Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1963-03-19 / 11. szám

A SZOBA és az UTCA

Hajnalban Riccardo rosszat álmodott. Mintha alacsony boltozató folyosón, szűk tárnában lett volna. Négykézláb igyekezett a kijárat felé. de nem tudta, közel van-e a tárna nyílásához, vagy még nagyon is messze, mert sűrű sötétség vette körül, s a levegő fojtón nehéz volt. így kúszott előre, remélve, hogy a tárna kiszélesedik, vagy nyílást talál rajta. A folyosó boltozata azonban váratlanul egyre alacsonyabb lett. Nem a kijárat felé haladt, hanem zsákutcába jutott, a föld alatti út véget ért. Vissza akart fordulni, de már késő volt. Ahhoz már túlságosan mélyre jutott a szűk folyosón, hogy visszafordulhasson. Felfedezése páni félelembe ejtette, s félelmében nyöszörögve felébredt.

Sima fal tövében kuporgott, akárcsak álmában. Ráeszmélt, hogy idegen helyen van, nem a saját szobájában; nem tudta azonban megérteni, hogyan került az ágyából egy ismeretlen szobába. Hihetetlen izgalmában őrjöngve tapogatta a falat, de minél tovább tapogatózott. annál idegenebbnek rémlett a helye. Kezével aztán olyasmihez ért, amitől még jobban irtózott, mint a faltól: nagy kiterjedésű kellemesen szőrös felület borult föléje. Riccardo végigsimította és formájából rájött, hogy karosszék, méghozzá bársonykaros- szék; ilyen bútor nem volt a szobájában, erre jól emlékezett. Kinyújtott kezével a sötétben végül egy függöny sűrűn omló ráncaihoz ért, ujjai görcsösen belekapaszkodtak a függönyzsinórba: megrántotta — s a helyiséget nappali fény árasztotta el.

Riccardo a saját szobájában volt. Régóta szokott álmában járkálni, most is, mint az alvajáró. nyilván felkelt az ágyból, és — hogy, hogy nem — az ablak és a karosszék közti sarokban kötött ki. A széken eddig színes kartonhuzat volt; most eszébe jutott, hogy felesége előző este levette és mosásba adta a huzatot; alatta a karosszék kárpitja valóban zöld kordbársonyból volt.

Most, hogy visszagondolt rá. különösen az idegenszerűség erős benyomása lepte meg, amely ébredése után is még két-három percig tartott. Elég, hogy ne a saját ágyában ébredjen fel, hanem egy huzat nélküli karosszék tövében, és máris azt hiszi, ismeretlen ijesztő helyre került. A rendetlen ágyon ülve, egy ideig még forgatta fejében ezt a gondolatot, de nem jutott vele semmire. Felrezzent, ideje volt, hogy hivatalba induljon; öltözni kezdett.

Az a nap is úgy telt el, ahogy szokott; életmódjáról a szokásos dolgok jutottak eszébe. Észrevette, hogy hivatali munkája, amely idejének két harmadát vette igénybe, egyáltalán nem érdekli. Másik szokásos észrevétel: valahányszor átmenetileg mégis érdekelte ez a munka, utána rögtön furdalta a lelkiismeret, mintha valakit vagy valamit elárult volna. De mit is tulajdonképpen, amikor máshoz nem értett, és nem volt semmi hivatásérzete? Riccardo nem tudott magának feleletet adni.

Munkatársairól is a szokásos dolgokat gondolta: köznapiak, közönségesek és érdektelenek; tetejébe nem veszik tudomásul, hogy életük korántsem rózsás. Örömest pletykálnak az osztály ügyeiről, szívesen csinálnak buta hivatali tréfákat.

Mégis megtörtént néha, hogy noha szíve mélyén megvetette őket, közhelyekkel dobálózva együtt nevetgélt velük, kellemesnek találta társaságukat. Mindig, amikor ilyen megalázóan gyönge volt, ugyanaz a lelkiismeretfurdalás gyötörte, mint akkor, amikor érdeklődött munkája iránt. Most sem tudta volna megmondani, hogy kit, mit árul el. Ez volt a társasága. Menynyivel volt különb a többinél? Nem tudott rá felelni.

Feljebbvalói iránt pedig végtelen nagy és alapjában véve indokolatlan megvetést táplált. Velük kapcsolatban is az ismétlődött meg, ami a

ALBERTO MORAVIA:

munkával és a munkatársakkal: , néha megfeledkezett a megvetésről. Szimpátiát, tiszteletet, sőt csodálatot érzett, de csak rövid ideig, és közben mindig furdalta a lelkiismeret a szokásos árulás miatt. Még egy árulás, de kit, mit árult el? Ezek voltak a felettesei, nem mások, s eszébe sem jutott. hogy mások lehetnének.

A nap — jól-rosszul — eltelt. Munka után kollégáival mindig ugyanarra az autóbuszra szállt, amely húsz perc

vonzónak látta. Talán azért, mert az is, akárcsak az utca, szűziesen és meglepően új volt, olyasvalami, amivel eddig még nem találkozott. Oda szeretett volna menni hozzá, beszélni vele. Arra is gondolt, hogy feledékenysége az autóbuszon talán sorsszerű volt. Néha egy apróság megváltoztatja az ember egész életét. Eszébe .jutott a felesége, akit — eddig azt hitte, — nagyon szeret: két fia, akikhez ragaszkodott. Csodálkozva vette

iIiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiimmimiMiiiiMiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimt.

— E számunkban Alberto Moraviának (szül. 1907), az — = egyik legjelentősebb élő olasz írónak elbeszélését kö- ~

— zöljük nemrég megjelent „Az automata“ c. kötetéből. E

E Moraviának már több regénye megjelent magyarul, így “ = a Megalkuvó, a Római lány és az Egy asszony meg ^ E a lánya, melyet filmen is láthattunk, ezenkívül a Római - E történetek c. elbeszéléskötet.

fTi 11111111111111111111 i 11111111111111111111111111111111111 m 111111 > m i m m 1111"'

alatt hazavitte. Néhány éve domboldalra épült, új negyedben lakott. Az utca, ahol a lakása volt, ide-oda kanyargóit a dombon, s kétfelől lehetett megközelíteni. Alulról, egy térről, ahol megállt az autóbusz, amelyre Riccardo, hivatalba menet, minden reggel felszállt, és fent a domb tetején, az autóbusz végállomásán, egy másik' tér felől. Bármily furcsa is, Riccardo az utóbbi lehetőséget nem ismerte, mert a völgy közelében lakott, és nem volt rá oka, hogy felmenjen a dombra.

Riccardo aznap szórakozottságában elfelejtett leszállni az alsó megállónál. Bosszankodott rajta, le akart szállni a következőn; egy kis séta nem ártott volna, mind ritkábban gyalogolt. Az autóbusz azonban

észre; ha ez a nő valóban belépne az életébe, habozás nélkül elhagyná családját.

A nő talán észrevette, hogy követik. Hirtelen lehajolt, és egy útra hullott leandervirágot emelt arcához; egy ideig két ujja közt tartotta, aztán karját leeresztve visszaejtette a földre. Riccardo meggyorsította lépteit, felemelte a virágot, és megcsókolta. A nő lassabban ment, talán azért, hogy utolérhesse. Nagy, formás, fehér kezével néha tarkójához nyúlt mintha meg akart volna bizonyosodni, frizurája rendben van-e, vagy hátán lesimította a blúz ráncait. Mintha csak érezte volna, hogy figyelik, rendbehozta magát.

Az út kanyarodott, kiszélesedett, de ugyanolyan új és vonzó maradt, noha itt már

nyára az első emeleten lakott, vagy azért ment gyalog, hogy Riccardo közben megszólíthassa. Riccardo azt is megfigyelte, hogy a kapualj, a lift és a lépcsőház furcsán újnak tetszett neki, akár egy táj, amelyet nem ismerünk, és mégis, mintha egy másik életben már láttuk volna. A nő befordult, s ő szem elől tévesztette. Riccardo kettesével szaladt utána a lépcsőn, végre utói is érte, de abban a pillanatban a nő hátranézett, és megszólalt:

— Te vagy az? Hogyhogy nem vettük észre egymást?

— Hát te? — kérdezte Riccardo dadogva. Hozzá akarta tenni: „Hát te hogy kerülsz ide, ebbe az idegen lépcsőházba?“

Még idejében meggondolta, mert rájött, hogy a kapu, amely előtt megálltak a saját kapuja volt, az utca, amelyen pillanatokkal előbb végigjöttek, az ő utcája, a piros szoknyás nő pedig, aki mosolyogva illesztette a kulcsot a zárba, a felesége.

— Meguntam a barna hajszínt, azért vagyok szőke. Tetszem?

Riccardo sietve azt felelte, hogy a szőke hajszín és az új hajviselet nagyon jól illik hozzá. A lakásba lépve, az asz- szony a konyhába ment, hogy utánanézzen a vacsorának, Riccardo pedig a szobájába, s az esti félhomályban leheve- redett az ágyra. Ügy rémlett, az éjszakai rossz álom és a nappali illúzió közt valami kapcsolat lehet, de Riccardo nem tudta' pontosan, hogy mi, Sok hasonló mozzanat volt bennük: a feleségének barnából szőkített haja megfelelt a huzatnélküli karosszéknek, az ismeretlen szobában érzett félelem pedig annak az örömnek, melyet akkor érzett, amikor azt hitte, idegen nőt követ az utcán. Mindkét esetben azonos és fontos dolog volt, hogy a szobát és az utcát egyaránt újnak vélte, mert új helyzetből látta őket. Valóban: nem a saját ágyában ébredt fel, hanem a szoba másik sarkában, s nem a völgy felől ért haza, hanem valahonnan a domboldalról... Mind fáradtabban szőtte gondolatait, végül elaludt.

/Qz ökölvívó és a halál

Filmszínházaink nagy sikerrel játszák a legújabb szlovák filmet, mely a koncentrációs táborok életéből meríti témáját. A filmet lengyel író témájából szlovák rendező készítette, s szereplői között vannak szlovákok, lengyelek, németek.

MIT NYÚJT LÁTOGATÓINAK A TÁTRA?

csak sokára állt meg ismét. Amikor végre leszállt, ismeretlen környékre került. Kellemes vidék, ezt rögtön látta, sokkal szebb tágasabb és úriasabb, mint az, ahol lakott.

Borsfák sűrű, apró levelű koronák lombalagutat formálva borultak össze feje felett. Gyönyörű kertek mélyén elegáns villák rejtőztek. Az utca néptelen volt. Csak valahol messze, a kanyargó kerítések lándzsái mögött ment egy fehér blúzos, tűzpiros szoknyás nő. Haját divatosan sisak-alakúra tornyozta, finom hajlású nyakán messziről ékszerként csillogott egy odahullott szőke hajtincs. Válla széles, telt, háta hosszú, keskeny derekán széles bőröv. Csípőjén a szoknya minden lépésre kacéran ringott.

A nőt is, mint előbb az utcát, Riccardo csodálatosan

nem voltak borsfák. A kertes villák helyén több emeletes, szép külsejű, tetőteraszos paloták emelkedtek a lejtős járda mentén. Riccardo ismét azt gondolta, hogy inkább élne ebben a nyugodt, elegáns, arisztokratikus negyedben, mint abban a sivár, szegényes utcában, ahol eddig lakott. A piros szoknyás np utcája volt, talán ezért vélte annyival vonzóbbnak, mint azt, ahol a feleségével élt.

A nő egyre lassabban ment. Riccardo a lassítást beleegyezésnek tekintette, és sietősre fogta lépteit, hogy utolérhesse. Abban a szempillantásban a nő eltűnt egy kapualjban, a piros szoknya még i utoljára, hívogatóan meglibbent, Riccardo habozva követte.

Az előcsarnok végén látta, hogy megindult a lépcáőn fölfelé. Nem szállt liftbe, bizoRohamosan növekszik a Tátra idegenforgalma. Míg a természetnek ezt a csodás alkotását a felszabadulás előtt évente csupán néhány ezren keresték fel, a felszabadulást követő években e szám megsokszorozódott. Tavaly például a Tátrát már több millió ember látogatta meg.

Kell ehhez magyarázat? Azt hisszük, a puszta tények önmagukban is kifejezik, hogy a kiváltságosok egykori gyógyulási és üdülőhelye kiket szolgál ma.

Ezért ezúttal nem azt vizsgáltuk, hogy kik járnak a Tátrába, hanem azt, hogy ennek a rengeteg embernek mit nyújt a Tátra.

2.

A betegeknek gyógyulást. Szanatóriumaiban ezrek és ezrek nyerik vissza egészségüket. De a Tátrát nemcsak a gyógyulni óhajtó emberek keresik fel. Rengetegen töltik itt szabadsagukat, rengetegen jönnek ide kielégíteni sportszenvedélyüket. A Tátra e látogatói iránt is bőkezű.

A pompás üdülésre, sízésre, hegymászásra és még sok más sportolásra legalább olyan nagyszerű lehetőségeket teremt, mint a gyógyulásra. Naponta vannak itt különféle bemutatók, kiállítások, filmvetítések, előadássorozatok és más rendezvények is.

Az üdülés, sport és kultúra kapcsolata leginkább az üdülőtelepeken nyilvánul meg. Ezeken a helyeken hivatásos sport- és kultúrfelelősök gondoskodnak arról, hogy az ország különféle helyeiről ösz- szesereglett, különféle korú és

munkabeosztású emberek tátrai pihenését — kinek-kinek kedve szerint — sport és kultúra egészítse ki, tegye kellemessé.

A sportfelelősök az edzések, kirándulások és sportversenyek megrendezésén kívül, egy-egy sportág alapismereteire is megtanítják az érdeklődőket. Télen sí-, nyáron hegymászó és más tanfolyamokat rendeznek.

4.

A kifogástalan üdülési és sportlehetőségekhez sohasem fűztünk kétségeket. Hiszen a Tátra erről híres. Ilyen értelemben innen mindenki csak megelégedetten • távozhat. Egyedül a kulturális élettel kapcsolatban voltak kételyeink. Most azonban, miután végigjártunk néhány üdülőt, határozottan állítjuk: a Tátra vendégei a kultúrában sem szenvednek hiányt.

Mindegyik üdülő könyvtárral, televízióval, számtalan újsággal és folyóirattal rendelkezik. Ezenkívül a kultúrát szolgálják a különféle együttesek, amelyek legjobbjai látogatnak el a Tátrába.

5.

Egy-egy üdülőben hét-tíz, esetleg 14 napot töltenek a vendégek. A napirendet úgy állítják össze, hogy' mindegyik napra essen valamilyen kulturális műsor. Az egyik nap filmet vetítenek, a másik nap előadást tartanak, a harmadik nap zeneestet rendeznek, és így tovább.

A program mindig változatos. De akit mégsem érdekel valamelyik rendezvény, az a társalgóban találja meg a kellemes időtöltés kellékeit, ahol a televízión, a rádión és lemezjátszón kívül számos társasjáték van. Nem csoda, ha

itt mindönki elégedett, de erről szóljanak a nyilatkozatok:

Jaroslav Smith, a blanskói

gépgyár dolgozója: — Életemben először járok a Tátrában. Egyhetes üdülésre jöttem ide. Számomra ez a néhány nap örökre felejthetetlen marad. Nemcsak a természeti látvány lenyűgöző, az ellátás is kifogástalan.

Josef Illavík, brnói hivatalnok: — Szabadságomra néhány könyvet is hoztam magammal. Fölöslegesen. Az itteni könyvtárban is megtaláltam mindegyiket. Az üdülő nemcsak jó olvasmányokat, de jó kulturális műsort is biztosított.

6.

Érdekelt, hogyan vélekednek a Tátra kulturális életéről az üdülök vezetői. Részletes válaszokat kaptunk, alább azonban csak a lényeget közöljük:

— A Tátrába elsősorban pihenni, üdülni járnak az emberek. Ez természetes. A pihenés és az üdülés azonban nem lehet egyoldalú. Ügy értjük ezt, hogy nem igazi pihenés az, ha a vendég egyebet sem csinál, csak sétál; fekszik vagy a társalgóban beszélget. A pihenés akkor igazán pihenés, ha változatos és ha egyaránt szolgálja a testi és a szellemi igényeket. Ezért' tartjuk szükségesnek a sportolás mellett a kulturális életet, ezért teszünk meg ennek érdekében mindent ... Üdülőhelyeinken a napirendet a változatos életmódnak megfelelően állítjuk össze, és azt a célt szolgálja, hogy a pihenés, a sport és a kultúra kiegészítsék egymást.

Ügy véljük, talán e,rövid észrevételek is bizonyítják, hogy a Tátrában a sport mellett a kultúra is szerepet kap. A pihenés így válik itt igazi testi és lelki gyógyszerré, (b)

Üdülés, sport, kultúra