétáljon, pihenjén az erdőben, ö és a fia felváltva járnak ki hozzá, az erdei vendéglőből visznek neki ételt... Felzaklattak a néni szavai. Csaknem megfeledkeztem magamról. Vissza akartam rohanni Trencsénihez, hogy felelősségre vonjam, mit csinált a feleségével? Magam előtt láttam a borotvát, a női ujjlenyomatokat, a bizonytalan arcú vöröshajú lányt, ők ölték meg Trencséninét? Hinnem és kételkednem kellett. Trencséni riadt tekintete meredt a szemembe. Nem lehet gyilkos! Akkor ki ölte meg az asz- szonyt? Tovább nem tépelödhettem. A néni csodálkozó tekintete felébresztett gondolataimból. — A húgom akkor nem lesz a víkendházban ... — motyogtam zavartan. i — Épp ezt akartam mondani! — lélegzett fel a néni, — Ha nem lesz ott, akkor a vt- kendház közelében lesz... Ilyen időben ... — s kimutatott az ablakon, ragyogón sütött a nap. — Ilyen időben nem kívánkozik az ember a tető alá, még éjszaka sem... Biztosan ott lesz a fiatalúr, mossa meg jól a fejét! Biztosan ott lesz, mert až apja idehaza van, ki viselné más Trencséniné gondját... ? 21. — Az áldozat tehát... — szólal meg a kapitány, amikor szinte a megszólalásával egy- időben csengeni kezd a telefon. Elhallgat, felveszi a kagylót. — Hallgatom ... — mondja. A következő pillanatban a hadnagy felé nyújtja a kagylót. — Váralja jelentkezik ... Krivos néhány perc múlva visszaül a helyére. — A kollégák jelentik, Trencséniné pénteken valóban megérkezett a városba. A szüleinél lakott. Szombat reggel kiment a városba. Egyedül volt Késő délután érkezett haza. A szülei azt állítják, teljesen megzavarodva érkezett haza. Ha kérdeztek tőle valamit, csak ezt válaszolta: Menj! Menj! Elvitték Ilonkát, most értem jönnek! A szülei azt gondolják, kimehetett a temetőbe, Ilonka húga sírjához. Ez rossz hatással lehetett az amúgy is lelki beteg asszonyra. Vasárnap reggel elment hazulról. Azóta nem látták. Azt hiszik, visszajött az urához. De hogyan? Pénz se volt nála! A kapitány az asztalfiókból kiveszi a vasúti menetrendet. Lapoz, nézegeti, mikor indulnak a vonatok Váraljáról. — Röviddel egy óra után érkezik onnan egy személyvonat. Talán ezzel jöhetett. Kérdés, ki vett neki jegyet? Meg kell hivatalosan állapítani az áldozat személyazonosságát... — Kapitány elvtárs... — néz kérlelőn Krivos a kapitányra. — Biztosak lehetünk abban, hogy Trencséniné... A kapitány türelmetlen mozdulatot tesz. Kucsera főhadnagy ezt figyelmeztetésnek veszi. Felpattan székéről, magára ölti a kabátot, — Sok időt veszítettünk! — mondja pattogó szavakkal. — Bocsánat a kifejezésért... — néz mosolyogva Krivosra, — mi csak fecsegünk, a gyilkos meg .. .> — Azt akarod mondani, hogy szándékosan hagyjuk futni? — kérdezi a szemöldökét összehúzva a kapitány. — Nem erre gondoltam. Ha Trencsénit most elvezetnénk a hullaházba, beismerné gaztettét ... — Ne! — kiált fel Krivos. — Miért ne?! — kérdezi dühösen Kucsera. — A finom embereket nem szabad a hullaházba vezetni? Most már nem kétséges, a felesége meglepte őket. Ilyen esetben a finom emberek is gyilkolhatnak ... Távozhatok, kapitány elvtárs? — Hová? — Trencsénihez... — Nem értetted, miről beszéltem? — néz kétkedőn Krivos a főhadnagyra. — Filozófálgatással egyszer sem csíptünk el bűnözőket! — vágja vissza Kucsera. — Kérlek benneteket... — könyörög Krivos. — Fél óra múlva bizonyítékok lesznek a kezemben! Távozhatok, kapitány elvtárs? — kérdi Kucsera. A kapitány int, várjon. — Ülj le... — mondja néhány pillanat múlva, Krivos felszabadultan sóhajt. Kucsera mérgesen hallgat, elnéz a hadnagy feje felett, a nyitott ablakon küldi ki tekintetét. A kapitány feszélyezve érzi magát. Ilyesmi oly ritkán Kassák Hol volt, hol nem volt. volt egyszer Mátyus földjén egy szegény lakatoslegény, aki gondolt egyet ma gában. s nekivágott a világnak. Tarisznyájában hamuba sült pogácsa helyett mindenre szomjas kíváncsisággal és mindenre elszánt akarattal. Több mint fél évszázad pergett le azóta. Most Kassák Lajos vendégeként a mesébe illő költői pályakezdés emlékeinél idézünk. Sok világot bejárt azóta, de legfőképpen az emberi szellem különféle égtájait cserkészte be. Sárkány ki - gyök helyett izmusaikkal vívott elkeseredett küzdelmet. j Majd mindegyik vérében j megfürödve teljesítette ki i költészetét, s verssorainak \ hadrendjébe állította „a ma- j gukra eszmélt erőket." Az óbudai délutánon a „Mesteremberek" költőjét, az „Egy ember" íróját keresem otthonában, azonban előbb a festővel találkozom. Pedig a tágas szoba az élesen nyújt ózó ablakával mindenre