Új Ifjúság, 1964 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1964-04-07 / 14. szám

Jobbra a strekoví vár, balra Vaňovo környékén. Naponta ér- níkbe, Veiké Zbozíba vagy Prá- • kikötő kopott épületei és az keznek ide az üres sleppek ga holešovicei kikötőjébe.

országút. A part mindkét ol- egész flottái és mélyre merül- dalán vasúti sínek. így néz ki ve, szénnel rakottan úsznak az Elba partja Ostítől délre, vissza, lassú lomhasággal Mél— Hó-rukk! közelebb, még közelebb — s aztán kezdődhet a

rakodás

Mindenütt jó...

Nemrég találkoztam Sóky János fiatalemberrel, a bősi szövetkezetből. Sző szót húzott s János, aki most beszélgetni kezdett, élénk volt.

— Eleinte nem akartam a szövetkezetben maradni, habár Szepsiben végeztem, a mező- gazdasági technikumban.

Olyan munkát adtak ugyanis, amely a gépekkel és az elképzeléseimmel semmilyen összefüggésben nem volt. Szeretem a mezőgazdasági munkát, mindig is szerettem, hisz falun nőttem fel. Nálunk, Bősön bizony egy időben rosszul gazdálkodtak. El is mentem a szövetkezetből az elektromos mű- f

Érdekes

} A Dél-Amerika édesvi- } zeiben 9-10 cm hosszú ha- í lacskák élnek, amelyeknek ; az a neveze,ességük, hogy X voltaképpen élő kétéltű j „jármüvek“. Amikor ugyan- I is valamilyen félelmetes I viziragadozó közeledik fe- J léjük, amely elöl már nincs t menekülés, hirtelen kiugra- I nak a vízből és zúgó ban- 1 got keltve a levegőben re- J pülnek tovább 3-5 métert, t , E halak hosszú és hegyes J melluszonyaikat használják j szárnyként.

I A A cambridgei egyetem í kutató laboratóriumában { érdekes kísérleteket végez- ; tek annak eldöntésére, va- j jón a svábbogarak honnan J tudják, mikor kell éjjel fel- t ébredniük, hogy vadászatra

• induljanak. Kiderült, hogy

♦ valami belső „ébresztőóra“ : működik bennük. Ezután ; egy zavaros életritmusra

• szoktatott svábbogár hátá- « ra nyugodt életritmusú I svábbogarat operáltak. A

* kísérlet meglepő eredmé- ? nyeképpen a nyugtalan I svábbogár is nyugodt élet♦ ritmusra állt át, ami azt

♦ bizonyítja, hogy rovarok I „órája“ egy bizonyos hor- S mon lehet, amely ha a má- t sik állatba kerül, annak I „idejét“ is befolyásolni tud: Jaj

j érdekességek

vekhez. Ott dolgoztam. De valami mégis hazahúzott, a mezőgazdaságba.

S aztán hazamentem. És nem bántam meg. A szövetkezetben jó páran vagyunk fiatalok s a beosztásomnak is igazán örülök. Ügy van az, hogy a fiatalnak sokszor nehéz elhatározni, mea találni az igazi helyét.

Mintegy 3200 tonna napi adaggal kezdődött, ez hat megrakott slepp volt. A tél azonban felélte a tartalékok nagy részét, alaposan kiürítette az üzemek és a villanyerőművek tárolóit. Nem maradt tehát más hátra, mint a sleppek számát 9-re emelni. Ez a hónap elején volt. A vége felé már több mint 700 ezer tonna szenet szállítottak a vízen s ez már 200 tonnával meghaladja a tavalyi egész évi mennyiséget.

Az átrakodó állomáson vár a tehervonat. A folyó kanyarulatában feltűnik a vontató a slep- pekkel. A mozdony .üdvözlésül füttyent neki. A hajó szirénája is visszahuhog s beáll a rakodóba. Nem kis dolog ez, úgy odaállni, hogy^i sleppek pontosan a négy transzportér (szállítószalag) alá kerüljenek.

— Fogjátok, hó-rukk!

A kötél átszeli a levegőt s a partra hull az egyik „szenes“ lába elé. Megmarkolja két társával és lassan húzzák a slep- pet közelebb a parthoz, míg a kormányos manőverezik.

— Kész? Engedhetjük?

— Rajta!

Megnyílik a vasúti kocsik alja s a szállítószalagokra csúszik a szén. A vagon tartalma pillanatok alatt a sleppre vándorol, az elsőé, másodiké, a tizediké...

Egy-egy ilyen munkafolyamat — beleszámítva a kiabálást, baráti tréfálódzást, a „szenesek“ és a hajósok között — egy vagonnal körülbelül negyedóráig tart. A teljesítménynorma egy szerelvény átrakására (28 kocsiból áll) öt óra. De ha minden rendben megy négy és fél alatt is elvégzik.

