Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1964-06-09 / 23. szám

r ílefonberregésre ébred­tem... Berlin keres. Né­mi hallózás után az első érthető mondat: — Itt Ursula, felébresztette­lek? — A ... — mondom, — de­hogy... — Jaj, bocsáss meg, igen sürgős! Ma reggel indulok Pestre, Bratislavában egy nap­ra megszakítom az utamat, ok­vetlenül szeretnék veled talál­kozni. Pá...! Néma csend következik. Dühbe gurulok, szétkapcsoltak. A hívó fél tette le a kagylót? Ez Ursulára vall... Be kell mutatnom Ursulát. Régi ismerősöm. A berlini rá­dió riportere, fáradhatatlan új­ságíró, mindig mosolygó, jó- . kedvű és príma kolléga. De mit akarhat? Mit? Majd megmond­ja... A TV-müsornak vége. A csa­lád is lefeküdt, már csak a kis eszpresszómból kiszűrődő gőz sistergése zavarja a csendet, órámra pillantok: 22.30. A reg­geli telefonbeszélgetés jut eszembe. Igaz, mi van Ursulá- vol? Még a végére sem érek a gondolatnak és cseng a tele­fon. Ez aztán a telepátia! — A szállodából hívlak... megérkeztem, jó utam és sze­rencsém volt. Holnap tehát ve­lem jössz, igen?... Hétkor, jö­vök érted... várj lenn a kapu­ban! — Kattanás, ismét letet­te a kagylót. Megőrjít Ursuia a félbeszakított mondataival. L innéi szíves végre meg­mondani, hová cipelsz? — kérdeztem a volán mellett ülő Ursulát, a- hogy ráfutottunk a Bratislava —Komáromi műútra. — Tegnapelőtt még szabad­ságon voltam. Berlin közelében van egy kis üzemi nyaralónk. Délután, már a magyarországi űt járt az eszemben, s hogy stílusos legyek, egy magyar tánclemezt tettem fel. Az egy'k kollégám figyelmeztetett: „Az énekes egy Dunamenti hajó­gyár dolgozója...“ Akár folytatnia sem kellett volna, mindent tnegértettem. Ursula egy riportkönytfön dol­gozik, rrielynek a címe: A Duna mentén a Fekete-tengerig. Szó­val kinyomozta, hogy a hajó­gyár Komáromban van... — Csík Jánost jó! ismerem.. — mondom. — Az utóbbit nem tudtam, de ezt igen, hogy a város a szívedhez nőtt, ismered a ha­jógyár dolgozóit, meg... — Meg tolmácsra is szüksé­ged lesz, — szakítottam félbe Kilenc órakor jelentkeztünk a hajógyár portáján. Ursula ér­kezéséről már tudtak. Néhány perc múlva Jurek mérnök vett František Jurek, mérnök át bennünket. Fárasztó másfél óra következett. A szakember szívesen magyarázott, a ripor­ter érdeklődése igen figyelem­re méltó volt. Látszott, a té­makör nem ismeretlen számá­ra, s ha olykor zavar, vagy ki- sebb-nagyobb szünet állt be a beszélgetésbe, azt a tolmács okozta, ugyanis nyelvismerete műszaki téren kissé fogyatékos volt. A nagy hangárban, ahol az óriási vastesteket formázták, hegesztették, szinte süketítő volt a zaj, s így kétszeresen örültünk, amikor kísérőnk ja­vaslatára a vaskonstrukciók há­zából, a Dunán csendesen rin­gó új hajók egyikére léptünk. A mérnököt valami műszaki kérdés megvitatására kölcsön­veszik a hajón dolgozó munká­sok, Ursulát az irányító to­ronyban működő készülék köti le, én meg a város panorámá­jába feledkeztem... ­A messziségben az öreg An­drás templom kettős tornya a napsugár fényében fürdott. A régi gyár a Kisdunának mon­dott öböl másik partján, tehát jobbkézfelől, a csonka pillér mögött húzódik meg. Ott már csak javítások, egyszerűbb munkálatok folynak. A félszi­get csücskén fekvő gyárba a munkásokat minden nap komp hozza át a városból, mivel oz összekötő hidat néhány eszten­deje lebontották. Az 1575-ös MÓL háromemeletnyi magas személyszállítóhajó volt, nem fért át a híd alatt, így hát le­bontották a hidat, azzal, hogy helyébe modern csuklóshíd ke­rül. A személyszállító hajók gyártását rövidesen beszüntet­ték, a híd meg a holdban van... Az ábrándozást Ursula za­varja meg. — Szép ez a táj, a gyár... és érdekesek az emberek. Szóval három náció, szlovák, cseh és magyar építi a hajókat... — A várost is! Tudod-e Ur­sula, hogy vagy negyven esz­tendeje itt még csak homokos part volt, nyáron a szekeres gazdák itt csutakolták a lova­kat s a gyerekek ide szöktek ki, ha fürdésre szottyant ked­vük Ahogy így idézgettem a múl­tat, ismerős arcra leszek fi­gyelmes. Körmendi Feri bácsi jön felénk, a gyár egyik leg­régibb dolgozója. Nála jobban senki sem tudja összemérni a jelent a múlttal. — Régen dolgozik a hajó­szakmában? — hangzik Ursula első kérdése. — Régen-e? — nevet a szemüveges mester. — Perce­ken belül kerek negyven esz­tendeje lesz. A partról motordohogás zaja hallatszik hozzánk. Ugyanakkor tőlünk vagy két hajóhossznyira a part mellé egy hajótest csú­szik, még egy kicsit manőve­rezik, aztán a hajóról megad­ják a partra a jelzést. — Nézze csak! — int a hajó irányába Feri bácsi. — Kieme­lik az egyik remorkert. — Lát­ja milyen könnyedén jön ki a partra? Ezt nevezem motori­zált kényelemnek. Ez a ma.. de milyen volt a tegnap... Akar­ja látni? Körmendi Feri bácsi előve­szi a bukszáját és egy régi fényképet. — Régen ezt így csináltuk — magyarázza. — A hajóra rá­erősítettük a drótköteleket, melyeknek másik végét egy nagy fadobra tekertük, a fa­dobból rudak álltak ki, annak meg nekidőlt a nép és körbe­járva órákon át vonszoltuk ma­gunkat körbe-körbe, hogy a beteg vaskolosszust a partra húzzuk... Jó pár százszor vol­tam a dob elé fogva. Ursula záporozta volna a kérdéseket, ha Feri bácsi le nem inti. — Nincs itt erre idő, az em­bernek percre be van osztva a munkája, hanem délután jöj­jenek el hozzám egy feketé­re... M iben látja szakmájában a modern ipar adta köny- nyítés lényegét? — te­szi fel első kérdést Ur­sula, feketéjét kavargatva. — A szakmában a forradalmi változást a hegesztés hozta. A szegecselés már a múlté, azaz az emléke még itt van — mu­tatja a kezét Körmendi Feri bácsi. — Ezek a szegecseléssel járó égési sebek maradványai... Azelőtt, fiatalkoromban úgy építettük a hajót, akár a há­zat. Először leraktuk az ala­pot, megcsináltuk a hajó fene­két, aztán az oldalfalakat... Hol Vagyunk ma már ettől a mód­szertől?! Egyszerre készül az egész, aztán a hangárban ösz- szehegesztik a részeket. Feri bácsi elgondolkodik. Mi­ben látja a lényeges különbsé­get a tegnap és a ma között? Erre kell egy baráti ország rá­dióriporterének Választ adnia. Sokszor állt már a kérdések pergőtüzében a gyárban mint öreg szaki a fiatalokkal vitáz­va, vagy mint képviselő a min­dennapi élet adta problémák megvitatásánál. Tucatnyi érvet hozhatna fel s mondhatná to­vább... Az új gyárban fedett hallban, nem szabad ég alatt dolgozik a munkás. Vagy amit éppen a múlt héten mondott az egyik ipari tanulónak, aki a mosdóhelyiségben káromko­dott, mert elromlott a meleg­víz-csap. A régi gyárban voit egy ütött-kopott, lavórnak csú­folt bádogedény, s munka vé­geztével a csoport benjamínja abban hozott vizet és rangbeli sorrendben jött a mosakodás. Mire a legutolsó is lemosdott, nem víz volt a lavórban, csak szennylé. Vagy említse az ebédlőt? Az öreg gyárral szem­ben, az út másik oldalán, ahol a szigeti töltés indult a vízmű felé, lépcsőkön kellett az útról lejönni, néhány akácfa volt, meg egy kápolna. Az akácfák és a kápolna közti füves tisz­táson a délidőt kivéve kacsák, libák pöffeszkedtek, délben hatvan percre átadták helyüket a gyárból kitódulő éhes embe­reknek, akikre az ebédet tar­talmazó szilkével már várt az asszony vagy a gyerek. Az em­berek jobban szerették, ha az Körmendy Ferenc régi hajó­építő asszony hozta az ebédet. A gye­reken rögtön meglátszott, hogy éhes, s ilyenkor az apa egy­két falat után átadta az edényt és csak nézte mily gyorsan tünteti el ebédjét a gyerek... — Hogy is kérdezte az elv­társnő, miben látom a leglé­nyegesebb változása? Az ember ma nincs odakötve a munka­helyéhez egy életre, akár a rab­szolga a gályához. — Ursula meglepett arcát látva sietve folytatta. — A mai fiatalok — ha akarnak — tanulhatnak. Le­tehetik a szakérettségit és ha azt is kevésnek találják, tovább tanulhatnak a főiskolán. Meg­kapják hozzá a támogatást. Az ember számára, legalább is az én nézetem szerint: a szocia­lizmus egyik legnagyobb hoza­ma ez... A mikor kijöttünk Körmé­diáktól a kis Trabantig Ursula szótlanul haladt mellettem. Aztán kinyi­totta a gépkocsi ajtaját, betes­sékelt, s maga is kényelmesen elhelyezkedett a volán mellett. Komótosan elindította a gépet, s csak egy jóidő múlva szólalt meg. — A szülő mindig megszépí­ti gyermeke szavát és fordít­va. De a tolmács se nem gyer­mek, se nem szülő... — Nem értem, mire célzol? — Az előbb miért kellett az elvtárs szavait szépítened? Igen-igen! — nézz a szemem­be. A kocsit hirtelen leállítot­ta. — Mond meg most azonnal, mire volt ez jó? Bosszantott a hitetlensége. — Becsületemre, egy gondo­latnyival sem mondtam többet... — Milyen konokok iá vagytok ti férfiak. Milyen iskolai vég­zettsége lehet Körmendinek? — Hat elemi, talán annyi se... — Tudod, amikor feltetted a kérdést, — engedett később Ursula, — hogy ismer-e vala­mit a német irodalomból, tu­dom ezt miattam kérdezted, ö valami határtalan egyszerűség­gel, ami általában minden moz­dulatát jellemezte, elkezdte so­rolni Schillert, Goethét, majd Segherst és Brechtet példázta. akkor éreztem, mennyire átér- zi osztályának mai feladatait. És ha igaz, amit mondasz, hogy hű tolmácsa voltál szavainak, akkor ez az ember a felszaba­dulás óta, mint valami mágnes szívta magába a kultúrát, per­sze nem kényszerből, vagy tet- szelgésből, hanem mert igaz emberi rangot akar nyerni... A város új szállodájának eszpresszójába tértünk be Kör­mendinél tett látogatásunk után. Összegesztük a hallotta­kat és látottakat... N agyot lendül az ajtó, s meglepetésemre már az asztalunk előtt áll vár- vavárt riportalanyunk. Hadarva mondja, hogy az egyik közeli faluban volt, a szövet­kezeti tagokkal a hajógyár és a falu dolgozói kapcsolatának elmélyítését vitatták meg. Ur­sula közli Csík Jánossal, hogy miért hajszoltuk. Barátomnak láthatóan jólesik az elismerés­nek ez a szokatlan formája. Ha rosszmájú lennék, azt monda­nám, hirtelenében vagy tíz ki­lót hízott, de kívánom is neki, hisz a bibliai hét dús eszten­dőt szűk évek követték, s ba­rátomnak sokszor kellett meg­küzdenie a hazugság, a rossz­akarat, az irigyek mesterkedé­seinek és a fúrások áradatával. S mivel a beszélgetésre nem a legalkalmasabb hely ez a ká- . vézó, hát kapva kapunk az ajánlaton,, menjünk Csíkékhez. A szigeti sétány csücskében, nem messze a régi Beöthy- kerttél, a három szoba össz­komfortos lakásban, házigazda szerepében János még közvet­lenebb és beszédesebb partner. Sőt a házi kolbász, az ízes sza­lonna, a pohárban gyöngyöző bor a két vendéget is inkább arra ösztönzi, hogy mértékadó tisztelettel hódoljanak a cse­megének, és e családias at­moszféra hatására csakhamar felenged a minden beszélgetést jellemző, bevezető feszültség. Máris ugorhatunk in médiás rés, a dolgok kellős közepébe. Ursula élt is az alkalommal, a családi körülmények, a muzsi­kához és pódiumhoz való vi­szony, a gyerekek jövőjének megvitatása után ismét a ha­jógyártás témájánál kötöttünk ki. Aztán megint visszakanya­rodtunk, hogy számba vegyük a hajógyár jóképességü dolgo­zója zenei pályafutásának ál­lomásait. És hadd idézzem ezt a részt. Hadd idézzem Csík Já­nos szavait. — Szinte mesébe illő vélet­lenen múlott kiugrásom. Kerek tíz éve a gyár klubtagjai eszt- rád-műsort rendeztek az Ifjú­sági Falu szövetkezeti tagjai részére. A rádió is ott volt, feljátszotta a műsort, s az adásba én is bekerültem. Ak­koriban keresett magyar éne­keseket a Supraphon. Felkeres­tek, megszületett az első le­mezem. A véletlen úgy hozta, hogy rögtön az első sikert ara­tott. Aztán jött a második, a tizedik, az ötvenedik. Száz szá­mot énekeltem... — Mondja csak, Csík elvtárs, a siker nem kapatta el? — Siker? Megtanultam saját kárompn, hogy a siker igen ve­szélyes valami... Az ember a- karva-akaratlanul is a kirakat­ban van. Megszaporodik a cso­dálok, rúajd az irigyek száma. A sikerből mások is részt kí­vánnak. Aztán még valami. Mindenütt játszották a lemeze­ket, sokfelé kívánták a felvé­teleimet. A Supraphonnak túl jó üzlet volt, s egymás után öntötte az újabb és újabb szé­riákat. Relatíve az én sikere­met is jelentette, objektíve el­indította a bajok lavináját. Ér­tem alatta: megszaporodtak a „jóakaróim...“ — Idefelé jövet barátja — s most rámmutatott Ursula, — azt mondta, hogy ajánlatot ka­pott, méghozzá komolyat, men­jen főiskolára, legyen énekes, operaénekes... — Sok ilyen ajánlatot kap­tam, sőt néha már nem is ajánlat volt, de utasítás és pa­rancsféle. Mondták, hagyjam itt a hajószakmát, és legyen belőlem hivatásos énekes. Azt mondták, osztálykötelességem. Higgye el, ez is nehéz idő volt. Sokat tépelődtem, mit tegyek, kire hallgassak? A józan belső hangra, vagy a csillogó igére­Csík János, műhelyvezető­tekre? Aztán döntöttem: nem megyek sehová, maradok a gyárban. Közben napról napra nőttek a feladatok, mind több szakmai és elméleti tudást kö­vetelve. Elképzelhetetlenül ne­héz évek következtek. A kívül­állók a csillogást látták, a si­kert, de nem látták mögötte a tanulásra, a munkára, s újból a tanulásra és tanulásra for­dított időt, az áttöprengett éj­szakákat. Igazgatóhelyettesnek neveztek ki. Nem akartam el­fogadni, rám erőszakolták, mondva, minden támogatást megadnak, ha nehézségeim lesznek. Nappal a gyárban vé­geztem munkámat, onnan ro­hantam haza tanulni, vagy a vizsgákra, hét végén meg éne­kelni jártam. Szívesen tettem, úgy éreztem, ez is kötelessé­gem! Az emberek csak a si­kert látták, a siker mögötti emberfeletti munkát nem. Le­het, hogy sokat beszéltem er­ről, de maga tette fel a kér­dést. Először beszéltem így... Kikívánkozott belőlem... De na beszéljünk róla... — Inkább másról? — Miről másról, mint a gyár­ról! Az az én igazi életem... E ste tíz óra volt, hogy a komáromi hídfőn a bér­űm rádió riporterétől, Ursulától elbúcsúztam. Gyalog indultam a városnak, gondolataimba merülve, meg­feledkeztem a valóságról. A ré­gi kishídon akartam átmenni, és csak a csonka pillér előtt álló karfa figyelmeztetett a va­lóságra. Néztem a várost, a- mely az utóbbi tizenöt évben teljesen megváltozott. Oj vároa épült a régihez kapcsolódva. Lépésekre lettem figyelmes, az öreg gyárból jövő munkások léptgi kopogtak a part köveze­tén, majd a komp vaslemezein. Lefutotam a parton s az utolsó pillanatban ugrottam be az in­duló kompba. Az emberek meg­ismertek, a két pillér közti ürességre mutatva megjegyez­ték: — Ezt írd meg! Híd hiányá­ban évek óta így kelünk át a Kisdunán... A megjegyzést élénk derült­ség kísérte. Aztán újból ko­molyra fordult a sző. A kom­pon összeakadtam egyik régi osztálytársammal, így szólt hozzám: — Azt írják az újságok, hogy az idén több mint egymillió át­menő turista fordul meg Ko­máromban. Tavaly félmillió volt. Hatvanötre még több lesz. Hát csak nem akarják a kom­pon járatni őket, vagy a szi­getet átszelő pótországúton? Én bízom benne, hogy az ide­genforgalom tartós lesz. Az pedig hidat követel! NAGY JENŐ Befejezés előtt a kétezer tonnás teherhajó Egy jelölt arcképe Átadás előtt: a festők utolsó simításaikat végzik. Négy éven keresztül voltunk együtt, szinte éjjel nappal, ötvenhatban kezdtük, hatvan­ban végeztük a Pedagógiai Fő­iskolát. Mit ismer meg négy éven keresztül az ember egy­másból? A szorgalmat, vagy a lustaságot feltétlenül megis­meri. Orosz Tibort, akit most a somorjaiak javasoltak az ot­tani Helyi Nemzeti Bizottság­ba, úgy ismertük meg, mint a szorgalomnak a példaképét. Sokszor kerül zavarba az új­ságíró, ha riportalanyairól kell írnia, mert legtöbb esetben né­hány napos ismeretségen túl alig tud valamit emberéről, mit írhat hát róla tiszta szív­vel, hogyan írhat bármit róla, ha csak hallomásból vázolhat­ja fel az arcképét, nem köz­vetlen tapasztalatból. Orosz Tibor arcképét úgy festem meg, hogy tudatában vagyok: amit írok, egy egész évfolyam kíséri figyelemmel, s ha nem írom az igazságot, legközeleb­bi találkozásunkkor egy egész évfolyam kéri majd tőlem szá­mon az írást, legelsősorban maga a riportalany, Orosz Ti­bor. Nem ejtett ámulatban, hogy élig egy évi munka után a so­morjaiak éppen Orosz Tibort javasolták képviselőnek a HNB- be. Szólottám már szorgalmá­ról, szóljak valamit egyéb tu­lajdonságairól is. Szerény em­ber Tibor, nem igen szokott kérkedni a dolgaival, s azt sem tudom elképzelni, hogy kiáll- jon egy tribünre, s onnan sza­valjon vagy prédikáljon. Nyil­ván hát a somorjaiak sem eme tulajdonságai miatt jelölték éppen öt. Pedig hányszor meg­történt a múltban, hogy vala­kit elsősorban a szája szerint Ítéltek meg. Orosz Tibort nem a szaval juttatták a nemzeti bizottságba, hanem a tettei. Mert a kollégák, az igazgató sem tud újat mondani valami­kori évfolyamtársa számára, amikor ezeket mondja.“ — Tibor a biztos pont az iskolában. Amit rábízunk, azt biztosan jól elvégzi. S nyilván ez a fontos, ez a perdöntő. Nem a szavak, ha­nem a tettek. Mint egykori diáktársa, egyet kérnék csak Orosz Tibortól: szép dolog a szerénység, ám néha azzal a negatívummal is jár, hogy szerénységből olykor akkor sem hallhatjuk szavun­kat, ha arra mégiscsak szük­ség volna. Négy év persze hosz- szú idő, azóta sokat változott nyilván Orosz Tibor is. Ha szükség lesz rá a HNB tanács­kozásain, szerénység ide, sze­rénység oda, nyilván oda-oda- csap majd az asztalra, s mél­tóképpen képviseli majd vá­lasztói érdekeit. -esi-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents