Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1964-07-28 / 30. szám

ked?!... De kár mérgelődni... Nos, kedves férjecském, miko­rára várhatlak haza? Miért penget most más hú­rokat? — kérdezi magában Miklós doktor. Az utóbbi idő­ben... Ne gyerekeskedj... — Az új páciensemről sze­retnék felvilágosítást kapni, — mondja az orvos. — Akik a felvilágosítást adják, csak négy óra felé jöhetnek... rülmények között él. Konkrét dolgokra kíváncsi, ezért kell beszélnie a háziasszonnyal. Há­rom nap után megnyugodha­tott. A hétfő esti ügyeletes or­vosnak zaklatott állapotában nem mondhatott el mindent, nem juthatott minden aprólé­kos részlet az eszébe. A tele­fonkagyló után nyúl. A szociá­lis nővért hívja — Itt Miklós doktor... Ne haragudjon, hogy zavarom... Volt náluk?... Mit mondott Ko- vácsné?... Ügy, csak négy óra tájban... — leteszi a kagylót. Ha így alakult a helyzet, ak­kor ma későn megyek haza. Zsörtölődni fog az asszony. Jobb lesz, ha előre figyelmez­Nem tudok szabadulni a közelmúlt élményeitől. Képfelvonulást rendezek. Egyes életké­pek örömöt, mások fájdalmat ébresztenek. Idős és fiatal férfiak, korosabb és fiatal asz- szonyok, lányok gyűlnek körém, mindazok, akikkel az utóbbi időben találkoztam. Beszélni kezdenek. Hallom a hangjukat, látom az arcukat... A „rögeszmés asszonyok“ históriájába — mely A szemtanú gerincét képezi, ha kevés szó is esik az említett asszonyokról — any- nyira belegabalyodtam, hogy végül is csak egy kiutat találtam: megirni a történetet, még­pedig úgy, hogy az emberek jelleméből, magatartásából kiszűrjem a megrekedt emberi tra­gédia befejezését. Szeretném, ha a valóságban nem úgy fejeződne be a történet, ahogy A szemtanúban ér véget... Az agyamban kavargott a sok ember, a sok ember sok-sok tör­ténete. Egy napon, amikor megéreztem, szűnik a kavargás, tisztulnak a képek, az asztal­hoz ültem. Megindítottam a vetítőgépet, s peregni kezdtek az események... A nevek ki­talált nevek. Ha valaki hasonló nevet viselne, bocsánatot kérek tőle. Ha valaki, vagy vala­kik a történetben magukra ismernek, és találva érzik magukat, akkor elértem a célomat. Ezzel a kívánsággal bocsátom útjára az írásomat. Bratislava, 1963. december 29. A s z e r z ő ELSŐ FEJEZET 1. Az ablak tárva-nyitva. Szokatlan... Ilyenkor, nyáron az lenne a különös, ha csukva lenne Miért különös? Ha az ember szabadságra megy, a hegyekben br-angol, mégsem hagyhatja nyitva lakása abla­kát. Beeshet az eső, a föld­szinti szobákba besurranhat a tolvaj... Mégis szokatlan a nyi­tott ablak! Csak tudnám, mi­ért? Elgondolkodva néz maga elé az Íróasztala mellett ülő fe­hérköpenyes orvos. Az ebéd utáni feketéjét szürcsöli. Miért gondolta, hogy nyáron szokat­lan a nyitott ablak? Csak el­megyógyász ne legyen az em­ber! Megakad minden kicsisé- gefi és keresi az összefüggé­seket... Miért is szokatlan a nyitott ablak? összeráncolja a homlokát. Legyint. Rágyújt egy Maricára. Az öngyújtót az asz­talra teszi. Keze alatt papiros zörren. Egy kórlapra tette az öngyújtót. Egy kórlapot érin­tett meg akaratlanul a keze. Csak ezt az egy kórlapot tar­totta vissza. a többit mind visszaadta az ápolónővérnek, hogy délután bejegyezze, mi­lyen orvosságot kapnak a be­tegek, beírja a hőmérsékletü­ket... Fáradt az agya. A csé­sze kávé talán felfrissít! — gondolja. Mi van azzal az ab­lakkal? A gondolatkérdés ki­repül az ablakon. Leveszi a ke­zét a kórlapról. Az öngyújtót félretólja. A kórlapon nagy, szálkás betűkkel írott nevet lát: Novák Eva, — kisebb be­tűkkel: született 1944-ben... Tizennyolc éves. Maga elé kép­zeli a festett vöröshajú pácien­sét. Hétfő este hozták a kli­nikára. Kedd óta nem tudja megállapítani: miért akart ön­gyilkos lenni? Már harmadik napja egy helyben topog... Ked­den, a reggeli órákban az első látásra elrendelte, milyen or­vosságot adjanak a szótlan, semmibe néző vöröshajú lány­nak. Tapasztalatból ismeri az ilyen betegeket. Elég ránézni az egészséges testre, az arc­ra, hogy figyelmen kívül hagy­ja a kóros elváltozásokból ere­dő betegségeket. Erős érzelmi felindulást kiváltó élményt él­hetett át, s ez lelki behatással megzavarta tudatát. Ha ismer­né a betegségokozó élmény, vagy történések indítóokát, azt e környezetet, ahol átélte az élményt, az embereket, akik akarva-akaratlanul előidézték a külső ártalmat, biztosabb lenne a dolgában. De a lány nem beszél. Makacsul össze­szorul az ajka. Mintha félelmé­ben szorítaná össze ajkát, hogy ne sikoltson. Hiába kérdezgeti nem hallja szavát. Az ilyene­ket az első napokban nehéz megszólaltatni... Mit láthatott? Mitől ijedt meg, hogy ennyire kiszökött belőle az élet, a fia­tal lány elevensége Olyan, mint a bábú, odaül, ahová le­ültetik. Csak ül a széken. Meg se rezzen, amikor mögötte han­gosan becsapódik az ajtó, ész­re sem veszi a körülötte járó­kelő embereket, ölbe tett kéz­zel ül a széken, vagy ágya szé­lén, és maga elé bámul, a sem­mit nézi. Vagy valamire me­reszti a szemét? Arra a vala­mire, ami kisiklatta a tuda­tát? ... Jó, nem lett öngyilkos, a háziasszonya idejében észre­vette. De a szándék megvolt, és a lelki behatás megmaradt. Csupán a merev tekintet ka­paszkodik az életbe, többi test­része, mintha nem is élne. A merev tekintet választófal a múlt és jelen között. Ezt a vá- iasztófalat keli lerombolni, hogy meglegyen a folytonos­ság a múlt, a jelen és a jövő között. Ha tudná, mire mered Éva tekintete, akkor...? Miklós doktor kesernyésen félrehúz­za az ajkát. Felpattan széké­ről, s az ablakhoz lép. Akkor­ákkor... — mondja magában. Gyorsabban visszaadhatnám az életnek... Érzi. nem volt őszin­te magához. Miért törődik any- nyit vele? Mert fiatal, szép lány? Orvostársai nem törnék annyit a fejüket. így is, úgy is meggyógyul... Nem tudja ma­gának megmagyarázni, miért vonzza annyira Éva esete. Ta­lán az a titokzatos valami ér­dekli, amire Éva tekintete me­red? Biztosan az, mert erre gondol: ha abba a környezetbe vezethetném, ahol átélte azt az élményt, kiprovokálhatnám az ellentétes érzéki befolyást, ami visszalendíthetné a fele­désbe merült tudati anyagot. De ez a rekonstrukció kocká­zattal is járhat, nincs kizárva, hogy rosszabbodna az állapo­ta. Nem hiszem... Ebben az esetben... Biztos vagy benne? Fiatal, erős szervezetű... A, lelki sokk visszazökkentené ki­siklott tudatát, és megfejthet­ném a titkot. De sokat akarsz egyszerre! Szerelmi csalódásra nem gondolsz? Röpke mosoly suhan át ajkán. Hol vannak a romantikus szerelmek?! Csu­pa test ez a lány! Izmos, szí­vós. A vörösre festett haj is — tizennyolc éves korában! — arról tanúskodik, ilyen lányt a szerelmi csalódás, ha egyál­talán érheti ilyesmi, nem ker­getheti öngyilkosságba. A sze­relmi vonalat, inkább a szexu­alitást azonban nem hagyhat­juk figyelmen kívül... Miklós doktor néz, néz ki az ablakon, csak a szemközti nap­fénnyel bevont szürke falat látja. Hát így állunk... — sut­togja maga elé, és visszamegy az asztalához. Újra rágyújt. Belelapoz Novák Éva körlapjá­ba. Tekintete megakad a pá­cienst felvevő orvos ismert fel­jegyzésén. „Kovácsné, a pá­ciens háziasszanya azt állítja, a lány nagyon szerethette a férfiakat. Egy ismeretlen fér­fi bérelte ki számára a külön bejáratú szobát...