A vafiovói átrakodó állomás a tervek szerint a jövőben kibővül. Kiszélesítik az átrako- dó-halyet, modernizálják és két újabb szállítószalagot is felállítanak. Ezenkívül az egész kikötő új világítást kap. S villanymotor húzza majd közelebb a parthoz a sleppeket is.

Röviden a vaňovói átrakodó- állomás jövője biztosított. Az itt dolgozó emberek jól .tudják ezt, már most készülnek rá. Mert a vízen szállított szén melege olcsóbb a vasúti vagonokban szállított szén melegénél. -6A konferencia szünetében

Talán a dohányzás káros hatásáról nemrég nyilvánosságra hozott újabb tények késztették a komáromi járási szövetkezeti konferencia rendezőit arra, hogy a konferenciateremben betiltsák a dohányzást. Emiatt gyakrabban kellett szünetet tartani, s ilyenkor a hajógyár kultúrtermének előszobájában vágni lehetett a füstöt. A dohány füstre érzékenyek inkább kihúzódtak a szabadba, ahol a nehezen ébredő tavasz már bontogatta szárnyait. Kisebb csoportokba verődve beszélgettek, folytatták a benti vitát.

Elvegyültem a beszélgető, hangoskodó csoportok között, s egy cigányfekete, telt- karcsú, mandulaszemű lányra lettem figyelmes. Tranzisztoros rádiót hallgatott.

Észrevette, hogy figyelem. Szemmellát- hatóan elpirult. Megszólítottam.

— Szintén küldött?

— Igen. Csekes Jutka vagyok, Búcsúról.

— Mii dolgozik?

— A baromfitelepen, a keltetőgépeknél vagyok.

A nyelvemet bizsergeti, hogy valami huncutságfélét kérdezzek tőle, ő azonban megelőz.

— Ott jön az elnökünk.

A megfogalmazott kérdést az elnökhöz intézem.

— Ugye, Jutkát azért küldték a konferenciára, hogy a bácsi lányokat reprezentálja!.'

— Van benne valami. De nálunk sok szép lány van. így nehéz lenne választani. Inkább azt vesszük tekintetbe, hogy ki hogyan dolgozik.

Az elnök aztán az egyik vitatkozó csoporthoz szegődik.

— Hogy tetszik a konferencia? — fordulok csinos ismerősömhöz.

— Lehetne jobb is.

— Ezt, hogy értsem?

— Nem tetszik nekem, ha arról beszélnek, hogy ezt csináltuk, és azt fogjuk még csinálni. Még ha arról beszél valaki, hogy hogy ért el jó eredményt, csak hagyján. Abból lehet tanulni. De sokan csak azt csépelik, hogy milyen jól teljesítik a beadást, és mennyit adnak terven felül. Azt tartom, hogy ez természetes dolog. Ha nem teljesítené, miből lenne pénze. Bolond ember az, aki még pénzt se akar keresni. Inkább az emberek problémáiról kellene beszélni, azokat kellene tisztázni. Hiszen annyi van belőlük falun.

— Maga mennyit keres?

— Ügy 700 koronát havonta. No persze ehhez jön a természetbeni, és az osztalék.

— Tavaly volt részesedés?

— Igen. Nyolc koronáit fizettek. Ötezer- hatszáz koronát kaptam.

— Ha Búcson ilyen szépen keresnek, akkor értem, hogy miért maradnak otthon a fiatalok.

— A pénz az nem minden — legyint, mintha éppen arra várt volna, hogy ez irányba terelődjön a szó.

— Meg vagyok róla győződve, hogy a városban sokkal kevesebbet keresnék, mégis vágyok oda.

— Aha, a kultúra, meg a szórakozás.

— Nem egészen így fogalmaznám. Igaz, hogy nincs szórakozási lehetőség, és kevés a kultúrakció. De ez a falubeliek hibája. Ügy tetszik nekem, hogy a kispolgári életmód mostanában falura költözött. Mindenki csak magával törődik. Az emberek a vagyonuknak élnek. Egymással versenyeznek, hogy kinek lesz szebb, magasabb háza, autója, kerítése, televíziója. Ez még nem is lenne baj, de irigykednek egymásra, és gyűlölik, akinek jobban megy. Mondja meg őszintén, érezheti ilyen helyen jól magát egy fiatal lány? Pedig lehetne valamit csinálni, ha az emberek nem lennének ilyenek.

— A fiatalok, azok se csinálhatnának semmit ?

— Legtöbbje olyan már mint az idősebbek. Fantázia, kezdeményezés nélkül, s ez a baj.

— Maga hány éves?

— Találja ki.

— Sohasem gondoltam volna, hogy eny- nyire szakértő lennék e téren. Egyből eltaláltam. De azért el nem árulom.

Palágyi Lajos

Készül a trineci kokszoló üzem.

Az erdészeké a szó

Mi lesz veled Margitka?

— Mi lesz veled Margitka? — kérdezi rekedt hangon az édesanya.

— Én már nem is tudom anyu, — feleli a leány.

— Mondtam, hogy ne menj Tallósra, arra a mezőgazdasági iskolára. Nem hallgattál rám és itt az eredménye.

— De anyukám a mezőgazdaságban is szükség van szakemberekre. Mindig szerettem a földeken dolgozni. Lehet, hogy jövőre vagy azután lesz helyem. Dolgozhatok majd kedvenc szakmámban.

Hosszú volt a beszélgetés. Csodálkozva hallgattam, hogy még ilyen is van. Sokatmondó az anya hangja: „és itt az eredménye“. Milyen eredményről is van sző? Szomorú történet.

1961-ben az öt diák között ott volt „ö is Margitka, akiket felvették Tallósra a mezőgazdasági mesteriskolára. Elszántság, jókedv, megelégedés sugárzott róluk az első „szabadságon“. Az iskolában eltöltött két év után kikerültek. Végeztek. Felnőttek, örültek, hiszen dolgozni fognak. Dolgozni.

— Tervezgettünk, ki hová megy. Olyan szép volt az élet, mert ilyennek láttuk.

Az öröm, az alkotó erő, azonban hamar szertefoszlottak.

Margitkából Margit lett. Ugyanis Jalsovszki Margitot nem fogadta el a vele szerződést kötő üzem a Galántai Állami Gazdaság. Hogyan lehet ez, amikor nagy figyelmet fordítunk a mezőgazdasági dolgozók szakképzettségének növelésére? Hogyan lehet a mezőgazdaságba toborozni a fiatalokat, amikor helyben a mezőgazdaságban elutasítják őket?

„Mi nem alkalmazhatjuk“ — hangzott szárazon és fagyosan az eiutasitó mondat, de nyomban rá megvigasztalták a Galántai ÁG igazgatóságán“ ... alkalmazhatjuk, de csak mint szezonmunkást. El is ment Margit a Galántával szomszédos Nebojszára és a kertészetben kezdett dolgozni. Dolgozott. Tetszett neki ez a munka is. Már nem is gondolt az igazgatóra. Örült, hogy dolgozhatott. Itt érte aztán a legnagyobb meglepetés. Lejárt a

szezon és elbocsátották. Igen: elbocsátották. „Kérem keressen helyet valahol, mi elengedjük", — hangzott ismét a rideg hang. Az apa nem akart ebbe belenyugodni. Felkereste a Munkaerő Gazdálkodási Osztály vezetőjét, Tóth elvtársat. „Menjen el Csehországba valamilyen gyárba" — mondta az ügyosztály vezetője. Hiába bizonygatta az apa igazságát, hogy mindegy milyen munkát, csak adjanak gyermekének. Tóth elvtárs hajthatatlan maradt.

Margit „áttelelt“. Segített édesanyjának odahaza. Nem akart gyárba menni, hiszen a mezőgazdaságot szereti.

Többhónapos kényszerpihenő után végre sikerült bekerülnie az egyik tyúkfarmra. Örömmel végzi itt is munkáját, hiszen az iskolában tanultakból sokat felhasználhat. Nem gondol már arra, hogy szakiskolát végzett. Elégedett.

De mit gondolunk, vajon megcsappant-e az emberekre vetett hite ennek a fiatal teremtésnek, Margitnak?

Jakoda Tibor, tanító

o

Utolsó simítások a Keletszlovákiai Gépgyái készítményén. Már csak a festés van hátra. Sebők Béla ezt végzi nagy szakértelemmel.

Az égbolt, a kéknél is kékebb. Hirtelen záporeső kerekedik, bolondos, áprilisi fer- geteg. Csorognak a nehéz, nyúlós vízcseppek a sikamlósán csupasz, kemény acélszürke faágakról és nagyot kop- pannak kalapunkon. A kéreg alatt láthatatlan körforgásban már bizseregnek, fortyognak, tombolnak a nedvek, hogy végül is egy-egy pirinkő rügyben fakadjon ki a természet fékevesztett ujjongása.

Április lévén, az erdők hónapja, kihez is fordulhattunk volna bővebb tájékoztatásért, mint az Állami Erdőgazdálkodás bratislavai üzeméhez, népgazdaságunk viszonylatában:

— Erdőgazdaságunk felvirágoztatásához az elmúlt évben nagyban hozzájárultak a szocialista munkabrigádok — kezdte beszámolóját Valach igazgató, tárgyilagos hangon — Ha valahol, úgy nálunk aztán valóban beváltak. 122 ezer korona értékű munkakötelezettséget vállaltak, amelyet 618 000 koronát meghaladó eredménnyel magasan túlteljesítettek. Az összesen 284 tagból álló brigádok 83 százaléka állandó, a többi alkalmi munkaerő volt. Nehézség és különös toborzás nélkül 42 kollektív és 20 egyéni felajánlást nyújtottak be üzemünkben. Azt hiszem, nem kell szégyenkeznünk!

