Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1964-07-28 / 30. szám
t Ä tizennegyedik Az idei XIV. Karlovy Va- ry-i filmfesztivált — amely 1964. VII. 4-től 19-ig tartott — Adolf Hoffmeister professzor, a kiváló cseh író, a fesztivál elnöke, a kővetkező szavakkal zárta le: „Ez a filmfesztivál, minden külföldi vendég véleménye szerint, oly nagy mértékben járult hozzá a Karlovy Vary-! fesztiválok hírnevéhez, hogy nyugodt lelkiismerettel mondhatjuk: Karlovy Vary a jövőben is a filmművészek egyik legkeresettebb és legkedveltebb központja lesz“. ★ Még mielőtt az újonnan átépített fesztivál-moziban elsötétült volna a nézőtér, Brousil professzor, a zsűri elnöke, bemutatta a zsűri tagjait: Frank Beyer rendező (NDK), Frangois Chava- ne producer (Franciaország), Nargis Dutt színésznő (India), Grigorij Kozin- cev rendező (Szovjetunió), Boleslaw Mihalek kritikus (Lengyelország), Ranódy László (Magyarország), A. Homer Thevenet filmkritikus (Uruguay). A zsűri további két tagja, Karel Reisz rendező (Anglia) és Lyonéi Rogozin rendező (Amerika) csak másnap érkeztek meg. A Karlovy Vary-i fesztiválok történetében most történt meg először, hogy a Nagydíj — a kristályglóbusz — otthon maradt, Csehszlovákiában, A Nagydíjat J. Kádár és E. Klos „A vádlott“ című filmjének ítélték oda. Itt mindjárt meg kell jegyeznünk, hogy a fesztivál bírálóbizottságának valóban nemzetközi jellege volt, és összetétele kizárja azokat az ellenvetéseket, mint amilyenek pl. az idei Cannesi fesztiválon felmerültek, ahol Franciaország a zsűri összetételével úgyszólván előre bebiztosította saját sikerét. „A vádlott“ győzelme egy nagyon Államok elnöki tisztségére törő versengést mutatja be. A Fődíjban a szovjet „Élők és holtak“ és a magyar „Sodrásban" című filmek osztoztak meg. Sztop- ler filmjéről megállapították, hogy a szovjet kinematográfia még sohasem nyúlt ilyen biztos kézzel hasonló problémához. Gaál István filmje főleg a jellemek kidomborítására fekteti a fő hangsúlyt; sajnos, néha elég hosszadalmasan. A legjobb női alakítás díját Jeanne Moreau nyerte el az „Egy szobalány naplója“ című filmben nyújtott tökéletes alakításáért. A legjobb férfi alakítás díját pedig a „Visszhang“ című lengyel film főszereplője, W. Glinski. A Karlovy Vary-i film- fesztivál iránt évről évre nagyobb az érdeklődés. Hogy érzékeltetni próbáljuk a fesztivál tarkaságát, a díjazott műveken kívül felsorolunk még egynéhány itt bemutatott filmét. A mongolok a „Bűn és erény“, a románok „Az idegen“ című történelmi filmet mutatták be. A „Lány a börtönben“ c. indiai film egy jószándékú humanista alkotás. Az olasz „Bube szerelme“ sajnos, már egy kicsit régi módszerekkel kidolgozott film. Az Egyesült Arab Köztársaság „A túsz“ c. filmjét még a fesztivál elején vetítették, egyidőben a jugoszláv „Szemtől szembe" c. filmmel. Végül pedig még említsük meg a japánok versenyfilmjét, az „Egy asz- szony életé“-t és az NDK „Megosztott ég“ c. alkotását. Ugyancsak nagy sikert arattak a versenyen kívül bemutatott játékfilmek, főleg a „Hamlet“ szovjet változata (amelyről előreláthatólag még sok vita lesz), továbbá a már ismert csehszlovák film a „Limonádé Joe“, és a magyar „Pacsirta". A vádlott (csehszlovák) fontos dologról ad tanúságot: helytelen és fölösleges az az előítélet, mely szerint a specifikusan mi problémáinkat feldolgozó film más nemzeteknél és más társadalmi viszonyok közt nem talál kellő megértésre. Ezt a megállapítást legjobban a film visszhangja tükrözi. A fesztivál Különdíját „A legjobb férfi“ című amerikai film nyerte el Schaffner rendezésében. H. Fondával és C. Robertsonnal a főszerepben. A film az Egyesült De a fesztivál nemcsak a filmek vetítésével és kiértékelésével foglalkozik. A világ legkülönbözőbb részéből összejött producerek a fesztiválban kiváló vásárlási lehetőséget is látnak. így került sor az „Éjszaka gyémántjai", a „Limonádé Joe“, az „Amikor a macska jön“, a „Valami másról“ c. filmek eladására az Amerikai Egyesült Államok, Belgium, Franciaország, Venezuela, Argentína és Spanyolország részére De mi is vásároltunk fii TAVALY TÖRTÉNT, májusban. Akkoriban már végleg elsirattuk csonttá - töpörödött szegény nagymamát. Erős, húsvér asszony volt világéletben, aztán egyszerre csak elkezdett fogyni-töpörödni. S fogyott napról napra szemmel-látható- an, kézzel tapinthatóan. Tudtuk, hogy nincs bocsánat. Akkoriban kaptam meg éppen külföldre szóló engedélyemet, még mondtam is neki, hogy megyek a Szovjetunióba. S egyszer, a Fekete-tenger partján, Szocsi felé közeledve, ő jutott eszembe. Csonttá töpörödött öreganyám, aki úgy halt meg hetvenhétesztendős korában, hogy soha nem látta a tengert. Sajátságosán az a nap jutott szembe, amikor benn jártunk Rimaszombatban. Alig harminc kilométer tőlünk a város, valami nyugdíjügyben kísértem be a már hetvenen túli öregasszonyt. Sok mindent tudtam a nagymamám életéről, azt is, hol, merre járt mindenütt a világban. Kevés helyen, igaz. Ám járván Szombat zeg-zugos utcáit, egyszer csak megáll és felsóhajt: — Hát alig ismerek erre a Szombatra, úgy megváltozott ez. Kérdezem tőle (mert valóban nem emlékeztem már rá), mikor volt Szombatban utoljára. — Tizennégyben — mondja — mikor szegény nagyapád elesett. S most, Szocsi felé közeledve, ő jár az eszemben. S látom viasszá-fagyott arcát, semmivé zsugorodott kicsi testét. A hullámok közt látom szegény nagyanyámat, aki úgy múlott ki ebből a világból, hogy soha nem látta a tengert. Egyedüli sors volt? Ott Szo- csiban, a tenger mellett, az járt az eszemben, hogy hányán láttak a falumból tengert? S hányán a Sajóvölgy- ből? S hányán erről a hosszú, keskeny földsávról, ahol mi élünk, mi, csehszlovákiai magyarok, akik soha nem láttuk a tengert? n. talságunknak, tudomása szerint, sokkal kevesebb alkalma nyílik arra, hogy világot lásson, mint az ottaniaknak. Nagy hátrány ez pedig, hiszen a nyugatiak ily módon mindenképpen előnyre tesznek szert, mert nem csak egy részletét ismerik a világnak, mert ösz- szehasonlításokat tehetnek, viszonyítani tudnak, a nyelvek ismeretéről már nem is szólva. Szívesen vitatkoznék Jeannal, mint ahogy nagyon sok mindenben vitatkozom is vele. Sok mindent tudok felhozni ellenérvként itt is, elsősorban azt, hogy mindaz, amiről beszélt, leginkább már a múlté, s hogy ez a helyzet napról napra változik, s előreláthatóan méginkább változni fog, ha más példa nem győzi meg, legyen elég az, hogy íme itt beszélget velem, egy szocialista ország fiával Párizs kellős közepén, de szívem mélyén érzem, hogy valahol mégiscsak igaza »van ennek a Jeannak. S arra gondolok, hogy ha igaza van általában, az egész szocialista világrendszerre nézve, akjól, felesel vissza a másik- énem, de mi hasznuk van mindebből nekik, azoknak akikre gondolok? Mert igaz ugyan, hogy számukra a legnagyobb boldogság, ha biztosítva látják utódaik sorsát, hiszen azokért él az ember, azokért küszködik önmaga kényelméről, önmaga lehetőségeiről naponta lemondva miattuk, de nincs-e vajon ebben valami erkölcstelen is, valami olyan, amit régen a papok ígérgettek cserébe a szegények földi nyomorúságáért fenn a menyországban? S akárhogyis vagyon, kerekedik felül luciferi énem, nekik tulajdonképpen semmi hasznuk az egészből. IV. TIZENNYOLCÉVES LEÁNY, egy éve él Pozsonyban, mint főiskolás. Arról beszél, hogy semmit sem adott neki ez az egy év, hogy semmivel sem gyarapodott a tudása a főiskolán, életmódja a nagyvárosban, hogy ugyanolyan céltalan és üres ez élete, mint annak idején otthon a falujában. -Miért? teni az elkövetkező nap elé, vár-e valamit tőle. Nem — hangzott az egykedvű válasz. Kedélybetegség — mondja a pszichológus. De hány ilyen kedélybetegünk van. elsősorban a tizennyolcévesek között? S az említett eset nyilván nem is a betegség legveszedelmesebb tünetei közé tartozik. A veszélyes tünetek a galerikbe tömörülő, kikonstruált, kalandokba, sokszor törvénytelen cselekedetekbe bonyolódó, céltalanságukat, exisztencialista hangulataikat periférikus izgalmakban levezető huligánok - nál jelentkeznek. Vajon nem azoknak a kedélybetegsége ez, akik meg vannak fosztva a természetes izgalmaktól, kalandoktól, akik abban a tudatban ébrednek reggelenként, hogy ha valamit sajátmaguk ki nem találnak, ismét nem történik velük semmi érdekesség, egyszóval azoknak a betegsége, akik soha nem látták a tengert? V. MIÉR UTAZIK AZ EMBER? Nyilván nem azért, hogy ereFRISSEN SZERZETT francia barátomat Jeannak hívják. Ülünk egy párizsi presszóban a diadalív közelében és vitatkozunk. Jóvágású, húszegynéhány esztendős fiatalember Jean, műszaki főiskolán tanul, s rendkívül tájékozott, bármiről faggatom. Anyanyelvén kívül perfekt beszél angolul, németül, olaszul és spanyolul, s meglehetősen bírja az orosz, a lengyel és a cseh nyelvet is. Húszegynéhány esztendős korára bejárta a félvilágot, ezen a nyáron Ausztráliába készül, mint az egyik légitársaság ideiglenes alkalmazottja. Járt már nálunk, a Szovjetunióban, Lengyelországban is, s ahogy ő mondja, sok minden tetszett neki nálunk. Legesiegjobban tetszett, hogy itt az emberek nincsenek úgy hozzábilincselve a pénzhez, nem függenek úgy tőle, mint nálunk, nyugaton. Nem foghatom hát rá, hogy elfogult lenne velünk szemben, annál nagyobb mérlegeléssel kell hát figyelembe vennem, amit mond. Megítélése szerint ugyanis a szocialista országok egy szempontból vannak hátrányban a nyugattal szemben. Abból tudniillik, hogy a mi fiameket, amelyeket filmszínházaink rövidesen műsorra tűznek. Mégpedig a „Bube szerelmé“-t, Belmondo egyik új filmjét a „Riói emberek“-et, a szovjet „Élők és holtak“-at. Komoly tárgyalások folynak a „West Side Story“ megvásárlásáról is. Nyugodt lelkiismerettel tekinthetünk tehát a következő, XV. nemzetközi film- fesztivál elébe, melynek termő talaját az idei rendezvény közvetlen, baráti légköre kellőképpen előkészítette Dráfi Mátyás kor mennyire igaz az ítélete ránk vonatkozva, akikről tulajdonképpen mit sem tud. S megint csak szegény nagyanyám jut az eszembe, meg a földieim s mindannyian, akik soha nem láttuk a tengert. III. SZOCSI. Megint csak Szocsi. Ez a csodálatos, álombaillő város, a pálmafák, meg a robogó vonat mellett hajnali négytől déli tizenkettőig nyújtózó tenger, s a part hosszúságában futkározó, fürdőző-napozó tömeg a tengerben, a tengerparton. Arra gondolok, hogy nálunk most aratás van, hogy csépelik a búzát, aratják a zabot, hogy por van meg forróság van, s hogy sürget a munka. S nem tudok szabadulni a szorongató komplexumtól, hogy ezt az egész tengert, ezt az egész tengerpartot tulajdonképpen nem nekünk találták ki, s hogy nekünk ebből semmi hasznunk nem volt soha. Mert ki engedheti meg mondjuk az én falumban magának azt a luxust, hogy nyáron, legnagyobb dolog idején vagy bármikor, fogja magát s pár ezer koronáért eljön nyaralni Szo- csiba, a tengerpartra? S ha megtehetnék is, megtennék-e vajon? Volt már rá eset valaha, valahol? Hiszen a mi jó magyarjaink még a szabadságukat sem szokták kivenni, azt is ledolgozzák, s ha kiveszik, akkor sem pihenni veszik ki, hanem a még nehezebb különmunkákra, vagy cséplésre-ara- tásra. Mi hasznuk van nekik a tengerpartból, mi hasznuk van nekik a világból? Próbálok a gondolataimmal perbeszállni. Gondold meg, hogy ezek a gyerekek, akik most itt robognak a tengerparton, közöttük jómagád is, azoknak a munkásoknak, parasztoknak a fiai, unokái. Lám, ezek már elkerültek ide, s a ti utódaitok még nagyobb számban jönnek majd világot látni, tengert látni. Jól van, Egy évvel ezelőtt megitta már a levét elégedetlenségének. Közvetlenül az érettségije előtt fogta össze cókmókját barátnőjével együtt s meg sem állt Prágáig. Mit akart Prágában? Élni. Világot látni. Szabadon lélegezni. De talán semmi mást, csak kijutni a falu, a kisváros szörnyű kalitkájából. Halálosan megúnta a környezetét, a buta szomszédokat, a kispolgári mentalitású iskolát, korlátolt tanítóit, a pletykás kisvárost. S a kisváros, a falu kegyetlen bosszúval fizetett merészségéért. Egyetlen fegyverét vetette ellene latba: a pletykát. A tizenhétesztendős szív persze kibírja ezt is. Főként a szabadulás reményében, annak a hitében, hogy no, most aztán már véglegesen megszabadulok tőlük, mindörökre. S íme, leánykánk, egy esztendő múltán. Pozsonyban, a főiskolán. Rájött, hogy csöbörből vödörbe esett. Hogy ugyanolyan sivár az élet, mint odahaza, hogy ugyanolyan buták a szomszédok, ugyanolyan korlátoltak a tanítók, ugyanolyan perspektívák nélküli a jövendő. Volt már pszichológusnál is, panaszkodott neki, gondolván, hogy alighanem sajátmagában lesz a hiba. Azt kérdezte tőle az orvos: reggel, amikor felébred, szokott-e reménységgel tekinA nyáron több magyarországi kórus és zenekar tánccsoport készülődik külföldi útra, nemzetközi találkozóra. így a KISZ Központi Kórusa, 24 tagú tánccsoportja és a Rajkózenekar egy része június végén Pasauba ment, hogy részt vegyen a hagyományos ünnepi játékokon A Rajkó-zenekar másik részlege június 29-én indult Japánba, ahol több mint egy hónapig vendégszerepei. A Vasas Központi Művészegyüttesének kórusa, tánckara detiben lássa a legújabb párizsi divatot, hogy összevásárolja a fél külföldet, hogy úgy bumlizzon végig a Fekete-tenger mellett, hogy egy hullámot sem lát belőle, átaludván az utazást az előző napi kimerítő bevásárlás miatt, s hogy mikor a Pireneusokba indul a trupp kirándulni, lemondja az utat, mert hogy szörnyű nagy a meleg. Ha van valami célja az utazásnak, akkor csakis az, amire már Jean is célzott. A viszonyítás. Megnézni mindent, ami körülöttünk van, aztán összehasonlítani azzal, amik mi vagyunk, ahol mi élünk, s ha utad során látsz valami elsa- játíthatót, önmagadat. környezetedet gazdagltót, könyörtelenül csapj le rá, s ahogy mások a cifraságokat, te ezeket csempészd át vámon, fináncon, határőrökön keresztül. Nem akarok útirajzot írni. Gyűlölöm a szokványos útibeszámolók kaland-krónikáját, udorodom az ettünk-ittunk-él- mények felsorolásától. Alább következő jegyzeteim egyetlen célja: a fent említett viszonyítás. Mi hogyan van keleten? Mihogyen van nyugaton? Ml hogyan van délen? és népi zenekara július elején Jugoszláviába utazott Saraje- voban, Dubrovnikban, Mostarban vendégszerepeinek. Hazatérésük után hamarosan újra útnak indulnak néhány napot Münchenben és Karlsruheben töltenek, hogy az ottani rádiók meghívására műsort adjanak Ezután részt vesznek az Európai Ifjúsági Kórusszövetség franciaországi versenyén, amelyet az idén Nevers- ben rendeznek. (Folytatjuk) Rajkó-zenekar japánban
