Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1963-02-19 / 7. szám

\

PÁRKÁNY

ANTAL:

8.

A Fekete-tengertől a Vörös-tengerig

A mese természetesen távol áll a valóságtól, bár sokszor a valóság is meseszerűnek tűnhetik. Erről bizonyára ,már mindnyájan meggyőződtünk?! Éppen ezért a döntő szót mondja ki a hihetőség határát jelző mértéktudásunk, ítélőképességünk!

AFRIKA PARTJAI ELŐTT

A fedélzeten maradtam, mert minden percben várni lehetett a szárazföldnek, Afrika partjainak előbukkanását.

Egyelőre még .semmit sem láttam, de a távcsövesek már ujjongtak — Afrikfa! — látjuk Afrikát! — kiáltozták örömmel.

Valamivel későb'jb, de végre már mindnyájan osztozhattunk az új vizuális szenzációban!

Tempósan közeledtünk a parthoz. A kis felfjiőfoszlányok- kal tarkított égtjolt csodálatosan tükröződött a Földközi - tenger azúrkék vizén.

NAGY SÁNDOR VÁROSÁBAN

A kikötő bejárata előtt horgonyt vetettünk — vártuk az egyiptomi vámőröket...

Alexandriai -i- arabul El Iszkandarijah-ot, Egyiptom legfontosabb kikötőjét és második legnagyobb városát a világhódító Nagy Sándor alapította.

A város előtt IFárosz szigetén építették fel az ókor egyik csodáját, a mai modern világítótornyok ősét./ Ennek a nagyszerű tecihnikai létesítménynek az állítólagos magassága 180 métter volt. Felépítése mai szempontból nézve is szép teljesítménynek számítana.

A nriegmaradt leírásokból tudjuik, hogy a felhőkarcoló- s/.eítü nyolcszögletű torony tetején egy henger alakú tükrös világítótest volt, amelyben a toronyőrök szurkos fával éjjel-nappal tüzeltek. Az 50—60 kilométernyire világító nyílt láng és a felszálló füst biztos orientációul szolgált az eltévedt hajósoknak.

Ez a csodálatos építmény másfél évezredig állott. A XIV. században pusztító földrengés áldozata lett.

AZ EZERARCÚ KELET

Időközben a szokásos vám- vizsgálat is megtörtént.

A fő mólón — a vascölöpökhöz erősített hajórengetegben végre mi is kikötöttünk!

Az érkező hajókat körülveszik az emléktárgyárusok csónakjai. — Souvenir! szaib souvenir! — harsogják minden oldalról a turbános, fezes, színes öltözetű árusok.

Hasonló, de még ennél is bizarrabb kép fogadta a part- raszállókat. Jaj annak a naív vevőnek, aki nem ismeri jól az egyiptomi libra váltópénzeit, vásárlóerejét, vagy a hihetetlenül rugalmas kereskedőket. Itt mindenütt mindenre lehet és kell is alkudni! Az arabok kereskedők a javából és maguk között lenézik azt a vevőt, aki alkudozás nélkül, rögtön vásárol.

Első benyomásként úgy tűnik, hogy ennek a milliós vá- ' rosnak a népe az utcán éli le életét.

Kicsit furcsa számunkra: utcán dolgozó gyerekek.

A kikötőt körülvevő arab nenvpdben mindenütt folyt a cs. here. Napernyős asztaloknál mérték a hűsítő italokat és a forró illatos kávét, gyúrták a fehértésztájú lán- gost, sütötték az erősen fűszerezett húsféléket. Egy gyékényen belül jól megfértek a bűvészettel, jóslással vagy a szerencsejátékokkal foglalkozók asztalkái is.

Az árnyékot adó pálmafák alatt, a házak szögletében vagy éppenséggel a járdán is sokfelé láttunk békésen alvó ara"- bokat. Mi, európaiak, ezért a „keleti“ nyugalomért, de főleg az ehhez szükséges jó idegekért csodáltuk és egy kissé irigyeltük is a szendergőket.

MENNYIBE KERÜL A TEVE?

Egy sovány, tizenháróm-ti- zennégy évesnek látszó, hosz- szú, fehérnek is mondható inget és vörös csonkakúp alakú fezt viselő arab fiúcska férkőzött a közelembe. A nyakán lógó vesszőkosárban különböző nagyságú és színű „souvenir“ tevék sorakoztak.

— Ilyen fajta ajándékot várnak tőlem az otthoni ismerőseim — gondoltam.

A fiú észrevette érdeklődésemet. „Camel, camel, szaib“ — nyújtogatott felém egy hirtelen kezébe kapott tevét.

„Bikám da?" — mennyibe kerül — próbáltam ki a gyatra arab nyelvtudásomat. Valami hosszút felelt. Bizonyára az árut dicsérte, de ezt nem értettem meg.

„Mus bofham“ — nem értem — feleltem sajnálkozva és elfordultam tőle. ,A gyerek kétségbeesetten elémugrott és élénk gesztikuláció kíséretében csak mondta-mondta a magáét. Láthatta, hogy jóformán semmit sem értek a beszédéből, hát mutogatni kezdett. Egy libra, jelezte az ujjún.

— „Gali ketír“ — nagyon drága — mondtam neki. Mivel ezzel a hirtelen összeszedett arab tudásom nagyjából ki is merült és az árat valóban magasnak véltem — menni készültem. Igen ám, de ez nem volt olyan egyszerű! A fiú most már két tevét dugdosott a kezembe az előbbi árért. — „Gali kefír, gali kefír“ — ismételgettem nevetve. Nemsokára három, majd négy tevét kínált ugyanezért az árért. A vásárlás ördöge engem is kísértett, de végérvényesen nem tudtam még elhatározni magam a vételre. A gyerek — úgy látszott, hogy megsértődött — mert sarkon fordult és elrohant...

Alig mentem azonban pár lépést tovább, a kis árus ismét mellettem termett. Már öt tevét kínálgatott egy lib- ráért. Igazán megsajnáltam őt. Meg is vettem volna, de nem volt hová tennem ezt a •„tevekaravánt“, mert a bőröndjeink még a hajón voltak.

(Folytatjuk)

Hai-phongban, a Vietnami Demokratikus Köztársaság egyik kikötővárosában kórházat építettünk. A csehszlovák orvostudomány jó hírnevét igazolja az is, hogy éppen minket bíztak meg a köztársaság első orvosi fakultásának berendezésével. Felvételünk a kórház gyermekpavilonjáról készült.

Bazárnegyed Alexandriában

A GENFI LESZERELÉSI ÉRTEKEZLET tanácskozásainak múlt keddi újrakezdése teljes lendülettel mozgásba hozta a diplomáciai nagyüzem gépezetét. A tizennyolchatalmi bizottság munkájának jelentősége mindenekelőtt abban van, hogy ismételten létrejött a Kelet és a Nyugat kapcsolat- felvétele a nemzetközi helyzet alapkérdéséről, az általános és teljes leszerelésről.

Már a megnyitón nagy jelentőségű megnyilatkozások hangzottak el. Kennedy elnök üzenetet intézett a leszerelési bizottság tagjaihoz s ebben mérsékelt derűlátását fejezte ki. Kennedy szerint annyiban javultak a hasznos viták esélyei, hogy a Szovjetunió legutóbb nagy jelentőségű lépést tett a két fő tárgyalófél álláspontjának közelítésére Hruscsov levelében. A szovjet kormányfő beleegyezett abba, hogy meghatározott helyeken és pontosan rögzített számban nemzetközi ellenőrzéssel gyakoroljanak felügyeletet a föld alatti nukleáris robbantások tilalmának betartása felett.

UGYANCSAK A KEDDI MEGNYITÓ ülésen Kuznyecov, a szovjet külügyminiszter első helyettese, a szovjet delegáció vezetője, kormánya nevében nyilatkozat-tervezetet terjesztett elő. A szovjet kormány új javaslatai a fegyverkezési verseny jelenlegi legkomolyabb problémájára irányítják a figyelmet. Lényegében azt indítványozzák, hogy vonják vissza idegen területekről a nukleáris fegyverek célbajut- tatására alkalmas eszközöket. Az előterjesztés magában foglalja azt is, hogy szüntessék meg az idegen vizeken létesített tengeralattjáró-támaszpontokat és rendeljék vissza hazai vizekre azokat a tengeralattjárókat, amelyekről nukleáris töltettel ellátott rakétákat lehet kilőni. Ennek az indítványnak a jelentőségét az domborítja ki, hogy a NATO legutóbbi stratégiai terveinek középpontjában a Polaris-ra- kétákkal felszerelt tengeralattjárók támaszpontjainak megszervezése áll. Az amerikai kormány első lépésként a skóciai Holy Lochban, Olaszország és Törökország partjai mentén kíván létesíteni ilyen bázisokat.

MIKÖZBEN GENFBEN ISMÉT FELVETTÉK az érintkezést a leszerelés problémájáról folytatandó tanácskozásokon, a nyugati táborban továbbfejlődik az a válság, amelyet a brüsszeli szakítás robbantott ki. Az alkudozások középpontjában most elsősorban Washington és Bonn viszonya áll. Amerikai kormányberkekben ugyanis attól tartanak, hogy a Párizsban aláírt de Gaulle- Adenauer paktum a bonni kormány kötelékeit túlságosan meglazítja a Washingtonnal fennálló viszonyban. Adenauer Carstens külügyminisztériumi államtitkárt ezért kimagyarázkodás végett a Fehér Házba küldte, de a nyugatnémet sajtó értesülései szerint a missziót teljes csőd követte. Carstens fagyos légkörű tárgyalások után volt kénytelen eltávozni az amerikai fővárosból és ezért hamarosan von Brentano kel útra, bogy megkíséreljen nagyobb szerencsével járni.

Washingtonban éppen a nyugat-európai gondok miatt hozzákezdtek a „hatok irányában folytatandó új politika“ kidolgozásához. A nagy „átértékelést“ azonban nehezíti, hogy Kennedy elnök külpolitikájának republikánus ellenzéke támadásba lendült és Nelson Rockefeller irányításával összpontosított tüzet zúdít a Fehér Ház jelenlegi demokratapárti gazdájára.

iiiiiiiiimimmiiiimiiimmiiiiiiiiiiimimiiiiiimiiiiiiiiiiiiimimiiiiiiiiiimiiiiimimiiiiiiiiiiiiiöiiiiiiiiiimimiiiiiimiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimimmmimiiiiiiiiiiiiiir

(Befejezés az 1. oldalról)

egészen a közgazdaságban mutatkozó hibákig, tehát egész a „tejig".

Az elmélet és a gyakorlat közötti különbség annak idején nemcsak azt az ellentétet jelentette, amely a szép elmélet és a reális gyakorlat között keletkezett, hanem egyúttal egybekapcsolta a téves elméletet és a rossz gyakorlatot, amely a valóságban téves módszerek alkalmazásában és durva hibák elkövetésében nyilvánult meg.

Az ellentétek absztrakt és merev értelmezése az osztályharccal kapcsolatos kérdések magyarázatában tükröződött vissza a legjobban és ebből kifolyólag két látszólag ellentétes hiba keletkezett. Az ellentéteket ott keresték, ahol nem voltak, ezzel szemben az ellentéteket ott kendőzték, ahol valóban léteztek.

Az első esetben minden esetben a hiányok mögött az osztályellenség kezét keresték (az osztályharc kiélesítésére vonatkozó tézis), ezzei indokolták a megtorló intézkedéseket, olyan légkört teremtettek, amelyben egyre nőtt az emberek iránti bizalmatlanság (a leningrádi eset. a fogságba esett katonákkal való bánásmód). A fekete-fehér színben feltüntetett konfliktusok koncepciója pont ellenkezőleg a konfliktusnélküliség elméletében csúcsosodott ki; a hiányokat és a növekvő ellentéteket bíráló megnyilvánulásokról kijelentették, hogy

Kell-e filozófia?

azok „sötét színben festik a szovjet valóságot“, amelyet addig mindig csak rózsaszínű megvilágításban festettek le. Megbénították azt az igyekezetei, amely a hiányok és ellentétek etávolítására irányult. Talán felesleges is megemlíteni, hogy az „ellentétek harcát“ milyen mereven értelmezték, s milyen sematikusan vették a nemzetközi kapcsolatokkal ösz- szefüggően a két elszigetelt „tábor“ közötti harcot, Ezzel ellentétesen milyen összefüggést teremtettek a békés együttélés elve és a versengés között, (az egység törvénye és az ellentétek harcának dinamikusan vett felfogásával szemben.)

A gondolkodás a filozófiában, a politikában és a gazdaságtanban igen fontos szerepet tölt be. A filozófia sohasem tűzheti ki a „fő feladatot“, de a filozófiának a politika és a gazdaságtan egységében ma is fontos helye jut.

Sztálingrádot, a hősök városát, amely a fasiszták vereségének és a háborúban beállt fordulatnak a szimbóluma lett, a háború után Volgográdnak nevezték el. Sokan feltették a kérdést, vajon az ilyen intézkedések — tekintettel a város történelmi jelentőségére - nem voltak-e túl szigorúak és nem ellenkeznek-e a hagyományokkal, az érzésekkel és a szokásokkal. A várost mégis másképp nevezték el. A szovjet kommunisták ezzel világosan a világ értésére akarták hozni, hogy következetesen és kérlelhetetlenül felszámolják a személyi kultuszt még akkor is, hogyha ellentétbe kerülnek a hagyományokkal, érzésekkel és a szokásokkal.

Akadtak nálunk olyanok is, akik azt az igyekezetei, hogy bírálni kezdték Sztálin filozófiai tévelygését, egyenesen szentségtörésnek vették. („Sztálin szabadított fel bennünket", „hogyha akkoriban Sztálin nem tartotta volna olyan erősen a gyeplőt...“) A személyi kultusz problémája nemcsak Sztálin személyével, érdemeivel és hibáival függ össze, nemcsak Sztálinról van szó, hanem azokról a torz jelenségekről, amelyek a politikában, a kultúrában, a tudományban és az emberek gondolkodásában mutatkoztak. A szobrok eltávolítása, az utcák, városnevek megváltoztatása — ezek csak külsőségek, de mégis hozzájárulnak azoknak az összefüggéseknek a megértéséhez, amelyek a sztálini személyi kultusszal és az ezzel összefüggő módszerekkel egybekapcsoltak, amelyekkel még azok sincsenek megelégedve, „akik nem engedik meg, hogy Sztálinra valamit is mondjanak“. A múlt maradványait

gondolkodásunkból következetesen eltávolítottuk, ennek a jelentősége a mi körülményeink között annál jelentékenyebb, mivel nálunk a legtöbben, a kommunisták, a közalkalmazottak, a tudományos és kulturális dolgozók, valamint a széles néprétegek egész generációja Sztálin tanításain és módszertanán nevelődött (illetve csak a „Dialektikus és történelmi materializmus című brosúrára szorítkozott). Ez a gondolkodásmód annyira meghonosodott. hogy az első pillantásra talán el sem hinnénk. Gondolkodásunkban az elekti- cizmus hagyományai és az elméletekkel szemben tanúsított elemi erővel megnyilvánuló ellenszenv igazi melegágyat jelentett a sztálini filozófia kibontakoztatása számára.

A CSKP XII. kongresszusán elhangzott felszólalásokban is leszögezték, hogy mindannyian kisebb vagy nagyobb mértékben megfizettük a személyi kultusz adóját. Nem vagyunk időjósok, akik azt kutatják, hogy honnan fúj a szél, és most Sztálin filozófiai tévelygéseinek megállapításából tőkét szeretnénk kovácsolni vagy esetleg tudományos címeket szerezni. Komoly kérdésről van szó, mégpedig arról, hogy a Szovjetunió kommunista pártjának XX. kongresszusa után a marxista gondolkodást

a jelenkori igényes feladatoknak megfelelő színvonalra emeljük: az ellenség háborús törekvéseit nem fékezhetjük meg olyan politikával, amely az elkerülhetetlen háborús konfliktus gondolatán épült fel. A kapitalista gazdasági rendszert nem dönthetjük le tisztán harsonaszóval, mint egykor Jerikó falait. A kapitalista gazdasági rendszert csakis akkor dönthetjük meg, ha fejlesztjük gazdaságunkat, a tudományt és a kultúrát. A kapitalista integráció, a specializált termelés (felett nem arathatunk győzelmet, hogyha a termelést csak szűk nemzeti keretben lendítjük fel, a kibernetika, a relativitáselmélet és kvantumelmélet korszakában a tudománynak, de még a filozófiának sem nyújtunk segítséget azzai, hogyha a víznek párává való változásával példálózunk. A burzsoá filozófiát és az an- tikommunizmus ideológiáját nem küszöböljük ki pusztán éles szavakkal. Aki kritikátlanul, sőt az elmúlt időszak visz- szatérésének reményében tekint vissza, az kővé mered, mint egykor Lót felesége. Következetesen le kell küzdeni a túlhaladott álláspontokat. Ez a feladat szorosan összefügg kommunista meggyőződésünkkel, a tudományos lelkiismeretességgel és az erkölcsi felelősséggel.

(A cikk részlet Ľubomír Nový a Kultúrna tvorba 5. számában megjelent cikkéből. A befejező részt következő számunkban közöljük.)

Rövid

beszélgetés

... Nagyot nézett és kissé elcsodálkozott. Bizonyára nem szokta meg a hasonló kérdést. Vagy ha fel is tettek neki ilyent, inkább csak formálisan. — De hát ha a felsőbb szervek is úgy látják, hát miért ne? — Azért mégis lehetséges, hogy már érdeklődtek nála hasonló dolgokról, mert a kérdést mintha meg akarta volna ismételni.

— A fiatalok? — Kezdte, ~de abba is hagyta és inkább mindjárt válasszal folytatta.

— Ki lehet velük jönni, nem panaszkodhatom rájuk. Azt hiszem ez mindnyájunk véleménye ...

Május elsején is ők voltak a menet élén — kezdte az ismertetést, melynek jelentés-szerű ízét mindjárt megéreztem. — Mind kék ingben voltak. Ők voltak a zászlóvivők, — folytatta, — meg aztán, ha valamiféle ünnepi gyűlés van —a pártnak, vagy a szakszervezetnek. mindig műsort adnak. Nem, igazán nem panaszkodhatunk, — folytatta be- lémerülve. Szinte áradozott.

— Rendszeresen gyülésez- nek, no persze meg brigá- doznak, — hogy el ne felejtsem.

A monoton beszéd, a ha- miskás jelentés olvasás szerű valami, mintha a szempilláimra nehezedett volna. Álmosság fogott el, melynek akaratom ellenére is ásítás elnyomással adtam kifejezést.

Észrevette, de nem csodálkozott. — Biztosan fáradt, sokat ,dolgozott az elvtárs — mondta és igyekezett megkeresni a megszakított beszéd fonalát.

Nem éppen, csak a fülledt levegő álmosít — mondtam, és igyekeztem feltenni a kérdéseket másképp.

Bizonyára vannak problémáik is, melyek megoldásra várnak. Tanulnak-e, tartanak-e számukra előadásokat, milyen is a helyzet az Oktatási Év területén ? És folytattam volna még tovább is, de közbevágott. És mintha kissé megváltozott volna az arca is. Persze ko- morabb lett.

— Jó, hogy mindezt megemlítette az elvtárs — mondta lehangoltan. — Ide is hívom mindjárt a CSISZ- szervezet elnökét, hadd hallja, hisz ez igazán az ó dolga. És máris a kagyló ! után nyúlt.

— Fölösleges — mondtam, — majd velük is beszélek, kár lenne a zavarásért.

— Miért? Dehát tudod — folytatta — mindenre még sem lehet gondunk, ennyit már igazán megtehetnek ok is. De ha mégis úgy gondolod, hát megmondom. Nem sok dicsekedni valónk van. Mert hát nézd — és kissé megakadt, majd folytatta.

— Hangszereket is kaptak, két zenekarnak is elegendő lenne...

— No és? — vágtam közbe.

Hisz éppen ez az. Mást sem tesznek, csak muzsikálnak, táncolnak. Mi lett volna, ha mi is ezt csináltuk volna annak idején. Tánc, televízió, muzsika. Ah ...

No és a munka?

■Árra nincs panasz. Jól dolgoznak, mind kitanult szakember.

És a továbbképzés, esti iskola, tanfolyam?

Csak nem akarod azt mondani elvtárs, hogy még ezzel is mi 'törődjünk? Ennyit már igazán megtehetnek maguk is ...

Sárkány Árpád1