Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1964-08-18 / 33. szám
A kőbánya mögött egy férfi fut ki lihegve az erdőből. A hasa domborúbb, mint a melle. Rövidujjú fehér ingén átüt az izzadság. A térdén felül nadrágja halványbarna, lábfején csikós zokni és szandálcipö. Bőrét vörösre perzselte a nap. Műkedvelő napozó. Ilyenek, ha idejük engedi, órák hosszat süttetik magukat, csakhogy minél több napfény érje bőrüket, mert ki tudja, mikor napozhatnak újra, talán jövőre... Éghet a bőre, a hátizsákját nem is akasztotta a hátára, a kezében lógatja. Amikor az úthoz ér, arcát megcsapja a forróság. Az erdőben nem érezte a fülledtséget. Itt szabadon süt a nap, sugarát nem akasztják meg a fák koronái. Az utat borító aszfalt több helyen megolvadt, csillog a napfényben... Karjával letörli arcáról a verítéket, kapkodva lélegzik. Nem kellett volna lefutni a hegyoldalról, nem bírja a szíve. Kigombolja ingét, széttárja, hadd levegőzzön a teste. Mellén lötyögős asszonykeblet növesztett a háj. Sóhajtva a lába mellé teszi a tömött hátizsákot, melyen ott csüng a madzaggal hozzákötözött, hengeralakúvé göngyölített szürke, kopott pokróc. Káromkodik magában. Nem jut az eszébe, ilyen időben nem jöhetnek kirándulók a városból, s annak még nem jött el az ideje, hogy a tisztásokon napfürdőző emberek, a labdákkal hancúrozó gyerekek, az árnyékban pihenő öregek szedjék sátorfájukat s elindítsák a kirándulók karavánját a város felé. Hátra fordul. Egy pillanatra megakad a tekintete a kőbánya sárgálló, lépcsős, meredek falán. Ritkán jönnek ide a robbantok, csak akkor, ha a hegyi utak karbantartóinak kőre van szükségük... A rövid- nadrágos, pocakos férfi az erdőt kémleli. Hol vannak? Miért nem jönnek gyorsabban? — morogja maga elé. Amikor harmadszor tekint hátra, elkiáltja magát: — Hol vagytok? Gyertek gyorsabban! Az erdőből ga!lyrecsegés-ro- pogás hallatszik. Végre! — sóhajtja. amikor megpillantja a sűrűn nőtt fák közül kilépő feleségét, mellette a tíz és tizenkét éves fiát. A feleségét is megduzzasztotta a háj, de arányosan oszlik meg testén. A férfi a kezébe kapja a hátizsákot, a konzervek összekoccannak. — Siessetek! Az asszony és a két gyermek a férfi elé áll. Kétségbeesetten néznek egymásra. — Szerencsétlen vagyok... — suttogja a férfi. — Mi az ördögnek vezettél arra bennünket?! — formed rá a felesége. Rettegés rezeg a hangjában. — Azt gondoltam, találunk finom úrigombát... Megsütöttük volna vacsorára... — A te úri eszed tokját sütheted most! Egy hete nem esett, te... — valami cifrát akar mondani. Amikor a fiaira ejti tekintetét, elharapja a szót. Most futhatsz a rendőrségre! Futna is, de nem tud. A tehetetlenség gúzsbakötötte a lábát. Csak egyet tud tenni. A felesége tekintetét kutatja. Mindkettőjük szemében félelem és rémület bujkál. A félelem érzete még jobban elhatalmasodik rajtuk, amikor látják, nem találnak egymásban szilárd támaszt. Gyengék mind a ketten. A férfi sopánkodik' magában. Minek kellett arra mennünk? Nem tehetek az asszonynak szemrehányást. Mennyivel könnyebb lenne a lelkem, ha őt okolhatnám! Én inidítványoztam, térjünk le a szűk, kitaposott ösvényről, menjünk úttalan utakon — hogy tetszett ez a kifejezés!— vágjunk keresztül az alacsony hegyen, ez az igazi kirándulás, és gombát is találhatunk! Miért nem mondta akkor az asszony, hogy egy hete nem esett?! És gomba helyett, mit találtunk?! Soha az életemben nem jövök ki ebbe az erdőbe! Miért kellett éppen nekünk arra menni? Miért? Rendes ember vagyok, senkivel sem volt soha bajom, és most? Vallatni fognak a rendőrök! A szomszédok azt fogják hinni... Pfuj! Kellett nekem? Jő, hogy nem voltam egyedül, nem kenhetnek rám semmit. Semmit az égvilágon! Ha egyedül lettem volna, nem is mennék a rendőrségre, futnék, uzsgyi haza! Csak a feleségemnek mondanám el, mit láttam azon a I borzalmas helyen. És ha a nyomok hozzánk vezetnének?! A rendőrök ilyenkor kiviszik a kutyáikat, s egy váratlan pillanatban betoppanónak hozzánk: Ide'vezet a nyom! Te vagy a gyilkos! Mégiscsak az asszonynak van igaza. Mindig az asszonynak van igaza. A rendőrségre kel! futni és jelenteni... Megrázkódik. Rázza a hideg. Pedig olyan melegen tűz inég a délutáni nap. Tehetetlenül néz a feleségére. — Mire vársz? — kérdezi az asszony. — Gyerünk! — Várj! — mondja a pocakos férfi. — Mit mondjak nekik? — Azt, amit láttál! — a szokottnál hangosabban beszél az asszony, idegfeszültség hevíti hangját. Elhallgat, amikor léptek zaja ér a fülébe. Megfordul. A város felőli oldalról fiatal szerelmespár tűnik fel a közeli kanyarban. Feléjük lassan bandukol utánuk. Elriasztottam őket! — gondolja. — Vagy azért jönnek utánunk, hogy meggyőződjenek, felhí- vom-e a rendőrséget? Elűzi magától a buta gondolatot. Amikor kimondta, az erdőben meggyilkolt asszony fekszik, saját maga is érezte, hullaszaga van az erdőnek. Nem kellett volna elárulnom, elrontottam az egész napjukat, A mi napunkat ki rontotta el? Én? Én öltem meg a bokor mögött azt a szerencsétlen asszonyt? Meggyorsítja lépteit. Siessetek! — int a feleségének. Menekülnek az erdőből. A torkában érzi szíve dobogását. Nem mer a nyakához nyúlni. Ha ujja hozzáérne, a gégemetsző kés hideg érintését érezné. Bátor akar lenni, legalább a felesége, gyermekei előtt. Inába száll a bátorsága. A felesége is félhet, nem szól egy szót sem. Csak sóhajt. Sóált rájuk az apa. — Miattatok jön ki az ember. és... — Szégyellő magad! — fojtja el férje szavát az asszony. — Merd még azt állítani, én rendeztem így a dolgokat, én rontottam el a szabadságodat... — En a Tátrába akartam menni, szobát is rendeltem, te pedig sajnáltad a pénzt... — A Tátrában ilyesmi nem történhet?! — Hagyjuk már abba... — motyagja a pocakos férfi. A szabadon maradt kezével szíve környékét tapogatja. — Minek mérgelődsz? Nehéz a hátizsák? Viszem egy darabig. — Hagyd, nem attól szúr a szívem... Az asszony megragadja a hátizsák másik fülét. A pocakos férfi nem érez könnyebbséget. A felesége felé fordítja fejét. — Nem volna jobb hazamenni? Senkinek sem szólni? — kérdezi halkan, hogy az előttük menő gyerekek ne hallják szavát, óvatosan hátranéz. Nem messze ballag mögöttük a sz^relmespár. Szavait nem szippanthatja vissza. — Nem tudnék nyugodtan aludni, — feleli az asszony. — Egész életemben érezném, elmulasztottam valamit... magam előtt látnám a szerencsétlent... Legalább a gyerekek ne lettek volna velünk... — Akkor telefonálok... — Majd megmagyarázod nekik, hol fekszik... — És ha kivisznek? Maguktól nehezen találnának oda... — Istenem! — sóhajtja az asszony. — Egyszer már láttad... Majd megvárunk a vendéglőben... Szótlanul mennek tovább, elől a gyerekek, mögöttük a szülők. A pocakos férfi az órájára néz. Fél hat... Odaérnek az első halastóhoz. Az út a tavacska mellett kanyarodik. Az utat korlát szegélyezi. A piros-fehérre festett vaskorlát mögött bokorsáv. A ritkábban nőtt bokrok között látni a szelíden hullámzó vizet. Az egyik fiúcska felkiált. tartanak, letérnek az útról, a sűrűn nőtt fák közé kívánkoznak, oda, ahonnét ők jöttek. A pocakos férfi a feleségére néz, mintha a véleményét a- karná kikérni. Csak egy pillanatig tartott a tűnődése. — Halló! — kiáltja a szerelmespár után. — Ne menje- ne arra! — s a hegyen túlra mutat. — Ott fekszik egy meggyilkolt asszony! A két fiatal tanakodva egymásra néz. A iány a fiú karja után kap, s Ijedten húzza vissza az út felé. A pocakos családja közelében megállnak. — Nem látták arrafelé a kék rendőrségi kocsit? — kérdezi a rövid nadrágos férfi s a város felé int. — Nem... — válaszolja a fiú. — Száz embert is megölhetnek, míg egy rendőrre bukkan az ember! — dörmögi a pocakos. A két fiatal jelenléte erőinjekciót jelent számára. Határozottan szól a feleségéhez, gyermekeihez. — Induljunk! Hiába várunk! A kerti vendéglőből telefonálok a rendőrségre... Elindulnak. A férfi szükségesnek tartotta a határozott fellépést és a rögtöni indulást, mert a fiatalok azt is gondolhatnák, ők a gyilkosok. A kanyarhoz érnek. A pocakos hátrafordul. Látja, a szerelmespár haja gyötrő gondolatot ébreszt. Ha a felesége egyedül jönne ki az erdőbe, letepernék a huligánok. A suhancok szeretik a kövérkés asszonyokat... Jól emlékszik a múltkori esetre. Egy véres fejű, megerőszakolt asszonyt találtak az erdőben. Haldokolva vitték a kórházba. Az orvosoknak köszönheti, hogy gyors beavatkozásukkal megmentették az életét. — Nem jövök ki többet az erdőbe, — mondja az asszonynak. Megáll az út szélén, mintha autóra várna. Mondja is: — Bár jönne egy autó, előbb elintézhetném... — Vagy három kilométernyire lehetnek az erdei vendéglőtől. Tovább mennek. Szótlanok. Vagy húsz lépést tesznek, amikor a tizenkét éves fiú megtöri a csendet. Apu, miért ölték meg azt az asszonyt? — kérdezi. — Arra én is kíváncsi vagyok... — válaszolja az apa. — Miért takarták be gallyal? — kérdi a kisebbik fiú. — Fogod be a szád?!— fakad ki a türelmét vesztő apa. — Majd kiderítik a nyomozók, — szól nyugodtabban az anya. — Elég, az istenieket! Egy szót se halljak többet! — ki— Hal ugrott ki a vízből!— s a korláthoz támaszkodik, nézi a hullámgyűrűket. — Gyere! — szól rá mérgesen az apa. — Nincs időnk a bámészkodásra! — s elnéz a bokrok fölött. Túloldalt az erdő fái sötétlenek. Megáll. Autőbúgást hall. Mögöttük jön az autó. A kanyarban feltűnt egy égszínkék Octavia. — Megállítom! — mondja sietv« a pocakos férfi. — Gyertek utánam, a vendéglő előtt megvárlak benneteket... — Az út közepére siet. Vagy harminc méternyire lehet tőle az autó. Felemeli a szabadon levő karját. A másik kezében a hátizsák fülét szorongatja. Az autó az út szélére kanyarodik, hogy kikerülje a tolakodó pocakos kirándulót. A pocakos férfi oldalt ugrik. A kék Octavia nem kerülheti ki! Megcsi- kordul a fék. A tolakodó pocakos férfi az autóvezető nyitott ablaka elé lép. A fiatal férfi mellett búzavirág szemű, kíváncsi tekintetű lány ül. — Mit akar? — kérdezi ridegen a fiatal autóvezető. Tekintetével végigpásztázza a közelükben álló testes, csupa mell asszonyt, a két dundi fiút. Nem veszem fel őket! — gondolja magában. — Meggyilkolt asszonyt találtunk az erdőben... — kezdi bátortalanul a pocakos férfi. — Mi közöm hozzá?! A pocakos férfi fülét hasogatta a nyers szó. A fénylő szemű lény megremeg, közelebb húzódik a fiúhoz. ( OLDRICH MIKULÄŠEK: \j(fa ß'tHrit' Csörrent, ahogy máskor csörren. D« eső helyett kovácsolt borsó veri agyba-főbe a germánt. Jobbról is. Ralrői Is. A csempészcsapásokon viszont marcona kis csapat vonul, csakhogy ezek nem csempészek. Minden marok fegyvert szorít, minden homlok visz valamit sziklákból a mély faluba, ahol harang szíve ráng... Reggel még a nyirkos palánk ködöt szűrt. Most szakadozván leple csupa szobrot fed fel. Furcsa szobrok. Menetelnek. Csizma nyomán csattog a sár. Csönd különben. Léptek csöndje. Míg a csöndnek kedve szottyan válaszolni bősz kutyáknak ... Hegyi fiúk botorkálnak. Aztán egy-két golyó füttyent magában, míg mással lársul, mikor is a géppisztolyok lelkendeznek: én is, én is... Mikor minden lejtő, lanka visszhangjával tör a völgybe: milyen harcot kezd a Hegy! Milyet dobbant...! Máris hallom drága földem érverését s érzem, amint gyors hullámban átcsapott a hegyi fiúk halántékán a vad Vág — — Háború lesz! Sípos Győző fordítása A prágai Nemzeti Színház vendégszereplésre indul „Megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy Edingburgban is öregbítsük kultúránk hírnevét“ — mondotta Bedf-ich Prokoš, a prágai Nemzeti Színház igazgatója Cestmír Clsar iskola- és kulturálisügyi miniszternek, aki tegnap fogadta hazánk első színházának művészeit. A Kolovrat-palotában rendezett fogadáson jelen voltak a prágai Nemzeti Színház operaegyiit- tesének karmesterei, szólóénekesei, a zenekar, a balett képviselői. Az együttes ma három különrepülőgépen utazik Edinburghba — Skócia fővárosába, ahol részt vesz a nemzetközi színművészeti fesztiválon. A prágai Nemzeti Színház operaegyüttese három hétig vendégszerepei Edingburghban és 18 ízben lép fel. Bemutatja Smetana, Dvorák, Janáček és Cikker operáit. — Arra szeretném kérni... — folytatja könyörögve a pocakos férfi. — Semmi közöm hozzá! Maga találta, nem én! Csináljon amit akar... Nekem ninos olyan szerencsém! — elvigyorodik a fiatal autóvezető s a kormányra teszi a kezét, indítani akar. A pocakos férfi benyúl az ablakon, megragadja a karját. — Az istenért, miért' nem akar segíteni?; — kiáltja. — Csak a vendéglőig vigyen! Te-* lefonálni akarok a rendőrségre... Hadd fogják el a gyilkost! A búzavirág szemű lány kérőn kapaszkodik a (iú karjába. — Vigyük el... — suttogja, és int a pocakos férfinek, — Üljön be... A pocakos férfinak arra se ju ideje, hogy intsen a feleségének (Folytatjuk)
