Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1964-11-10 / 45. szám

Csak három 3rä titán jött az Á zene a művészetek a- zon ágazatához tartozik, amely közvetlen hatást tud élérni a hallgatók táborá­ban, formálja a hallgatók esztétikai érzékét, fellendl. ti a munkakedvet, feledte­ti a bánatot. Minden zenei műfajnak külön tábora van. A tánczenének, jazz - big- beatnak örök időkre az if- júcág marad a hódolója és továbbfejlesztője. Leginkább a tánczenekarok azok me­lyek városokon, falvakon közvetlen kapcsolatba ke­rülnek a hallgatósággal. Ezeknek a zenekaroknak a fejlődéséről és eddigi munkájáról ad majd képet a CSISZ Szlovákiai Közpon­ti Bizottsága által megren­dezett tánc-jazz és big- beat zenekarok fesztiválja, amely 1964 november 12­én, 13-án és 14-én lesz Bratislavában, a Kultúra és Pihenés Parkja helyisé­geiben. Ez a fesztivál az Ifjúsági Alkotóverseny ke­retén belül számos meg­beszélésen vitatják meg a zene továbbfejlesztésének lehetőségeit, azt, hogyan le­hetne emelni a zene hatá­sát és nevelő jellegét a mai társadalomban. Ezt a fesztivált egy e- gész estét betöltő tánc- jazz - és big-beat - zene műsora zárja be, a legjobb zenekarok közreműködésé­vel, amelyet a Csehszlovák Rádió és Televízió is köz­vetíteni fog részletekben. Jegyeket a Kultúra és Pihe­nés Parkjának pénztáránál lehet váltani a legjobb ze­nekarok zárómúsorára.-csai­NEGYEDIK FEJEZET 15. Miklós doktor kulcsra zárja maga mögött a női zárt osz­tály ajtaját. Vele szemben jön az éjjeli szolgálatból haza­igyekvő nővér. Idősebb, tömzsi, erős vállú asszony. Mosolyogva köszönti az orvost. — Jó reggelt, doktor úr! Az orvos szomorkásán elmo­solyodik. — De szomorú ma! — mond­ja a nővér. — Nem jó így kezdeni a nappalt... Miklós doktor megáll. Ha a tekintete beszélni tudna, a nővér sajnálkozva nézne rája, ingatná a fejét, s azt monda­ná, nahát ezek az asszonyok... Azzal az eltökélt szándékkal ment haza tegnap este, hogy álom a szemére ... Miklós doktor fáradt tekin­tettel néz az ápolónőre. Nem mondhatja el bánatát, pedig jó lenne elmondani valakinek, talán megkönnyebbülne, hatá­rozottabb lenne. ■, — Mindenkinek megvan a maga baja. — mondja az or­vos. — Jobb arra nem gondolni... — ■ válaszolja a • nővér. — A bánat bánatot szül... — Igaza van ... — bólint áz orvos. Talán ez a legjobb or­vosság! — gondolja. De hogy csináljam, hogy ne gondoljak rá? Nem veszi észre a nővér mozgolódását. — Viszontlátásra... — mond. ja a nővér, s elindul. Az orvos zavartan kapja fel a fejét. Ne hagyd el magad! — parancsol az érzéseinek. Megállítja a nővért. — Hogy telt el az éjszaka? — kérdezi. — Az ordító asszony aztán Anni kiabált és rohangált.. , Lecsillapítottuk... És még va­lami! Éjfél előtt a telefonhoz hívtak. A vöröshajú egyik is­merőse érdeklődött... Az orvos felélénkülő tekin­tettel nézett az ápolónőre. Nem is figyelt fel arra, hogy pillanat alatt kikapcsolódott a tudatából a felesége. — Nem mondta meg a ne­vét ? — kérdezi Miklós doktor. — Nem! Pedig kérdeztem! Azt mondta, nem fontos .., — Mi után érdeklődött? — Kíváncsi voltam én is erre, gondoltam, hátha megtu­dok tőle valamit... Az érde­(Folytatás) — Ahogy akarod, Seprű ... — mondja fitymáló ajakkal Ököl. — Már a vendéglőben láttam, megelégelted a játé­kot. Mondd őszintén, vége? — Vége... — Seprű nem söpör... — mondja Oköl. — Én Oköl ma­radok! — és széles szájjal el- vigyorodik. — Szép volt, de kevés volt... Velük, — int az asztal felé, — már megbeszél­tem, felszedünk valakit és folytatjuk a mókát... Na ... — kezet nyújt. — Szevasz, Seprű! — Nem haragszol? — Egyszer így is, úgy is le­léptél volna! Te