Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1964-08-11 / 32. szám

>♦♦♦**♦*•« ♦♦•♦'»♦ĺ CseléjyiLójeló f /K BATTA GYÖRGY: Nem is ártana ezt az igazsá­got mennél jobban tudatosítani magunkban, van mit tanulnunk egymástól, lenne mit hasznosí­tani egy-egy baráti látogatás után. S magunkfajta, mindkét országban, mindkét nyelvben, mindkét kultúrában járatos ember megdöbbenten tapasz­talja mégis, milyen nagy a tá­jékozatlanság egyrriás dolgait illetően, még ma is, húsz esz­tendővel a felszabadulás után. S mindkét oldalról természete­sen. Ehhez szeretnék néhány konkrét adattal szolgálni: Jónevü magyar költővel vi­tatkozóm a budapesti Tulipán­ban, Írók, költők, szerkesztők kedvenc presszójában. Az ille­tő, egyike a fiatal magyar írók legjobbjainak, kitűnően ismeri IX. szinte az egész modern világ- irodalmat. Olvasta és érti a legújabb amerikai költőket, is­meri verseit még a hatodrendü francia, angol, német költők­nek is. Kérdezem tőle, ismeri-e Nezvalt? Nem ismeri. Próbálom neki elmagyarázni, hogy ki is volt tulajdonképpen Nezval, hogy mit jelentett az egész modern cseh irodalom szempontjából, s nemcsak a hazai irodalomtörténetre hi­vatkozom, hanem például Nez­val világvisszhangjára, hiszen csak a minap jött ki egy válo­gatása franciául, s ennek a vá­logatásnak rendkívüli vissz­hangja volt irodalmi körökben. A megdöbbentő az volt az egészben, hogy az illetőt mind­ez a legkevésbé sem izgatta, s magyarázhattam én neki bár­mit, csak azt hajtogatta, hogy humbug az egész, hogy ki az a Nezval, s egyáltalán, hogy mit értenek a csehek a költé­szethez ? íme, az egyik példa. Kirívó? Nem kirívó sajnos, mert nem egyedülálló, mert lépten-nyo- mon találkozhatni vele, s nem­csak a magyarok részéről, ter­mészetesen. A meggondolkoz- tató tudniillik éppen az, hogy az idézet jelenet szinte szósze- inti pontossággal ugyanúgy megesett egy prágai kiskocs­mában is. azzal a különbséggel, hogy itt nem Nezvalról volt szó, hanem József Attiláról. Egy egész sereg fiatal költő­nek, cseheknek és szlovákok­nak, magyarázok itt a líra jelentőségéről a magyar költé­szetben, s mindenekelőtt József Attilára hivatkozom, mint pél­dára, nemcsak azért, mert ő volt ennek a legmarkánsabb, legkézzelfoghatóbb jelensége, hogy mint Nezval esetében, itt sem csak a hazai, elfogultnak minősíthető kritikára hivatkoz- hatom. hanem elsősorban a vi­lágvisszhangra. Arra, hogy né­metre Hermlin fordította, az egyik legnevesebb élő német költő, oroszra Martinov, s a két francia, világvisszhangot kivál­tott válogatásnál nem kisebb nevek működtek közre, mint Eluard, Cocteau, Tzara, Guille- vic, Roussellot, Frénaud, Fól­iáin, Dobzynski. Az eredmény ugyanaz, mint a Tulipánban. Az ifjú titánok ismerték mind a fordítókat, fejüket hajlandók voltak meg­hajtani előttük, ám József Attila, akinek érdekében mind ez a sok nevezetesség össze­fogott, hogy megismertesse őt a világgal, már mitsem érde­kelte őket, periférikus jelen­ségként magyarázták az esetet, még jó. ha azzal elütötték, hogy Magyarország jelenleg a nyugat szemében van, ezért hát a nagy Attila-kultusz. X. Mit lehet mindehhez hozzá­tenni? Itt élünk egymás mel­lett évszázadok óta, történel­mi, kulturális adottságaink, lehetőségeink szinte ugyanazok, s mégis, hogy lenézzük egy­mást, mégis mennyire nem is­merjük egymást, mégis meny­nyire nem érdekelnek egymás dolgai, problémái és eredmé­nyei. Aki jól ismeri mindezt, aki tudja, mi újság Prágában, s tudja, mi újság Debrecenben, mindezt persze élesebben látja, mint az, aki csak azt tudja, hogy mi van Prágában, vagy csak azt. hogy mi van Debre­cenben. S elkeseredetten figye­li ezt a továbbélő „hagyo­mányt“, ezt a múltból reánk­maradt átkos örökséget, s ful­ladozik a tehetetlenségben, mert rájött, hogy ezeket a le­gendákat neki kellene eloszlat­ni, hogy ezt a babonát az ő tiszte lenne eltörölni a föld színéről, dehát csak fulladozik a nagy tehetetlenségben, mert mit tehet egyebet? Nem panaszkodni akarok. Egyszerűen az bánt csupán, hogy feleslegesnek kell maga­mat éreznem a világban, pedig tudom, hogy nem vagyok fe­lesleges, tudom, hogy hasznára lehetnék a világnak, csak ép­pen a világ ignorál engem, csak éppen annak nincs szük­sége rám, vagy legalábbis azt hiszi felsőbbrendüségi gőgjé­ben, hogy nincs rám szüksége. Mit tegyünk? Van a magyar történelemnek, de mindenek­előtt az irodalom-művészetnek egy igen nemes hagyománya: a szomszéd népekkel való is­merkedés, megbékélés, a „ren­dezni végre közös dolgainkat"- probléma. Ady, Móricz, Bartók, Kodály, József Attila, Németh László. Van-e a huszadik szá­zadi magyar irodalomnak, (de még tovább: a történelemnek) nagyobb egyénisége eme féltu­catnál? S lehet-e véletlen, hogy éppen ezek hirdették, s hirdetik ma is az eszmét, hogy Ady írta meg az oláh-magyar- szláv bánatot, hogy Móricz fe­dezte fel az első köztársaság Csehszlovákiájában formálódó újarcú magyarokat, hogy Bar­tók, Kodály a szlovákok, romá­nok, bolgárok népi hagyomá­nyában kereste a magyar nép­dalok rokonait, hogy József Attila fordította először ma­gyarra Bezrucot, Wolkert, s hogy Németh László hirdette meg a harmincas években a középeurópai népek összefogá­sának szükségességét a hitleri nacionalizmus ellen. Mindez lassan egy félévszá­zados hagyomány. Húsz évvel ezelőtt aztán hivatalosan is megbékültek egymással a „rossz szomszédok“, s az eltelt húsz esztendőben könyvtárra való hivatkozást, deklarációt, elhatározást olvashattunk az egymás megismerésének fon­tosságáról, s húsz év után még mindig csak ott tartunk, hogy tavaly a Plameň nemzetközi ankétjén megint csak úgy me­rült fel a sürgető probléma, mint félévszázaddal ezelőtt: megismerni egymást, mert nem tudunk egymásról semmit. XI. Mi történt itt? Miért van ez így? A gyökere mindennek nyilván a lebecsülésben van. Hogy bízunk egymásban, nem ismerjük el (s nem ismerjük meg) egymás tehetségét, s így fontosabbnak látszik számunk­ra egy tizedrendü tengerentúli írónak, költőnek a megismeré­se, mint egy József Attila vagy Móricz Zsigmond, Hašek vagy Nezval, Mieczkiewicz vagy Reymont, Sadoveanu vagy Istrati, Andrié vagy Krleža. Pedig ha már éppen ezek a nevek jutottak az eszembe: vajon melyik nem ér fel közülük tehetségben bármelyikkel is a világirodalom elismert nagysá­gaival. Hiszen a Svejket ma­napság már világszerte a Don Quijotte mellett emlegetik, Reymont, Andrič Nobel-díjjal Kultúra házhoz szállítva Ügy kezdődött, hogy a komáromi Magyar Területi színház igazgatósága egy igen okos javaslattal fordult a helembai szövetkezet elnökéhez Felajánlotta, hogy a kultúrát házhoz szállítják, vagyis a természeti szép­ségben gazdag kis falucskában az , Ipoly partján szabadtéri színpadot állít fel, mivel a helyi kultúrház nem felel meg ennek a célnak — színvonalas darabokkal fogják szórakoztatni a falu dolgos népét, mint a „Manón Lescaut". „Csillagszemű asszony" stb. Egyedüli egy nehézség, ami mia*t iga­zán nem kellett volna a javaslatot elvetni, ülőhelyet felállítani a nézőközönségnek. Ez igazán nem elvi akadály, különösen, amikor a többség azért van s erre egy ember kéz- lendítéssel elutasít ja, hogy nincs erre időnk, meg hogy a deszkákat az ülőhelyről ellop­ják, stb. Gondolom, ami az időt illeti az nem is lett volna kérdés, mivel ha a falu fiataljaihoz fordulni k, brigádmunkával fel­építették volna, csak ismerni kell népének- szorgosságát, lelkesedését. Sajnos ennek ismerete hiányában elvetették ezt a javas . latot. A másik érv sem helyénvaló, mivel, ha a szövetkezet elnöke tudja, hogy a desz kát az ülőhelyről ellopják, nem ismeri az érem másik oldalát, hogy éppen az alacsony kulturális színvonal miatt történhet meg az ilyesmi. De itt nem csak egy faluról volt szó, hanem a környező Garamkövesd, Leléd, Szalka. Bajta, Kicsind falukról is. A szövet­kezet kultúralapjának gazdaságos kihasz­nálása nem abban nyilvánul meg, hogy egy évben egyszer autóbusz-kirándulást szerve­zünk, bár ez helyes, hanem hogy az alapot igazán a kultúrára fordítjuk. De ha a gaz­daságos kihasználásról beszélünk, hol ma­rad a józan és-, amikor a megegyezésben az is bele „lett volna“ foglalva, hogy a be­vétel 20 százaléka a szövetkezetnek marad Én ebben a cikkemben csak a falu fiatal és idős népének jogos felháborodását általá­nosítottam. Szerintem ezt a kérdést a szö­vetkezet vezetőségi gyűlésén kellene újra orvosolni és megadni a lehetőséget. Tisztelt Péter bácsi! Ne vegye rossz né­ven, ha ezt a „kicsiséget“ az újság hasáb jain próbálom orvosolni. Ezt a többi szö­vetkezeti vezetőknek is ajánlom, nehogy ők is talán ilyen hibába essenek. Mert a szo­cialista gazdálkodáshoz hozzátartozik a szo­cialista kultúra is és a népnek meg kell adni azt, ami a munka után jár: a kultúrát, a kellemes szórakozást, különösen, ha a kultúrát a házhoz szállítják. őszinte tisztelettel: MÄCSAI GYULA a CSISZ SZKB munkatársa büszkélkedhet, Panait Istratit, a románok különleges íróját Romain Rolland mutatta be a világnak, s Nezval. József Attila épp most kezdi világhó­dító útját. S kúdezzünk meg egy csehet, mit tud Istratiról. Kérdezzünk meg egy magyart, mit tud Mieczkiewiczről ? S kérdezzünk meg egy románt mit tud Móricz Zsigmondról ? Semmit. Már a Plameň említett an- kéntján felmerült egy igen ér­dekes probléma: egy közös szocialista folyóiratnak a terve, amely egyként ismertetne a szomszédos országok legfris­sebb irodalmát, s nem szét­szaggatva, határok közé zárva figyelné külön-külön az elért eredményeket, hanem össze­sítve. Íme, a nagy gondolat, a fél­évszázados eszme gyakorlati megvalósításának első lehető­sége! A gondolat persze felve­tődött ismét, ám a megvalósí­Fura öreg volt, ahogy szemében tűzzel magyarázgatott és mesélte — túl július felén — vágya, hogy most, nyár közepén hóembert gyúrjon, csak a baj, hó rég hüllőt. Még tavaly. Kajánul mondta el: Ez se baj! Izlandból elemei, meg a Himalájáról is csór egy kis havat, sőt! El is szór útközben néhány pihét, s csodálkozik a nő s a férfinép Ilyen csodát! Virágon hópehely! Egyre furább lett, amint tovább mesélte el, Izlandba s másüvé hogyan jut. Szódás lévén óriás — buborékokat is gyárt, amik akár a léggömböt megemelik a légbe-lódítják őt magát, szekerét, az üvegeket, a lovát, röpül a világon át. És hogy ö nyáron hóembert csinál mesélte fúnek-fának, k postásnak, fűszeresnek, mamáknak, azért, hogy mind akarja, legyen mind szépről-áímodó, mindnek kelljen az izlandi hó, s röppenjen végre a semmiségbe a határok súlyos nehezéke könnyedén, mint a katicabogárka! Most már a lovát is szemügyre vettem, s el tudom hinni, el én, az is álmodik — jó neki — szegény: egyszer megnyitja a szódásüveg-csapot s tisztára mos minden ablakot. \ : d n tása, úgy látszik még mindig várat magára, mert az ankét lezárása óta alig-alig hallani valamit az egészről. Nem is erről akarok most itt szólni, inkább arról, hogy ha valóban létrejön egy ilyen fo­lyóirat (mert létre kell, hogy jöjjön, előbb- vagy utóbb, hisz szükségét mindenki érezi), vajon gondolnak-e majd arra a szerkesztők, hogy ennek a gondolatnak már hagyománya van, sőt gyakorlati eredményei is, hogy a Romániában, Cseh­szlovákiában, Jugoszláviában élő magyarság már eddig is sikerrel valósította meg ezt az elképzelést, s hogy szerkesztés közben utána néznek-e vajon a Korunknak, a Hídnak vagy akár a mi Irodalmi Szemlénk­nek? Mert végülis ide akarok ki­lyukadni. Szüksége van-e ránk a világnak, s mit tudunk mi adni a világnak? Ha elképzel­jük, hogy a megvalósított kommunista társadalomban, a sorompók kalitkája nélküli tár­sadalomban milyen lesz tulaj­donképpen a társadalmi, nem­zeti és nemzetközi élet, akkor feltétlenül derűlátóan kell te­kintetnünk a jövőbe. Hiszen akkor természetes szükséglet­ként vetődik majd fel az egy­más megismerésének problé­mája, s ki tudná ezt a szük­ségletet inkább szolgálni, mint az, aki két-három szomszédos nyelvet, kultúrát ismer. Nem új dolgok ezek, igaz. A tragikus, hogy valahányszor elmondjuk őket, mindig újnak tűnnek, hiszen az elismétlésnél aligha jutunk többre. Pedig hát változik a világ, emelkednek a sorompók, tágulnak az orszá­gok, s a világba tóduló ember természetes szükséglete, hogy ismerje a világot, amelynek nekiindult. így van ez a szom­szédos országok esetében, de így van a távolabbiak esetében is. AZ ELSŐ MAGYAR TÁRSADALMI REGÉNY SZLOVÁKIAI EMLÉKEI SZERZŐJÉNEK Száz éve halt meg Fáy András (Folytatjuk) Napjainkban az első magyar társadalmi regényírójának szá­zadik évfordulóját idézzük, mert hiszen Fáy András 1864 július 26.-án halt meg. A Bél- teky ház című és 1832-ben megjelent társadalmi regényé­vel négy évvel előzte meg a magyar regény igazi úttörőjét Jósika Miklóst és hét évvel Eötvös József első regényét. Kettőzött kötelességünk meg­emlékezni róla Szlovákiában, mert hiszen Fáy Andrást épp a mi földünk nyújtotta az egye­temes magyar irodalomnak. Kassán és Eperjesen túl Ke- Ietszlovákiában fekszik Gál- szécs (Sečovce) városa. Varan- nóból (Vranov nad Topľou) a Topoly völgyéből indul el az a szárnyvonal a cukorgyárról híres Töketerebes (Trebišov) felé, melynek mentén a Dargó hegy alatt fekszik Gálszécs. Közvetlen tőszomszédságában van Kohány (Kochanovce), a- hol Fáy András 1786 május 30- án megszületett. Nem is olyan rég állt még az egykori kúria oldalfala is, melyben a napvi­lágot meglátta. Nemcsak ő volt szlovákiai származású, de maga a család is szlovákiai gyökérre utal. Fáy földje, amelyről állítólag a csa­lád nevét kapta, Abaujban van és Abauj volt a család bölcső­je állítólag. Az egyik ős IV. Bélától kapta, ezt a földet, mert a mohi ütközetben saját lovát adta a királynak, ő pedig maga a holtak között meglapulva várta meg a tatárok elvonulá­sát. Magát az írót nemcsak a család abauji gyökere, nenj- csak Kohány köti Szlovákiához, hanem maga Gálszécs és a ma cseppkőbarlangjáról híres Gom­bafalva is. Ifjúkora kötötte ezekhez g helyekhez. Fontos szlovákiai vonatko­zást jelent azonban a regényíró életében maga a szlovák fővá­ros, Bratislava is. Bár a közép­iskolára Sárospatakon iratko­zott be, csakhamar átment a híres pozsonyi evangélikus ly- ceumba. Az iskolában igen jó emlékek maradtak fenn utána, jó előmenetelú diák volt, aki nemcsak németül tanúit meg, tökéletesen, de a latint és fran­ciát is elsajátította. Nagyon megszerette a várost s mikor 1807-ben Budapesten beiratko­zott a jogra, nehéz szívvel bú­csúzott attól a várostól, mely­nek házai és élete örökre em­lékezetében maradtak. Megem­lékezett róla regényében is, hiszen Bélteky Gyula felesége, Laura, leánykorában nénijénél Pozsonyban élt. A regényben részletesen leírta a házat, mely­ben Laura lakott és a kertet, amelynek fái közé húzódott es­ténként, hogy a lebukó nap kárminos fényénél elábrándoz­zék. Kertecske nyílt a néne udvarából ki a Kárpátok felé — írja a regény — a végkerí­tésén ennek egy maiutó állt ablakkal Poson szép szőleire. Fáy András sokoldalú ember volt, a regényben fogyatékos­ságai mellett is nagyszerű kor­rajzot találunk és becsületére válik, hogy a regényben is győzelemre juttatja a haladó világnézetet, melyet Bélteky Gyula képviselt a konzervati­vizmust képviselő Bélteky Má­tyással szemben. A hazafiak esze elágazhat véleményekben, írta a regényben, az eszközök­nél, mert az emberi sors, de szíveiknek egyesülni kell a cél­nál, mely a közjó. Jónevú poli­tikus volt, kitűnő pénzügyi szakember, s meséiben is pom­pásat alkotott. Mikszáth jól je­gyezte meg a száz évvel ezelőtt elhúnyt íróról, hogyha nem vol­na Széchényink, öt illetné a legnagyobb magyar titulusa, ha Deák nincs, ő volna nevezhető a haza bölcsének, így azonban megmaradt végig — a nemzet mindenesének. Mártonvölgyi László \

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents