Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1964-08-11 / 32. szám

(Folytatás) „Ä családban nem volt elme­beteg. Harmonikus családi éle­tet élnek. 1956 augusztusában figyeltek fel először arra, hogy Éva lányuk — egyetlen gyer­mekük — nem olyan, mint az­előtt volt. Nem törődtek az­zal, hogy csak a fiúk társasá­gában érzi jól magát. Gyere­kek, hadd játsszanak. Korán fejlett lány... Nem jutott eszük­be, hogy vigyázzanak rá. Csak a napokban tudták meg, mi történt vele augusztusban. Kis cirkusz járt náluk. Éva három napra eltűnt. A 21 éves kör- hintás legény becsalta a kocsi­jába... A szülők kérdéseire a vállát vonogatta. A verés sem használt. Megkomolyodott. Nem is mosolygott. Rajtakapták, hogy a tükör előtt cicomázza magát, szépítgeti ruháit... Egy hét múlva újra eltűnt három napra. Gyalog ment a körhin- tás legény után az egyik tizen­öt kilométernyire fekvő falu­ba. Nem árulta el, hol, kinél volt, mit csinált. Másoktól tud­ták meg az igazat... Ha faggat­ják, sírva fakad, nem beszél. Nagyon búskomor... Az apa azt állítja, már kisgyerek korában nem ismerte a félelmet, éjsza­ka sem félt, elment volna akár­kivel, akárhová... Arra a kér­désre, volt-e a családban élve­zetet kereső egyén, az apa be­ismerte, a felesége lány korá­ban cseléd volt, aztán — tudja milyen idők voltak akkor! — munka nélkül maradt, és pénzt fogadott el a barátaitól. Ami­óta a felesége, rendes életet él...“ Éva az anyjától örökölhette az élvezetkeresés hajlamát, — gondolja Miklós doktor. Abban viszont nincs igaza az apának, hogy a lánya nem ismeri a fé­lelmet. Nincs olyan ember, aki ne félne valamitől. Éva szemé- csupa rettegés. Az apjától ijedt meg? Apa, apa, látlak, apa... Miért rebegte e szavakat? Be­szélnem kell az apával, hogy felfedhessem a betegség okát... Néhány perccel négy óra után megszólal a telefon Mik­lós doktor asztalán. A klinika bejáratánál szolgálatos nővér közli az orvossal, megjöttek Kovácsék. — Mindjárt jövök, — mond­ja. — Vezesse be őket a szom­szédos rendelőbe ... A régi kortörténetet belete­szi az újba, magával viszi, hogy a fontosabb adatokat bejegyez­hesse. Novák Éva lakásadói idősebb, egyszerű emberek. Halász utca egyik öreg bérházában laknak. A néni fehér pettyekkel tarkí­tott sötétbarna ruhát öltött magára. Fején fekete kendő. A férfin is régi divat szerint szabott sötét ruha. Kalapját az ölében tartja. A kis kerek asztal mellett ülnek. Az orvos velük szemben foglal helyet. Iratait az asztalra teszi. Kár volt magammal hoznom, — gondolja, — ha* előttük jegyez­nék, zavarólag hatna rájuk ... Ki sem nyitja a kórlapot. — Hogy van a kisasszony? — kérdezi Kovács néni. — Valamivel jobban... — válaszolja Miklós doktor. Rá akar gyújtani. Az őszes halán- tékú bácsi felé nyújtja a ciga- rettás dobozt. — Köszönöm, rég leszok­tam .. — hárítja el a kínálást az öreg. Amikor látja, az orvos tétovázik, a zsebébe akarja dugni a dobozkát, elmosolyo­dik. — Gyújtson rá, doktor úr, nekünk nem árt, az ablak is nyitva van ... Az orvos rágyújt, és figyel­mesen nézi a két öreget. Meg­köszöni nekik, hogy nem uta­sították el a kérését, bár nem lett volna kötelességük eljön­ni. Megmagyarázza, miért hi­vatta őket. A bácsi szeme fel­ragyog. Tetszik neki az orvos figyelmessége. — Hétfő este mindent el­mondtunk annak az orvosnak, aki ebben a rendelőben foga­dott bennünket, — mondja Kovács bácsi. — De ... ha va­lamiben a segítségére lehet­nénk ... A néni az urához fordul. — Lehet, hogy az a doktor úr nem írt be mindent... — s az asztalon fekvő kortörté­netre mutat. — A doktor úr kezeli a lányt! — s az orvosra néz. — Harmadik hete ismer­jük a kisasszonyt. Vasárnap volt két hete, hogy hozzánk költözött. Addig a legkisebb fiúnk lakott a családjával a külön bejáratú szobában. La­kást kaptak, elköltöztek... Nekünk nem kellett a szoba, a pénzre meg nagy szükségünk volt, a férjem üzemi őr egy kis üzemben, keveset kpres, hát kiadtuk Éva kisasszony­nak ... — Nem neki! — javítja ki Kovács bácsi. — Egy jól öltö­zött úrnak ... A néni röstelkedve néz az urára. Nem szeretheti, ha a szavába ugranak. — Persze, hogy annak az úrnak! — folytatja türelmetle­nül Kovács néni. — Negyed­évre előre kifizette a bért __ — Kovács bácsi váratlan kö- hintése megakasztja, az urára néz, mintha figyelmeztetni akarná, ne szölj közbe. Az or­vosra emeli tekintetét. — Ügy történt, hogy hirdetést tettünk az újságba. Meg se jelent a lapban, amikor az az úr betop­pant hozzánk, és mondja, az unokahugának szeretné meg­szerezni a mi külön bejáratú szobánkat. Nem firtattuk, hon­nan tudja, hogy van kiadó szo­bánk. Megegyeztünk... Az előre kifizetett béren kívül egy borítékot nyomott a ke­zembe. Pénz volt benne. Nem akartam elfogadni, de a borí­tékot a kezemben szorongat­tam, úgy kelleti a pénz. A jó­ságáért ... — mondta moso­lyogva az úr ... Pénteken tör­— Amikor jobban megismer­tem Éva kisasszonyt, megsaj­náltam, — veszi át a szót Kovács néni. — Beleláttam a szívébe. Hideg szíve van. Rö­vidke életében nem igen is­merhette a szeretet. Néhány­szor bementem hozzá, hogy megkérdezzem, nincs-e vala­mire szüksége? Az első alka­lommal megszégyenített. Rám ripakodott, mit törődik vele? Nem szereti, ha mások bele­avatkoznak a magánéletébe! Isten a tanúm, semmi rosszat nem gondoltam. Másodszor ő jött hozzám, egy kis lábast kért kölcsön ... Amikor ne­gyedszer voltam nála, elpitye- regte magát. Kisírdogálta bá­natát. Azt mondta, jobb va­gyok. mint az édesanyja. Oda­haza nem törődtek vele, nem is emlékszik rá, mikor kérdez­ték tőle a szülei, mire lenne szüksége? Kinézték a házból, cafrának tartották. Elszökött hazulról ... Pedig nem volt olyan cafra. Elegánsan szere­tett járni, mint az úri kisasz- szonyok. S az egyik férfi se­lyemharisnyát, a másik divatos cipőt, a harmadik ruhát vett neki. A borbélylánynak kevés tént. Holnap lesz három hete. Másnap, szombaton, a bútort hozó münkásoktól megtudtam, a bútort ugyanaz az úr vette. Drága unokahuga lehet! — gondoltam. Egy rekamiét, két kis fotelt, egy asztalkát, szek­rényt, meg falra akasztható magas tükröt hoztak. Több nem is fért volna a szobába. A mozsdót mi adtuk Éva kis­asszonynak. Olyan régi házban, amilyenben lakunk, nincsenek fürdőszobák... — Ki volt az az úr? — kér­dezi Miklós doktor. — Nem tudjuk, nem mondta meg a nevét... — válaszolja Kovács bácsi. Köhint egyet, a feleségére néz, s elmosolyo­dik. — Tudja kérem, hogy szokott lenni, amikor az ilyen urak az „unokahuguknak" sze­reznek lakást... Inkognitóban járt nálunk ... — Hogy nézett ki? — néz várakozón a két öregre az orvos. Legyint. Arra gondol, a leírás alapján úgysem talál­ná meg az inkognitóban járó urat. — Nem is fontos... — morogja maga elé. A néni nem érti morgását, felel a kérdésre. — Két hét alatt négyszer volt Éva kisasszonynál. Heten­te kétszer ... Mind a négyszer láttam... Jól öltözött ember. Szürke ruha volt rajta. Még nem öreg ... — Negyvenöt éves lehet, — mondja Kovács bácsi. — Neki is dús, tömött bajúsza van, akárcsak nekem ... — Az övé fekete! — vágja rá a felesége. — A tiédet már "megcsípte a dér ... Mosolyog a két öreg. — De nem voltál olyan, mint ő! — mondja elégedetten Kovács néni. Melegséggel telik meg halványkék szeme. — Olyanok mindig voltak, és lesznek is! — dörmögi a bácsi. — Nem mindenki elégszik meg a saját feleségével... a fizetése. Megsajnáltam.. Doktor úr, ugye ismeri a Ha­lász utca hírét? Azelőtt, még a háború utáni években is sok ilyen lány lakott a mi utcánk­ban. Sokukat ismertem. A há­zunkban is laktak néhányan. Higgye el, doktor úr, sok jó teremtés volt köztük. Azt hi­szem, Éva kisasszony nem rossz lány ... — Hagyd asszony, nem erre kíváncsi a doktor úr ... — fi­gyelmezteti a feleségét Kovács bácsi. Mind a hárman hallgatnak. A vöröshajúra gondolnak. — Nem is sejtik, miért akart öngyilkos lenni? — kérdezi Miklós doktor. — Hol járt, mit csinált aznap? — Vasárnap kezdődött, — mondja Kovács néni. — Reggel eljött hozzá az a szürke ruhás úr. Az ablakuk nyitva volt, bevallom, hallgatództam. Az úr azt mondja, ma szép nap van, elmehelnének kirándulni az erdőbe. igazi kirándulásra, gyalog mennének. Víkendháza van az erdőben ... A lány ed­dig nevetgélt. Amikor az úr a víkendházat említette, megvál­tozott a hangja. Akaratosan kijelentette, oda bizony nem megy! Az istenért sem megy! Nem értettem, miért idegen­kedik a víkendháztól, ott job­ban megbújhat az emberek szeme elől. A férfi magyarázni kezdte, jól éreznék ott magu­kat, teli táska ennivalót, italt hozott magával. Ne féljen, senki sem lepi meg őket. A felesége már pénteken eluta­zott Váraljára, a szüleihez ... A lány erre megjegyezte, ér­dekes, ő is Váralján lakott... A férfi kis idő múlva megje­gyezte, a fia pedig szombat reggel a barátaival motorke­rékpáron Pőstyénbe ment ki­rándulni, csomó pénzt adott neki, csakhogy minél mesz- szebbre menjen, hogy nyugod­tan tölthessék a vasárnapot. Éva kisasszony végre enge­dett. Akkor menjünk! Kaca- rászni kezdett. Biztosan meg­simogatta az úr. Ugye, tőlem is egyszer úgy fogsz megsza­badulni, hogy csomó pénzzel messzire küldesz?! — kérdez­te. Tőled nem akarok megsza­badulni, — válaszolta a szür­keruhás, — inkább tőle ... A feleségére gondolhatott. Mond­ta is: Nem élet az, amit vele élek! Még mondott valamit, halkan mondta, nem értettem. Egyszerre felcsendült Éva hangja: Én a hányadik vagyok? Több után nem vágyom... — mondta kesernyésen a szürke­ruhás. Elválhatsz! — vágta rá Éva. Nem tehetem, mit szól­nának az emberek?! Ember­roncsot nem dobhatok el ma­gamtól. Az elvtársak, hogy néznének rám?! Nem mernék a szemükbe nézni... Pedig neki jobb lenne, ha mérget venne be, mert nem élet az, amit él... Miért? — kérdezte Éva. Mi történt vele? Nem kapott választ. Majd odakint elmondom... — szólalt meg néhány perc múlva a szürke­ruhás. Öltözz fel gyorsan! Még az ágyban volt a kisasszony. Melyik ruhámat vegyem ma­gamra? — kérdezte. Azt a fe­héret, szép vagy benne, a ha-' jad vörös, a bőröd barna.. Nem írsz verseket? Miért kér­ded? Színekben beszélsz! Az­tán hozzátette a kisasszony: Gondolhattam is, hogy a fehér ruhát választod, tőled kap­tam ... A feleségemnek tarta­lak! — mondta komolyan a szürkeruhás. Csak egy hónapja ismersz! Ilyen gyorsan? Már az első napon ... — válaszolta a férfi. Egyszer az emlékeze­tedbe idézem! Nevetett Éva, úgy látszik, nem gondolta ko­molyan a feleség-históriát. Megint zaklatta a szürkeru­hást. Biztos, hogy a fiad nem .jön ki? Mondtam, hogy Pős­tyénbe ment! Talán még hét­főn sem jön haza. Egy napot és egy éjszakát együtt tölthe­tünk ... Milyen boldogan só­hajtott az úr. Elmentek. A fekete bajszos rosszul imád­kozhatott, az éjszakát nem töltötték együtt. Éva éjfél előtt hazajött. A kulcscsikordulásra felébredtem. Hallom, sír. Gon­dolom, jól tenném, ha átmen­nék hozzá. Megyek is. Látom, be se csukta maga után az ajtót. A rekamién fekszik, ráz­za a zokogás. Nem tudtam le­csillapítani. A kérdéseimre se felelt. Ha elalszik, megnyug­szik. Betakartam, és kimentem. Talán összeveszett a szürke­ruhással. Vagy az úr felesége meglepte őket? Nem tehette. Váraljára utazott. Akkor a fia! Miért félt Éva, hogy a fiú ki­mehet a víkendházba? De 6 sem lephette meg őket, mert Pőstyénbe ment kirándulni. És ha rajtakapta őket?! Éva nem olyan lány, hogy azért elbőgne" magát. Nem tudtam megérteni, mi történhetett vele ... Kora reggel, amikor a, férjem elment a munkába, benéztem Évához. Hanyatt fekszik, a mennyeze­tet nézi. Amikor észrevett, rámkiáltott: Mit akar?! Aztán megint a mennyezetet nézte. Kérdem, nem megy munkába? Felém se fordítja a fejét. Saj­nálat szökött a szívembe. Ki törődjön vele? Hoztam neki egy bögre tejet és vajas kiflit. Egyél lányom ... Meg se rez­zent, mintha nem is lettem volna a szobában, csak a mennyezetet nézte. Felnéztem oda. Egy haszontalan légy mászkált a plafonon. Tekintete nem követte a legyet. Meghá­borodott? Simogattam az ar­cát. Beteg vagy, lányom? Gye­re, menjünk el az orvoshoz. Meg se rázta a fejét. Mit csi­náljak? Várnom kellett, míg hazajön az uram. Ha tudtam volna a szürkeruhás címét, elmentem volna hozzá. Este­felé, «mikor hazajött az uram, mondom neki, gyere, nézd meg a lányt, halotti csönd van a szobájában, nem tetszik ne­kem ... Máskor az nem tet­szett, hogy bömbölt a kis rá­diója! — morogta az uuram. — Fiatalság, bolondság, össze­veszhetett a barátjával! Majd kibékülnek. S ha nem, talál másikat, nem kel! az ilyeneket féltetni... Gyere, nézd meg! — sürgettem. Hayyj békén! Meg se mosakodtam! Biztosan beteg, nincs ki törődjön vele... — puhítgattam a férjem. Meg­mosakodott, átültözködött, No­szogatom, gyere már! Beteg az a lány, a szeme zavaros, csak a plafont nézi... Az urak ilyen­kor a hátukat mutogatják! — morogta az uram. — Tegnap még azt mondta, hogy a fele­ségének tartja. .. Éva szobájá­ban sötét volt. Beszűrődött az udvari lámpa fénye. Bekap­csoltam a lámpát. Éva a fotel­ben ült. Kiemelte a tenyeréből a fejét. Valamit suttogott. Nem értettem. Szeméből már kia­padt a könny. Eléje álltam. Ereztem, keresztül néz rajtam. Nem lát, nem ismer fel. Az asztalkán vízzel telt pohár. A pohárban két ujjnyi vastagság­ban fehér tabletták. Még nem oldódtak fel. A kezembe kapom a poharat. Az uram a pohár mellett fekvő két üres orvos- ságosüveget nézegeti. Felkiált. A bolond istenit ennek a lány­nak! Még ez kellett nekünk! Kiöntöttem a mérget. Megráz­tam Évát, hogy észhez térít­sem. Egy mukkot se szólt. Mondom az uramnak, az a szürkeruhás nem a feleségé­nek kívánta a halált, hanem ettől akart megszabadulni! Az uram, mintha nem is hallotta volna, ezt mondta: Beteg a lány, orvost hívok ... így hoz­tuk be Éva kisasszonyt hétfő este a kórházba ... — így történt, doktor úr, — szólal meg percnyi hallgatás után Kovács bácsi. Megsimo­gatja arca mély gyűrődéseit. — Mást nem tudunk monda­ni... Az orvos összegezi magában a mondottakat. A szürkeruhás, fekete bajszos úrral kellene beszélnie! Mindenkivel csak kellene! Az apával is! Várjon addig, míg beszélni kezd a lány? Éva ma az apját emle­gette. Miért? Talán az ispie- retlen urat hívta apának. Az ilyen lányok apusnak is szólít­hatják a barátjukat. Nem té­vedett. Kovács néni emlékezett rá, Éva néhányszor apusnak, apukának szólította az urat. — Miért kíváncsi erre? — vonja fel szemöldökét a néni, s halványkék szeme nyílt te­kintetével bíztatja, feleljen kérdésére, neki is van még mondanivalója. — Beszélt va­lamiről Éva kisasszony? — Hétfő este óta ma szólalt meg először, — mondja Miklós doktor. — Csak néhány szót rebegett: Apa, apa, látlak apa... — Te jó ég! — kiált fel Kovács néni. — Furcsa... — csóválja a fejét Kovács bácsi, s az orvos tekintetét kutatja. — Nem tet­szik nekem ez a história. Jó, hogy említette a doktor úr, mit mondott Éva kisasszony. Talán eszembe se jutott vol­na... Éva vasárnap éjszaka jött haza, és hétfő este behoz­tuk ide. Kedd este, jóval a sö­tétedés után beállít hozzánk egy morcos, borostás, gyűrött ruhájú férfi. Nem tetszett ne­kem az apró szeme, sunyi te­kintete. A tolvajoknak van ilyen ide-oda ugráló apró sze­mük. Eléje álltam, nem akar­tam tovább engedni... Azt mondja, néhány napig a lányá­nál szeretne lakni. Kicsoda a maga lánya? Novák Éva, aki itt lakik maguknál... — mon­dotta a furcsa idegen. Nagyot néztem, amikor ezt hallom tő­le: Novák Jánosnak hívnak ... Megtudtam, hogy a lányom a kórházban fekszik, itt sze­retném kivárni, mi történik vele... A kisasszonytól tudtuk, milyenek voltak hozzá a szü­lei, miért szökött el hazulról. Nem is kerestették őt, nem törődtek vele. Egyszerre ekko­ra változás?! Hihetetlen! Hon­nan tudja a lánya címét? — kérdezem tőle. Megírta ... — válaszolja. Hazudik! — gon­doltam magamban, esze ágában sem volt megírni. Mutassa az igazolványát! — mordultam az idegenre. Megmutatta. A név, a város neve egyezik. A fele­ségem félrehív. Akkor fájdul meg az ilyen szülő szíve, ami­kor bajba kerül a gyereke ... — súgja a fülembe. Hát meg­engedtük, hogy Éva szobáján ban lakjon ... — Honnan tudta, hogy Éva a kórházban fekszik? — kér­dezi Miklós doktor. — Eszünkbe Se jutott meg­kérdezni ... — mondja elké- pedten Kovács bácsi. — Maguk írhattak, vagy telefonálhattak nekik — Dehogy... — sóhajtja Miklós doktor. — A mai napig nem tudtuk a címüket... — Gyanús nekem ez az em­ber! — szólal meg izgatottan Kovács néni. — Évácska miért emlegette az apját? Egész nap ki se mozdul a házból, csak az éjszakai órákban megy ki a városba. Azt mondta nekem, szenved a lánya miatt, őmiatta került bajba. Ha többet törő­dött volna vele, nem szökött volna meg hazulról. Odahaza nem bírtak vele, csak szégyent hozott a fejére. Lefeküdt vol­na akárkinek, már kislány ko­rában ... — Ebben igazat mondott, —> bólint Miklós doktor, s magá­ban kérdezi, Éva vajon kire mondhatta, látlak apa? Mielőtt elbúcsúzott volna a két öreg­től, megkérte őket, küldjék el hozzá Novákot. S azon töpreng, ha az apa tudja, hogy a lánya a kórházban fekszik, és szen­ved miatta, miért nem láto­gatja meg? Éva miatta akart öngyilkos lenni, s ezért nem mer a lánya színe elé lépni? Vagy a szürkeruhással lenne összefüggésben az öngyilkos- sági kísérlet? A fekete baj­szos miért nem jöri kedvesét meglátogatni? Vagy nem tud­ná, hogy Éva a kórházban fek­szik? Meg kellett volna a két öregtől kérdezni, járt-e azóta náluk a szürkeruhás? Hogy feledkezhettem meg erről? A két öreg azóta a villamosra szállhatott... 5. Miklós doktor a dolgozószo­bájában ül. Novák Éva kórlap­jába jegyzi be a fontosabb észrevételeket, melyek össze­függésben lehetnek a betegsé­gével. Amikor a végére ér, Kovácsékra gondol. Két jó öreg... A telefon berregése félbeszakítja gondolatát. Fel­veszi a kagylót. — Jó estét, kedvesem ... A felesége hívja. A karórá­jára néz. — Szent isten, már hat 6ra?1 Rohanok a jegyekért! — Ne fáraszd magad, kedve­sem! A nagymamához nem is mentem el, a te Ígéretedre n úgyse számíthat az ember ... És kiért számíthatsz?! — akarja Miklós doktor kérdezni, de hirtelen az ajkába harap. •Miért vegyül gúny a hangjába? Vagy képzelődnék? — Ne haragudj, megfeled­keztem magamról... — mond­ja az orvos, Hirtelent eszébe jut, megfeledkezett a szokásos szívem megszólításról. Miért? Nincs ideje ezen rágódni. — Tudod, az egyik páciensem ügyében... — Nem lány véletlenül a te páciensed? Miklós doktor zavartan hall­gat. — Szóval ezért „túlórázik“ az én férjecs-kém! — Ne gondold ... — Nem vonlak felelősség­re... Mintha csak azt mondaná, hogy én sem... — gondolja Miklós doktor. Üjra felcsattan az asszony hangja. — Ha vacsorázni akarsz, fél óra múlva itthon légy! Itt van­nak Anniék, velük vacsorázunk, utána kimegyünk sétálni... Miklós doktor halk kattanást hall. Nem tehette le a kagylót! — Lajos is ott van...? — kérdezi. Nem hall választ. Jó, hogy letette a kagylót. Elszé- gyellte magát. Nem szabad el­árulnom, mivel gyanúsítom. Hátha csak képzelődöm. Bár ne kellene hazamenni, a sze­memből kiolvashatják... Nem, nem hiszem, hogy a hátam mögött... Ezt nem érdemiem meg... De sétálni nem megyek velük. A kislányommal otthon maradok, mesélni fogok neki... Rendet csinál az asztalán, a fogasra akasztja fehér köpe­nyét. Hazafelé menet azon töp­reng, milyen mesét mondjon a kislányának? A vöröshajú Éva jár az eszében... Apa, apa, látlak apa... Eh, ez nem kislánynak való mese... ■ (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents