Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1963-02-19 / 7. szám
Üj évtized küszöbén Quo vadis, MATESZ? — kérdezi a jubileum kapcsán a Magyar Területi Színházat az Űj Ifjúság riporter-párja, általuk is pesszimisztikusnak elismert cikkében. Én erre Vergiliusszal felelek, a színész örök, vele született optimizmusával: „ad astra“! A csillagok felé törünk s ha utunkat nem is lehet mérni Gagarinék gyorsaságával, ha i'tt-ott akadályokon kell átugornunk — és néha felbuknunk — ez a tényen mit sem változtat: mi előre igyekszünk, a tökéletesebb, a művészibb, az egyre emberibb felé. Nem tagadom, nem indokolatlan színházunk két kipróbált, régi barátja rikkének borúlátó alaphangja Átléptük az első tíz esztendőt és vezető kádrekben még ma is ott tartunk, ahol a kezdet kezdetén: egyszerűen nincsenek. Nincs állandó, főiskolát végzett rendezőnk. dramaturgunk. Egyelőre úgy állunk hogy „atya“ sincs, igazgatónk. Nem kellemes perspektíva ez: csillagok felé törni szakvezetők nélkül. De mi nem torpanunk meg: igazgatót a közeli jövőben kapunk, aki majd velünk össze- kovácsolódva irányít bennünket. Majd ő is „beletanul“ a színházvezetésbe menet közben, mint mi is nagyrészt színiiskola nélkül menet közben jutottunk el oda. hogy hivatásos színészeknek ismernek el bennünket. Ha nem kapunk rendezőt, majd a saját „neveléseinket“ támogatjuk, segítjük, hogy jő rendezőkké váljanak. És ha nem kapunk dramaturgot, dramaturggá válik az egész művészegyüttes, a művészeti tanács — és kollektivet fogjuk végezni az ezzel kapcsolatos munkát. De meg nem torpanunk, meg nem állunk, találunk mindenre megoldást. (Mindenesetre azonban nem ártana, ha az illetékes szervek segítenének mielőbb megoldani ezeket a kérdéseket.) Optimizmussal felelünk hát a két barát cikkére, pesszimizmusára: az ünnepségek hullámainak elcsendesedése után, a ránk köszöntött újabb évtized munkás hétköznapja) elé a komáromi Magyar Területi Színház kollektívája derűlátóan tekint. De a derűlátás mellett nem feledkezünk meg azokról a feladatokról sem. amelyeket — úgy érzem — az elkövetkező évtized ró ránk. Melyek lennének ezek a feladatok? Felsorolni unalmas lenne és felesleges. Csak a legfontosabbakat vegyük. Elsősorban emelnünk kell előadásaink művészi színvonalát. A mai szíriház korparancsa, hogy emberhez szóljon modern legyen. azaz időszerű. De ennek nem díszleteink „érthetőségében“ vagy „érthetetlenségé- ben“ kell megnyilvánulnia, hanem a színészi játék elmé- lyültségében a rendezésben és a darab egészében. Ezért lenne hasznos ha színházunkban évente több vendég, jeles rendező működne egy-egy bemutatónk inszcenálásán. Feltétlen szükséges — és ezt a cikk helyesen hiányolja nálunk — színpadi beszédünk tökéletesítése pallérozása. Erre csak szorgalmas önképzéssel. állandó gyakorlással — és nem utolsó sorban jól fordított darabok, világklasszikusok színrehozásával — lehet írt találni. Sokat segít bennünket ebben a Csehszlovák Rádió magyar osztálya is. minthogy kilátásba helyezte művészeink fokozottabb foglalkoztatottsáMai jugoszláv költők RISTO TOSQVIČ: Tériünk hát vissza apró dolgainkhoz Térjünk hát vissza apró dolgainkhoz. A reggeli árnyék játékához álmos ablakokon. Nyújtózkodjunk az ágyban, pancsoljunk a kád forró vizében. Kongjon lépteink tánca az aszfalton Térjünk hát vissza apró dolgainkhoz. Csevegjünk lustán a kávéházak délutáni csendjében. Bámuljuk a kirakatokat zsebredugott kézzel. Üljünk az eldugott padra, melyen a csillagok ottfeledték bánatukat. Térjünk hát vissza apró dolgainkhoz. Kószáljunk szürkületkor a befagyott kikötőben. Hajoljunk a fűhöz, melyet megrészegített a tücskök cirpelése. Figyeljük a külvárosi kutyák ugatását, békák céltalan brekegését. Térjünk hát vissza apró dolgainkhoz. A korhadt hídhoz kiszáradt patak felett. Az elhagyott játékhoz az üres udvaron. A kicsiny állomáshoz, ahová ritkán fut be vonat. Térjünk hát vissza apró dolgainkhoz. ♦ I Oda. ahol minden kezdődik és végződik. I Oda. ahol semmi sem ismétlődik, S Oda, ahol dalaink és könnyeink először fakadtak. ♦ ' S Térjünk hát vissza apró dolgainkhoz. De halkan, nagy szavak, diadalkapuk nélkül. Villamosok és repülőgépek után kezünk csendre vadászik. Térjünk hát tisztán vissza kezdetünkhöz. ! : s * VESZNA PARUN: # Az ember anvia J Inkább sötét telet szültél volna, ó, anyám, mint engem, í Medvét szültél volna a barlangjában kígyót a fészkén. • Követ csókoltál volna inkább, semmint az orcám, t Nőstényvad tőgye táplált volna inkább, semmint asszony emlője engem, I S ha madarat szültél volna, ô anyám, most anya volnál. * Boldog lennél s szárnyaddal madarat melengetnél, j Ha fát szültél volna, a fa megéledne tavaszra, I Dalodra kipirulna a hárs, a sás kizöldelne. Lábadnál bárány pihenne, ha bárány anyja volnál. Akár gügyögnél akár sírnál, megértene a boldog kis jószág. De így magadban állsz s magad osztod meg kínod a sírokkal; Keserű sors ctz emberi lét, amíg késsel barátkozik az ember. gát. Szeretnénk remélni, hogy az elkövetkező évtized a szép színpadi beszéd elsajátításában. művelésében gyökeres változást hoz majd. Mi sem vagyunk hívei a számoknak — bár e számokban kifejezett eredményekre büszkék vagyunk — és mégis' papírra kell vetnem egy statisztikai adatot (kissé megszomorodva). Ez pedig az, hogy a 62 bemutató közül csupán 5-6 előadásunkban szőlottunk közvetlenül ifjúságunkhoz. Ezekről a kérdésekről ugyancsak szándékában áll a színháznak komolyan gondolkozni és olyan müsorpolitikát folytatni, mely gondol mind a legkisebbek, mind a serdülő fiatalok nézővé való nevelésére. Műsorunkon van a „Különös házasság“ s ugyan hány !skola látta már? Pedig Mikszáth e regénye kötelező olvasmány. Előkészületben van Shakespeare Makrancos hölgy c. vígjátéka. A nagy drámaíró-fejedelem ugyancsak iskolai anyag, nem árt. ha majd a diák színpadon is megismerkedik az angol irodalmi óriással. Figyeljék programunkat a pedagógusok és ha diákjaik részére megfelelőt találnak. . igényeljenek előadást az iskola számára. Olyan komoly iskoliák. mint Érsekújvár, Losonc. Kassa, Léva, Ipolyság — adósaink ebből a szempontból. Pedig milyen egyszerű az egész: egy telefon Komárom 28-89 — MATESZ szervezési osztály, az együttes korábban indul az említett helyekre és délután is játszik. Mint például Perbetén az utóbM időkben. A perbetei pedagógusok ebben példamutatók. Az új évtized küszöbén üzenjük barátainknak, a fiataloknak és idősebbeknek egyaránt: lelkes kultúrmunkásokként akar runk működni a követkézé években is és — ha sikerek és balsikerek váltakozó csúcsain és völgyein keresztül is —, de küldetésünk komolyságának tudatában törünk előre! Min-, dig előre! Ad astra! Siposs Jenő, a komáromi Magyar Területi Színház tagja ftomcia fiCm Uete Az elmúlt hét legjelentősebb kulturális eseménye a francia film hetének megrendezése volt. Ismeretes, hogy a filmnek nemcsak őshazája, hanem egyik legtekintélyesebb termelője is Franciaország. Clair, Renoir, Carné, Aut ant-La-a a filmművészet legkiválóbb művelői, klasszikusai közé tartoznak, s ha a fiatalabbakat, az ú. n. Üj Hullámot nézzük (Resnais, Camus. Truffaut), akkor is az élvonalba kell őket besoroznunk S ugyanakkor állalidó vitatéma világszerte, de Franciaországban is a film, (s ezen belül a nagymultú francia film) válsága. Mit tükröz mindebből a most megrendezett filmhét9 Igaz ez is, az is. Láttunk néhány kiváló filmet, mint amilyen a Cléo öttől hétig (Agnés Varda munkája, egy rákbetegségre gyanús fiatal énekesnő két órájának pontos és megdöbbentő leírása) s a Jeanne ď Arc pere (Bresson rendezése), ám ugyanakkor láttunk egy egész sereg közepes vagy a közepesnél is gyengébb, csak a szórakoztatást szolgáló kommersz-müvet (Az ördög és a tízparancsolat, Arzén Lupin kontra Arzén Lupin, stb.) Meg kell jegyeznünk azt is, hogy a nagyközönségnek éppen ezek tetszettek a leginkább, míg az említett, világviszonylatban elismert remekművek ugyancsak kevés tetszést keltettek, mint ahogy „megbukott“ nálunk a japán Kopár sziget is. Lapjaink foglalkoztak már ezzel a problémával, s van miért pirulnunk a világ színe előtt közönségünk ilyen igénytelensége, joggal mondhatjuk, müveletlensége Frangoise Arnoul Egy szerkesztőség munkájának mércéje: a közölt anyagra reagáló visszhang: a beérkezett (egyetértő vagy vitatkozó) levelek. Ha elfogadjuk ezt a definíciót, jólesően nyugtázhatjuk: lapunk nem végez felesleges munkát. Az utóbbi hetekben majd minden cikkünkre érkezett válasz, némelyikre több is. Ezért döntöttünk úgy, hogy az értékesebbjét ezeknek is közöljük. Ezúttal Siposs Jenő cikkét és a Hét katona levelét közöljük, annak ellenére, hogy különösen e másodiknak nem értünk egyet, minden tételével, s a problémára a következőkben még visszatérünk. Addig is, íme a visszhang! Edouardo Molinaro r-, c \..V U \UrlO. VN. miatt. S itt az ideje, hogy komolyan elgondolkozzunk a problémán: hogyan tovább? Mert a jó film olyan, mint a jó regény, vagy a jó zene: nem elandalítani akar, megrí- katn, vagy megnevettetni, hanem megdöbbenteni és felrázni. Persze, az igényes munka megköveteli a közönség igényét is, azt, hogy ne csak félemberként üljünk a moziban, hanem teljes valónkkal, értelmünkkel és szívünkkel, s ne csak megnézni akarjunk egy filmhistóriácskát, hanem elsősorban megérteni. Jól tudjuk, hogy mindez elsősorban a nevelés kérdése. Dehát akkor miért nem neveljük filmközönségünket, miért nem magyarázzuk meg neki, mi a jó, mi a rossz? Mindezek a proolémák élesen vetődtek fel a filmhéten, s ha a bemutatók kevés hasznosat hoztak is. már azzal megelégedhetünk, hogy mindezekre a problémákra ezúttal is (s ezúttal minden eddiginél szigorúbban) felhívták a figyelmünket. Képeinken: A filmhét alkalmából hazánkban járt francia küldöttség két tagja köszönti az Üj Ifjúság olvasóit. TISZTELT SZERKESZTŐSÉG! Hozzá szeretnénk szólni az Űj Ifjúság január 15-i számában megjelent „Januári gondolatok“ című cikkhez, amelyben az író műkedvelő színjátszásunkkal foglalkozik. Szép gondolat az illető írótól, hogy kritikájával és útmutatásával igyekszik fellendíteni falvaink kulturális életét, és a kor szelleméhez híven haladóvá tenni színjátszásunkat. Biztosan sok jót hozna ezen a téren a cikk első felében felvetett gondolatok- értékesítése, de éppen a második rész késztetett arra, hogy hozzászóljunk az itt leírt témához. Az író tűzzel-vassal harcol azok ellen, akik hiányolják a meghatározott színdarab-választékot, és nem érti vagy nem akarja őket érteni. Mi úgy érezzük. annál jobban értjük, miért hanyagolják mind a műkedvelők, mind a közönség a rendelkezésre állő darabok listáját, mivel éppen azok és hasonlók, amelyeket ő a pokolnak ajánl, hiányoznak ezekről a színdarabjegyzékekről. Az említett listának csupán egy része hívja fel a közönség érdeklődését, éppen ezért azt a részt, amelyik érdeklődés nélkül maradt, kellene felváltani a nagy sikert aratott régi darabokkal. Tekintsünk csak vissza CSE- MADOK-unk megalapítására, milyen lelkesedéssel fogadta csehszlovákiai magyarságunk új kultúregyesületét, még a legkisebb falvainkban is ki- sebb-nagyobb színjátszó-csoportok alakultak. Ezután nézzük meg, hány csoport működik ezekből ma? A falvaink számához arányítva nagyon is kevés. Műkedvelőink megcsappanását részben már a fentebb kritizált öncélú színdarab-politika is elősegítette. Legfájóbban érintett többek között egy olyan darab, mint a Caárdáskirálynő, amely az egész Európában sikert aratott és arat még ma is, értéktelenné és elavulttá nyilvánítása. Egy ócska kabáthoz hasonlítja, amely már csak a poros almáriumba való és még szóra sem méltó. Úgy gondolom nagyon is kemény meghatározás egy olyan műről, amely az operett-irodalom büszkesége. Látta egyáltalán ezt a darabot az író? Hiszen élő tanúi lehetünk, hogy a Csárdáskirálynőt, János vitézt, a Cigánybárót és a többieket különböző színházaink évről évre felújítják, nem éppen kis sikerrel. Miért akarják akkor éppen ezeket kizárni műkedvelőink műsorából? Nem gon-, dolják, hogy a mai jó darabokkal együtt megfelelő és nagyobb tömegeket kielégítő anyagot biztosíthatnának színjátszóinknak? Igaz, hogy a nézőközönség időszerű és friss művészetet akar, de kérdjük mi, hol találja az író azt a közönséget, amelyik halálra ítéli a Csárdáskirálynőt? Lehet, hogy az illető író és szűkebb köre ezt vallja, de azt hisz- szük, hogy nagyon sokáig kellene keresnie, ha egy ilyen gondolkodású közönséget akarna találni. Mi szintén a közönség tagjainak érezzük magunkat és még azt sem róhatják fel, hogy nézeteinket a múltból hoztuk, mivel fiatalok vagyunk (katonák), szintén szeretjük a haladót, a modernet és éppen úgy mint Goethe, Shakespeare vagy Madách müveit nem lehet a világirodalomból eltávolítani, úgy nem szabad színpadjainkról e nagysikerű darabokat végképpen sutba dobni. Mivel mi is szívünkön viseljük színjátszásunk fejlődését, és nem értünk egyet az író egyes nézeteivel, ezért próbáltuk kritizálni és megírni saját véleményünket Tisztelettel: „Hét-katonafiú"
