Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1964-06-02 / 22. szám

o4& o/MkivzínMüt/i> Pakisztánban, a szárazság ellen küzdenek. Kelet - Pakisztán nemzetgazdaságában a mezőgazdaság tölti be a legfontosabb szerepet. A lakosság túlnyomó része gyapot és teatermesz­téssel foglalkozik. A száraz éghajlat ellen az ország csator­navezetékeinek kiépítésével küzdenek. Külföldi szakemberek segítségével építik a csatornahálózatot. A földművesek már eddig is lényegesen emelték a gabona és szénatermést. lltközben úgy mondták, rá- ” tartiak az ipolyhidvégiek. — Jól megy nekik, megtehetik, szerencsések, — állította az egyik szomszéd falusi nénike, akivel elbeszélgettem az autó­buszban. A két elnökük min­dent kihajt nekik. A szövetke­zet előlegként 16 koronát fizet egy munkaegységre. Ügy tu­dom egyszer jobb kedvében Bálint Lajos szövetkezeti el­nök még azt is kijelentette, hogy bármi történjék is, de a zárszámadásig meg lesz a további 11 korona is a munka­egységre. Ügy ám — hangsú­lyozta útitársam, — 27 koro­nából munkaegységenként már lehet mit kezdeni. A néni fej­tegetése azonban megszakadt, a szomszéd faluban kiszállt. Az autóbusz pedig továbbro­bogott velem a poros ország­úton. Tite-i szökevények Az elmúlt év júniusában Ma­nuel Comes de Aruajo tá­bornok, portugál hadügymi­niszter, egy interjú során beismerte, hogy Portugál— Guinea egyrésze partizánok kezére jutott. A miniszteri nyilatkozat óta csak igen ritka és szűkszavú hírek ér­keztek arról a harcról, amit a Nemzeti Felszabadítási Mozgalom partizánjai vívnak a gyarmati rendszer meg­szüntetéséért. Ezért rendkí­vül érdekes Fernando For- tez és Fernandez Váz, két portugál diák beszámolója, akik a múlt év végén szöktek meg Portugál-Guineában ál­lomásozó egységüktől. — 1962 végén hívtak be tényleges katonai szolgálatra és 1963 május 2-án már hajó­ra tettek bennünket. Portugál- Guinea volt az úticél. Körül­belül 400-an lehettünk a fe­délzeten. Tisztjeink azzal csap­ták agyon az időt. hogy elő­adásokat tartottak: milyen ne­mes és hazafias cselekedet számunkra védeni a hazát. — Bissau-ban tették partra bennünket. Itt olyan portugál katonákkal találkoztunk, akik már hazafelé készülődtek. Ked­vetlenek voltak, fáradtak és világosan kimondták: nem a hazát kell védeni, hanem a Tengerentúli Bank és a GOU- VEIA, Portugália legnagyobb monopóliumának érdekeit. Be­széltek azokról az őslakőkról is, akik már évek óta fegyver­rel a kezükben küzdenek sza­badságukért. Véleményük rövid volt, de találó: „Nemcsak fegy­verük, elveik is vannak.“ Az ismerkedés kissé megle­pett Ipolyhidvéggel. Valahogy úgy éreztem magam, mint a harmincas évek végén a szülő­falum egyik utcájába cseppen­tem volna véletlenül, hosszabb távoliét után. Akkortájt még nálunk is seperték az utcát, kora reggel és estefelé. Noha már akkor is volt betonjárda a házak előtt, de a régi szo­káshoz híven nemcsak azt se­perte és locsolta le mindenki, a saját háza előtt, de jóval tovább is. Ezt tapasztaltam most újból Ipolyhidvégen az egyik hétköznapon, és amikor­ra a kora reggelben körüljár­tam a 230 házszámot számláló falut, a háziasszonyok már munkájukhoz láttak. Egyszó­val tiszta utcák és takaros házak fogadtak mindenütt. A HNB épületéhez vezető — Bissaú-ból rövidesen Ti- te-be helyezték át. A garnizont az utóbbi napokban két nagy támadás érte. A partizánok ja­nuárban a tábort körülvéve drótsövényt robbantották fel és számos