hasonlít, csak nem mű - teremre. Festőállványok, e- csetek sokaságának nyoma sincs. Mikor belépek, a középütt álló, simavonalú í- róasztal mellett áll a Mester. Olló a kezében, a Life című külföldi folyóiratból metsz ki éppen egy képet. Előtte a sima kartonon különféle kivágások. Ezek sajátos elhelyezéséből áll össze a kép, amelyen a festöecset igazít még, kötetlen képzettársításokot keltve a szemlélőben. Világéletében érdekelte minden. Már korán Braque, Picasso, Cézanne bűvöletébe került. A szokott jormák elleni lázadás jellemzi egész művészi munkásságát, ez alakította ki egyéniségét. Annak idején a zenével ismerkedve, hamarosan beleszédült a bartóki muzsika világába. A Fából faragott királyfi új, addig soha meg nem képzelt látomásokat szabadított fel benne. S mindez ott forr, zubog, majd csöndesedve higgad szépséges verseinek soraiban. — T udom, nem mondok vele újat, de mindig a szó, a szín, a hang szintézisére törekedtem. Egyszerre fejezni ki a látható és a láthatatlan világot, vagyis, ami az emberben és ami kötötte van. A vers nekem sem voll soha „cifra szolga", mindig is úgy nyúltam és nyúlok a szavakhoz, mint ahogy annak idején a vashoz és az acélhoz nyúltam. Velük pedig nemcsak a meglevő kifejezésre törekedtem, hanem arra is, hogy a bennem lobogó nyugtalanságot is közvetítsem. Miközben hallgatom, szemem nem tudom levenni a szemközti falról, amelyen egy kép van Kassák művei Lajost bői. A síkot kitöltő geometriai formák, a bágyadt szürke és az éjfekete színek sajátos harmóniája. Egyszerre idézi bennem a „Mesteremberek“,, az „Aratók" vagy éppen a „Menetelés közben" varázsos hangulatát, a sík- í ban szétválasztott, mégis í olyannyira összetartozó színeket. Azt a költészeteti a- mély nem téveszthet meg j látszólagos hűvös józansá ! gával. A sorokon átlobog- í nak a szenvedély füzei; nyugtalanító lazítással, sokszólamúén, a modern költészet lírai hangszerelésében. Életében nemegyszer tévedett, a munkásság mozgalmától távolra került, de a munkásoktól soha. A szándék opálos tisztaságán nem esett folt: minden sorával nekik akart szólni, a- rányt és mértéket adni. — Ma is otthon érzem magam a munkások között — mondja, miközben most megjelent verseskötetét, „A tölgyfa levelei"-t lapozgat ja. — Nemrég a Vörös Csillag Traktorgyárba hívták meg. Szivet szorító öröm volt számomra vendéglátóim különös kedvessége, olyan veteránokkal hoztak össze, akikkel mint vasmunkás egykoron együtt dolgoztam. Mondhatom, nem győztünk betelni az emlékek idézge t ésével. A kötetből — ki tudja hirtelenjében, hányadik — újabb verseinek csillagfénye záporoz. S a sárga könyvjelzővel találomra kinyíló oldalon egy vers, egy régi munkás tisztelgése az újak előtt, az építés dicsérete. Oj város épül a régi há- házaktól délre közel a folyóhoz. Holnap már nem ismersz rá a helyre, ahol az eget jegenyék támasztották alá, ahol állataid legelésztek. A mindent kívánó nyughatatlan ember üti fel tanyáját. Olvasom a sorokat, s úgy érzem, hogy „a nyughatatlan rendbontó és'üj törvényi fogalmazó“ véglegesen megtalálta a Törvényt — a mi korunk törvényében. fordul elő közöttük. Krivos lavinát indított el, s 8 lavinát nem lehet megállítani. — Számításba vehetjük azt- a körülményt, — mondja Krivos, — amiről á főhadnagy elvtárs tett említést. A nénivel történt beszélgetésem után feltételezhetjük, hogy Trencséni a vöröshajú lánnyal tartózkodott a víkeridházban. A felesége késő délíitán meglephette őket. — Kérdem — fordul Kucsera felé, — miért kellett volna nekik a lelki beteg, idegroncs asszonyt megölniük? — Azt elmondja Trencséni! — válaszolja gondolkodás nélkül Kucsera. rltenénk, hiszen gyilkossággá! vádolhatjuk, más nyomunk nincs... hacsak Váralján nem... A kapitány az órájára pillant. — A percek múlnak... — szólal meg türelmetlenséggel a hangjában. — Trencséni vallomása nélkül... — Lelki injekcióval megsürgetem a vallomását... — mondja sietve Krivos. — Mivel? — Csengetni fogunk a lelkében ... — Megint az orvosbarátoddal hozakodsz elő? * * * — Nem hiszek ebben a fel- tételezésben! — mondja határozottan Krivos. — Ha Trencsénit most, amikor még nem tudjuk, ki a gyilkos, a hullaházba vezetnénk, annyira megijesztenénk, hogy azt se mondaná el, amit el akar nekünk mondani. Hazugságra kénysze— A pszichiáterektől sokat tanulhatunk, — feleli Krivos. — Egyszerű dolog, bizonyos lelki behatást kell elérnünk Trencséninél, el kell érnünk nála a félt élmény visszatérését, vagyis annak bekövetkezését, amitől fél... (Folytatjuk)
