Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1963-11-26 / 47. szám

RÓZSASZIROM Max Reinhardt (1872— 1943) színészi pályáját Ber­linben kezdte a neves natu­ralista rendező, Otto Brahm mellett Reinhardt azonban nagyon korán kialakította saját nézetét és csak mint rendező dolgozott. Munkás­ságának ezen éveit joggal számíthatjuk századunk első igazi színművészeti lépésé­nek, egész az első világhá­ború kitöréséig. Ekkor ha­talmasodott el az úgyneve­zett „Reinhardt-féle im­presszionizmus", mely töké­letesen megjelelt az akkori í színházkedvelő polgárság íz­Í lésének. Nem volt teoreti­kus, mint Sztanyiszlavszkij, csupán újító praxis terén Max Reinhardt Színháza csak esztétikus színház volt. mely a polgár­ság életéből merítette anya­gát. Éppen ebben az érte­lemben tekinthetjük művé­szetét a polgári színművé- t szét betetőzésének. Nem tekinthetünk rá úgy mint forradalmárra, aki mutatja előttünk az új utat Ennek ellenére Reinhardt a gondo­lati szépség terén csodálatos munkát végzett. Színházá­nak további fontos vonása a költöiség volt. Ezt szinte mesterien mutatta be Sha­kespeare Szentivánéji álom színre vitelében. Ugyanígy rendezte meg Goldoni Két úr szolgája-1 is. Reinhardt totális illuzionista volt, cél­ja: az illuzionista színház. Ügy érezte, hogy ezt a célt nem érheti el a tradíciós színpadon, s ezért nagyon megkedvelte a nagy, térbeli előadásokat; arénákban, cir­kuszokban, katedrálisok előtt, kastélykertekben stb. Nagy újdonság volt az Oidi- pusz király inszcenációja a cirkuszban. Itt mutatta meg Reinhardt a tömegjelenetek terén kiváló rendezői tehet­ségét (több mint 500 sta­tiszta). Az első világháború után egyrészt operetteket rendezett, másrészt pedig részt vett a salzburgi fesz­tivál megrendezésében. Eb­ből az alkalomból mutatta be 1920-ban Goethe Faust­ját és egy középkori angol moralitást a lederman-t. (Hugo von Hofmannsthal a Jedermanhan az angol mo­ralitást dolgozta fel. Rein­hardt vendégtársulata a da­rabot 1912-ben bemutatta a budapesti Vígszínházban is. A salzburgi bemutató után még ma is nagy siker­rel játsszák Ausztriában és Németországban mind a színházak, mind a műkedve­lő csoportok. A darabot Kállay Miklós fordította ma­gyarra, s magyar nye’ven először a Miskolci Színház játszotta Akárki címen, 1920 ban Hitler uralma alatt tilos volt előadni). A Jeder- man-nal Reinhardt tulaj­donképpen megalapította a salzburgi fesztivál prózai előadásainak tradícióját Pe­dagógiai munkássága, melyet bécsi szeminárjai keretén belül végzett, megmutatja, hogy 6 volt az, aki a búr- zsoá színház minden ten­denciáját magában foglalta Ahogy a továbbiakban meg­mutatkozik, a két világhá­ború között sehogy sem volt képes kiegyezni az új irány­zatokkal, i A XX. század további nagy színházi reformátora, Ed­ward Gordon Craig (1872). Éppúgy mint Reinhardt, pá­lyafutását színészként kezd­te, de később egyre nagyobb érdeklődést fejtett ki a ren­dezés és a díszlettervezés iránt. Első rendezése: Sha­kespeare „Sok hűhó semmi­ért" Ezen az előadáson sa­ját édesanyját, Ellen Therryt (Edith Craig — színésznő, rendező, díszlet- és jelmez- tervező) is rendezte, akit kiváló shakespearei alakítá­saiért később nemességgel tiintették ki. Csakhamar közismertté válnak Craig írásai is, köztük a legfonto­sabb, a „Színházművészet" című