csak ábrán­doztál. .. — hátratekint. Božs­ká felé int. — Ott szerezted? — a vendéglőre gondol. Robi bólint. — Klassz nő! — álla­pítja meg kajánul. — Olyan mint a porcelánbaba, vigyázz, könnyen összetörheted ... Robi nem válaszol, kerüli az összetűzést. Ha Ököl csúnyá­kat mondana, becsmérelné öt­féléiét nélkül hagyná. Távoz­zanak szépszerével. Ebben a két szóban testesül meg egész napi lelki zavarána k összege­zése. Nem érzi, nem tudja fel­fogni a benne akaratlanul vég­bemenő tisztulási folyamatot, csak azt fogja fel a tudata, nem tűr meg senkit sem maga mellett, sem az apját, sem Vöröskét, sem a bandát! Bozs- kára pillant. Most itt van, reggel elmegy, olyan, mint az álom. Mit hoz a holnap? Azzal most nem törődik. Érzi — tu­datába még a kerti vendéglő­ben befészkelte magát a gon­dolat, — a holnapi nap terhe­sebb lesz a mainál! Nem keres választ az agyában összecső­dült kérdésekre. Lesz, ahogy lesz, nem törődik semmivel... Ököl még egy pillantást vet a hallgatag Robira. A nyelve hegyére tolakodott a szó, csak­nem kiköpte: Te is olyan ke­lekótya leszel, mint az anyád! Meggondolta magát, legyint, az utolsó pillanatban kár össze­veszni! Kár a gőzért, Seprű már nem Seprű, egyszerű, szürke Robivá zsugorodott. Az asztalhoz lép. — Gyertek! — szól a tár­saihoz. — Robi barátunk azt az üzenetet hozta az apámtól, hogy sürgősen hazavár! — vi- gyorba torzul erőszakolt moso­lya. A két fiú és a két lány kilép a holdfényes tisztásra. Bozska feláll, Robihoz simul. Hallják a motorkerékpárok búgását. Az asztalon fekvő táskarádió slágert sugároz, andalító tan­gót Bozska hátranyűl, elné­mítja a rádiót Karját Robi nyaka köré fonja. — így szebb az éjszaka ... — suttogja. Ajka megrezdül, csókra nyílik ... Jazz - big - beat vacsora után nem megy el Tichyékkel sétálni. Ha az asz- szony nagyon hívta volna, ve­lük ment volna. Ha azt mond­ja: gyere, Pali! — akkor megy. De a felesége félvállról kér­dezte: Velünk jössz? Nem tudott igent mondani. Érezte, mint szakad közéjük az elide­genedés. Ha rákiált: Te se mész sehová! — talán másképp alakul a helyzet. Szégyellte magát, nem mert szólni. Tizen­egy után jött haza a felesége. Leheletéből konyakszag áradt. Vidám volt, az arca pírban égett. Nem illik ilyenkor haza­járni ... — szólt a feleségé­hez. Miért nem jöttél velünk? — vágott vissza az asszony. — Nem vagyok vén anyóka, hogy örökké itthon kuksoljak! Hol voltatok? — kérdezte Miklós doktor. A folyóparton sétál­tunk, meginvitált... Konyakot ittatok... — jegyezte meg az orvos. Francia konyakot! Nem olyan garasosak, mint mi va­gyunk! Egyedül jöttél haza? — bökte ki nagy nehezen utolsó kérdését az orvos. Lajos volt olyan jó, és hazaklsért... — felelte az asszony. Telefonál­hattál volna ... Nem akartalak fárasztani, ... nem is jutott az eszembe... Miklós doktor der- medten meredt maga elé. Nyílt kártyákkal játszik az asszony. Nem jutottam az eszébe... Ha nem jutok az eszébe, a feltá­madó vágyakat sem tudja le­gyűrni magában. Éjjel kettes­ben az ízlésének megfelelő férfival... Talán a karjai közé bújt... Talán csókolództak.... Talán... Ne bomolj, doktor úr! — intette magát. Kipirult arccal jött haza ... Nem tudott ránézni a vetkőző feleségére. Átment a konyhába, hogy mi­nél távolabb legyen tőle. Most nem tud vele beszélni, még kezet emelne rá. Rátört az el- hagyatottság érzése. Nem is hívta, mint máskor tette, gyere aludni! Nem hiányzik neki.«» kelte, hogy van a lány? Aztán én kérdeztem, miért hív ilyen későn? Azt válaszolta, nappal sok a munkája ,.. — Más után nem érdeklő­dött ? — Igen! Miről beszél a vö­röshajú? Mondtam, még néma, mint a sír... Furcsa ember... Belesóhajtott a kagylóba, még pát sem mondott... A nővér mosolyogva elbú­csúzik. Csak az apja lehetett! — gondolja Miklós doktor. Lehet, hogy ő volt, Éva csak őt em­legethette ... A szürke ruhás, fekete bajszos férfi is telefo­nálhatott! Miért éjfél előtt? Mind a ketten a városban vannak! Miért nem jönnek a kórházba ? Ki telefonálhatott a két férfi közül ? Nagy titok lappanghat Éva öngyilkossági kísérlete mögött. K ovács néni biztosan megmondta Éva apjá­nak, hogy beszélni szeretnék vele. Akkor a szürkeruhás hív­hatta a kórházat! Az apa még ma felkeres bennünket! És ha nem jönne Novák ? Elküldöm érte a szociális nővért! Nem! Magam megyek el Kovácsék- hoz! Ha az apa eddig nem jött, ma sem jön el! Mitől fél, mi tartja vissza ? És a szürkeru­hás? Tudja-e már, hogy Éva öngyilkos akart lenni? Ha igen, vagy nem, mindegy, miért hallgat ? Szakított volna Évá­val ? Vasárnap összeveszett vele? Mennyi kérdés! Egyikre sem tudok választ adni! Évá­ban bízom... talán beszélni fog ma is... Minden csak talán... Miklós doktor az ügyeletes nővért keresi, hogy megbeszél­je vele a napi teendőket. \ (Folytatjuk) Monoszlóy M. Dezső Közgyűlésen A szívembe a szerelem beleköltözött, piros manók futnak a fűzöld fák között, csillagok úsz»ak az autóbusz tetején, fejemben fordítva szalad a táj, pereg a szó: ugyebár, ugyebár, ugyebár... A fenyvesek csúcsán fekete macska az éj, szemén zölden csillog a tűlevelű hályog, pereg a szó: kedves elvtársak, vendégek, barátok... A sziklához láncolták Andromédát, szörnyként a parthoz úszni volna jó, az ágyamon meztelen nyújtózik Kató, — mindazonáltal, mindazonáltal... pereg a szó, pereg a szó. A múló perc a pázsiton legel, a láthatatlan térbe sompolyogva ragadozóként jön az új perc, s nyelvén pöttyös gombaként nő az éhe, szomja, párduc leshet így a méla őzre, pereg a szó: tekintettel a tekintendőkre... Egy margarétán hintázó muzulmán fehér turbánnal sárgán integet, vad repülőkként feje körül dongnék acélbordájú vasszemű legyek, üvegharangot húz egy hangyaszázad pereg a sző: ehhez nem kell magyarázat, nem kell magyarázat. Az ütőeremben pisztrángok hasalnak, kék-piros foltjuk színesen dobog, borjúbőrbe bújva szalmaszállal szájamig halásszák pajkos angyalok. Télen egyszer hóembert csináltunk, a hamisgulyásnak kozmás ize volt, pereg a szó, rátódít a szomszéd: tavaly Is kérem erről szónokolt... Hatvan évesen lehet már meghalni, a „lesz“ napoknál kétszer több a „múlt“ pereg a szó: A termelés üteme elvtársak az utóbbi évben kissé feljavult. Mindenki elvégre valameddig eljut, iskola, futballmeccs, jólesett a spriccer. a lábaimban virgonc százlábúként tegnapból a máig mocorog az inger. A levegő színe is olyan, sarkain füstből lengnek szürke szárnyak. Pereg a szó: a tények tények, bárhogy Is vitáznak. Zöld parajként burjánzik a frázis, közötte tarkáll az élet kék szeme, a szónok néha a semmibe sandít, a paradicsomlevesem vajon Iátja-e? s a spékelt borjút, amit tegnap ettem? pereg a szó: engedtessék meg, hogy ez lehetetlen, hogy ez lehetetlen, hogy ez lehetetlen. Ha horkolni tudna a rántotta sárga habot fújna, olyat mint a porzó, kilenc szarvasbikát kerget hét vadorzó, kilenc törve héttel, pereg a szó, pereg: hit nélkül az ember, mondják kire néz fel? kire, kire néz fel...? kire, kire néz fel...? Csikorgó felvonó a szavak és számok, meg kell fogódzkodni a fűzöld fák között, a szívembe a szerelem beleköltözött, csillagok úsznak az autóbusz tetején, fejemben fordítva szalad a táj, bárhogy morog a mindazonáltal, s a kecskeszakállú: ugyebár, ugyebár, ugyebár. Ami«

Next

/
Thumbnails
Contents