“ Eszébe jut, reggel arra kérte a szociális nővért, menjen el Kovácsné- hoz, és kérje meg, jöjjön a kórházba, beszélni szeretne ve­le. Ki mástól kérhetne részle­tesebb tájékoztatást, ha nem őtőle?! Nem tudja, hol laknak a lány szülei, nem ismeri az ismeretlen férfit. Ha a lány beszélne... Akkor nem törném a fejem! Elmondaná, mi tör­tént veié... A szociális nővér Éva munkaadójától tegnap csak azt tudta meg, hogy bor­bélylány a Híd utcai üzletben, munkaerkölcse nem a legjobb, s hogy eléggé rendezetlen kö­— Én ráérek késő estig vár­ni a doktor úrra! — kiáltja az asszony és lecsapja a kagylót. Miklós doktor csodálkozik. Dühöt nem észleit felesége hangjában. Felsóhajt. Mégis­csak igaz lenne? Ne képzelődj! Tichyék az utóbbi időben csak­nem minden nap nálunk van­nak. Lajos megfelel az ízlé­sének. Annyit fecseg, hogy ki nem állhatom. A feleségét saj­nálom, vézna asszonyka, Ha nem lett volna annyi pénze, háza, a mérnök úr nem vette volna el feleségül. Anni és az én hátam mögött...? Ne bo- molj! Az asszony és Anni gye­rekkori pajtások. Nem csap­hatja be a barátnőjét! És en­gem? Lajos vidám férfi... Fél éve kezdődhetett. Addig csak Annival találkozott. Aztán mind a ketten gyakori vendégeink lettek, örültem is nekik, mert láttam, milyen eleven lett egy­szerre az asszony. Mintha ki­cserélték volna! Vidáman tár­salgóit. Oly jól esett hallani csengő kacaját. S addig? Ke­veset voltunk együtt. Amikor otthon voltam, alig váltottunk néhány szót. Nem volt miről beszélnünk. Hat év alatt el­szállt volna a szerelem? Pedig úgy szerettem volna őt bol­dognak tudni. Én boldog va­gyok. Boldog? Vele? A kislá­nyunkkal! Megérezhette... A szemében már nem láttam a régi derűs csillogást. Csak néha láttam, éjszaka idején, amikor csók közben megfeled­keztünk magunkról, s újra a régieknek képzeltük magunkat, amilyenek szerelmünk első hó­tetem. Letárcsázza a számukat. A felesége jelentkezik. — Te vagy. Pali? — Ne haragudj, édesem, ma későbben megyek haza. Egyik páciensem... — Mást nem tudsz kitalál­ni?! — Értsd meg, szívem... — Nem tudom megérteni... Képtelen vagyok rá... — ígérem, holnap... — Holnap? Haza sem jössz, esti szolgálatod van! — Milyen pontosan tudod! Én megfeledkeztem erről. Szombaton már délben haza­jövök... — Délután meg betoppan a detektívbarátod! Mindig szom­batonként jön! Már rég volt „nálad“, esedékes a látogatá­sa... Miklós doktort bosszantja a hangsúlyozott „nálad“ szavacs- ka. Miért érezteti mindig, hogy Krivos Ferit nem látja szíve­sen? Persze, nem felel meg ez ízlésének... — Pedig nagyon jó ember, — mondja Miklós doktor. — Éntőlem a legjobb lehet a világon... — Ma igazán nem tudok ha­zamenni, rendkívüli eset, az egyik páciensem... — Mindig csak a páciensem, páciensem! Én ki vagyok ne­napjaiban voltunk. Az utcai lámpa beszűrődő fényében lát­tuk egymást az ágyban. Ilyen­kor úgy ragyogott a szeme, mint amikor a kapu alatt nyílt először csókra az ajkunk. Mi­lyen beszédes is a szem! El­árulja az érzéseket, visszatük­rözi az ember lelkivilágát. Észrevette ezt a feleségem is. A saját szemén. A tükörben nézegette magát, s hozzám fordult. Nézz a szemembe, és sajnálj! — mondta. Megdöb­benve kutattam a túlérett asz- szony tekintetét. Mintha egyik napról a másikra elvesztette volna a fiatalságát. Csak har­minc éves! Neked köszönhe­tem! — vágta a szemembe. — Még a mosolyt is elloptad az ajkamról! Komor vagy! Túlsá­gosan komor. És a szemed?! Már félek a szemedbe nézni! Nézz csak a tükörbe! A tükör elé léptem. Szúrós tekintet meredt rám. Mosolyogni pró­báltam. Tekintetem ugyanaz maradt. Főiskolás koromban milyen eleven volt a szemem! Még akkor is, hat évvel eze­lőtt, amikor megkértem a ke­zét. Eddig nem akadtam meg azon, hogy az elmeklinikán töl­tött évek megváltoztatták a szemem nézését. Agybaható, szúrós tekintet meredt rám a tükörből. Magamat is tudnám CSÜTÖRTÖK hipnotizálni! Harmincnyolc éves vagy. Pali! — szólt hoz­zám az asszony. — Ne légy annyira komor, nem vagy ma­gára maradt vén ember. Ha rám, a lányodra nem gondolsz, legalább magadat sajnáld. Ide­haza sincs nyugtod, bezárkózol a szobádba, és böngészed a könyveket. Annyit vagy a bo­londok között. hogy te is... Azok nem bolondok! — vág­tam vissza. Jó, jó. de én nem­sokára az leszek... így mondta fél évvel ezelőtt. Ekkor kezd­tek Tichyék hozzánk járni. Az­óta nem panaszkodott... A mo­soly visszalopakodott az ajká­ra... Miklós doktor keze ösztönö­sen a telefonkagyló után nyúl. és tárcsázni kezdi az agyába berögződött számokat. Női hang jelentkezik. — Te vagy, szívem? — kér­dezi. — Ki más lenne?! — Este elmehetnénk a szín­házba, a vidám színpadra... Ha­zamenet veszek jegyeket... Miért hallgatsz? Akarom, hogy boldog légy! Meglátod, -jót fo­gunk nevetni... ■ — így akarsz boldoggá ten­ni? — Ne vegyek jegyet? — Ahogy akarod... — Akkor hívd el hozzánk a nagymamát, hadd legyen a kis­lányunk mellett... — Elhívom... — mondja bi­zonytalanul az asszony. Leteszi a kagylót. Azt hitte a beszélgetés után megnyug­szik. Még mélyebb örvénylést érez a lelkében. Nekem már nem örül... Mit csináljak? Hiá­ba akarom, nem tudok más lenni! Ezt meg kell neki érte­nie! Hogy értessem meg vele? Eltiltsam Tichyéktől? Még rosszabb lenne. Beszéljek An­nival? Hátha nem is sejti. Nem tehetem boldogtalanná... Tekintete megakad a hamutar­tón. Megfeledkezett a cigaret­táról. Csak kettőt szippantott belőle. A dohány tovább égett, kis hamurudat hagyott maga után. Fehér köpenye zsebéből kiveszi a cigarettás dobozt. Rágyújt. Kinéz a kitárt abla­kon. A kékes füstfelhőcske ki- tődul, a gyengéd szellő fosz­lányokra tépi... Szemközt, vagy harminc méternyire szintén tárva-nyitv* az ablakok. Há­rom rácsos ablak. (Az udvar végi E-alakú épület második emeletének bal oldali részében van a nagy városi kórház el­meklinikája. Miklós doktor dol­gozószobáját más orvosokéval együtt az E-alakú épület utol­só szárnyában rendezték be. Az ablakból az épülett középső beugró részét láthatja, mely a női zárt osztály nevet vise­li).' Ott feküsznek a páciensei. Az ablakok mögött tágas fo­lyosó, tele asztalokkal. Itt van az ebédlő, a társalgó és a sé­tatér. Harminc lépés ide, har­minc lépés oda. A másik ol­dalon is rácsok feszülnek az ablakokon. Jobbra vannak a szobák. A szobák ablakain is rácsok. Csupa rács itt minden. Az egészséges ember is meg­betegszik itt. Lelkére nyomasz­tólag nehezednek a rácsok... A rácsok mögött szomorú női ar­cokat lát. Nézik a világoskék eget tarkító fehér bárányfel­hőket, balra az udvari fák sö­tétzöld lombját, nézik a sem­mit. Egyikük, az a fiatal lány, nem is szomorú. Két rács kö­zé szorítja a fejét, és moso­lyog a nagy mindenségre. Csil­log a szeme, mintha a földke­rekség legboldogabb embere lenne. Pedig, azt sem tudja, mi a boldogság, mi a boldogta­lanság, értelme azt sem fogja föl, hogy a világon van. Csak mosolyog. Mielőtt beállt nála a lelki változás, ez a mosoly volt az utolsó értelmes élet­jele. Tizennyolc éves, akár­csak Novák Éva. Az egyik a valamire szegeződő merev te­kintetet, a másik a mosolyát hozta a kórházba. A mosolygós lány másáüapotos volt. A ked­vese — amennyire a kedvesé­nek nevezhetjük, — amikor megtudta, magzatot érlel a szerelmeskedésük, összeveszett a lánnyal, látni sem akarta. Amikor a lány harmadhónapos lett — nem mert a szüleinek szólni, — elment a fiúhoz. Mit csináljak? Szerzek pénzt, menj e! valakihez! Inkább a Dunába ugrok! A fiú mosolygott. Ak­kor menj más városba! Mások is elmentek emiatt, és boldo­gan élnek. Oly nagy a világ! Nem megyek! Nem vagyok olyan... Ahogy akarod, csak ne csinálj bolondságot, nem sze­retem a cirkuszt. Holnapra szerzek pénzt és megmondom, kihez menj. Na látod, milyen kamos vagyok?!... Másnap el­ment a lány a megadott cím­re. Amikor az illető végzett a műtéttel, így szólt a lányhoz: Itt van a gyermeke! A lány fe­küdt, nem látta, mit mutatnak neki. Abban a pillanatban hit­te, hogy szülni jött ide. A gyermekét szülő anya boldog mosolya virult ki a száján. Felemelte a fejét, és látja, mit mutatnak neki. A gumikesztyús kézben véres emberkecsonkok. Valami összeroppant benne. A mosoly az ajkára dermedt. Egy hét után ezzel a mosollyal hoz­ta be az anyja az elmeklini­kára... Most a két rács közé szorítja gyermekes fejét és mosolyog a nagy világra... Miklós doktor a feleségére gondol. Hogy legyen vidám az ember, amikor nap nap után csak rosszat lát?... Nézi a szemközti három ablakot. Va­lami hiányzik az ablakokból! Az előbb is. amikor a kávét kezdte inni... Maga a gondolat szokatlan! Nézi a három rá­csos ablakot, és kutatja, ml váltotta ki a szokatlan érzést? Igen, valami hiányzik A tuda­tába még nem jutott el, mi váltotta ki a hiányérzetet... Az egész épületszárnyat beragyog­ja a nap. Az ablakok fürödnek a napsugárban. Az egyik ab­lakból hiányzik a napfényben szinte égő vörös folt. Folt? A festő szemével nézem a vilá­got. Nem látom Novák Éva vörös haját! Kedd óta meg- szoktam, hogy ebéd után ä rá- ; csők mögött láttam ülni. A i vörös hajára rárakódott az aranyló napfény. Olyan meg­hitté tette a zord rácsos abla­kot, mindent, ami mögötte rej­lik. Már, már olyan gondola­tom is volt, hogy muskátli virít a rácsok mögött. Igen, ez hiányzik nekem! A vörös folt á szürke fal éles bevágódása mögött. Ezért olyan szokatlan most a szemközti nyitott ab­lak... Már kedden megkérte az ápolónővért, amikor csak te­heti, ültesse Évát az eblak mellé, hadd legyen emberek között, lássa az életkedvet táp­láló napfényt... Kedden és szerdán, amikor ott ült az ab­laknál, és átmeresztette tekin­tetét a másik oldalra, Miklós doktor azt szerette volna hin­ni, e lány őt nézi, felismeri orvosát. Be kellett ismernie, nem látja, valami másra me­red a tekintete. Most miért nem ül az ablaknál? A nővér megfeledkezett volna az uta­sításról? Megyek, megnézem, mit csinál? Feláll, már az ajtó kilincsén a keze, amikor ber­regni kezd a telefon. Izgatott női hang jelentkezik. Ráismer a klinika bejáratánál szolgála­tos nővér hangjára. — Doktor úr! A vöröshajú páciense meg akar szökni! Jöj­jön, nem bírnak vele... (Folytatjuk) oo r^j r*+j A virágárus előtt összesereglettek az emberek Nem tudom mi történt én dobogó szívvel siettem hozzá Tizenkilenc lépcső... S a lépcsőházban „férfias“ rend Vár... Biztosan vár... Kopogok... Kopogok... Az ajtó zárva van... Leszaladok az utcára: összeesküdött ellenem a csend a kémények búsan állnak (kapuja tárva van) s az ablaka zárva a függöny a függönyre nem nézek félek találkozna tekintetünk enyém és az övé aki a függöny mögött áll (még egy kicsit szeret) s azon tűnődik i hogy kopogok-e még ajtaján

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents