Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1964-08-25 / 34. szám

Rusznyák András 1893-ban született, Alsósajón, fenn, a Rozsnyótól Dobsináig keske- nyedő Sajő-völgy egyik kis szlovák falujában. 28 éves korában — 1921-ben — egyike volt azoknak, akik megalakították falujukban a pártot, s akik azóta is, immár több, mint negyven esztendeje, hűséges tagjai a kommunista mozgalomnak.

Ki volt Rusznyák András? Egyszerű ember volt, nemzetiségét tekintve szlovák, de most, hogy kérdezem, azt mondja, miért fontos ez, miért fontos az, hogy valaki szlo- vák-e vagy magyar, nem elég az, hogy ember, s hogy kommunista? Mindezt úgy mondja, mint a legtermészetesebb dolgot a világon, mint egy élet — a micsoda élettapasztalatainak summázatát, s ez nagyon megnyugtat, mert tudom, hogy fedezete, történelmi hitele van a szavainak.

Nem véletlenül kerültem ugyanis Ide, a Rusznyák András portájára. Kicsi utca a Bányász utca Rozsnyón, s ennek is egy kicsike zuga csupán a kertes ház, ahol Rusznyák András lakik. Tudom róla, régi kommunista, hogy aktív résztvevője volt a felkelésnek, s hogy micsoda tragédiák nehezednek a vállára, keserednek a szívében. De mindezt majd sorjában,

— Azzal kezdődött, azzal a huszonegyes esztendővel, amikor megalapítottuk a pártot.

KÄLVÁRIA

ládostul kiment Franciaországba.

— Nyolc évig éltünk Franciaországban, a gyerkeim ott jártak iskolába, tudták is a francia nyelvet, úgy mint a vízfolyás

S nyolc év múltán újra itthon. Ezúttal mát nem Alsósajó- ra került a család hanem Csúcsomba.

— Én a bányában dolgoztam, a gyerekeim meg ki itt — ki ott.

Ez az itt-ott egyebek között egy kovácsműhely volt, ahol a nagyobbik fiú Dezső dolgozott.

— S ott dolgozott, abban a műhelyben az öreg Fábry Ferenc is.

Híres család Rozsnyón a Fábry család. S nemcsak Rozsnyón immár, aki valamelyest is foglalkozott a dél-szlovákiai munkásmozgalommal, az kellett, hogy találkozzon ezzel a névvel A fiatalabb Fábryk a spanyol harcokban s felkelésben szereztek elévülhetetlen érdemeket, de aki mindezt megalapozta, aki elindítója volt az eszmének, a mozgalomnak, s nemcsak Rozsnyón, de az egész kornyéken, az Fábry Ferenc volt.

S egyszer, egy éjszaka, kopogtatnak a Rusznyákék ablakán. Dezső volt, de nem egyedül. Partizánokkal jött. A Rusznyák család nem tétovázott, beengedte őket (pedig micsoda kockázatos játék volt ez akkoriban — emlékezik az öreg Rusznyák.).

— Akkoriban az volt a feladat, hogy át kell terjeszteni a partizánmozgalmat Magyar- országra is, s Dezsöék azt a feladatot kapták, hogy teremtsenek kapcsolatot az itteni kommunistákkal, s indítsák meg a mozgalmat.

A feladatot vállalta, s vállalta vele az egész Rusznyák család, mert hiszen Dezső odaát volt, nem volt neki ajánlatos idehaza mutatkozni, de nem is volt rá szükség, mert itt volt a Rusznyák család, jó nevelést kapott az kommunizmusból 1921-tö! kezdve öreg Fábry Ferencig, most hát gyü- mölcsöztethette tanulmányait.

Mindezt lassan, nyugalomban meséli el öreg Rusznyák András, ahogy a mesét, vagy a történelmet szokták elmesélni öreg emberek az unokáiknak. Csakhogy van itt a két mód között valami különbség, hiszen azok a bizonyos nagyÉn akkoriban már tudtam, hogy számomra nincs más kiút, csak ez, s hogy sok bajom lesz még az életemben miatta, de vállalni kell a bajokat, vállalni kell a harcot, nincs más lehetőség.

Azt persze nem sejthette, hogy őt, hogy éppen őt kapja el olyan kegyetlenül a történelem fogaskereke.

— Alsósajón éltünk sokáig, én bányászkodtam, s mellettem nőtt a család. Két szép fiam, lányom, de még a feleségem is beletanult a munkába. Úgy nevelődött az én családom mindig, hogy első dolog a világon számára a párt volt, a mozgalom, a kommunizmus.

Sűrűsödtek lassan a viharfelhők Alsósajő felett, nehezedett az élet, nem volt munka, nem volt kenyér, fogta hát cókmók- ját Rusznyák András is s csa— ő volt a tanítója, irányítója a fiataloknak, az én gyermekeimnek is. Iskoláztatta őket, elmagyarázta nekik a marxizmus eszméit, könyvet adott a kezükbe, s persze, beszervezte őket az illegális mozgalomba.

Akkoriban már gyülekeztek a viharfelhők ismét Rozsnó felett. (Hányszor gyülekeztek, csak egy emberélet alatt is, uramisten!).

— Mi Csúcsomban laktunk, ez volt az utolsó magyar falu, a kertünk alatt kezdődött Szlovákia.

Akkoriban kezdődött tulajdonképpen a kálvária-sorozat. Dezsó, aki akkoriban már nagy legény volt, gondolt egyet, s átment a határon.

— Nem tudtuk mi van vele, csak azt mondta, körülnéz odaát, mi újság Szlovákiában.

apók csak mesét mondanak, csak történekre emlékeznek, de öreg Rusznyák András cselekvő s szenvedő részese volt ennek a történelemnek, s micsoda súlyokat rakott ez a történelem a vállára. S ő mégis halkan beszél, belenyugodva immár a változhatatlanba, a történtekbe, a történelembe.

— Hidakat robbantgattak akkoriban Dezsőék. A rosznyói kisállomásnál levőt nem sikerült felrobbantaniok, csak megrongálták, de a pelsőcit, ber- zéteit bizony a levegőbe röpítették.

Csúcsomban meg cicáztak a csendőrtollak. Alig pár lépésre volt Rusznyákéktól az iskola, s negyvennégy nyarán oda telepedtek le a németek.

— Mi akkoriban éjjel-nappal reszkettünk, hogy mikor kapnak el valakit közülünk, hisz

a munkának ilyen körülmények között sem volt .szabad szünetelnie.

Bonyolult dolgok ezek, kibogozhatatlan események, húsz esztendő múltán alig-alig lehet megállapítani, mi hogyan történt tulajdonképpen, tény, hogy Dezsőt elfogták a németek.

— Áruló akadt közöttük.

Ezt az öreg Rusznyák mondja. Meg van győződve igazáról, másképp nem történhetett a dolog, csak úgy, hogy valaki beárulta őket. Három vonalban nyomultak előre a partizánok a hegyekbe, a Dezsőék csoportjának főcsapatja Dobsina felé vette az útját s mellettük a két oldalvéd. Dezsőék voltak a jobbszárny, s a hankovai úton, a restéri malomnál egyenesen beleszaladtak a németekbe.

Mi történt azután?

— Azután szakadt reánk a pokol. Dezsőéket bevitték Rozsnyóra, ott vallatták őket napokon keresztül, s hogy nem tudtak semmit kiszedni belőle, vitték őket tovább.

Sokáig nem hallott akkoriban a Rusznyák család nagyobbik fiáról. Csak jóval később, már a háború befejezése után (de mi minden történt még addig Rusznyákékkal!) hozta valaki a hírt, hogy látta Dezsőéket valahol egy Miskolc melletti országúton mészárolták le őket.

— Mi sem úsztuk meg persze szárazon a dolgot.

Mindjárt azután, hogy Dezsőt elvitték, körülfogták Csúcsomban a Rusznyák András házát. A kisebbik fiú, Gyula épp nem volt odahaza, még örültek is, hogy legalább ő megússza a dolgot, de bizony nem így történt, hazafelé jövet egyenesen beleszaladt a csendőrláncba.

S most kezdődött csak az igazi kálvária, a Rusznyák család kálváriája.

Hallgatom ezt az öregembert, ahogy meséli a történelmet. Hetvenegyéves, mondja, s fáradt, beteg. így fizikailag jól néz ki, ötvennek is alig mondaná az ember, de az idegei, mondja a mostani felesége, az idegei azok örökre tönkrementek.

Csoda-e, hogy tönkrementek?

— Először Rozsnyóra vittek minket is, vallattak, kiderült, hogy szegény feleségem ijedtségében már előbb kipakolt mindent a csendőröknek, nem volt kegyelem, vittek a táborba.

Hatan indultak Rozsnyóról, s ahogy haladtak, úgy szaporodott a karaván. Horka, Tornaija, Bánréve, Feled. Újabb és újabb foglyokkal szaporodott a menet, vitték őket, ki tudja, hogy hová? Balassagyarmat, Komárom, Flosenburg, Hers- burg. Ezekre a nevekre emlékezik öreg Rusznyák András húsz esztendő távolából. Vitték őket, egyre messzebb, egyre nyugatabbra. Az asszonyokat elkülönítették a férfiaktól, azokat vitték másfelé, mi meg mentünk tovább, egyre tovább.

— Nem sok idejük volt már a németeknek, ez a tudat tartotta bennünk a lelket.

— Kibírni. Ki kell bírni! Ez volt a jelszó a táborban. Rusznyák András fizikailag elég jól bírta a sok szenvedést, a sok nélkülözést, az éhséget, a szennyet.

JÁN BROCKO:

Partizánok

mindennapi

kenyere

Dicsértessék

a partizánok mindennapi kenyere,

mely kemény mint a kő

fekete mint a szén

mely boldog remegések perceiben

szenvedés, fagy és éhség rongyaiban

mindig édes

átkos múlt véres verítékétől ízes rózsás jövendőtől illatos

Tápláld a partizánokat fönn a magas hegyekben rókák és farkasok vermeiben elhagyott völgyekben szakadékokban

s adj győzni tudó erőt kezüknek szakítsák s zúzzák szét a bilincseket

melyek testvéreiket fojtogatják Aldass dicsfénnyel

mely híres történelmünket koszorúzza Áldjon meg ezerszer holnapi nemzedékek sóhaja Dlcsértess

partizánok mindennapi kenyere megalázottak egyetlen étke szívünk legszebb gyümölcse mely elűzöd a halál szörnyeit s életet adsz a népnek hogy kivárja a hajnalt s engem a remény nedűjével itatsz s jó ízzel töltőd meg száját a szabadság után kiáltozóknak

Ford.: VERES JÁNOS

— Én bírtam, nem féltem. Csak a fiamat sajnáltam, a kisebbik fiamat. Gyulát. Fiatal volt még, s a táborban hullottak a népek.

— Elpusztult Gyula is. A saját szememmel láttam a pusztulását, végig kellett néznem, segíteni nem tudtam rajta. Azt hittem, a szívem szakad meg, mikor a hullaházban megpillantottam, s legjobb lett volna akkor, ha inkább én is ott pusztulok.

Dehát a történelem menete nem ilyen egyszerű, az élet törvényei nem ilyen kegyesek, ha valaki belekóstolt a kínokba, végig kellett hogy ízlelje a kínok mindegyikét. így történt Rusznyák Andrással is. Nem elég, hogy két fia elpusztult, odaveszett bizony a felesége is. Ezt csak később tudta meg, mert őt meg a lánya temette el, a Rusznyák család másik tagja, aki elevenen került elő a poklokból.

— Két nappal a felszabadulás előtt halt meg — ennyit mond csak Rusznyák András, ennyi a kommentárja.

•ír

1944 augusztus. Fenn a hegyekben ropogtak a puskák, dörögtek az ágyúk.

— Két erős fiam volt.

Az öregember ül a kiskertjében, hunyorog az augusztusi fényben, meséli a múltat.

— A feleségem a szabadulás előtt két nappal pusztult el.

Hunyorog az augusztusi fényben, azt hinné az ember, megelégedett, boldog.

— Hetvenegyéves vagyok, s fáradt, bizony fáradt.

Ahogy így elnézem, ötvenet is alig mutat, jól felépített fizikum ez, bányász fizikum.

— Testileg csak bírja — mondja a mostani felesége — de az idegei...

Húsz éve történt mindez. Húsz esztendő múltán Immár mit tehetünk? Ünnepséget rendezünk a felkelés tiszteletére, a felkelők megbecsülésére s örvendezünk a húsz szabad esztendő évfordulóján. De Rozsnyón, a kicsi kis Bányász utcában él egy öregember, név- szerint Rusznyák András, aki feleségét, két szép erős fiát, s önmaga egészségét áldozta a felkelésért. Hősöket, bátor embereket ünnepiünk a felkelés jubileumán. De vajon gondolunk-e Rusznyák Andrásra, s a Rusznyák Andráshoz hasonló névtelen hősök százaira, akik nem tüntették ki magukat valami nagy érdemrendekkel-, de hősi katonái voltak a küzdelemnek, s vérüket, önnön testükben sarjadt fiaikat áldozták a szabadság oltárára?

Cselényi László