— Milyen terjedelmű egy erdőüzem? — tudakoltuk.

— A Mező-, Erdő- és Vízgazdasági Minisztériumnak alárendelt vállalati igazgatóságok kerületekre tagozódnak. A kerületek erdőüzemekre, azok viszont üzemrészlegekre, ún. „erdőségekre“ oszlanak. A Bratislavai Erdőüzemnek például Pozsonypüspökin, a Vas- kutacskán, Krasňanyban, Ré- csén stb, vannak ilyen „erdőségei“. Egy erdőüzem aiá 12— 18 ezer hektár, egy erdőség alá kb. 1800—2000 hektár erdőterület tartozik.

További kérdésünkre megtudjuk, /rogy azért nevezték ki áprilist az erdők hónapjának, mert akkor indulnak meg a tulajdonképpeni tavaszi erdei munkálatok: palánták kiültetése, fásítás és erdősítés stb. A facsemeték őszi ültetésével felhagytak, mert többnyire kifagytak, ha kemény tél köszöntött be. Idén már március végén megkezdték a palánták ültetését. Az erdőgazdaság gépesítéséről és az erdészeti dolgozók helyzetéről a következőkben tájékoztatott bennünket Valach elvtárs:

— A legújabb tapasztalatok

szerint a kerekes traktornak kell nyújtanunk a „pálmát“. Mozgékonyabb, fürgébb s főleg hegyes vidéken jobban beválik az ormótlan lánctalpasnál. E téren — beleértve a faközelítést — csaknem maradéktalanul gépesítettük az erdőgazdálkodást. Fakitermelés, illetve fadöntés tekintetében azonban rosszabbul állunk. Hazai gyártmányú gépiürészeink

nem képesek versenyezni az NSZK-ból behozott, csak 13 kg súlyú, hordozható motoros fűrészekkel. Minden gépesítés ellenére nem mondható éppen könnyűnek az erdészeti dolgozók munkája. Néhány fiatalember bizony a kétéves erdészeti iskola elvégzése után is néha „visszatáncol“. Szakképzett dolgozóink viszont megkeresik az 1600—1800 koronát havonta. Azok az idősebb káderek is, amelyek esti tanfolyamokon vagy távtanulmány útján szereztek utólag szakképesítést. Női munkaerők? Persze, ilyenek is vannak. Ezek a zord idő beálltával rendszerint fizetés nélküli szabadságot vesznek ki a következő tavaszig. Bármennyire korszerűsítik, gépesítik az erdei munkát, a ló még ma is nélkülözhetetlen, hű segítőtársa az erdészeknek. Hegyes, nehezen járható terepen, ahol a traktor felborulással fenyeget, csakis a ló állja a „sarat“.

Telefonhoz hívják az igazgató elvtársat, nem tudom hányadszor, amióta nála látogatóban vagyunk. Az egyes erdőségek vezetősége Somorjáról, Dévényből, Récséről tanácsot, utasítást kér tőle, ö pedig válaszol — azonnal. Közben szétnézünk puritán egyszerűséggel, de ízlésesen berendezett dolgozószobájában. A falakon katonás rendben sorakoznak egymás mellé az elismerő és dicsérő oklevelek, a vörös vándorzászló . ..

— Hogy mit üzenek az Oj Ifjúság olvasóinak? — kérdi Valach elvtárs újból felénk fordulva — Mondjuk talán, valamennyi fiatalnak, sőt az idősebbeknek is:

— Ilyenkor tavasszal fenyegeti erdeinket a legnagyobb tűzveszély. Először a száraz avar, másodszor a rengeteg kiránduló miatt, akik tömegesen lepik el az erdőt a fürdőidény beálltáig. Szalonnapirítás céljaira vagy puszta kedvtelésből tüzet raknak, de a tűz lelkiismeretes elfojtásával már nem törődnek. A napisajtó hasábjain aztán tudomást szerzünk az ekképpen keletkezett milliós károkról. Ezért rendszeres tűzbiztonsági őrjáratokat szervezünk dolgozóink soraiból, amelyek még vasárnaponként is az erdőt járják és óvatosságra intik a gondatlan, de néha — sajnos — rosszhiszemű sétálókat. És főleg azokat az elvakult szülőket, akik sértődötten visszautasítják a „nevelésbe“ való beavatkozást, ha „élénk“ gyermekeiknek gyújtogatásra szoty- tyan kedvük. K. H.