Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1964-04-28 / 17. szám
BÄRCZ1 ISTVÁN Nehéz helyzetben van a szerző, ha saját müvének interpretációjáról kell nyilatkoznia. így vagyok én is az Ipolysági József Attila Irodalmi Színpad második bemutatójával. A Napénekre esett ugyanis a ságiak választása, s minthogy a szerző egyben riporter is, gondoltam, összekapcsolom a két feladatot. Most látom csak viszont, hogy mennyire lehetetlen a helyzetem, hiszen ahol a riporter dicsérhetné az előadást, a Vas Ottó szerzőnek hallgatnia kell, nehogy öndícséretként hasson az egész, ahol meg a kritika lenne helyénvaló, ott meg a szerző kell, hallgasson, hiszen a lelkes előadógárda valóban mindent megtett a siker érdekében, legkevesebb joga hát éppen a szerzőnek van kritizálni őket. Nem is erről akarok hát szólni elsősorban, ámbár még- egyszer hangsúlyozom: megérdemelnék a teljesen részletes elemzést, inkább egy beSzalai Tibor szélgetésről szólnék, a fellépés másnapi vitájáról az Általános Műveltséget Nyújtó Középiskolában. Mert el kell még mondanom, hogy ez a Vass Ottó vezette, több mint húsz tagot számláló gárda kimondottan középiskolásokból verbuválódott egybe, s ez így, gondolom, példa nélkül való a mi vidékeinken. Dehát mit is hallottunk ezen a vitán? Az első, ami meglepett: ez az értelmes, tetteit valóban szívvel-lélekkel, sőt (s ez a többlet) értelemmel, megfontolással végező sereg. Mondtam is később Vass Ottónak, régi kedves barátomnak, az iskola irodalomtanárának, az Irodalmi Színpad irányítónak: ez igen, itt érdemes tanítani, ezekből a gyerekekből lehet embert faragni. (Mert ehhez hozzájárulnak még a következők is: hány meg hány szerzői estről, irodalmi beszélgetésről térünk meg keserű szájízzel, hiszen érdeklődést (legfeljebb mechanikusát'.) alig- alig észleltünk, a kérdések (ha egyáltalán voltak) sablonosak voltak, az egész vita unalomba fulladt.) Itt meg: három egész órán át tartott a beszélgetés, a válaszokat alig-alig győző szerzőnek már szikkadtra száradt a torka, s még mindig nem mondottunk el mindent egymásnak, még mindig maradt megbeszélnivalónk. Szégyellem is magam mindannyiunk nevében Köteles János igazgató előtt, aki kertelés nélkül nekem ront a váddal, hogy mi, újságírók, csak a Mits Klára Csallóközben barangolunk, mert onnan közelebb van az otthon, Ipolyságra meg alig- alig jut el esztendőnként egy- egy riporter. Amiből is következik, hogy Ságról alig tud valamit közvéleményünk, pedig hát mindebből nem az következik, hogy Ipolyságon kihalt az élet, kihalt a kultúra, csupán az, hogy lusták a riportereink. Való igaz: Ipolyságon fellendülőben a kultúra. Mentségül csak a hirtelenjében eszembejutott példákat tudom felhozni: a Gyurcsó cikkét Vass Ottóról az Oj Szóban, Vass Ottó, Sági Tóth Tibor legutóbbi cikkeit a Hétben. Mindebből talán a szélesebb közvélemény is kitalálta, hogy Ipolyságon készülőben van valami, mert különben „nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja". Visszatérve az imént említett vitára: mennyi ötlet, mennyi épkézláb gondolat merült itt fel néhány óra alatt! Az irodalmi színpad tagjai feltétlenül szeretnének eljutni a Jókai-napokra. Felmerül azonban a kérdés, hogy még ha meghívják is őket, meg tudják-e hívni mind a húszegynéhányukat. Márpedig abba egyikük sem menne bele, hogy bárki is idehaza maradjon. Mit lehet itt tenni? Húsz-huszonöt fej összehajol, s pillanatokon belül kész a megoldás: a szülői közösségnek is van pénze, sőt maguk az érdekeltek is hozzá tudnának