portugál katonát öl­tek és sebesítettek meg. A má­sodik támadás februárban tör­tént. Ezután csendesebb idő­szak következett. A partizánok kisebb őrhelyekre csaptak le és azokat a járőröket támad­ták meg, akik a GOUVEIA ré­szére gyűjtötték be a külön­böző településeken a termést. — Mi tulajdonképpen pszi­chológiai háborút folytattunk. Egy tiszt vezetésével kimen­tünk a környező falvakba. Itt a tiszt kenyeret osztott, majd beszédet tartott az afrikaiak­nak — hangsúlyozva, hogy bé­két hozunk.. Aztán összeszed­tük a rizst és eltávoztunk. — Mi ketten már akkor el­határoztuk, hogy megszökünk, amikor behajóztak bennünket. Helyzetünk nem volt könnyű. Semmiféle politikai szervezet­hez sem tartoztunk, így időbe telt, amíg kapcsolatot tudtunk teremteni a partizánokkal. Amikor ez megtörtént, már könnyű volt a dolgunk. Októ­ber 1-én elhagytuk Bissau-t, s alig volt mögöttünk a város, már várt ránk két partizán­kísérő. Előbb gyalog, majd csónakon, aztán ismét gyalog mentünk. Az éjszakát egy fa­luban töltöttük, ahol nagyon barátságosan fogadtak ben­nünket. De már nem volt mesz- sze a partizánok főhadiszállá­sa, ahol érkezésünkkor nagy ünnepséget rendeztek. Az el­Meghalt Nehru Nehru indiai miniszterelnök szerdán, május 27-én delhi-i lakásán 74 éves korában elhúnyt. Sri Dzsava- harlal Nehru 1889-ben Ailahabadban született. Egyete­mi tanulmányait az angliai Cambrldge-ban végezte, itt jogi végzettségre tett szert. Hazatérte után belépett az India Nemzeti Kongresszusba, amelynek 1918-ban vezetőségi tagja lett. Kezdetben Gandhi követője volt, de vallási aszkétikus nézeteivel nem mindig értett egyet és később szakított az általa képviselt passzív el­lenállás politikájával is. A párt Nehru javaslatára fo­gadta el 1927-ben a teljes függetlenség követelését. Gandhi halála után Nehru lett az Indiai Nemzeti Moz­galom vezetője többízben a párt elnöke. A brit gyar­mati hatóságok összesen mintegy 10 évig börtönben tartották. 1946-ban az ideiglenes kormány alelnöke, 1950-ben az Indiai Köztársaság miniszterelnöke és kü­lügyminisztere. Könyvei közül a legismertebbek: India és a világ, India egysége, Szovjetoroszország, India felfedezése. A függetlenség és ami utána jön. Halálával a XX. század egyik legjelentősebb politikai egyénisége távozott a világpolitika színteréről. Az em­beriség mindig tisztelni fogja, mint a nemzeti függet­lenség, a szabadság és a béke nagy harcosát. úton idős utitársam példázga- tása foglalkoztatott. Megvallva őszintén kissé irigykedésnek véltem fejtegetését a látottak után, persze arra is gondoltam mindjárt, nem tudhatja a szomszéd falu sikerének titkát, sőt én sem, csak később, ami­kor már elbeszélgettem Málik József HNB titkárral és Bálint Lajos EFSZ elnökkel. S em többet, sem kevesebbet — ezt véltem kivenni Málik József beszédéből. — Nem Ígérgetni kell, hanem tenni. — Augusztus 29-ére a Szlovák Nemzeti Felkelés 20. évfordu­lójára elkészül az új iskola, óvodával és konyhával felsze­relve. Folyamatban van a be­tonjárda építése is, az anyag nagyrésze már a házak előtt a feldolgozásra vár. Hogy meg­valósul-e mindez, azt az új községháza is bizonyítja. Erre még az előző választásokon tettek ígéretet a falu akkori illetékesei. Tehát Ipolyhidvé­gen a jelenlegi választási kam­pányban sem ígérgetnek lehe­tetlent. Igaz, hogy mindez nem is szükséges, a két fél iparko­dása a vezetőké és a falué pontosan ott találkozik, ahol a legfontosabb Szebbé és gaz­dagabbá tenni a falut. Ennek érdekében pedig megtesznek minden tőlük telhetőt. Persze mind a két félnek könnyebb lenne a dolga, ha a közelben valami ipari létesítmény épül­ne, vagy az oly régen esedékes és annyiaqpr megígért Ipoly szabályozása megvalósulna, mert a község dolgozóinak fele másutt távoli tájakon dolgo­zik. Mindennek megvalósítása tehát még inkább segítene a község fellendítésében. Ám mindez nem rajtuk múli\ de a megértés, a közös összefogó^ így is meghozza a maga ered­ményét. Sárkány Árpád Hasznos tapasztalatcsere Talán így lehetne jelle­mezni a KISZ KB-nak ba­ráti látogatását, amely a CSISZ SZKB meghívására valósult meg az elmúlt na­pokban. Ez a nem hivatalos bará­ti látogatás sokáig emléke­zetes marad. Az első kelle­mes benyomás a határállo­máson történt, ahol a CSISZ SZKB dolgozói virágcsok­rokkal fogadták érkező ven­dégeinket. Harenčár elvtárs üdvözlő beszéde után. A kedves vendégeink közül so­kan most jártak először Csehszlovákiában és a látot­tak és tapasztaltak bizonyá­ra sokáig emlékezetükben maradnak. Különösen a Čer­vený Kameň-i (vöröskői) ottlét, ahol a baráti vacso­ra után a vendégek tiszte­letére tábortüzet állítottunk és a KISZ delegáció vezető­je Szabó elvtárs mint a ba­rátság szimbólumát meg- gyújtotta a tüzet. Ezzel az aktussal megkezdődött a kultúrprogram. Másnap került sor a rö­vid tapasztalatcserére, ahol az egyes osztályok dolgozói érdeklődtek a magyar, cseh­szlovák ifjúsági szervezet­ben előforduló problémák­ra. Azt a következtetést le­het levonni, hogy a két ha­ladó ifjúsági szervezet pro­blémái azonosak, ahol a ba­ráti együttműködés, tapasz­talatcsere sokban javíthat a szervezőt munkáján. A két szervezet munkatársai ösz- szemérték tudásukat, ko­moly vitákban, szervezési és eszmei téren, kultúra és sport terén. A sportjátékok is igen barátságos hangu­latban folytak le. (-mgy) következendő napokban aztán több ízben résztvehettünk, a Nemzeti Felszabadítási Mozga­lom vezetőinek katonai és po­litikai megbeszélésén. Nagyon tanulságosak voltak számunkra ezek az összejövetelek. Itt lát­tuk a valóságban is, amit a bissau-i öreg katonák mond­tak, hogy a portugál-guineai partizánoknak nemcsak fegy­vereik vannak, de elveik, cél­kitűzéseik is, elképzelésük a jövőről. — Tíz nap után hagytuk el a tábort. Egy harcos a szene­gáli határig vezetett bennün­ket. Nyolc napos gyalogutunk során alkalmunk volt meggyő­ződni arról, hogy a különböző falvak lakói milyen barátian és szeretettel fogadják a parti­zánokat. Ugyanakkor alkal­munk volt látni a portugál gyarmatosítók kegyetlenségét is. Több olyan falu került utunkba, amelyet napalm-bom­bákkal teljesen elpusztítottak. Egy reggel a falut, ahol éjsza­káztunk, repülőgépek támad­ták meg. A falu lakói viszo­nozták a tüzet a mélyrepülés­sel közeledő gépekre és nehéz­géppuskájuk néhány perc alatt három repülőgépet semmisített meg. — A partizánok harca egyre szélesebbé válik. Nemcsak a férfiak, a nők és a gyerekek is kérik, hogy tanítsák meg őket fegyverforgatásra. Ezt a kiképzést aztán követi egy má­sik, ahol betűvetésre, olvasás­ra oktatják a fiatalabb és idő­sebb partizánokat. — Október 18-án érkeztünk meg Szenegálba, ahol közel egy hónapot időztünk. Majd Co- nakryban és Bamakában ven­dégeskedtünk, végül Algírba érkeztünk. Itt azonnal kapcso­latba léptünk a Portugál Nem­zeti Felszabadítási Fronttal, mert elhatároztuk: életünket a fasiszta Salazar-rendszer elle­ni küzdelemre fordítjuk, arra, hogy hazánkat is megszabadít­suk a fasiszta zsarnokságtól. O. Gy. Lezárultak a budapesti mintavásár kapui, amelyen nemcsak a szocialista tábor országai, hanem a kapitalista államok is kiállítottak. A Csehszlovák Szocialista Köztársaság kiállított anyaga nagy érdeklődést váltott ki, s a kiállított mintada­rabokat egytől egyig eladták. A kiállításon többek között megmutatták a trebiči ZMS üzemben készült férfiharisnya-kötőgépet is, melyet Karel Kalvat és Ladislav Redl elvtársak mutattak be a vásár kö­zönségének. özeledik az első világhá- ború kitörésének ötvene­dik évfordulója és ezért érde­kes és tanulságos lesz talán, ha alább kivonatosan és nagy vonásokban közreadjuk Rudolf Augsteinnak, a hamburgi „Der Spiegel“ című folyóirat kiadó­jának, erről a kérdésről meg­jelent fejtegetéseit. Azzal kezdi: „Megvádolnak majd, hogy saját fészkembe piszkítok....“ és így folytatja: Alig van köztünk valaki, aki nem úgy tanulta volna, hogy az első világégést szerencsét­len körülmények egész lánco­lata robbantotta ki. Az újabb történeti kutatások, melyeket német történészek végeztek, azonban egészen más képet mutatnak. Az első világháború, épúgy mint a második, alap­jában véve arra vezethető visz- sza, hogy a német birodalmi vezetőség szűknek kezdte érez­ni a megteremtője, Bismarck által rászabott fűzőt és erő­szakkal akart magának világ­uralmat biztosítani. Németország az 1970—71-es, Franciaországgal vívott hábo­rú óta hatalmas fejlődésnek indult, öt milliárd aranyfrank hadisarcot kapott, ipara nőt- tön nőtt. hadseregét óriásivá fejlesztette, új gyarmatokra tett szert Afrikában, önbizalma határtalanná vált. Ez a roha­Ki volt felelős az e mos fejlődés magával hozta to­vábbi „új élettér“ keresését és követelését. Anglia féltékenyen figyelte ezt az átalakulást, de csak akkor kezdett felocsúdni, ami­kor a németek a század elején nyilvánosságra hozták flotta­fejlesztési programjukat. Ez felrázta Nagy Britanniát elbi­zakodottságából, mert alapjá­ban fenyegette meg uralmát a világtengereken. Az „elszige­teltség“, a „splendid isolation“ politikáján sürgősen változtat­ni kellett. Kénytelen volt szö­vetségesek után nézni. Itt volt Franciaország, amellyel ugyan nem voltak szívélyes kapcsola­tai, de VII. Eduárd angol ki­rály mihamar ügyes diplomatá­nak bizonyult. Ismételt párizsi látogatásai során sikerült a kormány és a közvélemény szimpátiáját megnyernie. Nem volt túlságosan nehéz terepe, mert hiszen rámutathatott a német készülődésekre, a fran­ciáknak pedig még vérükben volt az 1870—71-es vereség ke­serű emléke. Csakhamar a cári Oroszország bevonásával meg­született az „ántánt“, amely hivatott volt ellensúlyozni a hármas szövetséget (Német­ország, osztrák-magyar mo­narchia, Olaszország). Ez a váratlan fordulat II. Vilmos német császárt éktelen ha­ragra gerjesztette. Ez időpont óta kardcsörtető kijelentései, amelyekben Eduárd „bekerítő politikája“ ellen fordult, egy­mást érték így már jóelőre ki akarta hangsúlyozni Eduárd il­letve az ántánt háborús szán­dékait Németország békés ma­gatartásával szemben, holott mindenki tudta, hogy a fegy­verkezési versenyt Németor­szág nyitotta meg. A beava­tottak előtt nyílt titok volt, hogy Németország most már teljes erővel fokozza hadi ké­szülődéseit és csak alkalomra vár, hogy hódító terveit meg­valósíthassa. Nem soká kellett várakoznia. Az osztrák trón­örökös elleni halálos kimene­telű merénylet Szarajevóban kitűnő ürügyet szolgáltatott a beavatkozásra. Szövetségesét az osztrák-magyar monarchiát nem volt nehéz megnyernie. Szerinte „becsületbeli" kötelesT sége volt a szerbeket meglec­kéztetni. Itt nem volt szó Né­metország ún. „nibelungi hű­ső világháborúért? ségéről . Ausztriának attól kel­lett tartania, hogy elveszíti Né­metország szemében szövetsé- gesi értékét, ha nem engedel­meskedik. Lord Grey, az akkori angol külügyminiszter és más békebarátok erőfeszítései, hogy a háborút elhárítsák, hiábava­lóknak bizonyultak. — (Jau- rést, a francia szocialisták ve­zetőjét, meggyilkolták, mert a háború ellen agitált). ár a háború első napjaiban nyilvánvalóvá lett az, amit a német vezetők addig csak takargattak, hogy t. i. Német­ország világuralmi céljai meg­valósításáért indította el a vi­lágégést. Nemsokára azután, hogy letiporta a belga semle­gességet, melyet pedig szerző­désben garantált, felfedte kár­tyáit és nyíltan kezdte hangoz­tatni hadi céljait. Belgiumot, azért, mert ellenállni meré­szelt, hűbéri állammá akarta süllyeszteni, egy Franciaor­szággal kötendő szerződés Né­metországnak pénzügyi és ipa­ri „mozgási szabadságot“ volt hivatva biztosítani francia te­rületen. A többi középeurőpai állam pedig, nem véve ki szö­vetségesét, az osztrák-magyar monarchiát sem, gazdasági fennsőbbséget biztosított volna Németország javára. Beth- mann-Hollweg német kancellár már 1914-ben Ukrajnának Oroszországtól való elszakítá- sát javasolta. Nemcsak a “sászár és kan­cellárja, nemcsak Tirpitz ad­mirális és Ludendorf vezérkari főnök estek áldozatul a nagy­zási hóbortnak, de az egész né­met nemzet valósággal része­gek módjára tobzódott a „fé­nyes jövő" mámoros elképze­lésében. Úgyszólván az utolsó pilla­natig, 1918. augusztus 8.-ig, a német nyugati front „fekete napjáig“, amelyen a szövetsé­gesek a németek utolsó kato­nai tartalékait visszavetették a „Siegfried“ állásokba, Német­ország minden erejével azon volt. hogy gazdasági és kato­nai biztosítékokkal fenntartott uralmát az európai kontinens felett továbbra is megerősítse — Finnországtól a Kaspi ten­gerig. Ezt a területet kiegészí­tette volna a középafrikai gyarmatbirodalom KatangSval. mint koronagyémánttal az élén. Egészen az összeomlásig, a birodalom megkísérelte, hogy a négy nagyhatalmat, Angliát. Franciaországot, Oroszorszá­got és a szövetséges osztrák­magyar monarchiát másodran­gú hatalmakká fokozza le. A császár, a kancellár és a legfelsőbb hadvezetőség nem respektálták más népeknek a hazai földhöz való jussát és életjogaikat. Az a gondolat, hogy 60 millió birodalmi né­met katonailag és gazdaságilag uralmat gyakoroljon 100 mil­lió idegennyelvű nemzet felett, nem nyugtalanította őket. Mindkét világháború német háború volt, az európai elsőbb­ség és a világuralmi pozíció eléréséért. Németország tuda­tosan mindkettőt megkockáz­tatta és kiadósán elvesztette. Nem szabad tehát csodálkoz­nia, hogy a világ a harmadik német háborút semmiképpen sem akarja. Amikor Hindenburg és Lu­dendorf 1918. szeptember 29.- én az azonnali fegyverszünetet követelték, Vilmos császár bá­natosan megjegyezte: „A há­borúnak vége, persze máskép­pen végződött, minthogy mi képzeltük.“ És egy kis szünet után: „Politikusaink csúnya kudarcot vallottak“. Természetesen, a politikusok. Ro. T

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents