Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1964-10-27 / 43. szám
Tóth László és Thirring Viola változnak az idők-de mikor? Engedtessék meg egy kis kitérő. Olyasmit már hallottunk, hogy egy gyenge darabot megmentettek kiváló színészek. De az csak Komaromban fordulhat elő, hogy ilyen kivalóságokkal nem rendelkező színház műsorra tűz egy végtelenül gyenge darabot. Sőt azzal is nyit, hogy az elkövetkező színházi évadra lehetőleg minél többen ábránduijanak ki a színházlátogatásból. De menjünk talán sorjában. Gyárfás Miklós Változnak az idők című leheletgyenge darabjával és stílszerűen leheletgyenge előadással nyitotta meg kapuit a komáromi Magyar Területi Színház. Bosszantó ez, már csak azért is, mert nem hiszem, hogy az elmúlt években valamivel is többet foglalkoztak volna újságjaink, mint éppen a Területi Színház fejlődését gátló, bosszantó hibák felmutogatá'- sával. A sok segíteni akaró kritika, cikk azonban úgy látszik nem ért el Komáromba. Mert, hogy az ismert kifejezésser éljünk: a karaván továbbra is halad igénytelen útján. Vagy legalább is gyakran visszatér arra, mind ez esetben is. Az új Gyárfás darab, még a múlt szezonban játszott Kisasszonyok a magasban-nál is jóval gyengébb. Napjainkban játszódik. Pestre érkezik Sir Alexander Dorsay egyetemi tanár, Jancsó Szabolcs régi barátja, aki még a harmincas években került ki Angliába, s akivel Jancsó az ötvenes évekig szorgalmasan levelezett is. A dogmatizmus dühöngése idején azonban jobbnak látja megszakítani ezt a kapcsolatod, s ezt egy levélben tudomására is hozza régi barátjának. A levelezés megszakad. Mosí sok év után, hogy Dorsay a városba érkezik, Jancsó szeretné akkori tettét megmagyarázni néki. Meghívja Dorsavt a lakására, de nem találják még a közös hangot és így haraggal válnak el. Paulának. Jancsó fiatal feleségének fáj éž ä harag s addig mesterkedik, míg össze nem békíti a haragosokat. Az író a kispolgári értelmiség ide-oda táncolását igyekszik karikírozni. Ennyi a darab rövid tartalma. A színpadon viszont mindez hitom felvonásban játszódik le sok-sok üresjárattal, s a sok beszéd közt elsikkadó égy-két gyenge poénnal. Ez pedig semmiképpen sem elég a jó színdarabhoz. A színpadon sajnos egyéb sincs, csak szavak, szavak, szavak. A maguk hidegségében, minden hitellé formáló mozdulat, u. n. színészi játék, alakítás nélkül. (Kivétel Tóth László Dorsay profeszor szerepében, de ő is inkább figurative illik szerepébe, mért túlságosan is papos beszéde rontja alakítása hitelét). És a lassúság, az gllóvízszerűség mind a cselekmény folyásiban, mind a színészi játékban. Csoda-e hát, ha az ember csakhamar belefáradt a figyelésbe? Kifogásaink először a darabról: Gyenge', ötlettelen még csak nem is szellemes, mint ahogy azt a műsorfüzetben olvashattuk. Túlságosan is érezni rajta a divat ízeket. Másodszor a darabról és a rendezésről: A darab felvonásról felvonásra, de mondhatnák úgy is, hogy pillanatról, pillanatra esik, laposodik. ' Szinte tapintható a szerző „foggal és körömmel“ viaskodása, hogy az egy ötletből három felvonást, égy egész estét betöltő darabot hozzon össze. Irgny a laposság felé és mire véget ér az előadás, már alig van valami a színpadon. És a rendező ahelyett, hogy igyekezne valamiképpen frissíteni, gyorsítani az előadást, hagyja, hadd úsz- szon. így aztán e lassúságban még szembetűnőbbé válik „a sok a szöveg“ tömény unalma. Harmadszor a rendezésről és a színészi alakításokról: A gyenge, stílustalan rendezés csak elmélyítette az amúgy is nagy szakadékot színész és szerep között. A rendező tehetetlenségére vall, hogy a különben nagyon tehetséges Thirring Viola is eltúlozta szerepét (főleg az első felvonásban)'. Ugyanebbe a hibába esett Botka Zsuzsa Stefánia, a házvezetőnő szerepében. Kis rendezői fegyelmezéssel hitelesebbet formálhatnak szerepükből. Bugár Bélának nem volt mit megjátszania. Annál több lehetőség nyílt Nagy Eszter élőtt. Szerepének azonban csak a perifériáján maradt. Külsőségekben hidegen állította élénk Paulát. Bizonyára zavarta a semmiképpen sem hozzáillő Fazekas Imre Jancsója, akire a fentiek duplán vonatkoznak. Egyszerűen nem tudott mit kezdeni a nem hozzávaló szereppel, de még sem igen próbálta. Ez a szereposztás volt talán az utóbbi tíz év legnagyobb tévedése. mért szémmérégétéssel és kézrész- ketésse! még nem lehet lelket, életet önteni 'egy szerepbe. A 3. felvonásban: sasszészerű kij libegőse pedig egyenesén gusztustalan. „Mit akarunk mi tenni? — olvassuk a műsorfüzetben. Mindenekelőtt olyan darabokat játszani, melyeknek igazsága világos lesz minden nézőnk előtt. Elsősorban a néző érzéseire kívánunk hatni, de olyan erővel, hogy meggyorsuljon a lélegzése“. Hát ez sikerült, csakhát inkább a belénkszorult méregtől gyorsult meg a lélegzésünk, mert ennek a Gyárfás darabnak a színrevitele a közönség leértékelését is jelenti a színház részéről. Nem beszélve arról, hogy a múlt évad Manón Lescaut-jának valamint az Egerek és embereknek a sikere is többre kötelez. Összegezésül még csak any- nyit. nem nehéz megjósolni, hogy az ilyen szomorú vígjáték nem lesz kasszasiker. Tóth Elemér Vidéki útjainkon, értekezleteken, beszélgetéseink alkalmával egyre gyakrabban hangzik el a panasz: önállótlanok a mai fiatalok. Legutóbb Csanda Sándor, a nyitrai pedagógiai intézet magyar tanszékének vezetője vetette fel a problémát egy értekezleten, mondván, hogy a tanulóknak legfeljebb, ha sablonos, előre bemagolt válaszaik vannak az előadó által felvetett kérdésre, de önállóan megfogalmazni valamit, az előregyártóit, formális válaszok megkerülésével körvonalazni egy bizonyos problematikát (tisztelet a kivételnek), szinte képtelenek. Egy másik egyre gyakrabban hallható panasz: a közömbösség. A fiatalok közömbössége munkája, tanulmányaik, embertársaik iránt. Mi lehet az oka mindennek? A válasz persze nem olyan egyszerű, hiszen ezernyi szálat kellene végigbogoznunk ahhoz, hogy a nyomára bukkanjunk egy ilyen ezernyi dologgal ösz- szefüggö kérdéskomplexumnak. Meg sem próbáljuk hát a választ, csupán a tanulóifjúság körében tapasztalt tények nyomán vetünk fel egy — szerintünk megvalósítható — gondolatot. Tapasztalatunk szerint a diákok önállótlanságának egyik nagyon súlyos oka lehet, hogy nincs meg a lehetőségük (vagy ha megvan, nagyon kis mértékben van meg) az önálló, a .felelősségteljes, egyéni véleményt, gondolkodást követelő munkára. A diák reggel beül az iskolapadba, meghallgatja az órákat, feljegyzi az előadások szövegét, megjelöli a tankönyvben a feladott anyagot, aztán odahaza bemagolja (vagy nem magolja be!) az egészet. Tapasztalatból tudjuk azt is, hogy az ú.n. írásbeli házi feladatok is inkább csak afféle formális leckék, amiket könyvből is ki lehet másolni, szomszédtól is le lehet írni, egyéni gondolkodást szinte egyáltalán nem követelnek. Ismerjük persze ennek magyarázatát is. Tudjuk, hogy mennyire meg vannak terhelve tananyaggal tanulók és pedagógusok, tudjuk, milyen nehézségeket okoz a tanmenet szinte évenkénti változása, s tudjuk, hogy a múltban, különösen a pedagógusoknak mi minden, az iskolával nem közvetlenül kapcsolatban lévő feladatot kellett megoldaniok. Azt is tudjuk viszont, hogy mindez nem segít semmit a dolgokon, nem elég az, hogy ismerjük valaminek az okát, meg kell találnunk a gyógyítást is. A CSISZ központi bizottsága az utóbbi években sokat foglalkozott a diákifjúság önállóságra való nevelésének kérdésével, a formalizmus leküzdésével, az igazi tehetségek felkutatásával. Ezt a célt szolgálják a különböző alkotóversenyek, technikai versenyek, olimpiászok, stb. Mindezekkel a problémákkal kapcsolatban merült fel ismét az ú. n. önképzőkörök <• kér - dése. Régi pedagógusok, valamikori diákok emlékezete szerint ugyanis az önképzőkörök voltak hivatva az iskolákban elsősorban arra, hogy önálló munkára, egyéni véleményalkotásra serkentsék a tanulókat. A felszabadulás után az önképzőköröket felváltották az ú. n. érdekkörök, ám ezek inkább a különórákat helyettesítették, mintsem a volt önképzőkörök nyomaiban haladtak volna. Az érdekköröknek természetesen szintén megvolt a fontos funkciójuk. Ám manapság, a szaktanoktatás egyre sikeresebb térhódításával egyre inkább zsugorodik azok különóra- pótló szerepe, s így fokozatos megszűnésükkel egyre több idő szabadul fel az önképzőkörök számára. Az elmúlt napokban ismét felvetődött a dolog, s ezúttal kár volna ismét elszalasztani az alkalmat. Több olyan tényező is közrejátszik, amely arra kényszerít, hogy most már valóban komolyan foglalkozzunk az önképzőkörök gondolatával, s hogy ne csak a határozatig jussunk ismét, de bocsássuk a kérdést a szélesebb közvélemény elé is. Az első tényező: iskoláinkban egyre szaporodnak a specializált tantárgyak, egyre inkább differenciálódik a tanulók érdeklődése, s mindez azt is magával hozza, hogy a specializá- ció már az iskolapadokban olyan nagymérvű ( s ez a továbbiakban, mint tudjuk csak mélyülni fog), hogy immár a középiskolákban sem biztosítható a tanulók többoldalú, szélesebb körű műveltsége, illetve már itt is alig-alig kerülhető el a veszély, hogy diákjaink eleve szakbarbárokká váljanak. A másik tényező: a természettudományos műveltség egyre inkább háttérbe szorítja az esztétikai (irodalmi-képző - művészeti-zenei), sőt nyelvi orientációt. Világméretű probléma ez, (csak az imént zajlott le a két kultúráról szóló eszmecsere), s probléma természetesen a mi iskoláinkban is. Kétségtelen pozitívumnak tartjuk, hogy tanmenetünk egyre több gondot fordít a technikaitermészettudományos tantárgyakra, ám ez a gondoskodás csak akkor hozhatja meg a gyümölcseit, ha mindez nem az említett tantárgyak rovására történik majd. A harmadik tényező pedig a már említett szaktanoktatás felszabadította időkérdés. Mindezekkel a problémákkal kapcsolatban vetődik hát fel ismét önképzőköreink újra megalakításának a gondolata. Nem könnyű dolog ez persze, rengeteg a probléma, amely ezzel szorosan összefügg. Mindenekelőtt: milyenek is legyenek ezek a körök? Komplex anyaggal foglalkozók, komplex tudást közvetítők avagy specializáltak? Legyenek-e külön irodalmi-esztétikai, s külön természettudományos (matematikai-fizikai-ké- miai-biológiai) körök? Hiszen ezek a múltban, s a közelmúltban is szép teljesítményeket mutattak fel (gondoljunk a matematikai olirnpiászokra!) Másodszor: ki irányítsa ezeket a köröket: a diákok vagy pedig a pedagógusok. Helyénvalónak látszik, hogy a mozgalom megteremtésében elsősorban az iskolai CSISZ-szervezetek vegyék ki a részüket, hisz mindenekelőtt CSlSZ-fel- adat ez, s nyilván felfrissíteni az ifjúsági szervezeteken belül is a mozgalmi szellemet. Ugyanakkor arról sem feledkezzünk meg, hogy a körök szellemi irányítói, úgy, mint o múltban is, széles látókörű, sokoldalúan művelt, szívvel-lélekkel pedagógus tanárok legyenek, mert csak így biztosítható azok színvonala. Harmadszor pedig: az írószövetség magyar szekciójában felvetődött a gondolat, hogy minden iskola önképzőkörét patronálhatná alkalmasint egy- egy írószövetségi tag, mégpedig úgy, hogy nemcsak alkalmi kapcsolata lenne a körrel, ill. az iskolával, hanem rendszeresen résztvenne annak munkájában, s ez nyilván mindkét fél szempontjából csak haszonnal járna. Mindezek problémák, de egyre sürgetőbben választ követelő problémák. Megválaszolni nyilván lehetetlen mindent egy cikk keretében, ám szerkesztőségünk a továbbiakban is foglalkozni kíván a kérdéssel. Pillanatnyilag viszont a legfontosabb: elgondolkodni a dolgon, s mivel már jól benne járunk az iskolaévben, cselekedni, hogy ahol lehetőség van rá, még ebben a naptári évben megalakítani az önképzőköröket'. CSELÉNYI LÁSZLÓ HUSZONKILENC Rezignáltan vette tudomásul ezt az évfordulót. Hajnalban ébredt, mint a katonák és a fegyencek, megtörölte az ablak párás üvegét, s hunyorogva nézte a didergő őszi kertet. Csúnya kert volt: dáliák barbár birodalma, őszi rózsák hangos manifesztációja. A szőió- lugasrói, a konkordia buja fürtjeiről szorgalmasan csöpögött a poros szeptemberi szomorúság. Cigarettára gyújtott, a füst kegyetlen kopóit eresztette saját torkára, s elkeseredetten krákogott, mint akit fojtogatnak ... Minden részvét nélkül figyelte önmagát. Elképzelte tüdejét, melyet citromsárgára festett a nikotin, a tátogó hörgőket, melyek kétségbeesve sóvárogják az oxigént, ijedten rugda- lódzó szívét, mely egy idő óta a szabadversek riadt-ideges ritmusát veri, szívét, mely félelmetes, konok és kiszámíthatatlan, mint maga a bűn. Lába alatt megreccsent a szúmarta padió. A zaj, mint valami vészlövés, a lényegre irányította a figyelmét. A lényegre... A kert fáit hideg szelek csavargatták, s a súlyos lombú fák, melyek a valóságban nem is igen léteztek, nyöszörögve felverték a lélek fülledt őszi magányát. Minden idegszálát megfeszítve figyelt a szörnyű hangokra... S ekkor döbbent rá bűnére, arra, hogy huszonkilenc éve csak ezekre az észbontó, tébolyult hangokra figyelt, csupán saját kertjének barbár virágai érdekelték igazán, dobhártyája csak ezeket a recsegő-visító hangokat engedte a tudatáig. Ö mennyire gyűlöli verseit, a magány kertjének keserű gyümölcseit! III. Kiverte ablakait, melyekről a párát egy isten se bírta volna letörölgetnl. Reszketve, elkékült ajakkal szívta magába a hajnalt. Harsogva zúdultak belé a folyók, ezüst halakkal, halvány szitakötőkkel, fehér vitorlás csónakokkal és fekete, koromfekete szakallú ten-1 gerészekkel. Acélszürke sirályok szeldesték az eget, amely kék volt és bárgyú, mint a szűzlányok szeme. III. ...és jöttek a pókok s hozták a hatalmas hálókat, s közeledvén a kivert ablakhoz, hej gesztökké változtak karbid-glóriafénnyel a homlokuk körül. ... és másztak a hangyák és közeledvén ehhez az ablakhoz, parasztokká változtak glória nélkül. ... és jöttek sok-sok glóriás politikusok, hirdetvén, hogy a munka boldogít, és a kivert ablak előtt pókokká változónak, ... és jött aztán egész konkréten apám, s a fáradtságtól összeroskadt. IV. És a hegesztők, mint valami legyet, hatal^ más acélhálóval akarták megfogni a boldog-* ságoi. És a parasztok is valami hasonlót akartak cselekedni, de nem tudták kifejezni magukat. Ezért megkérték a költőt, mondja ki helyettük a dolgok lényegét. A költő, aki éppen be fejezte a bűnügyi eljárást önmaga ellen, tiszta szívvel vállalta ezt az új ügyet. Ámde jött közismert kocsiján a közismert főszerkesztő, s eltiltotta őt a versírástól. V. De ez már mitsem árthat. Életének huszon- kilencedik kivert ablakában, reszketve, elkékült ajakkal szívja magába a hajnalt. A kivert ablakból messzire látni. A huszonkilen- cedik csillagrendszer közepén, egyelőre még láthatatlanul, de letagadhatatlanul ott reszket valahol a Boldogság, pókok és hangyák, főszerkesztők és hegesztők, parasztok és költők kiszemelt szivárványos bogara. Rajta hát! Percek kérdése az egész... Nagy Eszter és Botka Zsuzsa KULTURÁLIS HÍREK Hetvenöt éves korában elhunyt F. E. Sillanppää, az egyetlen finn író, aki irodalmi No- bel-dí.iat kapott (1939-ben).-OOriási példányszámban adják ki a Szovjetunióban Nyikoláj Osztrovszkij Müveit az író születésének 60. évfordulója tisz. leletére. Az Oktyábr című folyóirat Az acélt megedzik című regény eddig ismeretlen fejezetét közölte egyik legutóbbi számában. Osztrovszkij müveit eddig 57 nyelven 15 millió példányban adták ki.-OBratislavában, a Csehszlovák- Szovjet Barátság Házában Szovjet karikatúra címen kiállítás nyílt meg. A megnyitáson Manuil Grigorjevics Szemjonov, a Krokogyil című szatirikus lap főszerkesztője is részt vett.-0Petöfi versei után most József Attila verseit fordítják mongol nyelvre. Készül az Ember tragédiájának fordítása is.-OAz irodalmi Nobel-díjat az idén J. P. Sartre francia írónak ítélték oda, de visszautasította.-0Kosztolány, szlovákiai községben a templom restaurálása közben érdekes XII. századból származó freskókat találtak.-OEmil Zola eredeti fényképfelvételeit, amelyek az 1897— 1902-es években készültek, most egy film forgatásánál használlak fel.-0A detektívregényírók közül első helyen Agatha Christie, utána Edgar Wallace, Georg Simeon és Ellery Ouenn áll.-OTurkesztán homokpusztáin folynak a Fáraó című Boleslavr Prusz híres regénye nyomán készülő lengyel film külső felvételei. A tömegjelenetekben erre az alkalomra korszerű egyenruhákban szovjet katonák működnek közre.