járulni a költségekhez, oldják meg a dolgot fele-fele alapon: hívják meg az együttes egy részét, a többit meg majd ők közösen kiegészítik. De szó esik itt persze az Oj Ifjúságról is, vitatkozunk a „Kaland a Tátrában“ című folytatásos regényről, erkölcsről és erkölcstelenségről, és amiről majdnem megfeledkezem, pedig a legfontosabb: az irodalmi színpadokról. A mostani bemutatón a legtöbb gondot a magnetofon okozta, mit tegyenek, hogy legközelebb elkerüljék a hibát? Honnan szerezzenek reflektorokat, hogyan oldják meg a díszlete- zést, a színpadi mozgást, hogyan kerülhetők el a régi versmondás sablonjai ? Zalabai Zsigmond, Mák Ferenc, Szkladányi Endre, Balogh Márta, s a Nap-ének négy szólistája: Pereszlényi Irén, Mits Klára, Szalai Tibor, Bobor József s a többiek, nevesek és név nélküliek töprengenek itt közösen s mondják el, oldják meg közös gondjaikat. Hallgatom őket, s hallgatom a tanáraikat: Köteles Jánost, Vass Ottót, Sági Tóth Tibor, Pereszlényi Irén Cseri, Szkladányi tanár elvtársakat, s érzem, tudom: mindez nem falrahányt borsó, az ipolyságiak valóban komolyan gondolják azt, amit mondanak. Bizonyítja ezt már az eddigi munka is, hisszjik^ hogy méginkább bizonyítják majd az elkövetkezők: az Ady-Mó- ricz-est, a Nevet az egész világ, s az újjáéledő szín ját szó- mozgalom is, amely ugyan egyelőre a Lili bárónővel próbál ismét talpraállni, ám a következő lépés már itt is a mérceemelés lesz. Mindez mit bizonyít? Pa>- naszkodunk vidéki kultúránkra, szidjuk a Csemadokot, szidjuk a tanítókat. Hiába panaszkodunk, hiába szidjuk Bobor József őket. Ezt a munkát senki kötelességből el nem végzi, ezt a munkát nem lehet megfizetni, aki csinálja, nem is vár érte semmit, ha meg vár, hát akkor meg ette a fene. Ahhoz, hogy fellendüljön ismét vidéki városaink, falvaink kultúrája, megszállott, munkájukat szenvedéllyel, odaadással végző emberekre van szükség, olyanokra, amilyenekkel Ipolyságon találkoztam. CSELÉNYI LÄSZLÖ Fekete ének Hetyke legény volt megszerkesztette az első ház falát S mint valami borzas kötéltáncos A függőón csúcsán tornászott a kedve S zuhogott a nóta az ereszre És befalazott minden ablakot Száműzött asszonyt gyereket ebédet Már nem tudom pontosan mit dalolt De az asszony törékeny beteg asszony S három napja zuhog ez a fekete ének Itt ülök a férfikor hajnalán Befalaztak biztosan engem is Folyik a bor ez itt az én apám Sajnállak szegény kőműves fiú Sajnállak szegény törékeny beteg asszony Ez itt a bor eljött hogy befalazzon Három napja öklendez itt köröttem Fejemhez vágja okádék-szagú öklét Nyálat fröcsköl és ablakot falaz — Ha akarnám most összetörnék könnyen Száműznék minden asszonyt mint amaz — Három napja zuhog a nóta S arcom fekete ékszere — a könnyem Sajnálom én a szerelem vér-szagú cápa-száját Nehéz melle csörren a mellemen Sajnálom azt kit betegen apák másvilági dühe jár át Sajnálom magam s ezt a fekete záport Nekem minden kínom gyerekkori láz volt De holnapi harcom egy-egy láncszeme S az se lesz holmi csend-zene Enciklopédia-gyermekeknek Hamarosan megjelenik a nálunk is beszerezhető Gyermekenciklopédia utolsó — ötödik — kötete Is. Ezzel a magyarországi ifjúsági könyvkiadás egyik legjelentősebb s legmerészebb vállalkozása kap végleges formát. Nemcsak az adja rangját, hogy Magyarországon először jelenik meg ilyen jellegű mű, hanem az is, hogy a szerkesztők kitaposatlan útnak vágnak neki. Szovjet és nyugati példák álltak már a budapesti Móra Kiadó előtt. A magyar enciklopédia szemlélete azonban alapvetően eltér a nyugati kiadványokétól, a szovjet Gyetszkaja Enciklopegyija pedig idősebb korosztálynak készült, mint ez. A magyar Gyermekenciklopédia szerkesztői ugyanis elsősorban a hat-tízévesek kezébe adnak az élet minden jelentős területét bemutató tudományos értékű, de az ő gondolkozásukra szabott könyvsorozatot. Az első kötet, A MI VILÁGUNK, az életre rácsodálkozó gyermek közvetlen környezetében előforduló természeti jelenségek legegyszerűbb magyarázatát adja: a világmindenség felépítését, a hőmérsékleti ingadozások okait, az időjárást, az anyag természetét ismerteti elemi fokon. A második kötet a Földet és népeit hozza közel az ifjú olvasóhoz, bemutatja a földrajzi felfedezéseket, elemi földtörténeti, néprajzi és geográfiai ismét eteket nyújt, Az élet keletkezését magyarázza, az állat- és növényvilág rendszerezését és ismertetését végzi el a harmadik kötet. Az Évezredek története című negyedik kötet a legfőbb és legjelentősebb társadalmi alakulatokra hívja fel a gyerekek figyelmét. A még meg nem jelent ötödik kötet, amelynek címe GÉPEK SZÜLETÉSE lesz, voltaképpen népszerű technika-történet. A Gyermekenciklopédia rangját jelzi tekintélyes szerzőinek névsora is: Dala László, Dékány András, Jakucs Pál, Kulin György, Kocsis Ferenc, Rónaszegi Miklós és Tasnádi Kubacska András működött közre az enciklopédia Írásaiban. A negyedik kötetet az egész sorozat szerkesztője D. Major Klára készítette. A pazar kiállítású könyveket, Reber László, Würtz Adám és Köpeczi Boócz István illusztrálta. N. S. L. XIX. folytatás Augusztus utolsó napjaiban majdnem minden este horgászni járt Laci a Búr-patakra. Mozdulatlan, szélcsendes esték következtek egymás után. Néha harapott is a hal. De a legfontosabb az volt, hogy szürkületkor Laci és Neszti magukra maradtak a parton, s halkan, a régi barátság hangján beszélgethettek egymással. Terveket szőttek, ábrándoztak. Az utolsóelőtti estén sokáig várta Nesztit. Mielőtt leült volna, megkereste szemével a helyet, ahol a kertek alól a vízpart felé szokott a lány elindulni. Sokáig csak odanézett, a vízre csak néha-néha. A Virághegy alatt lassan elfe- ketült az árnyék, a víz kékjén zöldbe játszott már az alkony! égbolt, halk, egyenletes hullámverés zajongott csak a vízparton ... Neszti nem jött. Laci türelme egyszerre megtört, határtalan bosszan- kodás fogta el, mélységes gyűlölet minden iránt. „Ha leteszed az első beszámító vizsgákat, akkor én ...“ csendült fel emlékezetében Neszti szerelmes kis hangja, sok-sok tervet is felsorolt, mind az Utóbbi estéken született. A színes ígéret-hullámok csak eddig tartottak lámcsak. Egészen besötétedett már ... Neszti nem jött. A víztükör fölött kóbor párafoszlány táncolt, tejszerű kupacban gyűlt össze a falu feletti patak-kanyarban. Eltakarta szeme elől a falut, s azt a helyet ahol esténként a lány alakja feltűnni szokott. Laci közönyösen húzta ki a horgot, s vetette be újra és újra. Megbámulta a fehérsörényes hullámparipákat, az ég futó csillagait, megszámlálta a Göncölszekér csillagait is, belebámult a kékes feketén viliózó éjszakába... — Te vagy ott, Laci? Ügy szállt le hozzá ez a hang, mint a felsziporkázó hulló csillag fénye. Váratlanul, sietős gyorsasággal. — Nesztike! — sóhajtotta. — Te vagy? Azt gondoltam, hogy már régen lefeküdtél... Nem hallotta a lány lépéseit. Csak akkor vette észre, hogy merről jött, amikor közvetlen mellette megbotlott valamiben. — Lefeküdtem, aztán felkeltem és eljöttem. Nem vártál? Laci nem felelt. Fontoskodva behúzta a horgot, új csalétket tett rá és körülményesen bevetette. Aztán úgy tett, mintha rosszul sikerült volna a dobás és újra behúzta. — Megyek már haza ... Elég volt mára ... A lány leült a vízpartra. — Ne még! Maradjunk! — Neszti, hallgass rám! Gyerünk haza! A lány nem mozdult. Bevetette hát újra a horgot, és leült mellé. — Édes Nesztikém, gyere, menjünk haza!... A lány halk kis kacajt hallatott. — Milyen szép! „Édes Nesztikém“ __ így mondtad__ Vagy csak úgy... Látod, milyen jó tudsz lenni. sát. önkéntelenül is eszébe jutott az a másik csók. A lány is erre gondolhatott, mert megkérdezte: — Te?! Az is kérte? Az is? Laci megrettent, hogy az az smrni Maradjunk még. Olyan szép éjszaka van. A lány haja vállára omolt, arca melegen simult az arcához. — Csókolj meg, Laci! Csókolj! Laci megcsókolta, heves esetlenséggel, önző bírni vágyással nyitotta szét a lány ajkait és megelégedettséggel érezte a csők siető viszonzáárulő csók még most is közöttük kísért. — Csak úgy!... De ne beszéljünk róla! Könyörgök ... A lány megtoldotta: — Csak úgy elrabolta... Az enyémet, ugye?... Jó, jó nem beszélünk róla. Soha többé. — Soha többé! — ismételte Laci. A lány könnyedén, derűsen felugrott. — Gyere Laci, gyere, menjünk odébb... Valami száraz ágakon botladoztak, keményen ropogott a lábuk alatt. — Csendesen! Odamegyünk a kispásti réthez — magyarázta Neszti. — Tegnap a sar- jút ott kaszálták ... — Honnan tudod? — Tudom, mert láttam ... és kész ... Ez meglepte Lacit. Ez már női ügyességnek számított: megfigyelni, hol kaszálják a szénát s másnap odahívni kedvesünket. Meglepődött, de nem felelt rá semmit. Dühös szenvedéllyel fonódott nyakára a lány két karja. Csókkal engesztelte. A lány fiús hirtelenséggel meglökte, nyekkenve esett le a szénára. A lány fölé hajolva elkapta az egyik karját és úgy birkózott vele, mint valamikor régen, köteködő, veszekedő gyermekkorukban. Még szavai is ugyanolyanok voltak. — Két vállra kisöcsém ... Csakhogy a birkózás az erősek sportja. Laci előnytelen helyzetből indult, de ereje fölényben volt és megragadta a füle mellett ágaskodó kezet, s hátára fektette a lányt. — Két váll! ... Neszti lihegett, de nem mozdult többet, amikor Laci fölé hajolt, átölelte, úgy csókolta. — A győztesnek jutalom jár! Laci kihallotta hangjából a reszkető sóhajt, s őt is elfogta a remegő sóhajtozás. — Édes Nesztikém! Visszaadta a csókot s elhatározta, hogy egy ugrással talpra szökken, hazafut. De alighogy elszakadt a lánytól, visszatért hozzá. Szüntelenül sóhajtozott. Neszti az arcát simogatta. — Olyan szépen tudod mondani a nevemet... Mondd még! Mondd csak! Laci újra és újra elismételte. — Édes Nesztikém! Hangjában alázat és könyörgés volt. A lány megértette. És nagyon, nagyon sajnálta ezt az esetlen, szerelmes fiút. — Látod! Látod! Laci is megértette a szemrehányást és a karján fekvő lányt szabad kezével magához ölelte, ringatta, mint a 'pólyás- babát és egyre csak becézget- te. Majd kiszabadította másik kezét is, megsímitotta a lány homlokát, egyenként lecsókolta szemeire a szempillákat, hogy megértesse kérését. — Szeretsz, ugye? A lány fulladozó hangon, forrón a fülébe súgta. — Szeretlek. Aztán kissé önkínzó és túlzott sietséggel ölelte át a fiút, csókolta meg az ajka elé került fület. Halk sikoly hasított Laci fülébe, érezte az akaratlan összerándulást, de a megsebzett test nem húzódott el tőle, minden kíméletet elvetett, s boldogan ismételte meg a régóta várt választ: — Tudod, hogy mennyire szeretlek! (Folytatjuk)
