Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1964-06-09 / 23. szám
Negyven éve halt meg Franz Kafka a Prágában élt német fró és publicista. Az alábbiakban egy részletet közlünk a Per című regényéből. Ä kulcs megforgatás a zárban eszébe juttatta K.-nak, hogy hamarosan el akar menni. Előhúzta hát zsebéből a gyáros levelét, átnyújtotta a festőnek, és azt mondta: — Ettől az űrtől, az ismerősétől hallottam önről, s az ő tanácsára jöttem el. — A festő futólag elolvasta, s az ágyra dobta a levelet. Ha a gyáros nem emlegette volna Titorellit a leghatározottabban ismerősként, szegény emberként, aki az ő alamizsnájára szorul, most igazán azt lehetett volna hinni, hogy Titoreili nem ismeri a gyárost, vagy legalábbis nem emlékszik rá. Azonkívül a festő most azt kérdezte: — Képeket akar venni vagy lefes- tetni magát? — K. csodálkozva nézett a festőre. Mi volt hát tulajdonképpen abban a levélben? K. magától értetődően feltételezte: a gyáros arról tájékoztatta a levélben a festőt, hogy K. nem akar semnii mást, csupán tudakozódni a peréről. Mégiscsak elsiette a dolgot, meggondolatlanul rohant ide! De most valamit válaszolnia kellett a festőnek, egy pillantást vetett az állványra, és azt mondta: — Épp egy képen dolgozik? — Igen — mondta a festő, s az állványon lógó Inget a levél után hajította az ágyra. — Arckép. Jó munka, de még nincs egészen kész. — A véletlen kedvezett K.-nak, valósággal lehetőség kínálkozott rá, hogy a bíróságról beszéljen, mert a kép nyilvánvalóan egy bíró arcképe volt. Különben feltűnően hasonlított az ügyvéd dolgozószobájában látott képhez. Itt ugyan egészen más bíróról volt szó, egy kövér férfiről — fekete, bozontos körszakálla oldalt teljesen elborította orcáit —, amaz a kép olajfestmény volt, ez viszont halvány és elmosódott pasztellszínekben készült. De minden egyéb hasonlított, mert a bíró elmosódott pasztellszínekben készült. De minden egyéb hasonlított, mert a bíró itt is épp fenyegetően akart fölemelkedni trónusáról, és a karfájába kapaszkodott. „Hisz •z egy bíró“ akarta rögtön mondani K„ de egyelőre még türtőztette magát, és közelebb ment a képhez, mintha tanulmányozni akarná részleteit. Nem tudta, mi az a nagy figura középen, a trón háttámláján, és megkérdezte a festőt. — Ezt még egy kissé ki keli dolgoznom — mondta a festő, fölemelt az egyik asztalkáról egy pasztellkrétát, s egy kicsit kihúzogatta vele a fagura körvonalait, de K. számára ettől sem vált érthetőbbé az alak. — Ez az igazság — mondta végül a festő. — Most már ráismerek — mondta K. —, itt van a kötés a szemén és itt a mérleg.' De ezek itt a sarkán szárnyak, és az alak fut, nem? — 'Ügy van — mondta a festő —, megbízásból kellett így festenem, ez voltaképpen az igazság és a győzelem istennője egy személyben. — Nem jó társítás — mondta K. A PER mosolyogva —, az igazságnak nyugalom kell, különben inog a mérleg, és nem lehet igazságos az ítélet. — Ebben megbízómnak engedelmeskedem — mondta a festő. — Persze — mondta K., hisz senkit sem akart megbántani a megjegyzésével. — ön úgy festette meg a figurát, ahogy ez valóban ott áll a trőnszéken. — Nem — mondta a festő —, sem a figurát, sem a trónt nem láttam, ez mind kitalálás, de előírták, hogy mit fessek. — Hogyan? — kérdezte K., szándékosan úgy tett, mintha nem teljesen értené a festőt —, de hisz ez bíró, és bírói székben ül? — Az — mondta a festő —, de nem magasrangű bíró és sohasem ült ilyen trónon. — És mégis ilyen ünnepi tartásban festeti le magát? Hisz úgy ül itt, mint a törvényszék elnöke. — Igen, ezek az urak hiúk — mondta a festő. — De felsőbb engedélyük van rá, hogy így festessék meg magukat. Mindenkinek pontosan előírták, hogyan festheti le magát. Csak sajnos, épp ebből, a képből nem lehet megítélni a viselet és a trón részleteit, a pasztellszínek nem alkalmasak ilyesféle ábrázolásokra. — Igen — mondta K. —, furcsa, hogy pasztellel festette. — A blrő kívánta így — mondta a festő —, egy hölgynek szánta. — A kép látványa felébresztette volna munkakedvét, fölgyűrte ingujját, kezébe vett néhány krétát, és K. csak nézte, amint a kréták remegő hegye alatt vöröses árnyék képződik a bíró feje körül, s a kép szélei felé is szétsugárzik. Az árnyjáték lassanként fejékként vagyí valami magasztos kitüntetésként övezte a fejét. Az Igazság alakja körül azonban, egy leheletnyi árnyalatot nem számítva, világos maradt a kép, a világos foltból, úgy tetszett, különösen kiugrik a figura, alig is emlékeztetett már ez igazság istennőjére, de a győzelmére sem, most inkább teljesen olyan volt, mint a vadászat istennője. A festő munkája jobban vonzotta K.-t mint ahogy akarta; végül is azonban mégiscsak szemrehányásokat' tett magának, hogy már ilyen régóta itt van, s alapjában véve még semmit sem intézett a saját ügyáben. — Hogy hívják ezt a bírót? — kérdezte hirtelen. — Nem mondhatom meg — válaszolta a festő, mélyen a képre hajolt, és láthatóan elhanyagolta vendégét, pedig először oly figyelmesen fogadta. K. szeszélynek vélte ezt, és mérgelődött rajta, mert időt vesztett vele. — ön nyilván bizalmi embere a bíróságnak? — kérdezte. A festő tüstént félretette krétáit, föle - gyenesedett, a kezét dörzsölte, és mosolyogva nézett K.-ra. — Csak kezdjük mindig rögtön az igazsággal — mondta. — ön meg akar tudni valamit a bíróságról, hisz ez van az ajánlólevélben is, és előbb a képeimről beszélt, hogy megnyerjen. Nem rosszallóm hisz nem tudhatta, hogy nálam ez a módszer nem vezet célra, ö, kérem — mondta élesen, elutasítóan, amikor K. valami ellenvetésre készült. S aztán folytatta: Megjegyzése egyébként tökéletesen helytálló, a bíróság bizalmi embere vagyok. — Szünetet tartott, mintha időt engedne K.-nak, hogy megbarátkozzék ezzel a ténnyel. Az ajtó mögött most megint hallani lehetett a lányokat. Valószínűleg a kulcslyuk körül tolongtak, talán a repedéseken át is beláthattak a szobába. K. lemondott róla, hogy valamiképp mentegesse magát, mert nem akarta eltéríteni tárgyától a festőt, de azt sem akarta, hogy a festő túlságosan elbizakodjék, s így bizonyos mértékig hozzáférhetetlenné váljék, ezért megkérdezte: — Hivatalosan elismert állás ez? — Nem — mondta a festő kurtán, mintha fölöslegesnek tartaná a további beszédet. De K. nem akarta, hogy elnémuljon, és azt mondta: — Nos, az ilyen el nem ismert állások gyakran befolyásosabbak az elismerteknél. — Épp ez az én esetem — mondta a festő, és összeráncolt homlokkal bólintott. — Tegnap beszéltem a gyárossal az ön esetéről, megkérdezett, nem segítenék-e önnek, én azt feleltem: — Egyszer eljöhet hozzám az az ember; most örülök, hogy máris itt látom, önnek úgy látszik nagyon szívügye a dolog, s ezen természetesen nem csodálkozom. Nem vetné le először a kabátját? — Noha K, csak egészen rövid ideig szándékozott ittmaradni, mégis kapóra jött neki a festőnek ez a felszólítása. A szoba levegőjétől lassan fulladozni kezdett, már többször nézett csodálkozva a sarokban álló kétségtelenül hideg kis vaskályhára, a szoba érthetetlenül fülledt volt. Amíg levetette télikabátját, s még öltönyét is kigombolta, a festó mentegetőzve mondta: — Melegben kell lennem. De nagyon kellemes itt, nem? A szoba ebból e szempontból igen jó fekvésű. — K. erre egy szót sem szólt, de voltaképpen nem a meleg miatt érezte rosszul magát, hanem inkább a fojtott, a lélegzést csaknem meggátló levegőtől, a szobát nyilván régóta nem szellőztették már. Rimaszécsi jegyzet 1560 lakos, egy kilencéves iskola hatszáz diákkal, körzeti orvos, 62 szeptemberében átadott új iskola- épület, ennyi a falu, Rimaszécs. Hogyan készült fel Rimaszécs a választásokra, milyen tervekkel álltak választóik elé a jelöltek, s milyen eredményekkel búcsúznak az eddigi képviselők? Ivanics Istvánnal, az Alapfokú kilencéves iskola igazgatójával, a helyi pártszervezet elnökével beszélgetünk a választásokról, a problémákról, az ei őkészUletekröl, a feladatokról. Elmondja az igazgató elvtárs, hogy az eddigi képviselőknek van mivei dicsekedniök, hiszen az elmúit választási időszakban épült fel Rimaszécsen az új iskola, ezalatt a négy esztendő alatt parkosították a falut, likvidálták a cigányszármazású lakosok lakásproblémáját, s lenne még ezentúl is számtalan eldicsekednivaló eredmény. Dehát nem is erre vagyunk most kiváncsiak elsősorban, hanem a tervekre, a mostani jelöltek elképzeléseire? Megtudjuk, hogy folytatni szeretnék a legrövidebb időn belül a parkosítást, vízvezetékkel akarják megoldani a lakosság vízgond- jait, orvosi rendelőre is szüksége lenne a községnek, s mivel az új iskolaépület is kevésnek bizonyult a követelményekhez képest. így hát azon is gon- dolkozniok kell majd az új képviselőknek, hogyan oldják meg ezt a kérdést. Egy igen nagy problémájuk van még ezenkívül a szécsieknek, s ennek a megoldása lesz majd az új képviselőknek az egyik legnagyobb feladata: a cigánykérdés végleges likvidálása. Igaz ugyan, hogy az elmúlt négy évben megoldották a cigányszármazású lakosok anyagi, ül. lakás- problémáit, de ez nem azt jelenti, hogy ezzel megoldottak minden problémát ezen a területen. Nyilván az új jelölteknek, Halászi Irénnek, Klisenbauer Mikulásnak, Kolozsi Istvánnak, Hizs- nyai Sándornak, Ivanics Istvánnak és a többieknek ezzel kapcsolatban is vannak értékes elképzeléseik, s ha megválasztják őket, megoldják ezt a problémát. -iln nem fzeretei: 7 a este is előbb jött, mint én. Ül a fenyves egyik padján és rám néz mikor megérkezem s helyet foglalok mellette. — Miért jössz mindig előbb mint én, kérdezem. — Szeretek rád várni. — Megérdemlem én ezt T — Igen, — int a fejével. — Miért érdemelném meg ? — Azért, mert ilyen messze is hajlandó vagy miattam eljönni a találkára. — Nemcsak miattad jövök. — Hanem? — kérdezi s végigsimogat arcomon félénk tekintetével. — Kettőnk miatt is. Ismét rám néz. Látom a szeméből és az arcjátékából, hogy a lelkében öröm küzd a kétkedéssel. Igaz . . . igaz, hogy miattam is... Ugye nem igaz. Ugye csak úgy mondod... hogy ámíts, hogy vigasztalj. Nekem két esténél tovább még senkivel sem volt találkám. Egy- egy este és vége. Mielőtt rámosolyoghattam volna valakire, tovább állt... Otthon nem merek mások jelenlétében tükörbe nézni. Már hároméves koromban tudtomra adták, hogy csúnya vagyok... Ugye nem haragszol, nem tartasz önzőnek amiért panaszkodom... amiért... mindig előbb jövök a találkára mint te. Ugye megérted, hogy előbb kell jönnöm..., hogy mire te megérkezel össze tudjam magamat szedni, és lecsillapodhassak..., mert olyan fájóan szép arra gondolni, hogy már négy hónapja udvarolsz nekem, én... — Szeretlek, szakítom félbe és simogatom a haját, ujjaim- mal végtelen gyengéden követem arca domborulatait és bátorítóan mosolygok rá. Megrettenve kap a kezem után és elhúzza az arca élői, amikor felfogja szavaim értelmét. Néz, néz rám, az arcvonásai furcsán eltorzulnak: ugye nem igaz, ugye nem is szeretsz, ugye nem is fogsz szeretni... csak találkozni akarsz velem ... szép így is, ne mondd még, hogy szeretsz, majd később, majd ha már tudok hinni. Ha majd már nem kell magamra gondolnom, hanem csak rád — és csak kettőnkre majd, ha már nem kell előbb jönnöm a találkára, hogy — hogy összeszedjem magam és... ugye nem szeretsz még... — Még nem — mondom neki és ismét simogatom a haját, a nyakát és a homlokát. — Rám néz, a szája körüli vonások eltorzulnak a boldogságtól majd lezárul a szemhéMájus! Mennyi szépet írtak már rólad. Milliók epedve vártak, s te tiszavirág életű vagy. Jösz és elmész. Fényed, virágod, szerelmed azonban megmarad. Búcsúzunk tőled május. Veled együtt tízezrek búcsúznak az iskolától. A volt elsősökből felnőttek lettek. Ajkukon „Ballag már a vén diák“, szemükben könny. Köszönetül neked iskola, köszönetül tanárainknak, virágot adunk. A leg szebbet kérem, nénik*. ja az arcát a tenyereibe rejti és sír... — Tudjátok, hogyis mondjam ... megszerettem. Nem figyelnek rám, tovább hangoskodnak: belémbolondult a kicsi. Két hétig a szeretőm volt, utána nem kellett tovább ... — Megszerettem. Nem tudom megértenétek-e, ha most beszélek róla... Naiv, regényes ábrándjai voltak. Szerelem, lekötelezni egymást, sőt házasság. Ha-ha- ha, hát nem ostoba. — Megszerettem, Tudjátok... hát nem figyeltek rám. — Kérdeztél valamit kisöreg — nézett rám végül egyikük. — Semmit. Talán csak magamnak ismételtem hangosan a gondolataimat. — Szeretsz valakit? — Igen. Olyan tiszta és derűs az arca, amikor rám néz és beszél hozzám. Kapaszkodik a tekintetével, nem követelőén csak jóságos bizakodással. — De kiről van szó ? — Róla ... Rózsiról... — Te szereted ? ... Hogy is mondtad ... Szeretsz valakit! Ugye barátaidnak tartasz bennünket? Akkor miért tréfálsz így velünk. Nem is szép tőled. Nem vág össze a mai est hangulatával... Rózsi ellenszenves, csúnya nő. Az arca — a tetejébe annak, hogy rosszul sikerült, még merev és zárkózott is. A szemei kifejezéstelenek. Ugye Ferikém, nem igaz, hogy szereted, hanem csak bosszantani akarsz minket — mert ez tréfának egyáltalán nem jó... Vagy adod a nagyot... Halló, Ottó bácsi hozzon még négy vermutot! Neked nem kell? Akkor csak hármat... Kérdően néztek rám. Ugye nem vagy annyira ostoba, hogy Rózsit szeressed. He-he, jó fiú vagy te csak olykor-olykor egy kicsit különcködsz ... — Szeretem. — Mit szeretnél rajta, amikor ... — Nem rajta, hanem benne rejlik valami, amit magába zár, mert szégyell beszélni az érzéseiről, hogy a háta mögött kuncogva mesélnek róla... Én a lelkét szeretem. — A lelkét? Stramm pasas vagy Ferikém. Ottó bácsi hozzon neki valamit ... A lelkét ? Nahát a lelkét! Ez igen, ez már tréfa, méghozzá a mai est legsikeresebb tréfája. .. ... És ma este is előbb jött mint én. Csillog a szeme emlékezik a tegnapelőttre. Leülök. Félénken megfogja a kezemet és megszorítja. Utána magához húz, átölel, elenged, ellök magától, hangpsan kacag, majd feláll s tenyerébe fogja arcomat, hosszan néz a szemembe: Ugye most már nem látsz félénkséget és merevséget az arcomon ... ... Húszéves lány. Elökészül a szépre, a végtelenre, az örök játék kecses pajtáskodó bevezetésére. Olyan üde, mint a végtelen csend és a körülöttünk levő fenyves balzsamos illata, — és én most.., — De mi van veled — kérdezi tőle aggódva — még nem láttam ilyen furcsának a tekintetedet ... Miért éppen most... miért tolakszanak ide a tegnap este árnyai... A barátaim nevetése, a beszédük, a vermutos poharak, a színes világítás, a niko- tínos légkör ... Mi van velem?!... Lefejtem Rózsi drága meleg tenyerét az arcomról és ellököm magamtól. Majdnem hanyatt esik... Az arca fehér, a szemében lemondó szomorúság csillog. Látod, látod, kértelek — ne mondd még, hogy szeretsz ... Elindul a fenyvessoron majd sietni kezd. Nagyon siet. Menekül. A kezében viszi azt a nylonkosarat, melyben négy hónapon keresztül mindig hozott valami ennivalót, amit együtt fogyasztottunk el, ha megéheztünk az üldögélésben és beszélgetésben. Nem akartam... nem öt akartam bántani — suttogom magam elé eszelős tehetetlenséggel, a félelmesen üres fenyvesben, ahol most teljesen egyedül vagyok. Azért löktem el magamtól, hogy ne simogathasson ..., hogy ne érjen hozzám..., amikor eszembe jutottak a barátaim, lelketlen, kilátástalan nevetésük s a vermuttal, nikotinfüsttel és a színes lámpákkal, fojtó kávéházi légkör... ALMÄS1 TIBOR \
