Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1964-09-08 / 36. szám
e BÄRCZI ISTVÁN versei: Huszonegy Anyu ha tudnád micsoda hülyeség púder szaga van meg bor szaga rámdobálja kerge vetületit nehéz annak ki így áll egymaga bekeretez körém feszül az ajtó anyu ha tudnád micsoda ketrec-ráma kint éj bent púder meg bor szaga én meg itt állok ajtók közé zárva Megszültél látod ezen az éjszakán belérncsorgott ez a fekete éj rámdobálja vetületit a lárma öledbe emelj anyu most mesélj mesélj nagyon szomorú vagyok Jóskától kértem kölcsön tiszta inget mondd el mégegyszer hogy lesz, amikor megnövök én meg biccentek intek Mert te nem tudod micsoda hülyeség púder szaga van meg bor szaga rámdobálja kerge vetületit nehéz annak ki így áll egymaga bekeretez körém feszül az ajtó testek suhannak át egy-egy dalon huszonegy év mormolom eszelősen anyu ha tudnád micsoda fájdalom Betléri képeslap Az ajtón innen ritka tiszafák, az ajtón túl különc történelem. És trófeák, és arany, és agát. Az arcképeket névről ismerem. Gyere, nézzühk szét ezen a tájon. A garádicson kétszáz éve jártam. Megmutatom, csakhogy neked is fájjon a halált — szörnyű-szép testekbe zártan. A két muflont, amint erős karokkal: agancsokkal örökre összeforrtak. A szerelmet, melyet íme már okkal homlokukon agancs-alakban hordtak. Gyere. Kétszáz éve jártam én itt, megmutatom, csakhogy neked is fájjon. Te nem bírtad ki csupán néhány hétig. Gyere, nézzünk szét ezen a tájon. Még egyszer Párkány Ügy kezdődött a dolog, hogy megjelent egy cikk a párkányi fiatalokról. Hogy ki a hibás abban, hogy a városban nincs kulturális élet, nem tudtam. Vártam, hogy válaszolnak a cikkre, hogy hát, elvtárs, nincs igaza, jöjjön el még egyszer, nézze meg. Válasz nem jött. De egy szép napon levél érkezett a szerkesztőségbe: „A CSEMADOK párkányi szervezetének vezetősége augusztus 27-én, csütörtökön 19,30-kor nagyfontosságú ülést tart, melynek keretében az általános és helyi kulturális viszonylatban felmerülő bonyolult kérdéseket kívánja tárgyalni. __Jelen lesznek az ülésen városunk vezető személyei, a helyi Művelődési Otthon igazgatója, valamint a CSEMADOK központi és járási kiküldöttei". Pecsét, aláírás. A CSEMADOK vezetősége összejött, megjöttek a vendégek is. Éppen csak a város vezető személyiséget hiányoztak. Hát akkor várunk. Végre háromnegyed órás késéssel megérkezik a művelődési otthon igazgatónője, bocsánatot kér a késésért, és arra kér bennünket, hogy gyorsan mondjuk el a problémákat, mert el kell mennie. Szóba kerül a cikk. A legnagyobb baj szerinte az volt, hogy nem a funkcionáriusokkal beszélgettem, hanem egyszerű embereket állítottam le az utcán. Érdekes! Ugyanis több mint harminc fiatallal beszéltem, akik teljesen függetlenül egymástól ugyanazt állították. Folytatjuk a gyűlést. — Nem Igaz, hogy a művelődési otthon sok terembért kér — mondja az igazgatónő. Erre egy kis eszmecsere az igazgatónő és a CSEMADOK vezetője között: — Elvtársnő, mégiscsak furcsa, hogy egy hajnalba nyúló táncmulatság után kevesebb terembért kérnek, mint egy színházi előadás után. Vagy talán egy táncmulatság értékesebb? Hát ez bizony furcsa! Utánanézek a dolognak. Lassan véget ér a gyűlés. Nincs kinek felvetni a