Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1963-12-28 / 52. szám

• mvScüjM* mnmic Álw, ki imtjty&kf Befogják hátulról az ember szemét és dallamos hangon kérdezik: Na, ki vagyok? Ősz- szeráncolt homlokkal töröd a fejedet, ki lehet az illető. A Dezső bácsi, mondod haboz­va és a társaság nevet, mert nem a Dezső bácsi keze fosz­tott meg a szemed világától, hanem a Lonci néni langymeleg tenyerei. Vagy azt mondod, maga a suszter a sarokról, a Jurík bácsi, de a társaság kiabál... Nem, nem a Jurík bácsi a sarokról! Akkor Mi- tyulka úr, a nyugdíjas, hebe­gem... De nem, nem, kachg- nak, nem a Mityulka úr és a végén kiderül, hogy a szenes - ember volt az. Onnan is látha­tod, hogy csupa szénpor az arcod. Ritkán találod el azonnal, ki érdeklődik, hogy na, ki vagyok? Mert nem olyan egyszerű kér­dés ez, amelyre gondolkodás nélkül, az első pillanatra hatá­rozottan felelni lehet. És.... egyértelmű felelet talán nem is érkezik reá. Hogyan is jártam én ezzel a társasjátékkal? írtam egy szatirikus elbeszé­lést, amelynek hőse, bizonyos Jónás nevezetű atyafi — kü­lönben nagyon ügyes fiú — vándor prédikátornak adta ki magát és álruhásan csavargott a jámbor hívők között. Rette­netesen becsapta őket. A Szent háromság nevében hol a fehér- nemíís szekrényei tartalmát ürítette ki, hol meg egy-egy hízó libát vagy egy oldal sza­lonnát kért el telük egyházi célokra. Jónás története nem maradt visszhang talonul. Egyik í'ó is­merősöm, aki ugyancsak meg akarta írni ezt a témát, de ob­jektív okokból nem sikerült neki — nem tudta magát kon­centrálni mondotta — így be­szélt róla: — Jó ez a Jónás, igazán jó. Ügy csal ez a fiú öregem, hogy öröm nézni. De valid be te sejma, hogy egy kicsit maga­dat is beleírtad... Ez az ala­muszi mosoly, amellyel Jónás azt állítja, hogy igen, pedig nem... Ez az együgyű ravasz mosoly, ez a te sajátod is ugye? Mondd csak, de igazán, amikor a Jónást nemzetted, picit önkritikát is gyakoroltál ugye? DUBA GYULA: A hangja nincs minden irigy­ség és bántó él híján,% amit csak azzal tudok magyarázni, hogy neki nem sikerült Jónás­ra koncentrálnia a figyelmét, nekem pedig sikerült. A dolog elgondolkoztatott. No lámcsak, szóval a Jónás mosolya az én mosolyom. A következő írásom hőse Béla volt, a nemeslelkű. Talpig becsületes, jószívű és igazságos fiúnak született, aki a terme­lőmunkának elért nagyszerű eredményeiért államdíjat ka­pott. Egy kezdő prózaíró — vala­milyen Marci — ismerte fel Béla tulajdonságaiban a jelle­memet. A kezdő prózaíró első nyolc novelláját hozta be köz­lés végett és kért, hogy olvas­sam el. Előbb azonban felkiál­tott. — Szerkesztő elvtárs, olvas­tam, olvastam Bélát, és azon­nal mondtam; Marci figyeled? A Béla maga a szerkesztő elv­társ. Ez a nemes lélek, ez a más bajai iránt oly fogékony, gyengéd szív, ez az állati mun­kabírás:, ez a Béla gyerek... Ez testestől lelkestől a szerkesztő elvtárs, az én jó szerkesztő elvtársam ... Béla, én nemes- lelkű Bélám — sóhajtott és megsimogatta a kezemet — olvasd el a novelláimat ... ! — Ugyan — próbáltam véde­kezni, miért... dehogy ... — Béla a szerkesztő elvtárs... a szerkesztő elvtárs pedig Béla és senki más — mondta hatá­rozottan — állumdíjat kell kapnia! Még a Bélától is job­ban megérdemli. Olló ez nem is akármilyen probléma. Mert Jónás prédiká­tor és Béla, a nemeslelkű egy­szerre mégsem lehetek! Külö­nösen amióta szaporodnak a novella és szatíra hőseim. Mert az író önmagát írja meg minden alakjában mond­ják az emberek, és azóta az enyém már egy Vince nevezetű főpincérnek, aki gorombán rá­mordul a vendégre, ha nem ad borravalót neki, a kapzsisága és Egonnak, a huligánnak a ci­nizmusát is birtokolom. Popel - kát, a templomszolgát, "toki görbe dróttal halászta ki a templomperselyből a papírpén­zeket, meg mintha rólam min­tázták volna. Mindezek mellett pedig igaz jellem vagyok és gerinces, mint Homolya, a mar­káns arcú vasesztergályos. Merthogy mindezek az én lelki gyermekeim és az én szemé­lyes tulajdonságaimat örököl­ték. Hogy nem esik az alma messze a fájától, mondták az emberek. Mégis csak bosszantó. Mert a jellemek galériája mégsem lehetek. Vagy Vince vagyok, vagy Popelka! És vagy Homo­lya, a markánsarcú vaseszter­gályos, vagy Egon a huligán! A szívem pedig vagy vajpuha, remegő jóság, vagy szurokfe­kete undorító bűn! Ki vagyok hát? Ki ismer en­gem igazán? Hát persze! Itt a feleségem, ö csak ismer! Megkérdezem őt. Elmerülve, regényt olvas egy karosszékben. A háta mögé to­pázom, tenyeremmel befogom a szemét és incselkedve kérde­zem: na, ki vagyok? Ogy ficánkolt a kezemben, mint egy nyakoncsípett kis manó, igyekezett kiszabadulni. Mikor elengedtem pipacsvörös volt a szeme a haragtól és a szeme szikrákat szórt, te ... te ... — dadogta felindultan — te megörültél? Nem ismerek rád! Ilyen lehetetlen tréfái csak egy őrültnek lehetnek. Te ... te, a komoly férfi... az író... és ilyet, ilyen marhaságot... nem, ez nem te vagy ...te nem ez vagy ... Puf neki, még csak ez kel­lett! A probléma komplikáló- dik. Ügy látszik mindenki más vagyok, csak önmagam nem! ÉÉ •jSrSaf, 1} \ — Már megint mindenedet elvesztetted ...?! RAVASZ TRÉNER Tulajdonképpen nem akartam szólni... menyasszonyoddal láttam őt. Érdekes, amióta a szövetke- tegnap este a zetben vagyunk, még a kakas is hétkor kukorékol öt helyett! CHWI< Sajnos kérem, kevés a személyzetünk. Szöveg nélkül. Doktor úr, azt a kutyát nem lehetne elküldeni?! Hallod drágám, hogy dobog a szívem? Állatorvosnál: — Mondja, hogy Aááá ...! — Be-e-é . Egy karrierista története. Nem értem (EGY SÖTARTÖ MONOLÖGJA) Furcsa teremtés az ember, nehéz a logikáját megérteni. Legalább is egy közönséges sótartó számára nehéz. Régóta kapcsolatban vagyok már ve­lük, sokat tapasztaltam rájuk vonatkozóan és mégsem tudom megérteni például azt, hogy szinte kivétel nélkül miért sózzák el velem mindannyian a levesüket! Pedig én semmi egyebet nem teszek, csak ami a kötelessé­gem: apró lyukamon sót hin­tek az ételre. És ők azért szidnak, hogy miért hintem a sót, mintha nem az lenne a kötelességem, hogy sózzam. Annyit már megértet­tem a bosszús szitkozódásuk- ból, hogy meglepi őket köte­lességtudatom, az, hogy egyál­talán sózok. Mintha inkább ah­hoz lennének hozzászokva, hogy a sótartó minden egyebet csinálhat, csak sóznia nem »za­bad. Rendszerint így történik a dolog. Az ember a kezébe vesz és vadul megráz, hogy egy jó kanálnyi sót belehintsek a le­vesébe. — Ejnye, a fene egye meg — kiált az ember haragosan —, ez így sóz? A többit óraszám­ra rázhatja az ember, mégsem ráz ki belőle semmit! — Az­tán arról kezdenek beszélget­ni az asztaltársával, hogy a postán például valami tollak vannak, de írni nem lehet ve­lük, és hogy az üvegekben sincs tinta... hogy természetes dolog, hogy az utcai automa­ták nem működnek, és a ká­véházi mosdókban nincsen szappan és törülköző. Felso­rolnak egy sereg dolgot, ami ugyan van, de vagy nem mű­ködik, vagy eleve használhatat­lan és azt magyarázzák egy­másnak, hogy ehhez egész jól hozzá lehet szokni, hogy semmi nem működik, az ember biztos a dolgában, és nyugodtan ráz­za a sótartót, mert úgyis be van ragadva, vagy só sincs benne. És erre jön egy ilyen csibész, mint én vagyok, és a gyanútlan ember, aki tudja, hogy a sótartónak nem szabad sóznia egyszerre elsózza a le­vesét. Aztán fenyegetnek, hogy az ilyen rosszindulatú férget, mint én vagyok csak össze kel­lene törni dirib-darabra. Csak azt nem értem, hogy miért ne sózhatnék kedvem szerint, amikor sótartó va­gyok? Furcsa teremtmények, vala­melyikük a végén még valóban összetör. Szilveszteri álmoskönyv Éhes disznó makkal álmodik! — tartja a közmondás és ezzel a népbölcsesség világosan kifejezi, hogy az éjszakai álmok szerves ré­szei az ember életének, konkrét jelentőségük van és semmilyen esetben el nem hanyagol­hatok. Kormos János Jednota vezető esete is ezt a tételt igazolja, amennyiben nyilvánvaló belőle, hogy az említett Jednota vezető ál­mainak valóban oroszlánrészük volt életsora alakulásában. Kormos Jánosnak álmaiban éve­ken keresztül megjelent egy szép acélkék Simca autó, elsuhant előtte, rádudált, oly­annyira, hogy Kormos János álmai hatása alatt — mintegy öntudatlanul — lapos acéllemezt forrasztott mérlege tányérjának az aljára és úgy mért vele. Amikor egy váratlan ellenőr­zés alkalmával felfedezték mérlegén az acél­lemezt, vállát vonogatva azt mondta: ki hit­te volna, hogy autóval álmodni börtönt je­lent..?! Példája nyomán az alábbiakban adjuk közre modern szilveszteri álmoskönyvünket. Nagyfejű kövér embernek kezet csókolni — prémiumot kapsz. Holdvilágnál medvetalpat nyalni — előlép­tetés. Hajasbabát álomba ringatni — megpofoz a feleséged. Fásládában éjszakázni — hazajött a férj. Meztéláb tüdőbajos libákat őrizni — élet­rajzot fogsz írni. Lyukas zsebben tökmagot keresni — hóvégi szomorú mosoly. Éhgyomorra dogmát fogyasztani — veszély. Lila réten piros füvet legelni absztrakt költő leszel. Hosszú alsónadrágban twisztet ropni — kri­tika ér. Miseborban békának lenni — elvonókúra. Cilinderben falra mászni — fogorvos. Izzó parázson acélfúrót edzeni — karrier. Öreg kvargliban kukacnak lenni — ízlés­telenség. Özvegy szamár fülébe suttogni — pletyka. Nehézsúlyú boxbajnok tyúkszemére tapos­ni — szerencse ér. Fakó tehenet láncon vezetni — háztáji gaz­daság. Röpgyülésen kukorékolni — önteltség. Hálóingben vendéget várni — válás. ölmos fütykösökkel verekedni — irodalmi vita. Seprűn repülő bábát látni — kérő áll a ház­hoz. Szilveszterkor önmagaddal máriásozni — agglegény élet. i

Next

/
Thumbnails
Contents