Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1963-02-19 / 7. szám
Szőke (EGY LEÁNY NAPLÓJÁBÓL) 41. Egyszóval megtudtam, hogy artos egészen megváltozott, ém jár sehová, nem iszik, okát olvas és a körülötte leb- 3elö lányokkal szóba se áll. lindezt kissé hihetetlenül allgattam, de jól esett tud- i, hogy ilyen hatással vagyok á. — Valósággal átvarázsoltad rágám! Az ember nem ismer á... Mosolyogtam, s magamban zon tűnődtem, mivel gyako- oltam ekkora hatást rá. Iga- án szeretne? Hihetetlen, de 1 kell hinnem, hogy ragasz- odik hozzám és kész áldoza- okra is, csakhogy elnyerje’bi- almamat, szerelmemet. Sze- encsétlen zátonyra futott emer, talán bennem látja me- edékét. Azt hiszi, mellettem isszanyeri önbizalmát, élet- átét. Vera riasztott fel töprengé- emből. Másodszor szögezte .ekem kérdését: — És te? Te mit szólsz eh- tez? — Én?... Én nem is tudom lit szóljak... — Szenved!... Hidd el, hogy zenved, mert elutasítod. Ha rra gondolok, hogy amikor legismerkedtetek... Hidd el, okán vannak úgy, hogy csak kkor döbbennek rá, hogy nem ■lhetnek egymás nélkül, ami- :or túljutottak mindenen. Ajaj! De még mennyien... For- lítva kezdtetek, ennyi az •gész. Különben azt mondja, logy ő már akkor is szere- etL — Hagyjuk — intettem le. — Te tudod, hogy mi volt íöztetek... Mindenesetre a te lelyedben én két kézzel ráadnám meg a szerencsét. Gon- lold meg, mi vár rád azután, iogy..i — Vera! Őszinte lehetek hoz- :ád? — Természetesen! Elvégre smerhetsz... Tudhatod, hogy I javad akarom. — Hát akkor hallgass meg. Jégy szíves ne szólj közbe. Elmondtam neki, hogy Bartos- tól nem idegenkedem, de néha úgy érzem, mintha titokban gyűlölném. Ha akkor, azon az éjszakán, amikor együtt voltunk, nem úgy történik minden... Lehet, hogy ô másképp akarta! Meglehet. De én úgy éreztem, hogy a segítségéért szolgálatot kell tennem és... Mintha eladtam volna magam, mintha megvásárolt volna. Ez benne a szörnyű... — Túlságosan érzékeny vagy — felelte Vera egy kis idő múlva. — Érzékeny és büszke... — Nem, nem vagyok büszke! Csak félek... Egyszer már ráfizettem. Most már félek. — Félsz, hogy Bartos nem vesz el? — Nem, nem attól félek! — Hát mitől? — Attól tartok, hogyha meg is szeretném, mindez árnyat borítana az életünkre. szerű munkáslány vagyok. Mit mondanának az emberek? Azt hinnék behálóztam... Nem vi- serném el! Gúnyosan nézett rám és nevetett. — Te azt hiszed, hogy Bartos selyemágyban született? — Tudom, hogy parasztok a szülei! — Most már végképp őrültségeket beszélsz! — Csakhamar rájönne, hogy buta vagyok és kiábrándulna belőlem. — Művelt lehet az is, aki nem doktor és a doktor is lehet szamár, faragatlan és otromba. Hajaj! Mi mindent tudnék én erről mesélni!... A szerelem nem ismer műveltségi korlátokat, mint ahogy vagyoni korlátokat sem ismer. Eny- nyit már tudhatnál. Vannak, akik felkapaszkodtak, ráuntak a feleségükre és azt mondják: lemaradt mellettem a fej— Mondom, hogy érzékeny vagy! Hiszen tudod, hogy a gyereket vállalja... — Tudom. — Hát akkor? — Hagyjuk! — néztem rá esdekelve. — Olyan utálatos ez... Ez az alkudozás... — Én a te helyedben... — Hagyd! — kiáltottam rá kétségbeesetten. — Ami rosz- szul kezdődik, nem végződhet jól... — Azt sose tudhatod! Bartos mindenre kész érted... Ügy hajlíthatod, ahogy akarod. — Meg aztán... Én csak egyMIT OLVASSUNK? PABLO NERUDA: ELEMI ÓDÁK Pablo Neruda Latin-Amerika költői közül a legnagyobb hatású a spanyol nyelv területén, mint ahogy 6 az, akit legtöbb idegen nyelvre fordítottak a mai spanyol nyelvű költők közül. Műveiből eddig a Teljes ének egyes részletei és A szőlők és a szél ismeretes magyarul. Ez a mostani kötet pályájának egyik legjelentősebb alkotásából, az Elemi ódák 1954 és 1959 között megjelent négy kötetéből ad bő válogatást. Az illegálitás majd a száműzetés éveinek nagy költeményei után az ódákban az újra hazatalált költő szólal meg, talán minden eddiginél ragyogóbban csillogtatva meg e kivételes költészet elementáris erejét és gazdagságát. Az ódáknak ebben a négy könyvében Neruda egyforma közvetlenséggel és emelkedettséggel énekli meg a világ egyszerű és hatalmas jelenségeit, egyforma gyöngédséggel és erővel fordul egy szál parti virághoz és a Kordillerák hegyláncához, egyforma játékossággal és komolysággal tekint egy fej hagymára és a holdra. Ez a mély humanizmusból fakadó enciklopédikus teljesség emeli Nerudának ezt az új művét korunk költészetének legelső vonalába. TERSÄNSZKY J. JENŐ: NAGY ÁRNYAKRÓL BIZALMASAN A Kakuk Marci írójának talán egyik legértékesebb kötetét tartja kezében az olvasó: a neves író visszaemlékezéseit elhunyt kortársairól. Tersánszky azonban nem az emlékezések és méltatások szokványos hangján ír kiválasztottjairól; írói magatartása ezúttal is újszerű, egyéni és meglepetéseket tartogató. Az író így ír vállalkozásáról: „Akikről itt szó lesz, azokról sokszor olvastam az utánuk következő írók tollából azt a megjelölést, hogy a Nagy Nemzedék. Ebben a némileg csüggesztó megjelölésben körülbelül meghatározódik az, hogy: mi az irodalom, a művészet! Mindenesetre elismerés, sőt, alázat sugárzik belőle. Nos, ez az elismerés és alázat sok olyan művet is szült olyanoktól, akik a Nagy Nemzedék egyes tagjairól emlékiratokat írtak, és már émelyegtetően túlzásba vitték azt, hogy: csakis angyali fényben mutatják őket, és hozsannáznak róluk, unalomba taszítva magukat a nagyságokat is, ami nem használ nekik. Ez adta azt az ötletet nekem, hogy megírjam ezt az emlékezést, és a Nagy árnyakról bizalmasan ... címet kölcsönözzem művemnek“. lődésben, nem élhetek vele! Közben egyszerűen fiatalabb nőre vásik a foguk, aki sokszor butább, mint a feleségük volt. Az emberek szeretik nem egészen tiszta cselekedeteiket tisztának feltüntetni. Ez az egész! Meg akartam kérdezni, hogy ő Václavval... hogy hiszen Václav is ezt tette, amikor hozzá csatlakozott és otthagyta á feleségét. Csak meggondoltam. Hiszen talán .éppen'azért helyesebben látja ezeket a dolgokat, mert bennük él. Mit tudhatok én mindenről. Buta, de szép nő mindig akad, aki hajlandó öreg, de jól kereső és magas polcon ülő férfihez feleségül menni. De az én esetem más. Bartos nem ör,eg és bármikor kapna más lányt is, műveltet, iskolázottat. És én... Ha nem is jártam iskolába, a könyvet, a művészetet és az irodalmat mindig szerettem. Talán nem is vagyok annyira az iskolázott lányok mögött... TalánVera eloszlatta kételyeimet. Minden idegenkedés ellenére kezdtem hinni, hogy túlságosan aggályoskodó vagyok és hogy az idő behegeszt minden sebet. Űj gondok, új örömök szakadnak ránk és elfeledjük a régieket. Valahol azt olvastam, hogy a leglomhább patak is egyszer a tengerbe ér. Igen, én is megyek lassan, lassan a tenger felé! Talán ő és én... Senki sem születik kialakult jellemmel. Az ember mindig alakíthatja és változtathatja, ha van hozzá kedve. Tizenkettedik nap. Végre kikerültem az orvos- ságszagú kórházból. Amikor a utcára léptem, szinte megszédültem a friss levegőtől. Aranysárga fényben fürdőit minden. A vénasszonyok nyara másodszor vette birtokba a várost. Az emberek, a mozgás, a színek egészen felderítették. K:s táskámban könnyen elfért a néhány holmi, amely vélem volt. Olthatatlan kíváncsisággal vetettem bele magam a város forgatagába. A dóm órája egyet kongatott, amikor rádöbbentem, hogy szörnyen éhes vagyok. Eszembe jutott, hogy a Slovanban kitűnő borscsot főznek és innen az antikváriumtól nincs is messze. A kiválasztott könyveket kifizettem és megígértem, hogy értük jövök. Az étteremben kevesen voltak. A borscs csakugyan kitűnő volt. Két óra múlhatott, amikor ismét az utcára léptem. Arra gondoltam, hogy dr. Bartos ilyenkor már otthon szokott lenni és mi lenne, ha meglátogatnám. Bizonyára örülni fog és nagyon hálás lesz. Nem sokat töprengtem. Elvégre már úgy is döntöttem és ma jó akartam lenni. Hosszan csöngettem, aztán vártam. Senki se nyitott ajtót. Ismét csöngettem, és arra gondoltam, hogy talán nincs otthon. Már el akartam menni, amikor bentről halk neszt hallottam. Végre bátortalanul kinyílt az ajtó. Halványan, zavartan állott előttem csíkos háziköntösében Bartos. Meglepett, hogy nem örül, hiszen Vera már biztosan beszámolt a tegnapi látogatásáról. Végre beengedett az előszobába, de nem nyúlt a felöltőmért, hogy lesegítse rólam. Közömbös, értelmetlen dolgokról beszéltünk s zavarunk egyre nőt. Gondoltam, hogy talán meghatódott s azért oly félszeg. A fogas felé fordultam, hogy levessem a felöltőmet. Igen. Akkor értettem meg mindent. A fogason kék női kabát lógott. Visszafordultam. Abban a pillanatban az üveges szobaajtó mögött női alak surrant el. Jól láttam hosszú lábának, kerék mellének sziluettjét. Elpirultam és zavart lettem. — Talán rosszkor jöttem. — Nem, nem! — tiltakozott s megremegett az ajka. — Csak azért jöttem, hogy megköszönjem a segítségét. Elfordította a tekintetét, arca megvonaglott. — Ne értsen félre... —. nézett rám esdekelve. Mosolyogva nyújtottam a kezem. — Nem történt semmi. A viszontlátásra! — Mindent megmagyarázok... — Nincs mit magyarázni... A viszontlátásra! Gyorsan, szinte futva rohantam le a lépcsőn. Az utcán megkönnyebbültem. Könnyűnek és szabadnak éreztem magam ismét. Elszállott titkos félelmem. Ismét a magam útján járhatok. Most már erősebben, edzettebben, biztosabb léptekkel. Nem lesz könnyű az életem. A magányos asszonyok küzdelmes, de becsületes élete vár rám. Hóban, fagyban, esőben, sárban tolom minden kora reggel a gyerekkocsit a bölcsődébe, aztán rohanok munkába, munkából ismét a bölcsődébe, és haza. Este sütök, főzök, mosok, varrók. Nem lesz időm gondolkozni, töprengeni, nem lesz kedvem szórakozni. Egyetlen örömem ő lesz, csakis ő... a gyermekem! És ha még marad időm, olvasok... és várok... Kire? Mire? Talán arra, hogy a gyermekem felnőjön, talán arra, hogy valaki jön és odaáll mellém, segít, ha lehull a gyerekkocsi kereke, megjavítja a vízcsapot... Nincsenek nagy igéIgor Ojsztrah Bratislavában ej nyeim. Csak becsületes legyen! Ez minden... Egyetlen vágyam a tisztaság. Oly sok bajom volt a képmutató, .becstelen emberekkel. Ök nehezítették meg az életemet, mint ahogy megnehezítik minden becsületes ember életét. Elrothasztják maguk körül a levegőt és megfertőznek mindent s mindenkit. Óvakodni kell tőlük, mert ott vannak mindenütt. Lent és fönt egyaránt. > UTOLSÓ BEJEGYZÉS Szilveszter este. Több mint egy hónapja semmit sem jegyeztem a naplómba. Sok volt a teendőm, gondom. Nem volt időm a naplóval törődni. Most, hogy ismét fellapoztam, látom, mennyi mindent kéne utólag elmondanom, megmagyaráznom. De nincs semmi értelme. A megoldott problémák számomra már nem érdekesek.’ Egyszerűen felsorolom hát őket. Ahogy dr. Bartostól eljöttem, megkönnyebbültem. Megoldódott életem egyik nagy problémája. Jó, hogy úgy és ott találtam nála azt a lányt. (Azóta megtudtam, hogy rendelőjének szőke ápolónője volt ott, aki szeretné, ha Bartos elvenné. Váljon egészségére! Nagyon jól emlékszem, milyen ferdén nézett rám, amikor Bar- tost a rendelőjében kerestem. Már akkor vetélytársának hitt! Szegény!) Jó, hogy kijózanodtam pillanatnyi kábulatomból. Rájöttem, hogy az életben nem szabad a könnyebb megoldásokat keresni, mert azok letéritek az embert igazi útjáról. így hát Bartosnak nem lettem a felesége. .A véletlen segítségével megmenekültem egy könnyelmű lépéstől. Szertefoszlott Bartos nagy átalakulásának legendája. Lehet, hogy Bartos szeretett a maga módján s lehet, hogy idővel megváltozott volna. Csakhogy én nem szerettem és semmi kedvem sem volt kísérletezni vele. Azóta néhányszor eljött utánam. Verával is üzengetett. Bűnbánó képpel könyörgött, hogy fogadjam vissza. Megmondtam neki, hogy nem szeretem, hogy jó barátok maradhatunk, de semmi több. Otthon a lányok? Irénnel nem békültünk ki. Járunk egymás mellett, mint az idegenek. Piri, szegény, végre révbe jutott. , Karácsony előtt egybekeltek. Hívtak a lakodalomba, de nem mentem. Kaptak lakást, végleg ott, telepedtek le a gyár mellett. Azt hiszem jól megértik majd egymást. Vera együtt ment a mérnökkel üdülni a Tátrába, Nem tudom, miért nem házasodnak össze. Ügy érzem a mérnök végül mégiscsak visszatér a családjához. Szegény Vera! Megint elesik egy autós partnertől. így hát most nincsenek igazi barátnőim. Karácsony előtt megkaptam a külön szobát. Az öreg üzemi orvos valóban sokat fáradt az érdekemben. És a fiúk, a munkatársaim nagyon aranyosak voltak. Kifestették a szobát, segítettek berendezkedni. Hallottam, hogy amíg a kórházban voltam, néhányan ki akartak dobatni a brigádból, amiért... De a többiek megvédtek. A mogorva brigádve- vezetőnk Vera szerint üvöltözve verte az asztalt és azzal íenyegetődzött, hogy mindany- nyian elmennek, ha engem bántani mernek. Amilyen darabos, olyan vajszívű, ameny- nyire ellenszenves volt kezdetben, most annyira megkedveltem. Egyenes és szókimondó! Mindig a gyengék oldalára áll. így hát én lettem a brigád kedvence. És ez nagyon jól esik. Növeli önbizalmamat, mert tudom, hogy nem vagyok egyedül. Rájuk mindig számíthatok. Ki hinné, hogy ezekben a szőrös, mogorva emberekben annyi nemes érzés lakozik? Most, hogy hazajöttem az ünnepekre a szüléimhez, nagyon hiányoznak. Alig várom, hogy ismét köztük lehessek. Különben itthon minden idegen lett. A szüleim tudnak mindent. Megírtam nekik és most mogorván, savanyú képjel járnak körülöttem. Ami közvetlen szálak eddig hozzájuk fűztek, most azok is elszakadtak. Nem szólnak semmit, nem szidnak, és nem vigasztalnak. Megtűrnek. Miközben várom az éjfélt és írok naplómba, ők szunyókálnak. Az óra mutatói lassan kúsznak előre. Mindenütt a világon mulatnak, isznak, táncolnak, és mókáznak. Szeretik egymást... Én a szüleim közt idegen lettem. Szívemre nehezedik az idő múlásának nagy csendje. Forró könnyek gyűlnek a szemembe. Már rég sírtam, de most képtelen vagyok visszafojtani könnyeimet. Katica, Katica! Mi lett belőled?... Elakad a lélegzetem. Valami megmozdult bennem. Először bizonytalanul, aztán bátran. Egyszer, kétszer, háromszor... Megdermedek és sikoltani szeretnék... Ő kopogtat! Az én szégyenem és megváltóm... Vége Kedves Olvasóink! Ezzel befejeztük a Katicabogár regény közlését. A szerkesztőség és a regény szerzője kéri kedves Olvasóinkat, hogy írják meg véleményüket a leközölt írásról. Mi tetszett és mi nem tetszett benne? Legalább részben visszatükrözi-e a mai fiatalok életét, érzésvilágát, problémáit? Ha igen, miben, ha nem, miért? Őszinte véleménynyilvánításukat szeretettel várjuk. A szerkesztőség és a szerző