problémákat, nincs, aki orvosolja, hiszen a Városi Nemzeti Bizottságból senki nincs itt. Pedig lenne itt probléma! Hajaj, de még mennyi! Például, hogy miért porosodik évek óta a Néprajzi Múzeum anyaga a művelődési otthon padlásán? Állítólag nincs rá terem. Miért nincs kultúrélet? A fiatalok elmennek Párkányból; nincs munkalehetőség. Hát igen, ha már kész lenne az a celluló- zegyár, akkor lehetne. De hát még nincs kész. £s amíg nem épül fel (s ez még évekig eltart) addig nem lesz Párkányban kultúra? A másnap délelőttöt a művelődési házban töltöttem. Az igazgatónő elém rakja az iratokat, hogy nézzem át. Felvilágosítást is ad: — Itt az egy évi távlati tervünk, rengeteg ponttal. (Valóban sok és gazdag). De ha csak a felét tudjuk megvalósítani, boldogok leszünk. Hiszen egy évre csak 20 000 koronánk van. Megmutatja az erről szóló iratokat és valóban ujjával rábök egy húszezresre. Igaz, van. — Na már most — folytatja, — a múltkor olyan információt kapott, hogy sok pénzt kérünk a CSISZ-szervezet teadélutánjaiért. Nézzen ide! Ez az egy számlájuk van, amit a CSISZ-nek küldtünk. A bevétel 50%-át kértük. Ha ezenkívül még egy számlát talál, a saját fizetésemből térítem meg az összeget. írja csak fel: 13. sz. számla, kelt 1964. január 27-én. Felírtam! — Áz is baj, hogy csak ketten vagyunk állandó alkalmazottak. Mégcsak egy takarítónőnk sincs. Persze, hogy félünk beengedni a fiatalokat, vezető személy nélkül. A leghevesebb beszélgetés és bizonyitgatás közepette lép be két tanítónő. Ekkor jut eszembe: jó lenne elmenni az iskolába, ott is van CSISZ-szerve- zet. Persze, a kilencéves alapiskolában nincs. Annál több CSISZ-tag van az általános középiskolában. — Önök nem tudnának valamit tenni? — Nagyon nehéz! — mondja az igazgató. — Iskolánknak tizenegy osztálya van, mindegyikre egy-egy tanító esik. Nincs ilyesmire idejük. Aztán esti tagozatunk is van. Hiába, ez egy kicsit sok - lenne. Különben is, a tanulók több mint 50%-a vidéki. Kivei dolgozzunk hát? A maradóit 50%-kal! ' Este sikerül elcsípnem a CSISZ Városi Bizottságának elnökét. Hogy ennek az embernek mennyi funkciója van! Elsősorban: tanító, majd: CSISZ-elnök, a párt vezetőségi tagja, a VNB tagja, a VNB mellett működő iskolai- és kulturális bizottság tagja, a pártiskola vezetője, a CSISZ járási vezetőségének tagja, pionírvezető. Ezenkívül tévúton tanul és hát a könnyűatlétikát is nagyon kedveli. — Elvtárs! Miért ez a sok funkció? — Nem akartam én kérem! De hát mindig azt mondták: „Vállald el, elvtárs, mi majd mindenben segítünk, hidd el, egész nyugodtan számíthatsz ránk". Hittem, elfogadtam. Aztán, amikor segítségre volt szükség, gyűlést hívtam össze. Mindenki ott volt, csak éppen azok nem, akik a segítséget ígérték. Egyedül maradtam a problémáimmá!. Csak Haverla elvtárs, a városi pártelnök segített. ő volt az, akiben bízhattam. — És most mutassa meg nekem, azt a bizonyos 13. sz. számlát a többivel együtt! — A 13-ast megmutathatom, de a többit nem. A többi teadélutánról semmiféle számlát nem kaptunk. A bevétel 50 %-át azonban minden esetben lefizettük. Megnézheti a jegyzőkönyvben. — A CSISZ-nek nincs saját tésszeriíen alakuló dolgokban. A Katicabogár első fele kitünően sikerült, második fele csak nagyjából. A nagy’ téma: az egyén és a közösség kölcsönhatásának vizsgálata egy falusi lányon keresztül, aki otthonától távol egy építkezésre kerül. S mi lesz az igényes témából ? Egy szerencsétlen állapotos lány lelkitusája, vias- kodása magával és környezetével fejezeteken át! Persze, az állapotos lány sorsa, közerkölcstől és felfogástól való szenvedése nem új az irodalomban. Nexö Szürke fényében — filmre is vitték a történetet — a póruljárt leány igazság- tételt kap, az olvasó érzelmileg és értelmileg az ártatlanul „bűnös“ lány mellé áll és ennél többet író nem tehet. De hogyan állunk ezzel a dologgal napjainkban? Mennyire változott az utóbbi másfél évtizedben felfogásunk és erkölcsi magatartásunk az ilyen lányok megértését illetően? E kérdés megválaszolását elhanyagolja Szőke és ezzel leszűkíti, seké- lyesíti a témát. Tudjuk, hogy az író hétről hétre írta Katica tanulságosan szomorú történetét és a folytatásos regénynek megvannak a maga buktatói. A helyes szerkesztés, az arány, a továbbhaladás célszerűségének rovására történhet minden. Inkább ösztönösen, mint tudatosan halad előre az anyagban. Aztán nem tudja hová ér, mit akar, menet közben alakulnak ki benne a dolgok. Az ilyen alkotó-módszerre nem egy példát találunk az irodalomban. Tolsztoj sem szerkesztett, részletes tervet sem készített: irodalomtörténeti tény, hogy egyik oldalon még nem tudta, mi fog következni a másikon. Fiatal írónál azonban nélkülözhetetlen a kialakult terv, az ösztönöket vezérlő iránytű. A Katicabogárban az egészséges mag a közfelfogás vizsgúlása, a közerkölcs változásának a megmutatása lenne. Sajnos, az író eltér ettől a szemponttól. Fejezeteket szentel az abortusz előzményeinek holott a mag- zatelvevés nem irodalom: adminisztráció és műtéti munka. Zavarólag hat az is, hogy a lány nem marad meg „bűnös“ szeplőtelennek. Odaadja magát dr. Bartosnak. Ezt semmi nem indokolja, hiszen végülis a gyermek világra jön. Míg Katica él a regényben, szinte mindent tudunk róla, Viktor szegényesen ábrázolt és rejtélyes alak. Kicsoda, micsoda, milyen ember? Honnan jött, milyen utat futott be? Fontos lenne sokat tulni erről a fiatalemberről, hiszen ő pecsételi meg a Katica sorsát. Az eseményeket továbbvívő osztravai levél, illetve Viktor levele kulcsfontosságú. Milyen kár, hogy Szőke nem készíti elő s pszichológiailag nem indokolja szerepét, így az az érzésünk, hogy nem a történetnek, a szerzőnek van szüksége a levélre. Mennyivel nemesebb lehetett volna az írói szándék, ha a véletlen gázolás után fonódik össze egy életre a fiatalember és a lány sorsa! Egyfelől a börtön, másfelől a Katicában fogant élet kötné össze végleg szerelmüket. Végeredményben egyik sem bűnös! Viktort a Véletlen közrejátszá- sa (ha józanul gázai, akkor is börtönnel végezheti), a lányt a szerelem és a naívság viszi „bűnre". Az események ilyen irányban történő fejlesztése nehezebb feladat elé állította volna a szerzőt és művészibb, elmélyültebb munkát eredményezett volna. A regény napló terme. Volt ugyan egy kis terünk a népmüvelődési otthonban, de oda csak 40 ember fért el. Azért is fizetni kellett, és nem lehetett bemenni engedély és felügyelet nélkül. Igaz, a miénk volt, csak éppen nem mehettünk be akkor, amikor akartunk. Gondoltam, megkérem a Városi Nemzeti Bizottság titkárát, segítsen a fiatalokon. Tegnap ügy sem sikerült találkoznom vele. Megintcsak nem volt szerencsém. A titkár elvtárs gyűlésen van a szomszédos épületben, valami gyárban. Az elnökkel sikerült beszélnem. — A CSISZ külön épületet szeretne — mondja. — Ez egyelőre lehetetlen. Hogy miért nincs kultúrélet? Tetszik tudni, ha az a cellulózegyár ... Mindenki azt hibáztatja, hogy nincs cellulózegyár. Ha az lenne, akkor lenne kultúra is! Tévedés! Mindaddig nem lesz kulturális élet Párkányban, míg meg nem születik hozzá az erős akarat. Persze, nem egy ember részéről, hanem kölcsönös segítséggel. Meg azzal, hogy az iskolákban megtanítják az ifjúságot szeretni a művészetet! Tanítanak valahol csak valamicskét is a színházról? Hát a filmről? Arról, hogy a filmben nemcsak Bara Margit vagy Oleg Sztrizsenov játszik, hanem abban a filmben zene is van? Valóban, a zene! Mit tanítanak zenéből? A skálákat, a hangjegyeket, esetleg nyolc-tíz (!) népdalt?' És Smetana, Csajkovszkij, Erkel h<?l vannak? Lehallgatták már valaha is az iskolában a „Népdal" című fejezetnél Kodály Zoltán „Székelyfonó“- ját? Na és a képzőművészet: a szobrászat, festészet! Szabad olyasminek előfordulni, hogy egy fiatal megfutamodjék Rodin „Örök tavasz“ c. szobrától, mert — jaj, uram ne hagyj el! — ezek „pucérak?.“ Vagy olyasminek, hogy ugyanerre a szoborra úgy tekint«* nek, mint pornográfiára? És az irodalom! Jaj, az irodalom! Miért ésak ünnepélyes alkalmakra és a komáromi Jőkai- napokra tanulunk verseket? Miért? Igen, erről van szó! És ha az a fiatal megszereti a művészetet, akkor majd lesz kultúrélet. Nemcsak Párkányban, hanem mindenütt! Előző cikkemet ezekkel a szavakkal zártam le: „Nem lehet... Miért? Ki tehet róla?“ Hol van hát a hiba? Az alapismeretekben! Iskoláinkban olyan feltételeket kell teremteni, hogy az itt felsoroltakra is jusson idő. Kérem a tanítókat, ne sértődjenek meg. Mért amit az előző években — esetleg nem a saját hibájukból elmulasztottak, azt a város vagy község kulturális és tömegszervezeteinek keli pótol? ni. Elsősorban a népművelési otthonnak! Nemcsak papíron, de a valóságban is! Dráfi Mátyás : * formájához is van megjegyzésünk. A napló lényege nevében foglaltatik. A lánnyal kapcsolatos napi dolgok kerülnek bele. Zavarólag hat, hogy Katica csak ritkán indul ki abból, ami aznap legjelentősebb esemény volt az életében. A műfaji szigor megkívánta volna, hogy napi történések kapcsán elevenedjenek meg a lány életének korábbi mozzanatai. E tekintetben még a kivétel sem erősíti a szabályt. Azzal vezettük be írásunkat: prózánk egyelőre ott tart, hogy csak érint bizonyos területeket. Szőke József Katicabogara hibái ellenére is biztató kísérlet építkezésen dolgozó fiataljaink bonyolult életének ábrázolására. A szerzőt szenvedélyesen érdekli, sőt izgatja a fiatalok problémája. Nagyszerűen ismeri életüket. Meggyőződésünk, hogy következő regényében már az érett, kiforrott író jelentkezik. A Katicabogárban sok helyen csillogó írói erény feljogosít erre a reményre! MACS JÓZSEF Divatos tánczenei lexikon i. BEVEZETŐ Ismert tény, hogy a széles körökben közkedvelt tánczenét nagyon befolyásolta a dzsessz-zene. A múltban sajnos több elferdített nézet hangzóit el a dzsesszröl. Ezért nem lesz öncélú említést tenni valódi értékéről és eredetéről. A dzsesszel kapcsolatos nézet tisztázásában ma már teljesen világosan látunk, mivel a Csehszlovák Zeneszerzők Szövetsége az ügy érdekében pozitív álláspontra helyezkedett. Másrészt beváltak az elmúlt években kiadott szakkönyvek, főleg a cseh kiadóknál, továbbá a rádió és televízió ismeretterjesztő adásai, valamint a fejlettebb zenekarok nevelő hangversenyei is. Általában a dzsesszröl nem vélekedhetünk negatív értelemben, mivel ez sok újat hozott magával a hagyományos európai tánczenébe. Helytelen lenne külön választani a tánczenét c dzsesszt öl, hiszen mindkét zenei stílus hatással van egymásra. A dzsessz újabb dallami, ritmikai és összhangzattani elemeket hozott a nyűgöd- tabb tánczenébe, llymódon a dzsessz pozitív értelemben befolyásolta az eléggé egyhangú klasszikus tánczenét. Külön kell értékelni a dzsessznek azt a befolyását, amely ritmikai elevenséget, életerőt jelentett és így közelebb került századunk élettempójához, valamint a modern ember érzelemvílágához. Mindezek az új elemek elősegítették a táncok gazdagabb ritmikus kibontakozását, s ezzel egyidőben színesebbé vált az egész táncmozgás a parketten is. Gyarapodott a zenekar kifejező skálája is és ezáltal a feldolgozások is színesebbek lettek. Ez ugyanakkor a zenészeket magasabb technikai jelkészültség elérésére ösztönzi. A dzsessz-zene legfőbb jellegzetessége az improvizáció adott témára. Ezáltal nagyon gazdagodik a zenészek invenció képessége. Ebből kifolyólag a dzsessz-zene játéka szorosan összefügg a helyes interpretációval. Az improvizáció fogalma alatt értjük a dallamból létrehozott változatokat. A dzsessz-zene kezdeti időszakában a zenészek ehhez közismert népi dallamanyagot használtak. Ezek a dallamok általában rövidek voltak, így szükségessé vált ezeknek az ismétlése. A dallam né- hányszoros változatlan ismétlése azonban unalmasan hatott, és ezért a zenészek változatokat gondoltak ki. Szakmai nyelven szólva: improvizáltak. Az egyes improvizációkat szólóban és együttesen is előadták. Ezáltal az egyes müvek terjedelmesebbek és változatosabbak lettek, s így az előadás vonzóbbá vált a hallgatóság részére is. A dzsessz-improvizáció kezdeti időszaka sokban azonos az európai népek hangszeres népi anyagával, amely például nálunk magyaroknál, de a szlovákoknál és románoknál is ékítésekben és gazdag cifrázásban nyilvánul meg. Utoljára ne felejtsük megemlíteni a legfontosabbat: az eredeti dzsessz-zene az észak-amerikai négerek spontán zenei megnyilvánulását jelenti, mivel mérhetetlen gazdag néphagyomány képezi alapját. 1. CHARLESTON (olvasd: CSÄRLSZTON) A tánc elnevezését befolyásolta a hasonló nevű Dél- Karolina-i kikötőváros. Első sikereit 1922 érte el egy reviiális műsor keretében, ahol mint eredeti néger népi tánc szerepelt. Amerikai és európai sikerei egészen a huszas évek végéig tartottak. A charleston újjászületését 1958-ban iinneplik Olaszországban, majd így kerül el hozzánk is. Zeneileg a gyors foxtrottból indul ki. A charleston társas párostánc a táncospár hagyományos tartásával: szemtől- szembe. (Folytatjuk)