könyv. Később kiadja a „The mask" című folyó­iratot. Végül, de nem utol­sósorban minden elismerést megérdemel pedagógiai te­vékenysége. Sziniiskolát ala­pít Firenzében. Munkássága egész Európára kiterjed. Leggyakrabban Olaszország - ban láthatjuk, ahol együtt­működik a híres színésznő­vel, Eleonora Duse-vei. Oroszországban Sztanyisz- lavszkijjal készíti elő a „Hamlet"-et. Sokáig tartóz­kodik Németországban is, Craig reformja lázba hoz­za egész Európát. Ö maga nem nagyon reménykedett abban, hogy törekvései az angol színházakban megfe­lelő támogatásban részesül­nek, s ezért igyekezett el­méletét külföldön érvénye­síteni. Cratg reformja min­denekelőtt a naturalista színház ellen irányul Ebből adódik, hogy minden erejé­vel a szimbolista színházat támogatja, amely különben is nagyon közel áll hozzá Mivel fő tézise a naturalista színház elleni harc volt, ezért kerül a költői, gyakran antirealista színház pozíció­jába. Jelszavává válik a költé­szet és a fantázia. Európá­ban elsőként jelentkezik az­zal a követelménnyel, hogy a színész szabadon fejleszt­hesse saját elképzeléseit; fantáziája elé nem szabad gátat emelni, sőt az sem baj, ha vízióba kerül. A fantá­ziának ezt a szabadságát Craig a teljesen organizált térség segítségével akarta elérni. Kijelentette, hogy a konkrét, naturalista színpa­di térség teljes mértékben elvetendő. Craig az absztrakt díszlet híve, bármilyen konk­rét segédeszközök nélkül, s mindemellett a legfonto­sabb követelménye a térség architektonikus felosztása, amit a naturalista színház egyáltalán nem ismer. Az ideális Craiy-féte színpad tiszta geometn-íi alakzatok ! dolgozik, architektom Susan felosztott térségben a modern világítástechnika segitsegével. így tehát érthető, hogy Craig munkája egész Euró­pára óriási hatással volt Ügy libbent végig a műhe­lyen, mint a széltől felkapott illatos rózsaszirom: frissen, lá­gyan, jószagűan. A szerszám­gépek fölé hajló fejek szinte láthatatlan parancsszóra emel­kedtek fel. s egyszerre hét lo­bogó szempár szaladt végig sarkától a fejebúbjáig. — Ki ez? — Az új normás volna... — Fogadjunk, hogy még ma randizok vele! — Erre kiváncsi vagyok! — Halló, kislány! Mintha nem is hallotta vol­na Benyitott Tóbiáshoz, a mű­vezetőhöz. — Mi van. Pista? — kérdez­te Tóbiás. De ő csak azt a kis szőkét látta maga eiőtt: — Maga az új normás? — Nem tetszik? — Sőt nagyon is!... Nem jön­ne el ma este ötre a Denevér­be? — Eltalálta! Kiment, és becsapta maga után az ajtót. — ötkor velem találkozik — mondta a művezető. — Külön­ben mi szél hozott? Elfogyott az anyagod? — Ä, nem... Csak őmiatta... És már ment is vissza a gé­péhez. — No? — Hat szájból röp­pent feléje a kérdés. — Majd jön ő még az én utcámba! — Beindította a gé­pet, s többé tudomást sem vett társairól. Ez reggel kilenckor történt. Délben az ebédlőben pedig közelebb hajolt Gyurkához: — Tóbiás nem sokáig élvez­heti a társaságát! Hatkor talál­kozunk a Denevérben! De Gyurka rejtelmesen mo­solygott. Pista bambán rámeredt. — Te sem vághatsz fel, mert csak hétig leszel vele. Akkor én következem! — Nekem meg nyolcra adott randit! Hát vajon a többi? Jancsi, Imre, Józsi, Laci? Kiderült, hogy ők is... fél kilenckor, kilenckor, fél tízkor és tízkor... mind találkoznak Sárival! — Szóval így állunk: mind a hetünkkel?! Ezért megfize­tünk! Hét fej hajolt össze az asz­tal fölött. Suttogtak. Olykor a szemük is meg-megvillant. Ko­vácsolták a nagy hadltervet... Pista pontosan hat órakor lépett a Denevérbe. Sári egyedül ült az asztalnál: fagylaltot kanalazgatott. — Rég elment a Tóbiás? Sári kezében megállt a ka­nál. Hát ezt meg honnan tud­ja? — Azt mondtam neki, hogy ismerem a feleségét. Erre úgy megrémült, hogy fizetett és elpárolgott! Pista sört rendelt. Koccin­tottak. A két pohár elvált egy­mástól, a két egymásba kap­csolódó tekintet pedig hirte­len megrebbent: hat elegánsan SÁRKÖZI GYULA: öltözött fiatalember állta kö­rül asztalukat. Pista keserűen sóhajtott. — Szia, Sári! — zengte a kórus. Tűz gyűlt a rózsaarcon, s megrökönyödve nyíltak meg az eperajkak: — Hát ti mit kerestek itt? — Téged, aranyoskám! — kontrázott a kórus. Hat kéz nyúlt hat üres szé­kért. Hat fiatalember ülte kö­rül pillanat alatt a kis asztalt, Akár a darazsak... Ülj le csak nyugodtan! — nyomta vissza Pista a felug­rani akaró Sárit. — Mit akartok tőlem? — Semmit. Csak lebonyolít­juk a randit egyszerre mind a heten. Minek külön-külön mindegyikkel, amikor egyszer­re is lehet mindnyájunkkal. Nem igaz. Sári?... Most én kö­vetkezem! Pista máris felállt, s áten­gedte helyét Gyurkának. — Akkor hát folytassuk!... Miért vagy olyan sápadt, mint a halványsárga rózsa. No, azért nem kell megharagudni. Hogy — Maradj csak szépen. — Engedjetek! Nem bírom tovább! De a hét pár kar féltőn vi­gyázott rá s ő nem tehetett mást. mint engedelmeskedett az erőszaknak. Aztán taktikát változtatott: — Esküszöm, nem teszem többé! Csak tréfáltam! Feri az óráját nézte. — Viszont most rajtam a sor. Szállj ki. Gyurka! Helyet cseréltek. — Nos, aranyoskám, most mi randizunk. Hogy tetszem ne­ked? Elárulom neked: sporto­ló vagyok, bokszolok. De prí­mán táncolok és dobolok is. — Nem érdekelsz! Hagyj bé­kén! — Ne játszd meg magad! Adtál randit nekem, vagy nem? Különben is nagyon tetszel ne­kem... — Feri! — Jancsi keze Feri karjára csapott. — Tartsuk be a szabályokat! Udvarlás nigcs! Különben is lejárt az idő. Én jövök! Ismét helycsere. Aztán Imre, majd Józsi, végül Laci foglalta Billy Wilder, a híres ameri­kai rendező filmre vitte Bref- fort Irma, te édes című zenés vígjátékát, Shirley Mac-Laine- nel a főszerepben. A francia kritika — mint a francia környezetben játszódó amerikai filmeket, általában — ezt is gúnyolódva fogadta. Meg­állapítja, hogy csak a díszletek hitelesek, mégpedig azért, mert a film díszlettervezője a né­hány év óta Hollywoodban élő magyar Trauner Sándor, sok­fí&miArtató' Or Macbeth Gordon Craig színpadképe Párkány és Ipolyság közt az egyik községben a többi utassal egy középiskolás kislány is fel­szállt a motorosra. Mikor levetette a felöltő­jét, megcsapott az ünnepélyessége. A kiszállás­nál — már négyen voltak — megkértem, hogy vezessen el az irodalmi színpad bemutatójára. Igent intett, s az autóbuszban egymás mellé ültünk. Kérdéseimre elmondta, hogy ez a Jó­zsef Attila összeállítás az első bemutatkozásuk. Vass Ottó a vezetőjük, a színpad tagjai közép­iskolások, vagy tizenkét ten vannak szavalok és technikusok együttvéve. Vuss Ottó forgatókönyvíró, vezető és rende­ző is egyszerre. Sőt még technikus is. Az ősz- szeállítás kerek és magabiztos volt. Egyetlen­egy vers sem hiányzott a nagy versekből és ami az ismeretlenebbekből is bekerült, ponto­san illeti a színpadképbe. A magnóról itt-ott megszólaló összekötő szöveg — szinte szűk­szavú, csuk néhány mondatra terjedt, s így is pontosun vezette a nézőt. Érezni lehetett, hogy Vass Oltó barátként, bensőségesen ismeri Jó­zsef Attilát. Még a „Mondd mit érlel annak a sorsa“ és a „Hazám“ kórus felé hajló tagla­lásában sem engedett meg magának önkényes­ségeket. A Hazám nagy gorídolata olyan egy­szerűen kijött, hogy csodálom. Mikor a teremben világos lett, s a diákkö­zönség, valamint az az egy pár felnőtt néző hosszasan tapsolt, én is őszintén gratuláltam még akkor is, ha a bemutató technikai kivite­lezése inkább főpróbának illett volna be, s ha néhol zavart is a túlságosan illusztratív és érzelgős felfogás, (Lebukottak), mert a lelkes kis gárda szavalóival jó munkát végzett Vass Ottó Volt egy néhány olyan pillanat, főleg a szavaink jóvoltából, amikor szinte a lélegze­tet sem lehetett hallani a teremben. Vass Ottó ka tetszett neki a legjobban? Ki tudja? Gyurka úgy tett, mintha nem látta volna az es­deklő pillantásokat. Szigorúan betartotta a szabályokat Bár ki tudja, lehet hogy a legszí­vesebben magához szorította volna ezt a csélcsap Sárit Vagy talán Pista, Feri, Józsi és a többi nem ezt tette volna a legszívesebben? De hát férfi­becsület is van a világon! De még mennyire, hogy van! íme, tessék: lejárt a Laci ide­je is és Pista, karmester be­intett. A hét lovag egyszerre felpattant a székről, s megha­jolt a leányzó előtt: — Viszlát, Sári! Aztán hol­nap ne felejtsd el tíz százalék­kal felemelni a normákat! A darazsak elszálltak... Sári ottmaradt egyedül, arca a szé­gyentől pirosán égett... nem így gondoltad? Bevallom: el a lovagi széket. De Sári ak- én sem. Mi sem. korra már beszélni is alig tu­— Szemtelen! Hagyjatok bé- dott. Olykor Gyurka felé kül- kén! dött egy-egy könyörgő pillan­Megint libbenni akart... de tást. Talán őt találta a leg- Gyurka résen volt. szelídebbnek, vagy talán Gyur­„Irma, te édes44 filmen sok nagyszerű Carné-fiim dísz­lettervezője, aki nagyon jól is­meri a macskaköves párizsi utcákat, a kis kávéházakat és garniszállókat. A többi azonban hamis és talmi a filmben. Az Express kritikusa például meg­jegyzi, hogy az ebben a hiteles párizsi milliőben mozgó, ango­lul beszélő amerikai színészek úgy hatnak, „mintha Feltin őeminenciája, Párizs érseke arabul prédikálna a Notre-Dame székesegyházban.. szavalókészségét ismerjük. Az Oda és a Duná­nál című verseket elevenítette meg. Nagyon jó volt Mits Klára és Pereszlényi Irén is. Ez volt az első bemutatkozásuk. Érthető tehát, hogy valahol félúton vannak az egyéni felfogás és a kollektív, tehát irodalmi színpad­felfogás között. Ez nem baj, hisz később nyil­ván megtalálják az egyéni kifejezési eszközei­ket. \ A vetített képek kaligrafiai és grafikai kivi­telezéseiről külön szólok, mert azok egyszerű­ségükben halottak az emberre. Sinka Ferenc nyilvánvalóan bebizonyította tehetségét, és ha később is ő fog dolgozni, az irodalmi színpad részére még sok szépet és egyéni dolgot látha­tunk majd tőle Az előbb azt mondtam, hogy a bemutató főpróbának illett volna be. Nos, ez azokat ter­heli, akik semmit sem segítettek a csoportnak A pontfényt például batrilámpával csinálták, mert semmilyen más világító eszközt a város­ban nem tudtak felhajtani. Elkelt volna egy néhány érdeklődő felnőtt is a kulisszák mö­gött. A nemzeti bizottság s a többi helyi veze­tő is jobban érdeklődhetne a város kulturális élete iránt. A repríznél, amelyet az iskola szülői közös­ségének rendeznek, remélem egynéhányon már majd segítenek nekik Nem mondom, hogy most már az irodalmi színpad részére külön teremtsék meg a technikai eszközöket, de legalább a város részére, hogy ha bárki, bár­milyen formában művelődni és szórakozni akar, ne ütközzön ilyen bosszantó hátráltató körül­ményekbe. Mert hiszen csak gondoljuk meg, ilyenkor mindig úgy vélhető, hogy a mi társa­dalmunk nem akarja a lakosság fölemelkedő séf. . Né. J. / Jorpsz Szifilisz, az iroda mi No'wl-ífíjas Világszerte meglepetést keltett, hogy a sok esélyes­nek emlegetett író és költő helyett Jorgosz Szeferisz görög költő kapta meg az idei irodalmi Nobel-díjat — jóllehet az ő neve nem sze­repelt a világlapok „jelölt­listáján“. Jorgosz Szeferisz jelentős költő, mégis úgy véljük: a megtiszteltetés nemcsak az ő munkásságá­nak, hanem az utóbbi évek újgörög irodalmának elis­merése is. A világirodalom­ban néhány év óta egyre erőteljesebben jelentkezik ez az irodalom. Szeferiszen kívül Nikosz Kazanzakisz, Konsztantinosz Kavafisz, Kosztasz Varnalisz és Janisz Ritzosz műveit fordították le több nyeivre is, és arat­tak világszerte elismerést. A harmincas években — amikor a prózában kibonta­kozott egy határozottan realisztikus irányzat — Jor­gosz Szeferisz, Janisz Ritzosz, Odysszesz, Elitisz és Nikiforosz Vietakosz éle­sen szembefordultak a tra­dicionális költészet kifeje­zésmódjával és tematikájá­val, a szabadvers és a mo­dern költészet formanyelvé­nek gazdag változatosságát hozták az újgörög lírába. S hogy ez nem csupán múló divat volt, annak bizonyíté­ka, hogy azóta már a máso­dik, sőt a harmadik költő­generáció is követi azt az utat, amelyen ők elindultak. Igaz, az új irányzatban még mindig túltengenék a szél­sőségek (egészen a Szefe­risz és Ritzo|>z által is ked­velt szürrealizmusig), mégis az újgörög költészetnek igen jelentős eredményei vannak, Szeferisz, Ritzosz és mai köVetőik merészen és siker­rel egyesítik költészetükben a legmodernebb eszközöket a tjörög hagyomány számos elemével, felhasználnak nép­dalsorokat, a bizánci egyhá­zi költészet strófáit, ógörög alakokat és még homéroszi kifejezéseket is — nem mint történelmi halott relikviát, hanem mint az újgörög iro­dalom eleven, létező részét Hatásuk óriási a többi mű­vészetre, különösen a zené­re. Az ógörög tragédiák új­szerű interpretációjára is ez a költészet nyomja rá bélyegét. Jorgosz Szeferisz maga (született 1900-ban Szmir- nában, diplomata, költő és számos kitűnő irodalomtör­téneti tanulmány írója) fi­nom tollú formamúvész. Bár világnézete és költészete közel áll Eliot „kihaló vilá­gához“, Szeferisz mégsem tartja magát Eliot szellemi testvérének Halál és pusz­tulás Szeferisz verseinek újra meg újra visszatérő gondolata, de az ő költésze­tében ezek a fogalmak po­zitív értelmet is nyernek: Szeferisz hisz az örök meg­újulásban. Ügy látja, hogy a mai ember élete káosz, szomorúság és céltalanság, de mégsem értelmetlen a szenvedés, mert a jövendő nemzedékek eljutnak majd a harmóniához és a meg­nyugváshoz.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents