Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1964-09-08 / 36. szám
Az SZKP KB és a Szovjetunió kormányküldöttségének tiszteletére a prágai Várban ünnepélyes vacsorát adtak. Felvételünkön Hruscsov elvtárs baráti beszélgetést folytat Ladislav Bajtora elvtárssal, a chyme! EFSZ elnökével MIUTÁN A NEMZETKÖZI ÉLET eddig előtérben álló színhelyein viszonylag csendes a helyzet, sokkal inkább előtérbe kerültek a „nagy diplomácia“ problémái. Az utóbbi hetekben, amint erről egyes részletjelentések már tudósítottak, érdekes módon alakult a francia-nyugatnémet viszony. Párizs és Bonn kapcsolatai befagytak, mert de Gaulle láthatóan elégedetlen az Erhard- kormány nemzetközi irányvonalával. Első ízben a Figaró emlékezetes „indiszkréciójából“ lehetett következtetni erre. A francia kormánykörökhöz közel álló félmilliós példányszámú párizsi lap szellőztette a de Gaulle—Erhard levélváltást, s már ebből kitűnt, hogy vége felé közelednek a francia-nyugatnémet barátkozás elég sokáig elhúzódott mézeshetei. MALTA Hosszas huzavona után szeptember 21-én végül is függetlenné válik az angolok „el- süllyeszthetetlen anyahajőja“: Málta. A romantikus szépségű, de kopár és terméketlen kis sziget történelme során mindig kulcspozíciót töltött be, s ezt fekvésének köszönheti: az Afrika és Olaszország közötti tengeri útvonalon helyezkedik el, s így egyformán ellenőrizheti a Földközi-tengeren mind a kelet-nyugati irányú forgalmat, mind a Szicília és Észak- Afrika közötti vízi közlekedést. Málta tulajdonképpen sziget- csoport: fő szigete a karsztos, meredeken a tengerből kiemelkedő, mintegy 27 kilométer hosszú és 14 kilométer széles Málta. Tőle északnyugatra fekszik Gozo, közöttük a kis Comino, és idetartozik még három lakatlan sziget. Gazdaságilag jelentéktelen: néhány mezőgazdasági termékfajtát termelnek, kis mennyiségben, ásványkincse nincs, ipara fejletlen. Lakossága 324 ezer lélek (négyzetkilométerenként ezer fővel Európa legsűrűbben lakott országa). Fővárosa Valletta. A több mint 160 évvel ezelőtt bekövetkezett angol megszállás alatt erődítménnyé építették ki a szigetet, s a lakosság életét kizárólag ennek a célnak a szolgálatába állították. A máltai főleg az angol haditengerészetből él: a keresők 65 százalékát közvetve vagy közvetlenül a dokkok foglalkoztatják. A sziget támaszpontból lassan valóságos nukleáris fegyvertár lett Itt rendezték be Ciprus, Aden és Singapore után Nagy-Britannia negyedik legnagyobb haditengerészeti bázisát, a NATO földközi-tengeri flottájának egyik legerősebb tengerészeti és légi támaszpontját s Itt a brit földközi-tengeri flotta főparancsnoksága is. Az anyaországgal való függőségi viszony olyan szoros volt, hogy Málta az utóbbi évekig nem gondolt az elszakadásra — úgyszólván a létét köszönhette annak a ténynek, hogy a legfontosabb angol támaszpont a Földközi-tengeren. Gyökeresen megváltoztatta azonban a helyzetet, hogy Nagy-Britannia, a többi nagyhatalomhoz hasonlóan rájött: a kontinensközi rakéták korában már nincs szüksége köny- nyen sebezhető, óriási csatahajókra, s elhatározta, hogy 1960-ra megszünteti a máltai dokkok működését. A hírre parázs angolellenes tüntetések törtek ki a szigeten, s az „Adjátok vissza szabadságunkat“ lett a jelszó. A parlament London tudtára adta, hogy szakít Angliával, ha nem biztosít más rpegélhetési forrást az elbocsátott dokkmunkások számára. Mintoff miniszterelnök tiltakozásul lemondott. Anglia hagyományos eszközökhöz folyamodott: elrendelte a szükségállapotot, feloszlatta a parlamentet, s új választásokat tűzött ki. Hiábavalónak bizonyultak azonban a sziget jövőjéről Londonban folytatott tárgyalások, a máltai küldöttség visszautasította az alamizsnaként felkínált szerény reformokat, s teljes függetlenséget követelt. Hosszas csatározások, alkudozások végül is az 1961-es új alkotmányhoz vezettek, amelynek értelmében az addigi gyarmati státus megszűnt, s az ország Málta állam néven autonómiát kapott — a kül. és belügyek kivételével. A brit kormányzó természetesen vétójoggal rendelkezik. Máltát azonban nem elégítette ki ez a látszatönálA levélváltást az elhidegülés további eseményei követték. A két vezető Közös Piac-partner kapcsolatait egy olyan probléma zavarta meg, amely a nyugatnémetek számára különösen kényes. Franciaország hajlandónak mutatkozott arra, hogy kiszélesítse kereskedelmét a szocialista országokkal, lazítson azon az embargón, amely a Nyugat államainak megtiltja hosszúlejáratú hitelek nyújtását a keleti kereskedelemben. Bonn ebben az ügyben a legmerevebb nézeteket vallja, s ebből következően a szövetségi fővárosban nagy megrökönyödés fogadta a párizsi kormányzat ilyen irányú törekvéseit. ENNEK AZ ELHIDEGÜLÉS- NEK MOST az egyik leglátványosabb fejezete kezdődött meg. Párizs felszabadulásának 20. évfordulóján de Gaulle és Hruscsov szívélyes hangnemben üdvözölte egymást, különösen a francia elnök köszönő táviratát tartják jelentőségteljesnek. Bonnban e választávi- ratből arra következtetnek, hogy de Gaulle most már nemcsak a délkelet-ázsiai ügyekben, az afrikai problémákban és Ciprus tekintetében követ a NATO általános vonalától ■t teljesen eltérő politikát, de az ■ alapkérdések vonatkozásában z is. Vagyis arra számítanak, é hogy a francia elnök a közel- - jövőben tárgyalásokra törek- s szik a Szovjetunióval, s így ú kívánja előrelendíteni a diplo- y máciai állófrontokat. Ez a y kezdeményezés viszont — a tá- z volabbi hatásában —, azt hoz- ii za magával, hogy Párizs és . Bonn viszonya további meg- ^ próbáltatásoknak lesz kitéve. lóság. Mintoff, a Máltai Munkáspárt vezére így fogalmazta meg a jövőre vonatkozó terveket: az egyetlen megoldás a sziget szabad kikötőként való semlegesítése, s ezt a státust garantáltatni kell az ENSZ-ben. Málta kötelezné magát, hogy semmiféle blokkal, állammal vagy háborús szövetséggel sem köt katonai egyezményt. Vállalná bármely nemzet kereskedelmi vagy szállító hajóinak javítását, s az ország ipari és kereskedelmi hídfő lehetne az európai kontinens s az arab nemzetek között. AZ AMERIKAI ÉS AZ ANGOL KORMÁNY jegyzékben tiltakozott Makariosz elnök kijelentése ellen, hogy a két kormány támogatta Törökországot a Ciprus ellen intézett légitámadásaiban. A Görög Egységes Demokratikus Baloldali Párt nyilatkozatban foglal állást Makariosz javaslata mellett, hogy a ciprusi kérdést a sziget demilitarizálása alapján rendezzék. Az NDK miniszterelnök-helyettese, Stoph a népi kamara ülésén elmondotta, hogy már 1962-ben folytak az NDK és az NSZK között tanácskozások. A Német Demokratikus Köztársaság hajlandó folytatni ezeket. Stoph bejelentése bonni politikai körökben nagy zavart keltett Starzinski polgármester... A Varsó II. rádióállomásnak gyönyörű hívőjele van: a híres gyűjtő hatású War- szawianka egyik motívuma. E hlvőjellel Stefan Star- zynski emlékének áldoz a varsói rádió. A Varsó II. stúdiójából fordult ugyanis 25 évvel ezelőtt a világ lelkiismeretéhez Starzynski, az élethalálharcát vivő Varsó polgármestere. És az 1939 szeptemberének tragikus napjaiban elhangzott felhívásait mindig a War- szawianka hangjai vezették be és zárták le... Ki volt Stefan Starzynski? A reakciós kormány nevezte ki a főváros élére. Kitűnő szervező volt és híres hihetetlen munkabírásról. Környezete Szamovárnak nevezte el. De „Szamovár“ igazi története nem a kinevezésével kezdődik. 1939 szeptember 1-én Hitler hadai megtámadják a felkészületlen Lengyelországot. A kormány már 5-én éjjel gyáván elmenekül Varsóból, bár Gdansknál, a Westerplatten még tartja magát az a 185 lengyel katona, akik elsőként fogták fel a német támadást. Megszólal a polgár- mester telefonja is: „A miniszterelnök úr parancsa: azonnal csomagoljon és csatlakozzék a kormányhoz“. A hűséges, kormányát mindig híven szolgáló hivatalnok most mindent megért. És ekkor szembefordul a gyávákkal, árulókkal. Válasza határozott: „Nem menekülök el a városból!“ Még aznap felolvassa a rádióban első felhívását: „Mindenki maradjon a helyén!“ A város magához tér rémületéből. Egyetlen éjszaka barikádok nőnek ki a földből. A külvárosokból több mint százezer munkás jelentkezik a városházán, és Starzynski, a híres szervező, mindenütt ott van. Megszervezi a milíciát, biztosítja a közellátást, a hivatalok munkáját. Hívei ismét sürgetik: mentse magát: Válasza: „Nem vagyok hős, de egyszerűen nem tudom magára hagyni a lakosságot..." A védelem, a harc, a kétségbeesés ezután következő napjait leghívebben a polgármester rádió- felhívásai tükrözik. „Követeljük — mondja szeptember 15-én a polgár- mester —, hogy szövetségeseink, Anglia és Francia- ország, teljesítik vállalt kötelezettségüket Varsó védi magát. Meddig kell még szövetségeseink támadására várnunk? Önök azt mondják: röpcédulákkal árasztják el Berlint. A németek bombák ezreivel Varsót...“ „Már nem tudjuk temetőbe vinni halottainkat — mondja négy nap múlva a rádióban — mindenütt névtelen sírok és tömegsírok... Mi még mindig védjük magunkat! A népnek helyén a szíve, de önök, mit tesznek önök? A holtak és haldoklók kérdik ezt, a szenvedő Varsó kérdi ezt“. „Varsó ég — hallotta a világ 28-án Starzynski megrendült hangját —, utolsó harcát vívja a város. Nem jött segítség. Önök gratulálnak nekünk, sikert kívánnak Párizsból és Londonból. Ml már nem akarunk sem jókívánságokat, sem segítséget". „Varsó romhalmaz — hangzik a drámai tudósítás 26-án — nincs villany, nincs víz, nincs élelem. A szörnyű eredmény: 60 ezer halott, 100 ezer sebesült. Utolsó felhívásomat hallják. Már nem kérek segítséget. Csak bosszút kérek! És valamennyi rádióállomás, amely hall engem, kérem, ismételje meg a világnak: Varsó még mindig védekezik. Varsó még él!“ Amikor a harc már teljesen kilátástalan, Varsó védői leteszik a fegyvert. A németek 12 túszt követelnek, hogy Hitler győzelmi bevonulása zavartalan legyen. Starzynski elsőnek jelentkezik. Néhány életben maradt társa mondta el később a polgármester keserű szavait: — Rövid lesz az életünk... — Miért, Stefan? Nem végzik ki okvetlenül a túszokat — felelték a többiek. — De ez a háború nem a szokásos háború — válaszolta Starzynski. — Ez egy különös háború lesz, amelyben minden lehetséges. Decemberben hívei megszervezik szökését, de ő marad. „Túsz vagyok. Ártatlanok fizetnének az életemért. Maradok a végsőkig“. A vég még várat magára. Dachauba viszik, magánzárkába csukják. 1944- ben a varsói felkelés hírére, Himmler különparancsá- ra végzik ki. Negyedszázad múltán, a háború kitörésére, a Wes- terplatte hőseire, Varsó védőire emlékezve, az újjáépült lengyel főváros népe tisztelettel és büszkeséggel gondol a nagy hazafira, Starzynski polgármesterre is. L. T. 50 év telt el az első, 25 év a második világháború kU törése óta. A két háborúnak 100 millió emberélet esett áldozatul. Ä történelem figyelmeztet A német militaristák 1914- ben lángra lobbantották az első világháborút. Negyed évszázaddal később a revans-elmélet őrületétől megszállott német fasiszták új világháborút robbantottak ki. Két világháború fél évszázad alatt — kegyetlen történelmi lecke. A militaristák és revansiszták kalandor vállalkozásaiért a népeknek kellett fizetniük, mégpedig a legnagyobb árat: tengernyi vért és számtalan életet. Az első világháborúban 70,2 millió ember vonult be katonának. Ezer katona közül 135, ezer polgári lakos közül 10 vesztette életét. A második világháborúban még több emberélet esett áldozatul. 1939- től 1945-ig majdnem annyi polgári lakos pusztult el, mint ahány katona a csatatereken. Több mint 100 millió emberéletet ragadott el a két világháború, ha az elesettek számához hozzávesszük a betegségek. éhség, stb. áldozatait. A pusztító, szörnyű háború nemcsak vért és életet követelt, hanem óriási anyagi károkat is okozott. A XIX. század összes háborúja a harcoló országok, nemzeti jövedelmének átlag 8—14 százalékát emésztette fel, a második világháború viszont a nemzeti jövedelemnek több mint 60 százalékát nyelte el. Csupán a XX. század első felének háborúi és háborús előkészületei 4000 milliárd dollárnál többe kerültek a népeknek. Az emberiség egy hosszú évtizedig élhetne azokból az anyagi javakból, melyeket a telhetetlen militarizmus ötven év alatt elrabolt tőle. Holttestek milliói, árvák, öz. vegyek, éhezők, hajléktalanok milliói, tengernyi kín, szenvedés, bánat — ez járt a földkerekségen végigszáguldó háborúk pusztító nyomában. A lecke kemény és könyörtelen. És mégis... A militaristák ismét katasztrófába akarják taszítani a világot. Meghiúsítják a békeszerető szovjet javaslatok megvalósítását, a helyi háborúk lángjait szítják Dél-Vietnamban és Laoszban. Agresszív tömböket kovácsolnak, erőltetik a fegyverkezési hajszát. Azon a pénzen, amennyibe egyetlen modern vadászrepülőgép kerül, egyszerre 20 millió embert lehetne jóllaktatni! Minden ballisztikus rakéta árából 60—70 többemeletes lakóházat vagy ugyanannyi igen gazdagon felszerelt közkönyvtárat lehetne építeni. Vagy nézzünk más bizonyító példákat. Az UNESCO hivatalos adatai szerint az emberiség fele nem tud Irni-olvasni. J. Ba- landre francia professzor megállapítása szerint a földkerekségen élő embereknek mindössze 28 százaléka táplálkozik kielégítő módon. Három ember közül kettőt elsorvaszt az éhség, az írástudatlanság pedig minden második embert alacsonyabb fejlettségi szintre szorít le. Ugyanakkor világszerte annyit költenek évente fegyverkezésre, hogy abból 10 millió lakóházat, 50 ezer iskolát, 10 ezer kórházat lehetne építeni. Egy új világháború olyan tragédia lenne, amely felülmúlná az emberiség minden elképzelését a halálról és szenvedésről. Az amerikai atombomba Hirosimában 260 ezer embert ölt meg, 163 ezret megsebesített. A mostani fegyverek hatóereje ötezerszer nagyobb ennél a bombánál. Jelenleg a világban 20,5 millió olyan bomba van felhalmozva, amilyet Hirosimára dobtak le. A nukleáris háború soha nem hallott borzalmakkal, számtalan élet pusztulásával fenyegeti az emberiséget. Egy ilyen háborúnak már az első perceiben 290 millió ember lelné halálát Nyu- gat-Európában, a Szovjetunióban és az Egyesült Államokban. Ezeket a számadatokat MacNamara amerikai hadügyminiszter közölte nemrég. De vannak olyan erők és eszközök, amelyek megakadályozhatják a világháborút. A Szovjetunió ma már nem az egyetlen szocialista állam a világon. Példáját sok európai és ázsiai ország követte. A szocialista országok baráti összefogása leblrhatatlan erővé vált. A béke megőrzéséért ma már tevékenyen fellépnek azok az ázsiai és afrikai államok is, amelyek lerázták magukról a gyarmatosítók igáját. A béke híveinek egysége hatalmas tényező immár. A veszedelmes válságok felszámolása Egyiptomban, Libanonban, a Karib-tenger térségében megmutatta az emberiségnek, hogy a szocialista országok éberen őrködnek a béke vártáján, hogy a szocializmusnak elegendő ereje van bármely agresszor megfékezésére, bármely támadás visszaverésére. A tartós, állandó béke, a- melyről mindig is álmodoztak a népek, reális valósággá válhat. Az első lépések már megtörténtek ebben az irányban — az atomfegyver-kísérletek részleges eltiltását kimondó moszkvai egyezmény is ezek közé tartozik. És ha egyes politikai személyiségek nem is okultak semmit a történelmi leckéből, a népek helyes következtetéseket vontak le belőle. A népek megértették, hogy a szocializmus és a béke elválaszthatatlan egymástól, hogy a békés egymás mellett élés jelszava nem konjunkturális manőver, hanem a szocialista országok alapvető politikai irányvonala. A Szovjetunió — jelentette ki nemrég N. Sz. Hruscsov — nem akar megtámadni senkit, mi békésen akarunk dolgozni. Nekünk nincs szükségünk kalandor ösvényekre. Csak aki nem lát perspektívát az életben, csak az lövi agyon, fojtja vízbe, akasztja fel magát vagy akar világháborút kezdeni, s ez most egy és ugyanaz. Mi realisták vagyunk, épeszű emberek, bízunk erőinkben, lehetőségeinkben, és mélységes meggyőződésünk, hogy valóra váltjuk pártunk XXII. kongresszusának határozatait, és megteremtjük a kommunizmus anyagi-technikai bázisát.“
